A halál definiálása minden emberi közösség számára rendkívüli jelentőséggel bír. E jelentőség mélyen gyökerezik abban a tényben, hogy minden élő egyed előbb vagy utóbb meghal, ezért az univerzalitás és az elkerülhetetlenség tekinthető a halál két legfontosabb jellemzőjének.
Az ember halála, mint a fizikai, biológiai lény halála a nem-léttel, az elmúlással azonosítható. Az orvostudomány is ezt a biológiai, fizikai, fiziológiai jelenséget igyekszik megismerni, leírni és befolyásolni. Törő a holttest esetében is tartalmat ad az ember társadalmi lény mivoltának, ezzel saját, "bármiféle társadalmi megnyilvánulásra képtelen holt anyag" meghatározását árnyalja:[1] "A holttest az embertársak kegyeletének a tárgya, az elhalt emlékének fizikai hordozója." Jelen dolgozat a halál spirituális felfogásával, filozófiai összefüggéseivel nem kíván foglalkozni, és a halálhoz kötődő pszichológiai jelenségek sem képezik tárgyát. Azokat a tényeket és dilemmákat kívánom bemutatni, melyek a természettudományok, az orvostudomány új diagnosztikai és terápiás lehetőségeinek alkalmazásával a halál köznapi, társadalmi, jogi fogalmának átalakulásához vezetett.[2]
1. A hatályos magyar jog a halál fogalmának meghatározását megadja. Lényegében első olyan jogszabályunk, amely a halál definícióját, mint anyagi jogi fogalmat használja, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban: egészségügyi törvény). E törvényben - ahogy ez később részletesen is kifejtésre kerül - a halál jelensége is több szempontú megközelítést kap, és a halott (valamint annak szervei, szövetei), mint egészségügyi szolgáltatás, beavatkozás alanya is meghatározásra kerül.
Az ágazat működését meghatározó alaptörvény 1998. júliusáig az egészségügyről szóló 7972. évi II. törvény volt, amely hatályba lépésekor igen korszerű szakmai szabályokat tartalmazott, ezek között a szervátültetés törvényi feltételeit is. A szervátültetés lehetősége drámaian átalakította a hagyományos halálfelfogást, kulcsa lett az újradefiniálási kezdeményezéseknek. A törvény azonban kerülte a halál meghatározását, elsődlegesen arra koncentrált, hogy a halál-megállapítás speciális eljárási szabályait, mint garanciális feltételt támassza a holttestből történő szervkivétel elé. A megállapítás részletes szabályai végrehajtási rendeletbe kerültek, s ennek mellékletében található az orvostudomány agyhalál koncepciójára épülő rövid, definíció értékű mondat.[3] Az 1972-es törvény szakmai korszerűségét tükrözi, hogy az agyhalál koncepció jogszabályi megjelenése csak egy évvel korábbra tehető, először a finn jogban kodifikálták 1971-ben.[4]
Hatályos egészségügyi törvényünktől eltérően, ez a definíció "célhoz kötött" volt, nem általában szólt a halálfogalomról, hanem szigorúan a szervátültetési célú beavatkozások eljárásrendjébe illeszkedett. A hatályos jog annyiban változtatott ezen, hogy egymással pár-
- 386/387 -
huzamosan, mellérendelten ad definíciót az agyhalál és a halál fogalmáról. Így az agyhalál a transzplantációs szerkivétel előfeltétele és a megállapítás garanciális elemei is szorosan tapadnak hozzá. Ez nem jogrontó az általános halálfogalomra nézve, amelynek szerves része a központi idegrendszer végleges leállásának, az agy halálának vélelme.
A halál fogalma mindaddig tűnt egyszerűnek, amíg a nyilvánvaló és a köznapi emberek által is átlátható életjelenségek hiányával volt azonosítható. Mai ismereteink és orvosi vizsgálómódszereink az egyén halálát megkülönböztethetővé teszik a szervek, szövetek halálától, és az életjelenségek igen gyenge jeleit is detektálni tudják. Beavatkozási eszköztárunk pedig - látszólag - "életben" tudja tartani a saját működésre képtelen biológiai rendszert, a halott testét. Ez utóbbi miatt a halál fogalma relatívvá vált, különböző életviszonyokban és jogviszonyokban más-más megítélés alá esik. A következőkben az orvosi halálfogalmakat tekintjük át. Azokat, amelyek jogfogalmak, vagy jogi relevanciával rendelkeznek.
2. Szomatikus halál, egyén halála, szervek, szövetek, sejtek halála
Az agyhalál megállapítás jelentősége, hogy egyes szervek túlélik a szervezet halálát, és életképességüket, növekedési képességüket,[5] meghatározott ideig megőrzik. Mára a genetikai állomány megőrzése, másolása is lehetővé vált, egyetlen élő sejtből is kiónozható az egész szervezet.
Ezek a kutatási és gyakorlati orvosi eredmények indukálják a kérdést: végül is mi hal meg a halállal? A szomatikus halál az egyén (a hozzá tartozó személyiség) egészének halálát jelenti. Generációk felnövekedése és halála a generációk genetikai megújulását eredményezi, teret enged a természetes szelekciónak. A sejthalál vagy molekuláris halál megakadályozása ezt a folyamatot átalakítja. Ezért a jogalkotás egyik feladata, hogy ne csak a kutatásetika oldaláról szabályozza a halál utáni életet élő szövetek, sejtek sorsát, hanem a betegek és az egészségügyi szolgáltatók lehetőségeit is a jog korlátai közé terelje. Az egészségügyi törvény több fejezete ebbe az irányba mutat, s az új törvénnyel szoros kapcsolatban került a Büntető Törvénykönyvbe a klónozás, illegális szerv-szövet eltávolítás, emberi ivarsejtekkel való visszaélés.[6] A következőkben az egyén halálát jelentő halálfogalmakkal foglalkozom.
1. A halál megállapítása, mint szakmai feladat
A halál bekövetkezése olyan jelentős joghatásokat vált ki (legfontosabb az öröklés), amelyek kikényszerítik a halál szakszerű, jogilag szabályozott rendben történő megállapítását, és a halál tényét megállapító hatósági aktust.
A halál megállapításához, mint eljáráshoz azonban két további hagyományos feladat is kapcsolódik. Az első a halál körülményeinek felmérése, a jogellenes cselekmény miatt bekövetkezett halál gyanúja esetén az állam rendészeti és büntetőhatalmi szervezetének "mozgósítása". Második a közegészségügyi-járványügyi intézkedések megtétele,[7] ami ma is jelentős feladat.[8]
A halál államigazgatási jogkörben történő megállapításának államilag egységes rendjét már a múlt században is törvény tartalmazta.[9] A halottkém feladata volt megállapítani, hogy a halál valóban bekövetkezett-e. A belügyminiszter rendelete, illetve a halottkémek munkáját szabályozó rendelethez kapcsolt utasítás[10] néhány - jelentős - kiegészítéssel lényegében megismétli ezt a feladatot. A kiegészítések lényege:
- A halottkém "orvostudori vagy sebészi oklevéllel bíró" személy, aki a halál bekövetkeztének
- "kiderítésére a tudomány által nyújtott minden módot felhasznál" és
- amennyiben a halál beálltát illetően kétsége támad, "a megfelelő fölélesztési kísérleteket azonnal foganatosítja".
Kisegítő szabály a tetszhalál gyanús, újraélesztést kívánó esetekben, hogy semmilyen körülmények között nem lehet 48 óránál korábban eltemetni a testet és akkor csak abban az esetben, ha a felbomlás kétségtelen jelei észlelhetők.[11]
A jogszabály tehát orvosi szakkérdésnek, tudományos
- 387/388 -
vizsgálaton alapuló megállapításnak tekinti a halál tényét. Ugyanakkor számol azzal, hogy az életjelenségek átmeneti megszűnése még visszafordítható, így az újraélesztés aktív klinikai kötelezettségét írja elő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
