2013-tól a legkisebb településnek is lehetősége nyílik arra, hogy a polgármesteri hivatal belső szervezeti egységeként, önálló költségvetési szervként vagy ennek részeként saját rendészeti szervet hozzon létre - akár más önkormányzattal társulva.
"A helyi közrend és közbiztonság védelme elsősorban a helyi önkormányzatok feladata, az állam pedig garanciát vállal a közbiztonság helyi szintű finanszírozására." - ezt a tézist a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája fogalmazta meg az önkormányzatok speciális feladataival összefüggésben, de az iránymutatás valódi érvényesülésére napjainkban meglehetősen kevés példát találunk. A rendészeti joggal foglalkozók számára mindig izgalmas kérdésnek számított annak vizsgálata, hogy az egyes települések lakói milyen - nem állami - eszközöket vehetnek igénybe a helyi érdekek védelmére. Az is gyakran szolgál szakmai viták alapjául, hogy hatáskör-túllépésnek tekinthető-e, ha egy közösség maga kívánja megszervezni a biztonságát garantáló szervezetek rendszerét, illetve lehet-e kötelezni az államot arra, hogy a helyben szükségesnek ítélt védelmi eszközök finanszírozásában feltétel nélkül szerepet vállaljon.
Minden korban visszatérő kérdés, hogy a helyi közösségek, települések rendjének megóvását állami, vagy helyhatósági hatáskörben célszerű-e szabályozni. Ha áttekintjük a hatályos jogszabályok felhatalmazása alapján a helyi biztonság megóvására hivatott szervek listáját, szinte végtelen hosszúságú felsorolással találkozunk. Településmérettől, helyi szokásrendszertől, illetve a helyi vezetés által preferált városüzemeltetési szempontoktól függően a közterületeken és egyes, a nyilvánosság számára nyitva álló intézmények területén belül rendőrök, polgárőrök, közterület-felügyelők, kerületőrök, biztonsági őrök, vagyonvédelemmel foglalkozó alkalmazottak jelenlétével szembesül a - nem feltétlenül rendsértő - állampolgár, akinek olykor az is nehézséget okoz, hogy a sok, egyenruhát viselő, hivatalos személynek tűnő "rendőrző" között különbséget tegyen. Időről-időre szerveződnek olyan csoportok is, amelyek illegális eszközök felhasználásával, vagy jogszabályi felhatalmazás nélkül, netán joghézagot kihasználva, vagy a törvények adta hatáskörüket túllépve, önként kívánják fenntartani vagy helyreállítani a közösségek ideálisnak vélt rendjét.
A közösségek belső rendjét biztosító hatósági rendfenntartás igénye, a rendőri cselekvések és rendőri jelenlét szükségessége egyidős az állammal. Maga a rendőr, vagy a rendőrség, a rendész szó is ezt az ókori időkre visszanyúló eredetet tükrözi, hiszen valószínűsíthetően a görög politeia (az állam helyes kormányzásának tudománya) fogalomra vezethető vissza. Ebből származtathatók a nyugat-európai nyelvekben elterjedt police, policy, Polizei szavak is, amelyek eredetileg a latin politia megfelelőjeként városi rendet jelentettek.[1] A magyar jogrendszerben a rendészeti, veszélyelhárító feladatokat a kezdetektől speciális szakértelemmel bíró személyekre bízta az állam: a királyi vármegyerendszer idején a katonák, az ispán, a hadnagy, a várnagy és alárendeltjei, valamint a csőszök, a kapusok és a börtönök őrzésére kijelölt fegyveresek - akiket összefoglalóan őrnek neveztek - végezték ezeket a teendőket.[2] A XIII. századtól az alispán és a szolgabíró vált a rend felelősévé, de a fejlődésnek induló városokban ekkor még a várkapitány volt a közbiztonság őre. Ennek a korszaknak a szülötte a poroszló szavunk is, amely a pristaldus, azaz a törvényszolga elnevezéséből származik, aki már nem csak idézéseket továbbító, hanem bűnüldöző- és elfogó feladatokat is ellátó személy volt. A török hódoltság után a megyei rendfenntartókat legáltalánosabb elnevezéssel pandúrnak titulálták, és a tisztség fontosságát jelezte, hogy eredetileg csak nemesek viselhették ezt a hivatalt, és nemesek voltak az őket felügyelő csendbiztosok, azaz a persecutor comissariusok is. A városok rendjét ebben az időben a hajdúk vagy a bakterek és egyes helyeken az ún. csákányosok védelmezték. Később a megyei rendfenntartók elnevezése a francia eredetű zsandár szóval gazdagodott, ami a "csendőr" szó megfelelője volt. Érdemes arról is megemlékeznünk, hogy a csendőr kifejezés először a képviselőház pénzügyi bizottságának 1873. február 8-i ülésén hangzott el a hivatalos diskurzusban, míg a vele nem azonosítható rendőr szó először Márton József 1823-as lexikonjában, illetve a mezei rendőrségről szóló 1840:40. törvénycikkben látott napvilágot.[3]
A közrend fenntartása és védelme a polgári korszakban, a második világháborúig részben kormányzati, részben önkormányzati tevékenységnek minősült. Ehhez arra volt szükség, hogy a polgári állam születésével párhuzamosan deklarálásra kerüljön a közbiztonság feletti őrködés államigazgatási feladatként való elismerése, az erőszak-monopólium hivatali hatáskörként való gyakorlása, a rendészeti és a honvédelmi feladatok elválasztása és a klasszikus értelemben vett jogállami (emberi jogi) alapelvek rendészetbe történő integrálása. Magyarországon ebben az időszakban mint a közigazgatás speciális ága fölött, a belügyminisztérium látta el a rendészettel összefüggő ágazati teendők koordinációját. Kétségtelen, hogy a védelmi szférák közül a honvédelem és a honvédelmi tevékenységet ellátó hadsereg az, amelyik nagyobb múlttal rendelkezik, mivel az állam területének védelme és növelése (azaz a hódítás) a mindenkori hatalom attribútumának minősült. Mind a rendészet és mind a honvédelem közös jellemzője ugyanakkor a veszélyelhárítás, amely másfelől a két szféra közötti különbséget is megalapozza: az elhárítandó veszély forrása és nagysága, valamint az elhárításhoz szükséges erőszak mértéke igencsak eltér a rendészeti és a honvédelmi fellépés esetén.[4]
Az egyedi jogsértések, bűncselekmények által veszélyeztetett közrend állami megvédelmezésének szükségessége már az államfejlődés korai szakaszában megjelent, ám az a próbálkozás, hogy a hadsereg lássa el ezt a feladatot, kudarcot vallott a katonák harci helyzetekre alkalmazható kiképzettsége, és háborús jellegű felfegyverzettsége miatt.[5] Az európai rendőrségek katonai eredete ugyanakkor még ma is felismerhető, ám a rendőrségek más fegyveres védelmi szervektől történő különválása már a feudális abszolutizmus időszakában megindult. A kiépülő közrendvédelmi szolgálati kultúra képviselői alapvetően arra törekedtek, hogy az általuk eredendően jogkövetőnek vélelmezett társa-
- 11/12 -
dalom számára egyfajta gondoskodó jellegű rendészeti tevékenységet nyújtsanak, amely a konfliktusok előzetes felismerésében, erőszakmentes kezelésében és az ún. támogató beavatkozásban nyilvánult meg.[6] Ehhez társult a későbbi évtizedek során a legitim erőszak alkalmazásával, azaz a beavatkozó-veszélyelhárító tevékenységgel kapcsolatos normarendszer kialakítása, valamint a felderítő-nyomozó feladatok ellátásához szükséges megfigyelő és információ-szerzésre irányuló tevékenységek jogszabályi megalapozása. A rendészeti hatalom azonban nem kizárólag jogszabályi felhatalmazásból táplálkozik, mivel a közösség közbiztonság iránti szükséglete is megalapozza azt. Ahogy a francia forradalom deklarációjában is olvasható: "az ember és polgár jogainak biztosítása karhatalom fenntartását teszi szükségessé, e karhatalomnak az összesség hasznára kell szolgálnia, nem pedig azoknak a különleges céljaira, akiknek személyére e karhatalom rábízatik."[7] A francia modellből építkező ún. rendőrhivatal az állami szuverenitásból vezette le tehát a felhatalmazásait, az angolszász rendszer pedig a közösségek önvédelmi jogosultságából származtatta ugyanezt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
