Az elvek és az élet különös keveredése figyelhető meg a közjegyzői tevékenység szabályozásában. A klasszikus polgári alkotmányosság egyik alapkövetelménye éppen az, hogy a közhatalom és a civil társadalom működési területeit élesen el kell választani, ezen belül is az elsőt a polgárok érdekeinek szolgálatában a magánszférától döntően különböző értékek és normák szerint megszervezni. Csak egy fontos példa: demokratikus jogállamban fontos alapelv, hogy a magánember bármit megtehet, amit a törvény nem tilt, addig a közhatalom képviselői számára csak a szigorú törvényi keretek felhatalmazásai között megengedett az ilyen minőségben való megnyilvánulás.
Az élet azonban nem mindig igazodik az alkotmányosságból logikusan folyó elvárásokhoz. A legalapvetőbb emberi jogok oltalmazásának feltétlen követelményének elismerése ellenére néhány fejlett ország (pl. Ausztria, Belgium) csak a legutóbbi évtizedben alkotta meg a legszentebb jogokba való beavatkozásra feljogosított rendőrségről szóló törvényeit. De maga a fejlődés is szükségessé teheti - és tette is - a közhatalom és a civil társadalom között legalábbis elméletben létező szakadékának áthidalását. Példa erre a kamarák, vagy éppen a közszolgálati médiumokat felügyelő testületek szükségessége.
Részben hagyományok, részben pedig a mai igények vezettek a közjegyzőkről szóló, legutoljára az 1999. évi XLIV. törvénnyel módosított 1991. évi XLI. törvény megoldásához, amely a számos más országban meghonosodott rendszert intézményesítette hazánkban is. Ennek lényege, hogy a közjegyzők igazságszolgáltatási feladatokat látnak el, emellett azonban ügyvédi jellegű működést is kifejtenek jogi tanácsadás, közokiratok szerkesztése, vagy éppen pénz, értékpapírok vagy értéktárgyak megőrzése formájában. Meglehetősen közvetlen kapcsolat van a közjegyzői munka, valamint az ügyfél által fizetendő díjak és költségtérítések között, ami a közhatalom egyéb területein jórészt ismeretlen, vagy ennél jóval áttételesebb módon jelenik meg.
A sajátos jogállásnak lehetnek és nyilván vannak is indokai, azonban mindezek nem mentenek fel azon kérdések megválaszolása alól, amelyek visszamutatnak az elvi alapok alkotmányos különbségéhez. Egy konkrét példa: a közhatalmi jelleg nem csupán megengedhetővé, hanem egyenesen szükségessé teszi a státusok számának limitálását, ami a kintrekedtek számára értelemszerűen a pálya gyakorlásának korlátozását jelenti. A vállalkozási karakter elsőbbsége esetén legalábbis igen szigorú feltételek kellenének a hasonló korlátozáshoz. Az Alkotmánybíróság éppen az e kérdést firtató indítványra mondta ki a 944/B/1994. AB határozatában, visszautalva a közjegyzői jogállás kérdéseivel foglalkozó 108/1992 döntésben foglaltakra: "...a közjegyzői tevékenység állami tevékenység, amelyet gazdaságilag önálló (adójogilag egyéni vállalkozóként nyilvántartott) közjegyzők látnak el. A közjegyzőség az állami igazságszolgáltatás rendszerében foglal helyet". Az Alkotmánybíróság értelmezésében az ügyvédi munkával rokon elemek nem a közjegyzői tevékenység lényegéhez tartoznak, hanem annak mintegy hátterét adják, segédfunkció formájában. A testület szerint az alapfeladatokhoz való kapcsolódást szolgálják azok a garanciák, amelyek ismét csak a közhatalom képviselőivel rokonítják a notariust: "Ahhoz, hogy a közjegyző e megelőző, segítő feladatának eleget tudjon tenni, az igazságszolgáltatásban elfoglalt különleges helyzete miatt különböző - az intézményt védő, valamint személyével szemben követelményként megfogalmazott - garanciális jellegű szabályok szükségesek. A legfontosabbak a teljesség igénye nélkül kiemelve a közjegyző elmozdíthatatlansága, személyes felelőssége az általa okozott károkért, a magánokirat-készítés tilalma, a közjegyzői állások szisztematizálása, a közjegyző székhelyhez kötöttsége stb." (944/B/1994. AB. hat.).
Megállapítható tehát, hogy a közjegyző jogállásának meghatározó elve a közhatalomhoz való kapcsolódás, melyből következően fő szabályként minden felmerülő kérdést ebből az alapállásból kell megválaszolni. Indokolásra tehát az eltérések, azaz a vállalkozói-szolgáltatói megnyilvánulások szorulnak, azoknak kell konkrét törvényi forrásra visszavezethetőnek lenni.
Ez a kiindulási pontja a titoktartási kötelezettség, illetőleg a bűncselekmények vagy más jogsértések észlelése esetén követendő magatartás megítéléséhez szükséges jogi és etikai problémák vizsgálatának.
Mind a hatályos, mind pedig a már elfogadott, de még életbe nem lépett büntető-eljárási törvény előírja, hogy a hatóságok és hivatalos személyek a hatáskörükben tudomásukra jutott bűncselekményeket jelentsék fel. Különös szabályozás hiányában ez egyértelműen kötelezné a közjegyzőket mind az Alkotmánybíróság hivatkozott értelmezése, mind pedig a büntető törvénykönyv alapján, amely a hivatalos személyek között említi e hivatás gyakorlóit.
Mivel azonban a közjegyzői törvény tartalmaz speciális rendelkezést ezért azt kell irányadónak tekinteni. A jogszabály 9. §-a szerint: "A közjelzőt az eljárása során tudomására jutott adat és tény tekintetében titoktartási kötelezettség terheli; e kötelezettsége a közjegyzői működésének megszűnése után is fennmarad". Felmentést a fél, jogutódja és törvényes képviselőjük adhat. A szakaszhoz fűzött indokolás a "csak" szóval is nyomatékosítja: a jogalkotó szándéka a titkok e kivétellel való feltétlen megőrzési kötelezettségének statuálására irányult.
Ugyanerre a következtetésre jutunk akkor is, ha a közjegyzőkre vonatkozó előírást más speciális titoktartási normákkal hasonlítjuk össze. Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 46. § például csupán annyit vár el, hogy a az adótitkot alapos ok nélkül ne tegyék illetéktelen személy részére hozzáférhetővé, ne használják fel és ne tegyék közzé. A bűnüldözés érdekei a felderítéssel kapcsolatos adatok átadását megalapozzák, ebből a szempontból az indiszkréció nyilvánvalóan kisebb rossz, mint a bűnök felderítetlenül maradása (1994/192. APEH iránymutatás).
Csakhogy a közjegyzőkre vonatkozóan egyáltalában nincs ilyen feloldás, a titokvédelmi rendelkezés tehát esetükben nem relativizálható. Megerősíti ezt az a tény is, hogy a norma lényegét tekintve megegyezik az ügyvédekre megállapított kötelezettség előírásával. Ugyanerre a szoros kapcsolatra utal az új büntető-eljárási törvénynek a házkutatásra és lefoglalásra vonatkozó szabálya, amely egységesen kezeli a közjegyzői és ügyvédi irodát e kényszerintézkedések garanciái szempontjából.
Összefoglalóan elmondható tehát, hogy a közjegyzőt semmilyen feljelentési kötelezettség nem terheli a fél, a jogutód vagy a törvényes képviselő által a titoktartás alól adott felmentés hiányában. Még azokban az esetekben sem, amikor a feljelentési kötelezettség elmulasztása önmagában is bűncselekmény (pl. állam elleni deliktumok). A jogellenesség, ennek következtében pedig a társadalomra veszélyesség hiánya pedig értelemszerűen kizárja a büntethetőséget. A dolog érdekessége, hogy ez a helyzet nem csupán a közjegyző szolgáltató típusú tevékenységére, hanem egész működésére vonatkozóan fennáll. A törvény ugyanis e tekintetben semmilyen megkülönböztetést nem tesz az igazságszolgáltatási és a segédfunkciók között. Magától értetődik, hogy a tanúskodási és bármilyen más adatszolgáltatási kötelezettségre ugyanaz a szinte abszolút tilalom vonatkozik. A közjegyző tehát éppen akkor követ el jogsértést, ha nem tartja meg a titkot még a bűnüldöző hatóságok előtt is. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a gyakorlat oldaláról közelítjük meg a kérdést. A közjegyzői munka ellehetetlenülése következne be, ha azt feljelentési kötelezettség terhe nehezítené és nyílván az ügyfelek sem fordulnának többé ügyes-bajos dolgaikkal egy ilyen, úgymond hivatásos feljelentőhöz.
Problémát jelent viszont, hogy a bűnüldözési érdekből fontos adatok megszerzésének nem egyedüli módja a közjegyző általi önkéntes információszolgáltatás. Sajnálatos, hogy ebből a szempontból az új büntető-eljárási törvény (1998. évi XIX. tv.) már nem követi a közjegyzői tevékenységnek ügyvédi munkához hasonló megítélését. A törvény 203. §-a ugyanis tartalmaz némi megkötést a titkos eszközök használatát illetően az ügyvédi irodában, ezt azonban már a közjegyző helyiségeire nem terjeszti ki.
Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, amikor a közjegyző úgy érzi: akár a titoktartási kötelezettség megszegésével is tennie kell valamit, esetleg egy jelentős, több ember életét fenyegető veszély elhárítására. A jogos védelem és a végszükség szűk körben, a baj közvetlen elhárítására jöhet szóba, ez a közjegyzői működésben azonban szerencsére nem jellemző. Valójában a jog és erkölcs dilemmája merül itt fel, amelyben a jogi következmények vállalása lehet az az áldozat, amit az ügy érdekében meg kell hozni.
A közjegyző és a titokvédelem viszonya két oldalról közelíthető meg.
1. A közjegyző az eljárás során tudomására jutott adatot, tényt köteles titokban tartani.
2. Hivatása gyakorlása során bizonyos körben titokvédelem alá eső adatokat ismerhet meg.
A jog mindkét oldalon korlátokat állít. Miként a titoktartási kötelezettség sem abszolút - vannak helyzetek, amikor a közjegyző is köteles a hivatalos eljárása során megismert adatokat közölni - ugyanígy az általa megismerhető titkos adatok körének is vannak bizonyos korlátai. Jogszerűen csak hivatalos eljárása során, célhoz kötötten, meghatározott adatokat ismerhet meg.
Először az első kérdéskört vizsgáljuk meg részletesebben. A titkok köre és megismerhetőségük szabályozása az elmúlt tíz évben az emberi jogok elismerésének, szabályozottságának kiszélesedésével nagymértékben növekedett. Több mint 500 jogszabályt tartalmaz valamilyen formában titokvédelmi szabályokat. Még a jogot hivatásszerűen gyakorló szakmai közönség is eltévedhet ebben a szabályozási útvesztőben. Mindenekelőtt számunkra a Polgári törvénykönyv szabályai az irányadóak.
Titoknak minősülnek azok a tények, adatok, következtetések stb., amelyek elleplezéséhez valamilyen érdek fűződik. Ez az érdek bizonyos körben társadalmilag elismert védelem alatt áll, érvényesülését jogszabály biztosítja.
A számtalan titokfajta (állami, szolgálati, hivatásbeli stb.) közül - az Alkotmány 59. § (1) bekezdésével összhangban, mely alapvető emberi jogként kinyilvánítja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a magántitokhoz való jog - a Ptk. a személyhez fűződő jogok között a levéltitok, a magántitok, az üzemi és üzleti titkok megőrzését részesíti védelemben.
Annak megítélésénél, hogy a titoksértés és ezzel együtt a személyhez fűződő jog sérelme megvalósult-e, a törvény fenti rendelkezésén túl megfelelően figyelembe kell venni az adott titokfajta megőrzésével kapcsolatos külön szabályokat is.
A titoksértés számtalan módon bekövetkezhet, a jogsértő magatartás pontos körülhatárolása szinte lehetetlen. Ezért a törvény a taxatíve meghatározott titok-körben annak bármilyen magatartással megvalósuló megsértését szankcionálja a titkok jogosulatlan megszerzésétől, az illetéktelen nyilvánosságra hozatalig egyaránt.
Mint mondottam, a titok megőrzése nem abszolút, minden helyzetben feltétlen érvényesülést kívánó kötelezettség. Ez alól ugyanis az érintett a jogszabályban meghatározott körben és módon, felmentést kaphat. [Pp. 170. § (1)] A tanúvallomást megtagadhatja:
c) az ügyvéd, az orvos és más olyan személy, aki hivatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással titoktartási kötelességét sértené meg, kivéve, ha az érdekelt e kötelesség alól felmentette.
Hasonló rendelkezést tartalmaz a büntető-eljárási törvény is. [Be. 66. § (1)] A tanúvallomást megtagadhatja:
c) aki foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással titoktartási kötelezettségét sértené meg, kivéve, ha ez alól felmentették.
A Be. kommentár ezzel kapcsolatosan a következőket mondja ki: "A foglalkozásánál, vagy közmegbízatásnál fogva titoktartásra kötelezett személy tehát megtagadhatja a vallomást, ha vallomás esetén megsértené ez irányú kötelezettségét. ...Természetesen a vallomás megtagadása e körben csak lehetőség, így következmények nélkül kötelezettsége ellenére tehet vallomást. Ha viszont a titoktartással védett személy a felmentést megadta, úgy e személy már erre hivatkozással nem tagadhatja meg a vallomástételt, sőt ez esetben kötelezhető a vallomástételre."
Figyelemre méltó, hogy az indoklás szerint a vallomás megtagadása csak lehetőség és a kommentár szerkesztője következmények nélkülinek tartja, ha e kötelezettsége ellenére tesz például a közjegyző tanúvallomást. Megítélésem szerint ez a következmények nélküliség csak a büntetőjogi következményekre értendő. A tanúvallomás felmentés nélkül történő megtétele ugyanis járhat polgári jogi következményekkel is (pl. kártérítés), amely feltétlenül figyelembe veendő. A büntető ügyekben tudomásom szerint mind az ügyvédek, mind a közjegyzők csak a felmentés esetében tesznek tanúvallomást. Érdekes ebből a szempontból a Fővárosi Bíróság eseti döntése (FBK 1994/40.), amely szerint: "A fiktív adásvételi szerződés megkötésénél közreműködő ügyvéd a titoktartási kötelezettségre hivatkozva e körben a tanúvallomást nem tagadhatja meg."
Az utóbbi évek büntetőjogi gyakorlatában elég gyakori, hogy uzsorás kölcsön szerződések fedezetéül a hitelezők fiktív ingatlan adásvételi szerződést iratnak alá a megszorult adósokkal, akik a kölcsönt gyakran nem tudják visszafizetni és így az ingatlanukat is elveszítik. Ezeket a fiktív adásvételi szerződéseket gyakran közjegyző előtt kísérlik meg közokiratba foglalni, máskor ügyvédek ellenjegyzik*. Természetesen mind az ügyvédek, mind a közjegyzők, ha tudomást szereznek róla, hogy az ügyleti akarat a jog kijátszására, vagy megkerülésére irányul, nem működ(het)nek közre a szerződés megkötésénél. Ha ilyen szerződések megkötésénél jóhiszeműen járnak el, büntetőeljárás esetén tanúkénti kihallgatásuk válhat szükségessé. A hivatkozott fővárosi bírósági döntés arról szól, hogy ilyen esetekben mentességre hivatkozva, sem a védő, sem a közjegyző nem tagadhatja meg a tanúvallomást.
A szóban forgó ítélet indoklása szerint "az ügyvéd nem működhet közre a jogszabályok rendelkezéseinek kijátszásában, vagy a joggal bármely módon történő visszaélésben. Ezt a közreműködést az ügyvédnek meg kell tagadni. Mindezekből következik, hogy bűncselekménnyel összefüggésben titoktartási kötelezettség sem terheli." Megítélésem szerint nem lehet minden esetre általános érvényű, kiterjesztő értelmezést adni ennek az eseti döntésnek. Az irányadó mindenképpen az idézett törvényi rendelkezés, miszerint a tanúkénti kihallgatás feltétele a jogosulttól származó, titoktartás alóli felmentés megléte.
A közjegyzőkről szóló 1999. évi XLIV. törvénnyel módosított 1991. évi XLI. tv. (Ktv.) 9. §-a előírja, hogy a közjegyző az eljárása során tudomására jutott adat, tény tekintetében titoktartásra kötelezett, mely kötelezettség a közjegyzői működés megszűnése után is fennmarad. (E törvényhellyel titokvédelmi szempontból most csak egy felvetésem van, nevezetesen hogy a Ktv. nem rendelkezik róla, a titoktartási kötelezettség kiterjed-e a közjegyző által készítettés a birtokában lévő iratokra is, ha azok a titoktartás körébe tartozó tényt vagy adatot tartalmaznak.)
További jogos kérdés, hogy például a magánnyomozó betekinthet-e egy közjegyzői okiratba? Az 1998. évi IV. tv. 16. § (magánnyomozókról) szerint igen, abban az esetben, ha erre személyes eljárása esetén a megbízó is jogosult és arra kifejezetten felhatalmazta.
Rátérve az előadás közelebbi témájára, miután az előadás elején a titoktartással kapcsolatos néhány alapvető kérdést már érintettem röviden szeretnék szólni a tanúvédelemről mint alapvetően új jogintézményről.
Ehhez elöljáróban sajnos ki kell mondani, hogy az állam büntetőeljárás-jogi szavahihetősége az elmúlt tíz év alatt nem igazán erősödött. A tanú esetenként kétségkívül jelentős kockázatot vállal azzal, hogy a büntetőeljárás sikeres lefolytatása érdekében közreadja ismereteit és kiteszi magát a vádlott, vagy a vele rokonszenvező személyek bosszújának. Az a valószínűségi ígéret pedig, amit a különösen védett tanúnak ígér az állam, hogy hatékony eszközökkel fogja óvni az életét, egészségét, szabadságát egyelőre még nem tudni mennyit is ér.
Az emelkedő és egyre fenyegetőbbé váló bűnözés mellett a tanúk dilemmája, hogy vállalják-e a tanúskodással járó kockázatot egyre nyilvánvalóbb.
A közjegyző is mint információt birtokló a már korábban tárgyalt feltételek megléte esetén szintén lehet tanú, és értelemszerűen megilleti a tanúvédelem is. A közjegyző mint tanú kérheti:
- személyi adatainak zártan kezelését (Ez különösen lakcímének kitudódását akadályozhatja meg, miáltal magánéletének, családjának zaklatása előzhető meg. 1973. évi I. tv. 63. §)
- személyes védelmet. [Erről lásd a 34/1999 (II. 26.) Korm. rendeletet.]
Abban az esetben, ha személyét és tartózkodási helyét a gyanúsított és a védő nem ismeri és
- vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik, továbbá;
- vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható, s végül;
- személyének felfedése esetén ő maga vagy hozzátartozója élete, testi épsége, vagy személyes szabadsága súlyos fenyegetésnek lenne kitéve kérheti különösen védett tanúvá nyilvánítását. (1973. évi I. tv. 64/A. §)
A tanú különösen védetté nyilvánításáról az ügyész indítványára a bíróság dönt, s a tanút a bíróság hallgatja ki. (1973. évi I. tv. 379/D. §) A jegyzőkönyvet a bíróság kezeli, melyről készült kivonatot a vádirat benyújtásáig elkülönítetten, zártan kell kezelni. (1973. évi I. tv. 379/E. §)
A második és harmadik francia bekezdésben írt lehetőségeket az 1998. évi XIX. tv. (új Be.) fogalmazta meg.
Azokat az 1999. március 1-én hatályba lépett Be. novella (1998. évi LXXXVIII. tv.) tette a büntetőeljárás részévé.
Az egész - kétségkívül körültekintő - szabályozással közjegyzők esetében csak egy, (de nagy) baj van: a közjegyző a hivatalos eljárása során tudomására jutott tényekről, mint tárgyaltuk, felmentés birtokában tesz tanúvallomást. A felmentés mint előzetes eljárási cselekmény miatt viszont személye nyilvánvalóan nem tartható titokban.
Az új Be. (1998. évi XIX. tv. 149. §) szerint a közjegyzői irodában tartandó házkutatást a bíróság rendeli el. A házkutatás csak az ügyész jelenlétében végezhető el, az irodában lévő iratok tartalmát a házkutatás során csak az ügyész ismerheti meg.
Az új Be. ez idő szerint 2000. január hó 1. napján lép hatályba, de ennek az ismert okok miatt a valószínűsége sajnos nulla.
Ennélfogva marad a kérdés, hogy a jelenleg hatályos szabályok mellett a nyomozó hatóságok (melyeknek száma az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott) bűncselekmény gyanúja esetén tarthatnak-e házkutatást a közjegyzői irodában? A válaszom igen, de csak akkor, ha az alapos gyanú a közjegyző ellen irányul, és ha a feltételezett bűncselekmény elkövetése összefügg a közjegyzői tevékenységgel. Egyéb esetekben a nyomozó hatóság csak adatokat kérhet, amely felkérésnek a közjegyző köteles eleget tenni. Ennek viszont feltétele, hogy a nyomozó hatóság előzetesen szerezze be az ügyre vonatkozó és a jogosulttól származó felmentést.
Sajnálattal kell megállapítani a szerteágazó szabályozásban hogy igazából konzisztens törvényhozói szándék nem könnyen fedezhető fel.
Példa erre, hogy a legújabb nyomozó hatóságunk (APEH Bűnügyi Igazgatósága) esetében a törvény (1998. évi XCIII. tv. 12. § (2) miként rendelkezik: "A Hivatal Bűnügyi Igazgatósága, illetőleg területi nyomozó hivatala bűnfelderítési célból - a vonatkozó törvények rendelkezései szerint - a felhasználás céljának megjelölésével adatokat vehet át az adótitoknak, a vámtitoknak, a banktitoknak, az értékpapírtitoknak és a pénztitoknak, valamint más egyéb titoknak minősülő adatot törvény alapján kezelő szervtől."
Tehát ez a - nevezzük betekintési jognak - már a bűnfelderítés esetén is megilleti a szervet, nemcsak az elrendelt, alapos gyanú alapján folyó nyomozásban. Magyarul, e törvényhely szerint ha a hatóságnak például az a gyanúja támadt, hogy egy közjegyzői okiratba foglalt szerződéssel követtek el ilyen természetű bűncselekményt, ezt az okiratot beszerezheti, még anélkül is, hogy a célszemély erről tudomást szerezne. Mindezt például egy rendőr nem tehetné.
Tisztelt hallgatóság, úgy vélem eddig eljutva már nem korai egy közbevetőleges mérleg készítése. A közjegyző tanúskodására vonatkozó meglehetősen összetett kérdéskörnek egységes szabályozása ezideig nem történt meg, így számtalan esetben jogértelmezésre, más rendelkezésekkel való összevetésre, analógiákra kényszerültünk.
Ennélfogva nem tartanám haszontalan lépésnek, ha az Országos Közjegyzői Kamara az Igazságügyi Miniszternél e körben megfelelő szintű jogszabályt kezdeményezne, netán az Alkotmánybíróságtól eligazító döntést kérne.
Ezek után térjünk rá a fejezet elején felvetett másik kérdéskörre, amikor is a közjegyző hivatása gyakorlása során bizonyos körben titokvédelem alá eső adatokat ismerhet meg.
Ilyen titok lehet a hagyatéki eljárásban a banktitok, az üzleti titok vagy az értékpapírtitok.
Eligazító rendelkezéseket tartalmaz a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. tv. 49. §-a, továbbá az értékpapírok forgalomba hozataláról szóló 1996. évi CXI. tv. 114. §-a. A megoldás itt viszonylag egyszerű, a lényeg, hogy hivatalos eljáráshoz szükséges adatok beszerzéséről legyen szó. Ellenkező esetben jogsértő módon jár el és titoksértést követhet el.
Végezetül már csak egy kérdést vetnék fel, bár lehet, hogy nem túl gyakran kell vele foglalkozni, viszont miután szabályozva van, nem árthat megemlíteni. A kérdés úgy hangzik, adhat-e tájékoztatást a közjegyző az előtte folyamatban lévő, vagy befejezett ügyről? A hatályos bűnügyi és igazságügyi tájékoztatás rendjéről kiadott 10/1986. (IX. l.) IM-BM együttes rendelet 8. §-a szerint a folyamatban lévő ügyről nem, de a jogerősen befejezett ügyről "az ügy intézéséért felelős dolgozó (közjegyző, végrehajtó)" igen. Hölgyeim és uraim, ebből a rövid idézetből is megtudhatták, hogy a közjegyző is dolgozó, továbbá pedig, hogy vannak még jogszabályaink, melyek a rendszerváltás ellenére is kiállták az idők próbáját.
Köszönöm a türelmüket! ■
JEGYZETEK
* Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó az 1999/415-ös számú LB. Polgári kollégiumi határozat, mely szerint az adásvételi szerződés érvényességének nem feltétele az ügyvédi ellenjegyzés (Dr. Györgypál Árpád szíves kiegészítése).
Visszaugrás
