A nyilatkozatai alapján a Kormány támogatni kívánja a hitelezési aktivitás növekedését. A Magyar nemzeti Bank szintén támogatja a hitelezési aktivitás növelését. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara támogatandónak tartja a hitelezési aktivitás növekedését. De támogatja-e az új Ptk. a hitelezési aktivitás növekedését?
Az eredeti elképzelések szerint az új Ptk. a gazdasági életet támogató kereskedelmi szempontú normának készült. A támogatás a gazdasági életre rá is fér. Májusi adatok szerint a hitelállomány egy év alatt, több mint 12 %-kal csökkent. A magyar hitelállomány 57 %-a problémamentes, ami megfordítva azonban már úgy hangzik, hogy az állomány 43 %-a minősített. Ha a minősített állományból a legkevésbé problémás, úgynevezett "külön figyelendő" csoportot elhagyjuk, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy az állomány 20 %-val vannak komolyabb problémák. Az EU átlagában ez az arány kb. 8 %.
Mivel a közjegyzők gyakran találkoznak ingatlanügyletekkel, az Önök számára közvetlenül is érzékelhető az ezen a területen tapasztalható visszaesés. 2013. első félévében csupán 652 darab új lakást értékesítettek. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban 3200 körüli az önkormányzatok száma, látszik, hogy a települések döntő hányadában egyetlen új építésű ingatlan sem talált gazdára. 2013. első kilenc hónapjában 32 %-al kevesebb építési engedélyt adtak ki, mint az előző időszakban. Az első félévben 40 %-al kisebb volt a használatba vételi engedélyek száma is. Ez azt jelenti, hogy 2013-ban kevesebb lakás épült, mint a második világháború éveiben! A magyar lakásállomány megújulási üteme a jelenlegi adatok figyelembe vételével 670 év.
A lakáspiacnál maradva azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a devizahiteles probléma a látszatnál jóval kevesebb otthont érint: A 90 napon túl nem fizető devizahitel állomány jelenleg úgy kb. 35 ezer szerződés. Ez azonban csupán a hazai lakásállomány 0,8 %-a. A nemfizető devizahitelek aránya a lakás célú állomány 16 %-a, míg ez az arány a szabad felhasználású devizahitelek esetében 26 % körüli.
- 16/17 -
Persze feltehetik a kérdést, hogy tudná-e egyáltalán támogatni az új Ptk. a hitelezést. A válaszom egyértelműen igen. Amennyiben a jogalkotó a szakma álláspontját figyelembe vevő, a joggyakorlatot az általa preferált jogintézményeket attraktívvá tevő technikával orientáló és nem tilalomfák közé szorító módon szabályoz újra egy jogterületet, akkor a kodifikáció a jogbiztonságot erősíti, ellenkező esetben azonban meggyengíti, ami a finanszírozási szerződések jogi kockázatára és így a hitelek árazására is közvetlenül kiható tényező.
Az előadásomban az új Ptk-nak a pénztartozásra vonatkozó rendelkezései, a hatodik könyv hitel- és számlaszerződésekre vonatkozó XX. címének jogintézményei, és a biztosítéki szerződések köréből szeretnék néhány kérdést, jogi problémát felvetni.
Először a pénztartozásokra vonatkozó általános szabályokról szeretnék beszélni. Az új Ptk. az eddigi szabályozáshoz hasonlóan nem definiálja a pénz fogalmát. A gyakorlatban ez azonban eddig sem okozott problémát. Bár pénzként sok minden tud funkcionálni, de leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a Ptk. szabályai alkalmazásában a törvényes fizetőeszközöket, illetve azt a fizetőeszközt tekintjük pénznek, amely valamikor és valahol törvényes fizetőeszköz volt. A minősítésnél tehát a közjog szabályai lesznek irányadóak.
A gazdasági forgalomban a pénz a maga fizikai valóságában, azaz érmeként valamint bankjegyként, és számlakövetelésként jelenik meg. A két megjelenési formára azonban alapvetően eltérő szabályok vonatkoznak, ami a joggyakorlatban visszatérően problémákat okoz.
Hatályos Ptk.-nk 94. § (2) bekezdése szerint a tulajdonjog szabályait a pénzre "megfelelően", azaz analógia útján kell alkalmazni. A 2009-es "köztes" Ptk. úgy rendelkezett, hogy a pénz dolognak minősül. Az új Ptk. a hatályos jognak eredményében megfelelően azt mondja, hogy a pénzre a dologra vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell. A tulajdonszerzés körében a 5:40. § fenntartja azt a szabályt, hogy akire pénzt ruháznak át, az akkor is tulajdonossá válik, ha az átruházó nem volt tulajdonos.
A problémák ott merülnek fel, hogy a törvényből sokak számára nem következik egyértelműen, hogy itt a készpénzre vonatkozó szabályokról van szó. A pénz másik megjelenési formájának semmiféle dologi jellege nincs, az egyértelműen a számlavezetővel szembeni követelésnek minősül. Követelés esetében a tulajdon fogalma értelmezhetetlen, ott a követelés jogosultjáról és nem tulajdonosáról beszélhetünk.
Tanulságos ebben a körben a BH1997/87. szám alatti jogeset. Itt a másodfokon eljáró Legfelső Bíróság úgy foglalt állást, hogy a számlapénzzel kapcsolatos követelések dologi jellegűek és ezért nem évülnek el. A felülvizsgálat során azonban már korrigált a legfelsőbb ítélkező fórum és kimondta az ilyen követelések kötelmi jellegét.
- 17/18 -
Az új Ptk. a fenti problémát, ha nem is az alapfogalmak között, de a pénztartozás teljesítésének szabályai körében tisztázza és a 6:42. § (1) bekezdésében egyenrangúnak tekinti a pénz két megjelenési formáját.
A pénztartozás számlapénz-követelés átruházásával való kiegyenlítése esetén a teljesítés időpontját a kérdés gyakorlati jelentőségéhez képest alacsony jogforrási szinten szabályozza a hatályos jogunk. A 18/2009. (VIII.6.) MNB rendelet 11. § (1) bekezdése mondja ki, azt hogy a pénzforgalmi megbízás akkor teljesül, amikor a pénzösszeg a jogosult számláján jóváírásra kerül. Ebből a joggyakorlat azt is kiolvassa, hogy az alapügylet szerinti teljesítés időpontja is az a nap, amikor a számlára befizetett vagy arra átutalt pénz azon jóváírásra kerül. (Ezen főszabály alól jelentős kivétel a költségvetési kapcsolatok területe, ahol az utalás, azaz az utaló számlájának megterhelési napja minősül teljesítési időpontnak.)
Az új Ptk. 6:42. § (2) bekezdése az alapügylet, azaz az adós és hitelező jogviszonyára tekintettel rögzíti, hogy a pénztartozás teljesítésének időpontja az, amikor a pénzt a jogosult fizetési számláján jóváírásra került vagy azt jóvá kellett volna írni. Ez utóbbi fordulat egy nagyon lényeges adósvédelmi eszköz: A fizetési rendszer és annak résztvevőinek kockázatát a törvény a hitelezőre, a pénztartozás jogosultjára telepíti. Amennyiben ugyanis a megfelelő számlafedezettel rendelkező adós olyan időben ad megfelelő tartalmú átutalási megbízást a számlavezetőjének, amikor a pénzforgalmi rendszer normál működés esetében a jóváírásnak határidőben meg kell történnie a hitelező számláján, akkor akkor sem esik késedelembe, ha a tényleges jóváírásra egy későbbi időpontban, vagy egyáltalán nem kerül sor. Ez azt jelenti, hogy a hitelező nem csak a saját bankja csődkockázatát viseli, hanem az adós bankjáét és az átutalási láncban részt vevő többi szereplőjét is. Tekintettel arra, hogy a rendelkezés a kötelmi jog része, a felek természetesen ettől eltérő tartalmú megállapodást is köthetnek.
A készpénz és számlapénz egyenjogúsítása a teljesítés helye tekintetében is megtörtént. A Ptk. 292. § (1) bekezdéséből ma az következik, hogy amennyiben a felek másként nem állapodtak meg, pénztartozást csak készpénzfizetéssel lehet teljesíteni. Ha az átutalás teljesítésként való elismerésére vonatkozó - akár ráutaló magatartással kötött - megállapodás a felek jogviszonyából hiányzik, akkor a tartozás átutalása nem minősül szerződésszerű teljesítésnek. (A költségvetési kapcsolatok területe itt is kivétel, hiszen az Art. 14. § (1) bekezdése szerint a fizetések teljesítésére a kötelezően megnyitandó bankszámlán kerül sor.)
Az új Ptk. 6:44. § (1) bekezdése szerint azonban az átutalás külön megállapodás hiányában is jogszerű teljesítési mód. A jogszabályhely szerint több fizetési számla esetében az adóst illeti meg a választás joga. Mivel a bankok jellemzően minden alszámlát bejelentenek a cégbíróságnak, a fizetésre kötelezett nem tudja teljes biztonsággal eldönteni, hogy a hitelező ott felsorolt bankszámlái közül melyik minősül fizetési számlának, és melyik esetleg egy hitelszámla. A kötelezett számlakiválasztási joga a hitelező szempontjából is kockázat. Elképzelhető például, hogy a jogosult valamely fizetési számlájára nem akar fizetést fogadni. Mindkét oldalnak megnyugtató helyzet tehát akkor alakítható ki, ha a felek megegyeznek, hogy a pénztartozást a hitelező melyik számlájára kell teljesíteni.
- 18/19 -
A pénztartozás teljesítési ideje körében egy régi hiányosságot is felszámol az új Ptk. A hitelintézeti törvény 89. § (2) bekezdése szerint[2] a bankoknak ez eszköz és forrásoldal lejárati összhangját biztosítaniuk kell. Ez annak a banküzemtani szabálynak a törvényi megjelenése, hogy rövid lejáratú forrásból rövid lejáratú, hosszú lejáratú forrásból hosszú lejáratú kihelyezést kell finanszírozni. Hatályos jogunk azonban ennek a megvalósítását nem biztosítja. A Ptk. 292. § (2) bekezdése szerint ugyanis a hitelező az esedékesség előtti teljesítést is köteles elfogadni és a tényleges fizetés és az eredeti esedékesség közötti időre sem kamatot, sem kártalanítást nem követelhet. Ha tehát a kamatok esnek, akkor a magyar jog alapján kötött kölcsönszerződések adósai a magasabb kamaton felvett kölcsöneiket mindenféle hátrányos jogkövetkezmény nélkül visszafizethetik. A bankoknak azonban nincs esélyük az ezen kölcsönök refinanszírozására felvett források (betétek, bakközi kölcsönök, kötvénytőke stb.) határidő előtti visszafizetésére, ezért a korábbi magas és a példa szerint jelenlegi alacsonyabb kamatok különbözetét kárként viselniük kell. Ez a bankrendszer egésze szempontjából is jelentős kockázati tényező lehet. Az Alkotmánybíróság a jogi problémát és annak közgazdasági hatásait nem érzékelve a 423/B/1996. AB határozatban úgy foglalt állást, hogy a Ptk. idézett rendelkezése egy, a gazdasági erőviszonyokat kiegyensúlyozó alkotmányos rendelkezés.
A bemutatott szabály alól a hatályos jogunk is ismer kivételeket: Az ún. külker Ptk. és a jelzáloghitel törvény lehetővé teszi, hogy a bank az előtörlesztéssel elszenvedett kár megtérítését kérje az adóstól. (A jelzáloghitel törvény eredetileg az előtörlesztés lehetőségét zárta ki.)
Az új Ptk. a fenti szabály helyett a 6:43. §-ban csupán annyit tartalmaz, hogy a jogosult az előtörlesztés elfogadására köteles. Ráadásul ez egy diszpozitív rendelkezés. Egyedül fogyasztói szerződés esetében maradt fenn, hogy az előtörlesztés nem zárható ki és az azzal okozott kár megtérítése sem kérhető. A 6:131. § csupán azt teszi a hitelezőnek lehetővé, hogy az előtörlesztés közvetlen költségeinek megtérítését követelje a fogyasztótól. Az nem derül ki sem a törvényből, sem az indokolásából, hogy a refinanszírozási költség megtérítése követelhető-e.
Az új Ptk. tehát a fogyasztói szerződéseken kívül lehetővé teszi az előtörlesztés kizárását, illetve az azzal okozott kár megtérítésének követelését. Fogas kérdés, hogy mekkora az előtörlesztéssel okozott kár, és hogyan kell azt kiszámítani? Ehhez az új Ptk. nem ad különösebb segítséget, amiből vélhetőleg sok jogvita fog még keletkezni.
Ebben a körben kell utalni arra, hogy furcsa mód hatályos jogunk a fogyasztói hitelek, tehát egy különösen védett szerződői kör esetében a Ptk. rideg főszabályától eltérően már ma is lehetővé teszi előtörlesztési kártalanítást. A 2009. évi CLXII. törvény szerint az előtörlesztéshez közvetlenül kapcsolódó "méltányos és objektíve indokolt" költségek szerződéstípustól függően az előtörlesztett összeg 0,5 és 2,5 % közötti részéig követelhetőek. A törvény alapjául szolgáló 2008/48/EK irányelv (39) megfontolásából az következik, hogy az EU jogalkotó a refinanszírozási költségeket
- 19/20 -
törvény. A 2009. évi CLXII. törvény 79. § (4) bekezdése a régi Hpt. fent idézett rendelkezésével azonos szabályt tartalmaz.
is a megtérítendő költségek közé tartozónak tekintette. Mivel a törvény az új Ptk.-hoz hasonlóan a költségek vonatkozásában a "közvetlenül" kitételt tartalmazza, igényesen lehet a mellett érvelni, hogy az új Ptk. esetében is megtérítendőnek minősülnek a refinanszírozási költségek.
Az idézett irányelv az előtörlesztési kár számítási módjára vonatkozó kérdés megválaszolását is segítheti. A 16. cikk (4) bekezdése szerint ugyanis tényleges veszteségként gyakorlatilag az eredeti kamatláb és az előtörlesztéskor érvényesíthető kamatláb különbségét ismeri el. Ez német joggyakorlatban aktív-aktív kárszámítási módnak nevezett technikának felel meg. E szerint a hitelező előtörlesztés esetén a szerződés szerint alkalmazandó és az előtörlesztés időpontjában hasonló típusú kölcsönök esetében elért kamatláb különbözetére jogosult. Az úgynevezett aktívpasszív technika ezzel szemben kárként az előtörlesztett kölcsön esetében alkalmazott kamatláb és a kockázatmentesen elérhető jegybanki betéti kamat vagy állampapír hozam különbségét tekinti megtérítendő kárnak. Mivel mindkét technika mellett erős érvek hozhatóak fel, a kialakuló joggyakorlat fogja majd megmutatni, hogy az új Ptk. szerint hogyan kell az előtörlesztéssel okozott kárt meghatározni.
(Zárójelben jegyezzük meg, hogy az irányelv lehetőséget ad a tagállamoknak, hogy átültetése során úgy rendelkezzenek, hogy a hitelező kivételesen a maximált kárigényen felüli kára megtérítését kérhesse. A magyar törvényalkotó - vélhetőleg a jól érzékelhető bankundora miatt -ezzel a lehetőséggel nem élt.)
Az új Ptk. jelentős előrelépést jelent a pénztartozás nemzetközi elemeinek elismerése körében. Az nem változott, hogy a pénztartozás - függetlenül a kirovó pénznemtől - a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben fizethető meg, róható le. Az új Ptk. azonban az átszámításra már nem a fizetés helyén és idején érvényben lévő árfolyam alkalmazását írja elő, hanem a teljesítés helye szerinti jegybank árfolyamáét. Amíg tehát - mint mindig: ellenkező kikötés hiányában - egy bank a hatályos Ptk. szerint a törvényi szabályokkal teljes egyezőségben alkalmazhatta egy devizahitel forintban történő folyósításakor a saját deviza vételi és forint terhére való törlesztésekor a saját deviza eladási árfolyamát, addig 2014. március 15-től a főszabály szerint az MNB árfolyamát kellene alkalmaznia.
A korábbi jogunkhoz képest jelentős változás, hogy az új Ptk. tudomást vesz arról a tényről, hogy a gazdasági életben a pénztartozások gyakran idegen pénznemben kerülnek meghatározásra. Nagyon sok problémát okozott, hogy a Ptk. a hazai és az idegen pénznem közötti differenciálást nem tartalmazta. Ez különösen a késedelmi kamat mértéke területén keletkeztetett jogvitákat. A hitelezők a magasabb magyar kamatszint miatt szívesen hivatkoztak arra, hogy az idegen pénznemben fennálló tartozásra a magyar törvényes késedelmi kamat fizetendő. A joggyakorlat végül úgy állandósult, hogy külföldi pénznemben fennálló tartozás esetén a nemzetközi piacokon kialakult kamatot (tehát az ún. LIBOR, FIBOR stb. kamatlábat) kell késedelmi kamatként elismerni. Ez nem volt megnyugtató megoldás, mert egyrészt bizonyítási nehézségeket okozott -milyen kamatperiódusra, melyik pénzügyi centrumban kialakult kamatot kell figyelembe venni? -, másrészt méltánytalan volt a hitelezőre, mert tekintettel arra, hogy az említett kamatszint az
- 20/21 -
első osztályú bankok egymás közötti ügyleteire vonatkozik és ezért a tényleges piaci kamatoknál alacsonyabb, egészen biztosan nem tette lehetővé a késedelemmel okozott kár kompenzálását.
Az építőipari lánctartozások elleni törvénybe elrejtett módosítás szerint ez év júliusától már a hatályos Ptk. is kezeli ezt a problémát és számolási bázisként idegen pénznem esetében a kibocsátó jegybank alapkamatára utal tovább. (Megfogalmazási pontatlanság, hogy a törvény idegen pénznemben teljesítendő pénztartozásról beszél. Így akár azt is fel lehetne hozni, hogy csupán azokra az esetekre vonatkozik, amikor a lerovó pénznem idegen és azokra az esetekre nem, amikor a kirovó pénznem az.[3])
A hatályos joghoz képest nem változik, hogy a késedelmi kamat objektív jogkövetkezmény, megfizetésének kötelezettsége akkor is beáll, ha az adós a késedelmét kimenti. A késedelmi kamatot meghaladó kár esetében azonban az új Ptk. már kifejezetten utal is a kimentés lehetőségére. Ez szerződésszegés esetén azt jelenti, hogy a 6:142. § szerinti előreláthatóságot és elvárhatóságot kell majd vizsgálni.
A finanszírozási ügyletek jogára rátérve először vegyük számba a kodifikáció során felmerült, de abból végül kimaradt intézményeket.
Az EU-ban erőteljes törekvés érzékelhető arra, hogy a fogyasztók mindegyike hozzájuthasson egy, a pénzforgalomban való részvételét biztosító betéti alapú bankszámlához. Ez az ötlet az új Ptk. kodifikációja során is felmerült, de az elfogadott törvény nem ír elő ilyen szerződéskötési kötelezettséget a pénzforgalmi szolgáltatók számára.
Az új Ptk. nem szabályozza a bankkártya szerződést. A bankkártyás fizetéssel kialakuló többoldalú jogviszonyok minősítése az ebből a szempontból fejlettebb nyugat európai jogrendszerekben is gondot okoz. Forradalmi tett lehetett volna, ha a probléma megoldására a magyar kódex megoldást kínál.
Az okmányos meghitelezés néven magyarosodott akkreditív jogviszony szabályozása sem került be az új törvénybe. Ez azért nem okoz gyakorlati problémát, mert az akkreditív a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban elterjedt fizetési mód, ott azonban a szokványok megfelelően szabályozottá teszik.
Felmerült annak az igénye is, hogy a származékos ügyletek, az ún. derivatívák esetében egy - kioktatással elérhető - speciális szerződéskötési képesség kerüljön előírásra. Az új Ptk. ilyen elvárást nem tartalmaz, de a közjogi szabályok szerint a befektetési szolgáltatót ügyfelével és annak ügyleteivel kapcsolatban ettől függetlenül terheli az alkalmasság és megfelelőség vizsgálatának kötelezettsége.
- 21/22 -
Az új Ptk. számlajogviszonyokat szabályozó rendelkezései körében csupán arra szeretnék utalni, hogy az új. Ptk. egyértelművé teszi, hogy a fizetési számla (jelenleg: bankszámla) a folyószámla egy alfaja, így arra a folyószámlára vonatkozó rendelkezések is alkalmazandóak. Ez a banki gyakorlatban azért is rendkívül fontos, mert a folyószámla esetében a kamatok és késedelmi kamatok tőkésedése a szerződés lényegéből fakad és így nem vethető fel ellene, hogy valamiféle jogelv alapján a lejárt késedelmi kamatra nem követelhető késedelmi kamat.
A hitelszerződés esetében első ránézésre több változást is észrevehetünk. A Hpt. hatálya alatt működő pénzügyi intézmények esetében a kockázatvállalási ügylet írásbeliségét a Hpt. írja elő, így azonban a számukra nem jelent módosulást, hogy az új Ptk. már nem tartalmazza az írásba foglalási kötelezettséget. Figyelemmel arra, hogy a magyar bankfelügyeleti gyakorlat az üzletszerűség értelmezése során rendkívül rigorózus, az sem jelent vélhetőleg gyakorlati változást, hogy a hatályos jog "pénzintézet" fogalmát az új Ptk. "hitelező"-re cserélte.
Bár a hatályos Ptk. sem ad választ a hitelszerződés jogi lényegére, azaz hogy itt valamiféle előszerződésről, opciós szerződésről vagy keretszerződésről van-e szó, a hitelszerződések területén nem ezt, hanem a hatályba lépéssel kapcsolatos problémákat szeretném inkább felvetni. Az új Ptk. hatályba lépésről rendelkező 2013. évi CLXXVII. tv. 1. § szerint az új Ptk.-t a hatálybalépését követően megtett jognyilatkozatokra, valamint az azt követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra kell alkalmazni. Tekintettel arra, hogy a hitelszerződés komplex módon hosszú időre szabályozza a hitelező és az adós kapcsolatát, ezen a területen több jogi problémával számolunk. Amennyiben ugyanis egy 2013-ban kötött hitelszerződés alapján például 2014 nyarán ad megbízást egy banki ügyfél bankgarancia kibocsátására, akkor rögtön kérdéses, hogy a garancia szerződésre melyik törvény alkalmazandó. Még ha arra az eredményre is jutunk, hogy a régi Ptk. alapján megítélendő hitelszerződés terhére kibocsátott garancia esetén a bank és az ügyfél között a régi Ptk. az alkalmazandó, ezt biztos nem jelenthetjük ki a garancianyújtó bank és a garancia jogosultja közötti jogviszonyra.
A kölcsönszerződés esetében a szabályozási tartomány kiterjesztésére szeretném felhívni a figyelmet. Az új Ptk. 6:389. § (1) bekezdése valódi újdonságot nem tartalmaz, mert a helyettesíthető dolgok kölcsönére a hatályos Ptk. 528. § (1) bekezdéséből ugyanez a rendelkezés levezethető. A (2) bekezdés azonban alkalmazni rendeli a kölcsönszerződés szabályait minden olyan jogviszonyra, ahol gazdasági értelemben vett hitelezés történik, azaz az egyik fél által nyújtott szolgáltatás teljesítése megelőzi a másik fél által nyújtandó pénzszolgáltatást vagy ahol az ellenérték teljes vagy részbeli megfizetése megelőzi a főszolgáltatás teljesítését.
Ez azt jelenti, hogy az ilyen jogviszonyokban például az adós körülményeinek megváltozása esetén az előteljesítés megtagadható lesz, biztosíték lesz követelhető, a fizetési határidő felmondhatóvá válik. (A faktorálás esetében az új Ptk. 6:408. §-a szintén tartalmaz egy, a kölcsönszerződésre utaló szabályt. A két rendelkezés viszonyát még tisztázni szükséges.)
A pénztartozásokra vonatkozó szabályok bemutatása esetében már említettem, hogy az új Ptk. egyenjogúsította a készpénzfizetést és a bankszámlák közötti elszámolást. A kötelmi különös
- 22/23 -
részben ez ott jelenik meg, hogy az új Ptk. új szerződéstípusként szabályozza a fizetési megbízási szerződést. A gazdasági életben az átutalás a pénztartozás teljesítésének tipikus módja. Ehhez képest hatályos jogunk meglehetősen mostohán kezeli. A pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. tv. nem tartalmazza az átutalás kifejezést. A törvény annyit tartalmaz, hogy fizetési megbízásnak tekinti a fizető félnek a saját pénzforgalmi szolgáltatója részére fizetési művelet teljesítésére adott megbízását. A törvény szerint fizetési műveletnek a fizetési megbízás teljesítése minősül. Az átutalásra közvetett utalást találunk a 63. §-ban is, ahol a törvény a fizetési számlák közötti fizetést készpénzfizetésen kívüli fizetési módnak ismeri el. Csak a 18/2009. (VIII.6.) MNB rendelet 25. §-ából derül ki egyértelműen, hogy az átutalás egy fizetési számlák közötti fizetési mód, ami persze a szerződés polgári jogi minősítéséhez még mindig nem ad semmiféle támpontot.
Bár az új Ptk. 2003-as koncepciója és szabályozási tematikája a bankátutalási szerződés kodifikációjának lehetőségéről ír, az új törvény maga - a hatályos szabályozáshoz hasonlóan - kerüli az "átutalás" kifejezés használatát. Ennek ellenére nagy eredménynek tekinthetjük, hogy fizetési megbízási szerződés név alatt mégis szabályozásra került.
A díjazás tekintetében ez a típusú megbízás a "normál" megbízási szerződéstől jelentősen eltér. Míg ott a megbízási díj akkor is jár, ha a megbízott eljárása nem vezetett eredményre, fizetési megbízás esetén a 6:402. § rendelkezéséből egyfajta eredményfelelősség következik. Fontos megjegyezni, hogy magát az átutalt összeget a megbízott nem ezen szabály alapján követelheti a megbízójától. Az átutalt összeg megtérítésére vonatkozó igény ma a Ptk. 479. § (1) bekezdéséből, az új Ptk. esetében a 6:404. § alapján alkalmazandó 6:276. § (4) bekezdéséből, azaz abból a rendelkezésből fakad, hogy a megbízott az ügy ellátásával kapcsolatos költségei megtérítésére igényt tarthat.
Hatályos jogunkban a lízing szabályozása csak speciális szempontú normákban, mint pl. a Hpt., az adótörvények, vagy a nemzetközi lízingügyletre vonatkozó ottawai egyezmény található meg. Polgári jogi szempontból nehézséget okoz a lízing minősítése, hiszen keverednek benne a megbízási, adásvételi, bérleti és kölcsönszerződés elemei. Míg a BH 1994/40. sorszám alatti jogesetben a lízing adásvételi és bérleti elemeit tekintette hangsúlyosnak a bíróság, ma már a 2013-as G9 elvi bírósági döntésben is megjelenően a hitelnyújtási elem minősül jellegadónak.
A fenti jogbizonytalanság miatt nagy előrelépésnek minősíthetjük, hogy az új Ptk. kodifikálta ezt a modern szerződéstípust. A Hpt. hatályos definíciójához képest azonban csak egy nehezen kihámozható értelmű meghatározást sikerült alkotni rá.
Ez a definíció attól a pillanattól szabályozza a jogviszonyt, hogy a lízingtárgy a lízingbeadó tulajdonában áll. A finanszírozási területen azonban épp az a tipikus, hogy a lízingtárgyat a lízingbeadó a lízingszerződés alapján a lízingbevevő megbízására szerzi be. A törvényi definíció ráadásul olyan bizonytalan fogalmakat tartalmaz, mint a gazdasági élettartam, vagy a piaci érték.
Új szerződéstípusként szabályozza az új Ptk. a faktoringot is. A faktoring szerződés az új Ptk. szerint az engedményezési szerződés jogcímét adó ügylet. A faktoring alapján még nem történik meg a követelés megszerzése, mert erre jogilag tekintve egy külön ügyletben kerül sor. Ennek a
- 23/24 -
kétfedelűségnek az az oka, hogy az új Ptk. szerint az engedményezés már nem absztrakt, hanem jogcímes ügylet. A faktoring szerződés tehát a követelés átruházásának a jogcímét teremti meg, magát a követelés-átruházást az engedményezés valósítja meg. A finanszírozási gyakorlatban irritációt okozott, hogy a faktoring új Ptk. szerinti definíciója, az úgynevezett visszkereseti jogos követelésvásárlást írja le, bizonytalanná téve ezzel a faktoring egyéb formáinak minősítését[4].
A finanszírozási ügyletek közül még a garanciaszerződésről szeretnék beszélni. Hatályos Ptk-nk a bankgaranciát szabályozza. Ez azért probléma, mert a gazdaságban igény van arra is, hogy a bankokon kívüli jogalanyok is vállalhassanak az alapügylettől független, nem járulékos helytállási kötelezettséget, például egy anyacég a leánycége tartozásaiért. A Ptk. 199. § szerinti szabályra, azaz arra figyelemmel, hogy egyoldalú jognyilatkozatból csak jogszabály rendelkezése alapján keletkezik jogosultság szolgáltatás követelésére, azonban csak arra volt lehetőség, hogy a szerződési szabadság keretében a nem bank garantőr egy szerződést kössön a jogosulttal, amelyben azonban a jogosultnak is kellett valamit szolgáltatnia a garantőr számára. Ilyen szolgáltatás lehetett például a harmadik személy javára való hitelnyújtás vállalása. Ez a konstrukció pl. a szolgáltatások egyenértékűségére vonatkozó törvényi elvárás miatt elég kockázatos.
Az új Ptk. a fenti problémát kiküszöböli, hiszen nem írja már elő, hogy csak bank lehet garantőr. A szabályozási technika azonban elég egyedi, hiszen garanciaszerződés alatt a 6:431. § nem csak egy szerződést, hanem egy egyoldalú nyilatkozatot is szabályoz.
A garanciaszerződés keretében szólni kell a 6:436. § új rendelkezéséről, ami a visszaélésszerű igénybevételnek kíván gátat szabni. Ez a fenomén a nemzetközi gyakorlatban már régebbről ismert volt, de idehaza csak a gazdasági válság idején főleg az építőipar szereplői között kezdett már figyelemre méltó méreteket ölteni. A problémakör arra a dilemmára vezethető vissza, hogy a garancia funkciója az, hogy a jogosult egyszerű módon akkor is hozzájusson a követeléséhez, ha a szerződési partnere fizetőképessége vagy fizetési hajlandósága hiányzik. Másrészt azonban nyilvánvalóan sérti az igazságérzetet, ha lehetővé teszi a jog, hogy valaki formális helyzete alapján olyan igényt tudjon érvényesíteni, ami tartalmilag nem illeti meg. Hatályos jogunkban a Pp. 156. § szerinti ideiglenes intézkedés teszi lehetővé, hogy az alapszerződésbe ütköző módon, visszaélésszerűen történő lehívás esetén a garantőrt a jogvita lezárásáig a bíróság a fizetéstől eltiltsa.
Az új Ptk. szerint a lehívás visszaélésszerűsége illetve rosszhiszeműsége megszünteti a garantőr fizetési kötelezettségét. Lényeges, hogy a törvény 6:436. § (1) bekezdése úgy fogalmaz, hogy ilyen esetben "a garantőr nem köteles fizetést teljesíteni". Ez tehát azt jelenti, hogy az sem jogellenes, ha a garantőr mégis fizet. Ennek a garantőrt a megbízójával szemben megillető költségtérítései igény szempontjából van jelentősége. A garanciánál - mind ahogy az átutalásnál - a garantőr a kifizetett összeget, mint a megbízás költségét jogosult igényelni megbízójától. Ha azonban az érvényesített
- 24/25 -
költség nem volt szükséges és indokolt, akkor ezt nem is tudja majd érvényesíteni. A törvényi szóhasználatból a számomra az következik, hogy a jogalkotó nem kívánta a lehívás minősítésének kockázatát a garantőrre terhelni és ezért tette a fizetés megtagadását csak egy lehetőséggé és nem kötelezettséggé. Minden bizonnyal hosszabb ideig fog tartani, amíg a gyakorlatban kialakul, hogy mikor annyira nyilvánvaló már a lehívás jogellenessége, hogy a garantőr nem dönthet másként, mint hogy a fizetést megtagadja.
Az előttem elhangzott előadás[5] kitűnő bemutatta az új Ptk. zálogjogi szabályait. A kollokvium folyamán a többi biztosítéki szerződés elemzése is terítékre fog még kerülni. Ezért itt a hitelbiztosítékok újraszabályozására vonatkozóan csak néhány megjegyzést fogok tenni.
Először egy pozitív fejleményt szeretnék megemlíteni. Régi hiányosságot orvosol a törvény a zálogjogosulti bizományos jogintézményének megteremtésével. Többes hitelnyújtás (klub- vagy szindikált hitelek) esetén a zálogjog járulékosságából az következett, hogy minden hitelezőt be kellett jegyezni az érintett nyilvántartásba. A gyakorlatban ezt úgy lehetett elkerülni, hogy az alapszerződésben a hitelezők egyetemleges jogosultságot kötöttek ki maguknak. Mivel ebben az esetben bármelyik hitelező a teljes követelést követelhette, nem volt akadálya annak, hogy egyedül kerüljön a teljes hitel összegére bejegyzésre és a többi hitelező számára szerződéses alapon ellássa a biztosítéki ügynök teendőit. Ez egy elterjedt, de a gyakorlatban soha be nem bizonyosodott érvényességű konstrukció volt. A hiányzó biztosítéki ügynöki szabályozás kiváltására azonban tökéletesen alkalmas volt az önálló zálogjog, ahol a járulékosság hiánya miatt nem kellett hitelezői egyetemlegességet konstruálni. Most az önálló zálogjog megszüntetésével még inkább szükségessé vált a szabályozási hiányosság kiiktatása. Erre lesz előreláthatólag alkalmas a zálogjogosulti bizományos intézménye.
A biztosítékok gazdasági funkciója, hogy csökkentsék a hitelezési kockázatot. Jogi szempontból egy úgy érik el, hogy bizonyos vagyontárgyak esetében előjogokat biztosítanak (pl. a kötelmi adós által nyújtott zálog, vételi jog), vagy kibővítik a visszafizetés esetén igénybe vehető vagyoni kört (pl. dologi adós által nyújtott zálog, kezesség).
Az új Ptk. már hivatkozott 2003-as koncepciójából és tematikájából azt lehetett kiolvasni, hogy a kodifikátorok a gyakorlatban már biztosítékként alkalmazott jogintézmények (pl. engedményezés, vételi jog) megerősítésére törekszenek. Ehhez képest az elfogadott törvény a bankszakma tiltakozása ellenére tilos ügyletté tette az úgynevezett fiduciárius biztosítékokat, megszüntette az önálló zálogjogot és a jól működő közjegyzői zálognyilvántartást.
- 25/26 -
Hangsúlyozni kell, hogy mindezeket a változásokat nem a gyakorlat kezdeményezte, hanem a dogmatikai ortodoxia elméleti tökéletességre törekvésének skolasztikus igénye. A változás tanszéki és minisztériumi irodákból indult és nem a gyakorlati életből.
Álláspontom szerint minden jó ötletet nem szabad kodifikálni. A jognak a társadalmi és gazdasági igényekre kell reagálnia. A jogalkotónak akkor kell szabályoznia, ha nem léteznek vagy nem megfelelőek a hatályos normák. Ha a hatályos normák megfelelően ellátják a feladatukat, akkor az elméleti tökéletesség és tisztaság önmagában nem hordoz olyan értéket, amely megfelelő indokát adná egy újraszabályozásnak. Ezzel azt kívánom mondani, hogy banki szempontból lényegtelen, hogy az új Ptk. által hozott új szabályok jók-e. Az a döntő, hogy feleslegesek. A finanszírozók természetesen alkalmazkodnak az új szabályokhoz, és azokra figyelemmel fognak a jövőben eljárni, de az átállás miatt jogbizonytalanság a hitelnyújtási hajlandóságban éppúgy meg fog jelenni, mint a hitelek árazásában. A hatályos rendszer melletti kiállás nem alkalmazkodási lustaság, hanem kockázatkerülés. A zálogjog 1996-os és 2000-es korábbi újraszabályozásai megmutatták nekünk, hogy több évre is szükség van ahhoz, hogy az új szabályokat a szerződési gyakorlat biztonságosan tudja alkalmazni.
A fiducia a legelső zálogfajta volt. Nincs tudomásom olyan ügyekről a banki gyakorlatból, amikor a biztosítéki engedményezéssel, a tulajdon átruházással vagy a biztosítéki opcióval visszaélés történt volna. Talán előfordultak ilyen esetek is, de elterjedtnek semmiképpen nem voltak mondhatóak. Amennyiben a jogalkotó előtt ismertek voltak visszaélések, akkor is törekedhetett volna arra, hogy a jogintézmény szabályait finomítsa (ahogy ezt egyébként a bírói gyakorlat meg is tette), esetleg az általa preferált zálogjog szabályainak javításával a joggyakorlatot e felé orientálja.
A fiduciárius biztosítékok ellen felhozott érvek nem voltak valósak. Ezek az ügyletek egyáltalán nem a zálogjog megkerülésére vonatkoztak, csupán annak, valamint a Vht.-nek és a Cstv.-nek a hiányosságait igyekeztek kiküszöbölni. Az igaz, hogy ezen ügyletekkel a hitelező formálisan több jogot szerez, mint ami a biztosítéknyújtóval kötött szerződés alapján megilleti, de ez nem az adós rovására történik. A fiduciárius biztosíték gyakorlása történhet már az adós rovására, de ez a zálogjog esetén éppúgy felmerülhet. Példamutató lehetett volna, hogy Európa legnagyobb gazdasága, a német vígan elvan a biztosítéki engedményezéssel és biztosítéki tulajdon-átruházással.
A fiducia tiltása már-már boszorkányüldözésbe ment át. Ez jól látszik abból, hogy a fiduciához nagyon hasonló jogintézmények, mint a tulajdonjog fenntartás, a lízing és a faktoring esetében ezek célzott joghatásainak beállását az új Ptk. feltételhez, egy nagyon furcsa nyilvántartásba való bejegyzéshez köti.
Ez a gyakorlatban jelentős nehézséggel fog járni. A hitelbiztosítéki nyilvántartásról szóló törvény - két napos határidővel konzultációra bocsátott - tervezetének jelentős hiányosságai vannak[6]: Egyrészt jogforrási problémát okoz, mert a MOKK szabályzatába utal több garanciális
- 26/27 -
kérdést. Másrészt bürokratikus regisztrációs kötelezettségeket ír elő. Bizonytalan a nyilvántartás adattartalma, a költsége, a jog létrejöttének ideje, a kettős képviselet lehetősége stb. A legnagyobb gondot azonban az okozza, hogy a megszüntetett zálogjogi nyilvántartással ellentétben a legkevésbé sem hiteles.
Európai jogi okokból a fiducia tiltása így sem lehetett teljes. A pénzügyi biztosítékokról szóló megállapodásokról rendelkező 2002/47/EK irányelv ugyanis még azt sem engedi meg, hogy az irányelv szabályozási területén kikötött fiduciárius biztosíték esetében nyilvántartásba vételi kötelezettséget írjon elő a tagállami jogalkotó. Az kérdéses, hogy nem ugyanígy kell-e értelmezni a 2011/7/EU irányelvet, amelynek 9. cikkelye kötelezővé teszi a tulajdonjog fenntartás jogintézményének tagállami elismerését.
A gyakorlatban felmerül a kérdés, hogy a törvényben nevesített biztosítékokon kívül az új Ptk.-ban van-e olyan jogintézmény, ami biztosítékként funkcionálhat. A 6:99. § a visszavásárlási jog biztosítéki felhasználását nem tilalmazza. A bankközi piacon elterjedt repóügyletek, azaz az értékpapírok hitelfelvételi célból történő visszavásárlási joggal történő eladásai változatlanul érvényes ügyletek maradnak.
A képviselet szabályai is adnak bizonyos mozgásteret. Az adós képviselője ugyanis a hitelező is lehet és a lehetséges érdekellentétről szóló megfelelő felvilágosítás esetén az új Ptk. 6:13. § (3) bekezdésére figyelemmel az adós a képviselője jognyilatkozatát, amellyel pl. elad egy adósi vagyontárgyat, meg sem támadhatja.
Vizsgálni kell azt is, hogy a bizalmi vagyonkezelés mennyire alkalmas biztosítéki célú alkalmazásra. A törvény nem zárja ki, hogy az adós a hitelezője bizalmi vagyonkezelésébe adja a vagyonát, csupán az tilos, ha ilyenkor ő lesz a vagyonkezelés kizárólagos kedvezményezettje is. Annak pedig végképp semmi akadálya, hogy egy, a felektől független bizalmi vagyonkezelő a hitelező, mint kedvezményezett javára kezelje az adós vagyonát. Végleges álláspontot mindaddig nem lehet kialakítani, míg a bizalmi vagyonkezeléssel érintett vagyonra vonatkozó adózási és számviteli szabályokat meg nem ismerjük.
V.
A fentiekből látszik, hogy a kép meglehetősen vegyes: Az új Ptk. tisztázott néhány régóta égető problémát és kodifikált néhány fontos új szerződéstípust. A hitelbiztosítékok területén azonban véleményem szerint szükségtelenül hozott be jelentős újításokat. Csak a jogbizonytalanság szükségszerű néhány éve után fog kiderülni, hogy ezek az elméletileg tetszetős újdonságok a gyakorlatban is beválnak-e. Én mindenesetre a saját érdekemben is ennek szurkolok.■
JEGYZETEK
[1] A 25. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon, Gyulán 2013. november 8-án elhangzott előadás szerkesztett és aktualizált szövege. Az előadási forma és stílus megtartásra került.
[2] 2014. január 1-jével hatályba lépett a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII.
[3] Időközben - még a hatálybalépését megelőzően - az új Ptk. késedelmi kamatra vonatkozó szakasza is módosításra került; lásd 2013. évi CCLII. tv. 188. § A 6:155. § (1) bekezdés hatályba lépő szövege már nem "teljesítendő", hanem "meghatározott" pénztartozásról beszél.
[4] Az irritációt az új Hpt. megszüntette, mert egyrészt önálló hitelintézeti tevékenységnek minősítette a követelésvásárlást, másrészt egyértelműsítette, hogy ez alatt a visszkereseti jog nélküli faktoringot is érteni kell.
[5] Dr. Anka Tibor: A zálogjogról az új Polgári Törvénykönyvben
[6] A törvény időközben elfogadásra és 2013. évi CCXXI. tv. számon kihirdetésre került. A bankrendszer tervezettel szemben megfogalmazott kritikáját a jogalkotó nagyobb részt sajnos figyelmen kívül hagyta.
Visszaugrás
