• Andrew Arató András: Civil társadalom, forradalom és alkotmány. Civil society, revolution and constitution
• Bozóki András (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve
• Kerekes Zsuzsa: Parlamenti ábécé
• Matúz György: Személyiségi jogok és szólásszabadság
• Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról
A rendhagyó kötet, mely vegyesen tartalmaz magyar és angol nyelvű szövegeket, Andrew Aratónak, vagyis Arató Andrásnak, a New York-i New School for Social Research professzorának a magyarországi alkotmányos "forradalomról" az elmúlt évtizedben írott, részben Magyarországon, részben Amerikában már megjelent tanulmányait adja közre. A szerző magyar barátaihoz írott előszavában indokolja a szerkesztés elveit, mely egyben tükrözi tudományos érdeklődésének váltását a civil társadalom elméleti kérdéseiről a kelet-közép-európai, ezen belül is mindenekelőtt a magyarországi alkotmányozó politika témájára. A kötet első és utolsó fejezete mint keret jól illusztrálja a változást, hisz az első fejezetben a civil társadalommal, míg az utolsóban az alkotmányozással kapcsolatos elméleti munkák kaptak helyet.
A kötet első fejezetének (Civil társadalom és forradalom között: a magyar átmenet) írásai a civil társadalomnak az átmenetben játszott szerepével foglalkoznak Az elméleti kiindulópont Aratónak feleségével, Jean L. Cohennel közösen irott nagyhatású monográfiája (Civil Society and Political Theory, Cambridge University Press, 1992.), amelynek hatására - mint az kiderül a Civil Society and the Public Sphere című úgyszintén közös írásukból - Jürgen Habermas a Faktizitaet und Geltung-ban felülvizsgálta saját nyilvánosság-felfogását. Aratóék ugyanis a nyilvánosságot a civil intézmények világaként fogják fel, amelynek struktúrája a politikában eltérő (Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországban. Eredeti megjelenése: Politikatudományi Szemle, 1992/2.). A magyarországi civil szférának az átalakulásban játszott szerepe elméleti megközelítésére valóban szükség is van, mert - ahogy maga Arató is megjegyzi - az ezzel foglalkozó elméleti emberek zömmel gyakorlati politikusokká váltak, így másokra hárult az elemzés feladata. Erre pedig nehéz alkalmasabbat elképzelni Aratónál, aki New Yorkban is rendelkezik minden fontos információval a magyarországi történésekről, ugyanakkor nem tévesztik meg a túlközel-létből óhatatlanul eredő elfogultságok. Azt is jobban látja a távolból, hogy a civil társadalom veszélyes alternatívája a populizmus (Töprengések a kelet-európai "forradalomról". Eredetileg: BUKSZ, 1992/2.). Ugyanakkor Arató meglehetősen kritikus a civil társadalomnak az átalakulásban játszott szerepét illetően: a lakosság, a nyilvánosság beleszólásának korlátozott volta miatt egyenesen az alkotmányozási folyamat kirekesztő jellegéről beszél, ami azután csökkentette mind az alkotmány, mind az annak védelmére létrehozott Alkotmánybíróság legitimitását (Civil társadalom, forradalom és demokrácia. Első megjelenése: Mozgó Világ, 1990/8.).
Az Alkotmánybíróság demokratikus legitimitásának oldaláról bírálja Arató a testület túlzott aktivizmusát az Alkotmány és demokrácia címet viselő második fejezet bevezető tanulmányában (Az alkotmányozó hatalom dilemmái Kelet-Európában (Társadalmi Szemle, 1992/7.). Keményen bírálja a bíróságnak a médiaháborúban játszott szerepét is, de nem többségi elvi alapon, hanem a döntések politikai jellege miatt (Az Alkotmánybíróság a médiaháborúban. Világosság, 1994/2.). A harmadik fejezet (Egy új alkotmány felé?) rövidebb publicisztikai írásai éppúgy, mint a hosszabb tanulmányok egy új alkotmány melletti érveket sorakoztatják fel. Az Alkotmánybíróság és az önkorlátozás című cikkben (Magyar Hírlap, 1995. július 5.) például a második forradalom miatt aggódó szerzőkkel (Majtényi László, Halmai Gábor) szemben, akik a régi-új alkotmány alkotmánybírósági fejlesztése mellett érvelnek, Arató inkább Kis János konzervatív alkotmányozási koncepcióját elfogadva, a radikális folytonosság módszerét kínálja, vagyis új alkotmányt a rendszerváltás közjogi rendszerének megőrzésével és a rendszerváltoztatás önmegtartóztató jellegének kiterjesztését az Alkotmánybíróságra is, úgy, ahogy azt a testület 1992-ben, a Zétényi-ügyben hozott határozatában maga is megfogalmazta. Ennek az "ésszerűsített, újralegitimált", de a rendszerváltással materiálisan azonos, az átmenetnek véget vetni képes alkotmánynak az alternatíváját siratja el Arató abban a tanulmányban, ami a kötetbe felvettek közül a legkésőbb keletkezett (Alkotmányozási végjáték. Beszélő, 1996. december). Az általa kívánatosnak tartott opció elbukását Arató a restauráció és a második forradalom erőinek összefogásával magyarázza.
Ugyanakkor a kötethez 1998 júliusában írott előszavában nem vállalkozik annak értékelésére, mennyiben gondolja az 1996-os alkotmányozási kudarc kapcsán megfogalmazott jóslatát beteljesültnek. Akkor ugyanis írását ezzel fejezte be: "...a rendszerváltás lezáratlan alkotmánya beépített konfliktust tartalmaz az Alkotmánybíróság és a parlament, az alkotmányosság és a demokrácia között, és hosszú távon lehetővé teszi az 'alkotmányos diktatúrát' bármely olyan erő számára, amely a rossz választási rendszer következményeként megszerzi a parlamenti helyek kétharmadát."
(Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999. 355 oldal, 1390 forint)
- 139/140 -
Tíz évvel a jogállami forradalom után végre megjelent az Ellenzéki Kerekasztal üléseinek és a Nemzeti Kerekasztal plenáris és középszintű üléseinek teljes anyaga. Emberi jogi folyóiratként nem titkolhatjuk örömünket afölött, hogy a jogállamiság születésének története kikerült a levéltárak mélyéről.
Megtudhatjuk, milyen viták nyomán nyerte el formáját a Köztársaság alkotmánya. Átérezhetjük a tárgyalások idegölően feszült hangulatát. Tisztán láthatjuk, kik voltak azok, akik a hatalommal szemben ülve komolyan gondolták, hogy szakítani kell a politikacsinálás addigi gyakorlatával. Elborzadhatunk azon, hogy politikai szólamok és tettek között mekkora szakadék tátonghat. Örülhetünk, hogy a történelem végül lemosta színpadáról a később oly súlyos amnéziában szenvedő egykori 'mérsékelteket'. Átélhetjük az ellenzék akkori vezető erejének dilemmáját: megteheti-e azt, hogy a történelmi pártokra hagyja csupán az állampárttal való kiegyezést.
Mindenesetre vége a nem is olyan közeli múlt elmaszatolásának, a harmadik magyar Köztársaság tízedik születésnapját már úgy ünnepelhetjük meg, hogy tudjuk, kik voltak a Köztársaság igazi alapító atyái.
[Bozóki András (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. I-IV. kötet. Magvető, Budapest, 1999. 2477 oldal, 8000 forint]
Immár tíz esztendeje, hogy a sarkalatos törvények megalkotásával megkezdődött Magyarország politikai rendjének átalakítása, az alkotmányos demokrácia kiépítése. Az 1989-es átfogó alkotmánymódosítással létrejöttek a többpárti parlamentáris berendezkedés keretei. Az eltelt tíz év alatt megszilárdultak az európai parlamentáris kormányformákra jellemző intézmények és jogi normák, biztosnak mondhatók az államhatalmat korlátozó és a jogokat biztosító garanciák. Felnövekvőben az a nemzedék, amely az ország 1989 óta kialakult politikai rendszerét tartja a természetes állapotnak, de sokaknak még ma is újak az olyan szavak, mint "paritásos bizottság", "kancellári demokrácia" vagy "ötszázalékos küszöb". Ez a kis kötet a magyar Országgyűlés és a magyar parlamentáris berendezkedés legfontosabb jogi és politikai kifejezéseinek zsebszótára. A szövegben több mint száz önálló és kb. ugyanennyi utaló szócikk kapott helyet. A függelékben az olvasó megtalálja a hatályos alkotmány és az Országgyűlés Házszabályának teljes szövegét.
A valóban ABC-sorrendben következő fogalmaknál a szerző - ahol csak lehet - igyekszik utalni a hatályos alkotmányi, házszabályi rendelkezéseken és vonatkozó alkotmánybírósági határozatokon túl az intézmény hazai rendi és polgári történelmi gyökereire (mentelmi jog, kétkamarás parlament, ülésrend, stb.) és a fontosabb külföldi példákra (kancellári demokrácia, kisebbségi kormányzás) is. Ugyancsak szerepelnek a magyarázott fogalmak között a parlamenthez kapcsolódó jogi és politikai intézmények (választójog, politikai pártok), valamint a magyar Országgyűlés intézményei (Állami Számvevőszék, országgyűlési biztosok), valamint a nemzetközi parlamentszerű intézmények (Interparlamentáris Unió, Európai Parlament) is. Ezáltal az összeállítás ötvözi az alkotmányjogi, a politológiai, a történeti és az összehasonlító szempontokat, anélkül, hogy bármelyik területen speciális szaktudást igényelne. Ezért azután könnyen és haszonnal forgathatják nemcsak a politikusok, jelenlegi és leendő parlamenti képviselők, hanem a diákok és minden, a politika iránt érdeklődő olvasó.
(Osiris, Budapest, 1999. 208 oldal, 1200 forint)
A tudományos monográfiák mellett nagy szükség van olyan kiadványokra is, amelyek egy-egy alapvető jog gyakorlati érvényesüléséről és érvényesíthetőségéről közérthető formában tájékoztatják a szélesebb közvéleményt. Erre vállalkozott a Perfekt Kiadó is Matúz György könyvének megjelentetésével. A kötet egyszerű kérdésekre adott tömör válaszok formájában ismereteket közöl a személyiségi jogok, a véleményszabadság és az adatvédelem tartalmáról és korlátairól, valamint a sajtójog más szabályairól. Az olvasó egyrészt megismeri a hatályos jogszabályok rendelkezéseit, másrészt felvilágosítást kap az olykor zavaros paragrafusok helyes értelmezéséről.
A személyiségi jogok és szólásszabadság című kiadvány elsősorban újságírók, riporterek, és szerkesztők számára ajánlható, és természetesen fontos tananyag lehet az újságíró-iskolák diákjai számára is. Emellett haszonnal forgathatják mindazok, akik alapismereteket szeretnének megszerezni a témában.
- 140/141 -
Ugyanakkor a kötet jó néhány olyan megállapítást tartalmaz, amely az emberi jogok kérdéseiben tájékozottabbakat vitára sarkallhatja. Azt olvashatjuk például, hogy a bírósági ügy "irataiba történő betekintést azonban - természetesen törvénnyel - csak az érdekelteknek lehet megengedni, mivel (minden ellentétes okfejtés ellenére szerintünk) személyes adatokról, így személyes adatok védelméről van szó." Nyilván a sajtó munkatársai és a közügyekben résztvevő állampolgárok hosszasan sorolhatnák azokat a pereket, amelyekben a bíróságok közügyekben döntenek, és így határozataik közérdekű információkat (is) tartalmaznak.
A személyiségi jogok és a szólásszabadság területén számos olyan kérdés vethető fel, amelyre nehéz egyértelmű választ adni. A szerzőt dicséret illeti, amiért több esetben is bátran megfogalmazta álláspontját. Így legalább nemcsak az alapismeretek megszerzésében nyújt segítséget, hanem módot ad arra is, hogy a vitatott kérdésekben a vélemények ütközzenek.
(Perfekt Kiadó, Budapest, 1998. 156 oldal, 810 forint)
A kötetet az Európa Tanács fennállásának 50. évfordulója alkalmából adta közre a Legfelsőbb Bíróság segítendő a magyar jogalkalmazók eligazódását az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatában. A legfőbb magyar bírói testület már az Európai emberi jogi egyezmény Magyarország által, 1992-ben bekövetkezett ratifikálása óta szisztematikusan igyekszik eljuttatni a bírói karhoz magyar nyelven a legfontosabb strasbourgi ítéletek szövegét, kezdetben a Bírósági Határozatokban, majd 1997-től az annak mellékleteként megjelenő Emberi Jogi Füzetekben, melyek egy-egy cikkhez kapcsolódó döntéseket foglalták össze. A publikációk gondozását a Legfelsőbb Bíróság 1994-ben létrejött Emberi Jogi Irodája végzi, melynek vezetője, Nagy Gábor, aki Szabó Győzővel, a bíróság elnökhelyettesével közösen ezt a kötetet is szerkesztette.
A kötet elején a szerkesztők közreadják a bírák jogállásáról szóló Európai Chartát, majd az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlását a bírák függetlenségéről. Ezt az egyezmény hat, talán legfontosabb cikkelyének joggyakorlatát feldolgozó tanulmány követi. A tanulmányok többsége az Európa Tanács Emberi Jogi Dossziék címet viselő sorozatában jelent meg 1982 és 1994 között. A szabadsághoz és biztonsághoz való jogot garantáló 5. cikk gyakorlatát a Glasgow-i Egyetem professzora, J. L. Murdoch dolgozta fel, a tisztességes eljáráshoz való jogról szóló 6. cikkely ítéleteit Andrew Grotrian. A magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot magában foglaló 8. cikk témakörében a szerkesztők azt az 1982-ben keletkezett összeállítást közlik, amely a telefonlehallgatás és a közlések rögzítését tárgyalja az Európa Tanács egyes tagállamaiban. A gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságról rendelkező 9. cikk bírói gyakorlatát Christian Skakkebaek dán, a véleménynyilvánítás szabadságát biztosító 10. cikkét pedig Dirk Voorkhof belga professzor tanulmánya tárgyalja. A gyülekezési és egyesülési szabadságról szóló 11. cikk kapcsán a szerkesztők egy 1993-as konferencia anyagából készült válogatást adnak közre.
A kötet fontossága nyilvánvaló, hisz a magyar bíráknak egyre gyakrabban kell szembenézniük azzal, hogy a strasbourgi fórum ítéletet mond a magyar bíróságok gyakorlatáról az egyezménynek való megfelelés szempontjából. 1993 óta ugyanis több mint 1000 beadvány érkezett Magyarországról Strasbourgba. A 27 elfogadott panasz-ügy közül eddig öt zárult le, négy a panaszos és a magyar állam közötti megegyezéssel, egy pedig (a Döntés után rovatban most közölt Adelmanné-eset) a Magyar Köztársaságnak a bizottság által történt és a miniszteri bizottság által jóváhagyott elmarasztalásával. Lapzártánk idején hozta meg az egyezmény 11. kiegészítő jegyzőkönyve értelmében 1998 novembere óta egységes bíróság első "magyar" döntését a Rendőrszakszervezet főtitkárának a rendőrök párttagságát és politikai tevékenységének tilalmát előíró alkotmányos rendelkezések elleni panasza ügyében. Erre az ítéletre, amely elutasította a kérelmet, a Fundamentum következő számában visszatérünk.
(HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1999. 349 oldal. A kiadvány a Legfelsőbb Bíróság támogatásával jött létre. Ármegjelölés nélkül.) ■
Visszaugrás
