"Nincs adó törvény nélkül" - tartja a pénzügyi jog egyik alapvető követelménye. A nullum tributum sine lege elv az adómegajánlás jogából eredeztethető, mivel az adóalanyok azok, akik végső soron döntenek arról, hogy milyen jellegű és mekkora mértékű áldozatot kívánnak hozni a közfeladatok finanszírozásának érdekében, hiszen ők jogaikat a modern képviseleti demokráciában közvetett módon - parlamenti képviselők útján - gyakorolják, akik - alkotmányjogi nézőpontból - az ő akaratukat jelenítik meg. Ezen akarat áttörését jelentik a közterhekre vonatkozó népszavazási korlátozások (tilalmak). A nullum tributum sine lege elv többféleképpen jelenhet meg a jogrendszerekben (alkotmányokban), többféleképpen értelmezhető, valamint számos fogalmi összetevője is meghatározható bizonyítva ezzel azt, hogy az elv értelmezési kérdései túlmutatnak a jogforrási hierarchia keretein.
A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvényt (Htv.) sajátos tartalommal módosította tavaly ősszel az Országgyűlés, alapjaiban alakítva át ezzel a rendszerváltás időszakában megalkotott helyi adók rendszerét. A települési adók bevezetésével - pontosabban a bevezetésükre vonatkozó általános felhatalmazás (lehetőség) megteremtésével - korábban nem látott mértékben szélesedett ki az önkormányzatok adóztatási hatalma, ami felvetheti a kérdést: mit is jelenthet az az általános követelmény, hogy "nincsen adó törvény nélkül" ("no taxation without a statute", "keine Steuer ohne Gesetz"), azaz hogyan érvényesülhet, hogyan érvényesül a nullum tributum sine lege elv napjainkban, különös tekintettel az önkormányzatok által alkalmazható új települési adókra. E kérdések megválaszolásához először szükséges az elvet megalapozó történeti előzmények áttekintése, majd ezt követően nyílik lehetőség az elv részletes tartalmának meghatározására. Figyelemmel arra, hogy az elv értelmezésének kidolgozásához a helyi (települési) adók rendszere biztosít fontos támpontokat, ezért e tanulmány nagymértékben támaszkodik a rájuk vonatkozó szabályozás elméleti és történeti alapjainak vizsgálatára, illetve jelentős hangsúlyt helyez az ezek alapján megfogalmazható következtetések levonására.
A nullum tributum sine lege elv eredetét az adómegajánlás jogának kialakulásában és fejlődésében kell keresni. Az adómegajánlás kifejezés jelentésével kapcsolatban, pontosabban a szó eredetéről Meznerics Iván megfogalmazta, hogy az adózás eredendően önkéntes hozzájárulás volt - erre utalnak az adóra az egyes idegen nyelvekben használt kifejezések (így például a latin subsidium vagy az angol aid) -, és ez az önkéntes szolgáltatás csak fokozatosan alakult át kényszerszolgáltatássá. A középkorban szerepe volt az önkéntességeknek - azaz az adómegajánlás (contributio) jogának - a hűbérurak és az államfő közötti kapcsolatban, azonban a jobbágyokat terhelő adók esetében semmiféle önkéntesség nem mutatható ki, a kényszerjelleg az adók elnevezéséből is megállapítható (például a latin taxa, decima vagy az angol duty). A mohácsi vész korában keletkezett Érdi Kódex jellemzően mondja az adóról, hogy a "jobbagyt nagy ostor adowal gyettry".[1]
Heller Farkas rámutatott arra (Knut Wicksell álláspontjára utalva), hogy adómegajánlás esetén az egyén
- 531/532 -
mérlegeli a hozandó áldozat mértékét és az ebből származó előnyt, azaz az egyénnek döntenie kell arról, hogy valamely közszükséglet fedezésére valamely javasolt adó fizetését vállalja-e vagy annak fizetését elveti. Ez a mérlegelés azonban csak a döntés egyik összetevője, hiszen az is lényegi elem, hogy a közösség többi tagja milyen döntést hoz.[2]
Az adómegajánlásra vonatkozó jog fejlődésének szempontjából a magyar jogtörténetben mérföldkőnek tekintendő az I. (Hunyadi) Mátyás uralkodása idején elfogadott 1471. évi XI. törvénycikk, amely arról rendelkezett, hogy az "országlakosainktól az ő akaratuk és beleegyezésük nélkül bármi okból, egyáltalán semmi rovatalt vagy adót (mint csak a kamara nyereséget) se szedjünk vagy szedessünk." Az adók megszavazásának joga régi eredetű, Angliában ez a jog már a Magna Charta Libertatumban 1215-ben jelentkezett, az 1689. évi Bill of Rightsban pedig teljes elismerést nyert. Franciaországban az 'états généreaux' jogkörébe tartozott az adómegajánlás jogának gyakorlása, amelyet azonban a központi hatalom idővel korlátozott, viszont 1795-ben a directorium alkotmánya elismerte. A belga alkotmány (1830) alapvető tételként fogalmazta meg a parlament költségvetési jogát, mely az azóta készült alkotmányok legnagyobb részébe is bekerült.[3]
Az adómegajánlás joga azonban a nyomásgyakorlás eszköze is lehetett a nemesség (a rendek) részéről az uralkodóval szemben, hiszen olyan törvénycikk is létezett, amely azt rögzítette, hogy "Az ország rendjei kijelentik, hogyha régi szabadságaik helyre nem állíttatnak, adót jövőre nem fognak megajánlani" (1583. évi I. törvénycikk). A nemesek az adómegajánlási jogukat az időközönként összeülő országgyűlési ülésszakokon gyakorolható alanyi joguknak tekintették, amelyet külön törvénycikkekkel szentesítettek is.[4]
Az 1715. évi VIII. törvénycikk rögzítette a nemesség katonai kötelezettségeit (személyes katonáskodás és bandérium kiállítási kötelezettség), azonban azt is deklarálta, hogy "csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy benszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyülésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni." Az 1790/91. évi XIX. törvénycikk rögzítette, hogy a király nem vet ki saját elhatározásból - az Országgyűlésen kívül - sem pénzben, sem terményben, sem pedig újoncokban teljesítendő adót, valamint megfogalmazta, hogy "Az állandó katonaság tartására szánt adó mennyisége pedig mindenkor egyik országgyűléstől a másikig folyó időre fog megállapittatni." A XVIII. század első évtizedében több törvénycikk is született az "önkéntes ajánlatról".
A rendi korszak jogalkotására nézve összegző jelleggel megállapítható, hogy fontos vívmány volt a költségvetés bevételi oldalának egyik elemét alkotó adók megszavazására vonatkozó jog rendek általi megszerzése. E jog az országgyűléseken volt gyakorolható, és a "felajánlott", megszavazott adókról rendszeresen törvényeket alkottak. A nullum tributum sine lege elv tehát az adómegajánlás jogából eredeztethető: a törvényhozó hatalmat a rendekkel - később választott képviselőkkel - lehet(ett) gyakorolni (leszámítva azokat az időszakokat, amikor az uralkodó a jogalkotási folyamatba, döntésekbe nem vonta be az Országgyűlést).
Az adójogi normáknak ebből adódóan törvényi szinten kell megjelenniük, mivel ez fejezi ki a hozzájárulást, a tudomásulvételt, hiszen a választott képviselők elviekben - tehát kizárólag alkotmányjogi nézőpontból - az adóalanyok többségének akaratát jelenítik meg: a demokrácia közvetett módon, a képviselők útján valósul meg főszabály szerint.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
