"Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük."[1]
Hetven évvel ezelőtt, ilyentájt, a második világháború sokkjából és pusztításából éppen csak ébredező Magyarországon már javában ítélkeztek a népbíróságok. Mára a jogásztársadalom is alig-alig tud valamit erről a különös igazságszolgáltatási fórumról, a "nép bíróságáról", ámbár az érdeklődés is mégoly csekély iránta. Nem úgy hét évtizeddel ezelőtt, mikor a népbíróságok bíráit és ügyészeit félelemmel vegyes csodálat övezte a társadalom szinte minden szintjén. Meggyőződésem, hogy a politika játékszerévé is eme társadalmi elfogadottság tette.[2] Felfigyeltek rá a hatalomért küzdő pártok vezetői, felfigyeltek a népbíróságokban rejlő lehetőségre - már ami a politikai ellenfelekkel való leszámolást illeti -, és később így szennyeződött be ez a kezdetben tisztának tűnő és szánt, külön igazságszolgáltatói fórum. Feltett szándékom, hogy egyetemem tudományos lapjának hasábjain, hét évtized távlatából megpróbáljam elfogulatlanul bemutatni a magyar igazságszolgáltatás eme elfeledett darabkáját. Tanulmányaim[3] a népbíróság szervezetrendszerének ismertetésével, elemzésével foglalkoznak, tanulmányom pedig az "utolsó szilánkkal", az 1956 után ítélkező népírósági tanácsokkal.
Amint azt már korábban láthattuk, Magyarországon ténylegesen huszonnégy népbíróság működött, ugyanis minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani (lásd a népbíráskodásról szóló rendelet - 81/1945. (II. 5.) ME rendelet, az "Nbr." - 37. §-át). A fontos politikai pereket (például a háborús főbűnösökét) azonban mindig a Budapesti Népbíróság tárgyalta. Az idő előre haladtával azonban a népbíróságok egyre több ügyet tárgyaltak le, és a kisebb, csak egy népbírósági tanáccsal rendelkező bíróságokon már 1947-re lezárták az eléjük utalt ügyek többségét. Így legelőszőr Esztergomban fejeződött be a népbírósági ítélkezés, a megye területére a Budapesti Népbíróság illetékességét terjesztették ki a 11.660/1946. ME. számú rendelettel. Az ügyek száma fokozatosan csökkent, így az igazságügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy "a kellő ügyforgalommal nem rendelkező népbíróságokat rendelettel megszüntesse és a megszüntetett népbíróság területére más szomszédos népbíróságok illetékességét kiterjessze." (1947. évi XXXIV. törvény 11. §). Az ügyek többségének 1945 és 1947 közötti lezárulását igazolja az is, hogy 1948 januárjában a megszervezett 24 népbíróságból már 15 befejezte a működését.
Az 1948. január 14-én kihirdetett 3800/1948. IM számú rendelet megszüntette Balassagyarmat, Eger, Székesfehérvár, Szolnok, Kalocsa, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Sopron, Veszprém, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Szekszárd, Baja és Gyula népbíróságait és népügyészségeit. Aztán a 88.100/1948. (VIII. 26.) IM számú rendelettel megszűnt a Kaposvári Népbíróság is, 1948 augusztusában. Még ugyanazon év őszén, októberben a kecskeméti és a szombathelyi népbíróságok és népügyészségek is befejezték a működésüket. A Kecskeméti Népbíróság és Népügyészség a 108.672/1948. (X. 6.) IM számú rendelet, míg a Szombathelyi Népbíróság és Népügyészség a 113.900/1948. (X. 15.) IM számú rendelet értelmében fejezte be a munkáját.
A Miskolci Népbíróságon a 4100/1949. (I. 16.) IM számú rendelettel, 1949-ben fejeződött be az ítélkezés. A leghosszabb ideig működő Budapesti Népbíróság (4281/1949. (X. 15.) M. T. számú rendelettel) 1950. január 1-én (a tényleges bíráskodás 1949. október 31-én), a Szegedi Népbíróság (4312/1949. (XI. 12.) M. T. számú rendelettel) pedig 1950. április 1-jén fejezte be végleg a működését. A megszűnő népbíróságok mellett működő népügyészségek az illetékes népbíróság megszűnésével automatikusan megszűntek. A Szegedi Népbírósággal egy időben szűnt meg a Népbíróságok Országos Tanácsa is. A megszűnt népbíróságok hatásköre átszállt a rendes bíróságokra, a népügyészség feladatait pedig az államügyészség vette át.
Az 1956 után lefolytatott, politikai jellegű büntetőeljárások alapja a BHÖ-be (Hatályos Anyagi Bünte-
- 317/318 -
tőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása) ágyazott 1946. évi VII. törvény - a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről (a hóhértörvény) - volt.
Erre az alapra épült rá a megtorlás rendszere, vagyis az 1956. évi 28. és 32. törvényerejű rendeletek (a továbbiakban tvr.) a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről (1956. december 11. és december 13.), valamint a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról szóló 6/1956. (XII. 11.) Kormány-rendelet.[4] Ide sorolandó továbbá az 1957. évi 4. tvr. a gyorsított büntetőeljárásról (1957. január 15.), az 1957. évi 25. tvr. a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról (1957. április 6.), illetve az 1957. évi 34. tvr. a népbírósági tanácsok és a bírósági szervezet, valamint a büntető eljárás egyes kérdéseinek a szabályozásáról (1957. június 15.) is.
1956 után nem hoztak létre önálló, különbíróságként funkcionáló népbíráskodási szervezetet, mint 1945 után, hanem a népbíráskodással kapcsolatos feladatok ellátását a rendes bíróságok keretei között működő népbírósági különtanácsokra bízták. Így tehát nem állítottak fel népügyészségeket sem, azaz e szerv valóban a második világháború bűnöseivel (a népbírósági ötös különtanácsok által letárgyalt koncepciós pereket nem számítva) kapcsolatos külön vádlói fórumként vonult be a magyar ügyészségek történetébe.
1956 őszének véres eseményei után a megyei (fővárosi) bíróságokon, az elsőfokon eljáró népbírósági tanács egy hivatásos bíróból, mint tanácsvezetőből, és két laikus népbíróból, míg a főszabály szerint másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróságon (Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai) pedig a hivatásos tanácsvezető mellett négy népbíróból állt.
A népbírákat a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa választotta határozatlan időre a 30. életévüket betöltött, büntetlen előéletű, laikus magyar állampolgárok közül, akiknek ítélkezési jogaik és kötelességeik a tanácsvezetőével voltak azonosak (vagyis a tanácsvezető jogász-bíró is ítélkező népbíró volt).
A katonai büntetőeljárásban is bevezették a "népbíráskodást", ugyanis itt a katonai bíróságoknál valamint a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumánál alakított különtanácsok jártak el, amelyeknek a hivatásos katonai tanácsvezető bíró mellett nem laikus népbírák, hanem a NET által választott, ám a joghoz ugyancsak nem értő laikus katonai ülnökök voltak a tagjai. E katonai ("népbírósági") különtanácsok a népbírósági tanácsokra érvényes szabályok szerint jártak el.
Ha a jogerős ítéletet a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai vagy az LB katonai kollégiumának külön tanácsa hozta, akkor az ellene egyedüliként "alkalmazható", rendkívüli jogorvoslati eszközként bejelentett törvényességi óvások elbírálását a Legfelsőbb Bíróság négy szakbíróból és hét népbíróból álló Elnökségi Tanácsa intézte. Ez az elnökségi tanács bírálta el a Legfelsőbb Bíróság más büntetőtanácsának jogerős határozata ellen irányuló törvényességi óvást is, ha a legfőbb ügyész vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke az óvást oda nyújtotta be.
A népbírósági tanács hatásköre nem érintette a katonai bíráskodás hatálya alá tartozó személyt, ennek bűnügyét tehát csak katonai bíróság vagy a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma bírálhatta el. Itt viszont, mint azt az előbb már említettem, nem "rendes" katonai tanácsok, mint hadbíróságok, hanem laikus katonai ülnökökből álló, katonai különtanácsok ítélkeztek olyan ügyekben, ami nem katonánál, vagy nem a katonai bíróság elé tartozó deliktum esetében a népbírósági tanács elé tartozott volna.
A népbírósági tanácsok mind gyorsított eljárásban ítélkeztek, ami a fellebbezési perszakra is érvényes volt. Tehát a megyei népbírósági tanácsok, illetve a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsai előtti eljárás a gyorsított eljárás szabályai szerint folyt, mégpedig ugyanazon bűncselekmények miatt, mint amelyek elkövetőivel szemben az 1957. évi 4. tvr. szerint a gyorsított eljárást egyébként alkalmazni lehetett. Tulajdonképpen a népbírósági tanácsokról szóló törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról szóló tvr. utódjának is tekinthető, amelyre a legvilágosabb bizonyíték az, hogy utóbbit éppen az 1957. évi 34. tvr. helyezte hatályon kívül. Az 1957. évi 34. tvr. ugyan már 1957. június 15. napján hatályba lépett, ám a népbírósági tanácsokról szóló I. fejezetet (1-26. §§) a 41/1957. (VI. 29.) kormányrendelet 1. §-a csak 1957. július 3. napjától léptette hatályba.
A forradalmárok elleni büntetőeljárásokat általában a megyei népbírósági tanácsok folytatták le, de a Legfelsőbb Bíróság népbírósági különtanácsai jártak el már első fokon is, akkor, ha az LB elnöke az ügyet ennek hatáskörébe vonta, illetve akkor is, ha a legfőbb ügyész ott emelt vádat. A népbírósági tvr. végrehajtására kiadott 5/1957. (VI. 29.) igazságügyminiszteri rendelet, mely a törvényerejű rendelettel együtt, 1957. július 3. napján lépett hatályba, hat bíróságot hatalmazott meg a népbíráskodás jogával: a Fővárosi Bíróságot, valamint a Pest, a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Csongrád, a Baranya, és a Győr-Sopron megyei bíróságokat.
Az újból életre hívott, és az 1956-os magyar forradalom szabadságharcosaival leszámolni hivatott népbírósági tanácsokat aztán 1961-ben szüntették meg. A róluk szóló törvényerejű rendeletnek konkrétan a népbírósági tanácsokra vonatkozó részét 1961. április 16. napjával az 1961. évi 7. tvr. helyezte hatályon kívül. Majd 1962. július 1. napján hatályba lépett a második, egységes és átfogó, a bűntetteknek immáron teljes körét szabályozó büntető törvénykönyvünk, az 1961. évi V. törvény (a hatálybalépésről az 1962. évi 10. tvr. rendelkezett).
- 318/319 -
Az új Btk. hatálybalépésével hatályukat vesztették mindazon jogszabályok, melyek külön törvényekben nyilvánítottak bármely magatartást büntetendőnek, illetve írtak elő bármely cselekményre büntetőjogi szankciókat. Egyetlen kivétellel, méghozzá az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME népbírósági rendelettel, tudniillik amelynek egyes, háborús és népellenes bűncselekményekre vonatkozó rendelkezései hatályban maradtak, azzal, hogy az azokra eredetileg lehetővé tett életfogytig tartó kényszermunka és életfogytig tartó fegyházbüntetés a továbbiakban nem alkalmazható.[5]
Nem tartom elpocsékolt tintának a forradalom vezetője felett ítélkező népbíróság vezető jogász-bírája életútjának, illetve a per néhány momentumának rövid ismertetését.
Dr. Vida Ferenc, a Nagy Imre per későbbi tanácsvezető bírája 1911. május 4. napján született, Csongrádon. 1932-ben és 1933-ban részt vett a cionista mozgalomban, majd 1934-ben, miután elvégezte a szegedi jogi akadémiát, még ugyanabban az évben, Tel-Avivban, a helyi Palesztinai Kommunista Párt megalapításában működött közre. 1935-től visszatért Magyarországra és ügyvédjelöltként dolgozott. Közben az illegális kommunista mozgalomban is részt vett. Ekkor vált ismertté "Tunisz" fedőnéven, mivel jellegzetesen arabos külseje volt. Schőnherz Zoltánnal együtt tevékenykedett, próbálták a munkásosztály tagjait a fennálló Horthy-féle hatalom ellen hangolni.
Lebukásuk után, 1942 augusztusában, a Margit körúti katonai fogházban kezdték tárgyalni az ügyüket. A vád szerint a Szociáldemokrata Pártba és szakszervezetekbe tömörült munkásságot a "független, szabad és demokratikus Magyarország" jelszavával befolyásolták, tengelyellenes propagandát folytattak, és Szovjet-Oroszország győzelmét hangoztatták. Az ügyész a VI. rendű Vidára is halálbüntetés kiszabását kérte, de csak Schőnherzet küldték a bitóra. Vidát az illegális kommunista szervezkedésért, valamint a Függetlenség Mozgalom-beli tevékenységéért életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Megkezdte büntetése letöltését, majd Magyarország német megszállása után átadták az SS-nek. Megjárta a dachaui, majd a buchenwaldi haláltáborokat, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.
Visszatért Magyarországra és ügyvédként kezdett dolgozni. 1945 júliusában a kommunista párt budapesti, V. kerületi pártbizottságának titkára, 1946 februárja és 1949 februárja között a Belügyminisztérium tanácsosa, majd a Magyar Dolgozók Pártja Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetője lett. 1949 júniusától az Állami Ellenőrzési Központban volt osztályvezető. 1951 decemberétől az Igazságügyminisztériumban dolgozott, majd közel két évtizeden át, 1953. november 8-tól 1972. október 31-ig volt a Legfelsőbb Bíróság bírája. Legmagasabb beosztása a kollégiumvezető-helyettesi volt.
1958 februárjában a Nagy Imre-féle népbírósági pert meg kellett szakítani, mert a tanács vezetője, dr. Radó Zoltán infarktust kapott. Az ő helyét vette át Vida. A pervezetési technikája egészen más volt, mint Radóé, vagy a "mosolygó hóhérként" elhíresült dr. Borbély Jánosé. Lendületes, indulatos, némelykor agresszív is volt, szánalmat, megértést nem mutatott, uralta a tárgyalást, szenvedélyesen, érezhető gyűlölettel beszélt a vádlottakhoz. A koncentrációs táborokat megjárt, fiatal korától kezdve elvhű kommunista esetén - szerintem - ezen nem is lehet csodálkozni. Valószínű, hogy már az új bíró kijelölésének kérdésekor, tudatosan keresték meg őt erre a feladatra éppen a nehéz sorsú kommunista múltja, valamint e pervezetési technikája miatt.
Az eljáró népbírósági tanács öttagú volt: dr. Radó, majd dr. Vida elnökökön kívül tagok voltak Bíró Mihály, Fehér Kálmán és Lakatos Péterné laikus ülnökök, valamint dr. Sulyán György hadbíró. A vádat dr. Szalai József és dr. Béres Miklós képviselte, míg a védelmet dr. Bárd Imre látta el. Lakatos Péterné esetében említésre méltó az a tény, hogy férjét a Köztársaság-téren verték agyon 1956 őszén, tehát esetében Nagy Imre joggal hivatkozhatott volna elfogultságra, de ezt nem tette meg.[6] Nézzünk meg pár emlékezetes mondatott a perből:
Nagy Imre: "Igyekeznifogok tisztázni."
Dr. Vida Ferenc: "Én Önt figyelmeztetem arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa semmi másért, mint amit elkövetett, nem ítéli el."
Nagy: "Ebben bízom, igen tisztelt elnök úri"
(...)
Dr. Vida: "Hogy összefüggően elkezdjen hát szónokolni, erre nincsen mód. Hát bocsánatot kérek, észrevételek, az azt jelenti, hogy kérem, Gimes Miklós ezt és ezt állítja, én pedig ezt és ezt állítom. Ez az észrevétel. Tehát tessék tartani a tárgyalás rendjéhöz magáti"
(...)
Dr. Vida: "Na most álljon meg, álljon meg! Kérem, kérem, tessék egyet megtanulni. Itt a tárgyalást én vezetem, és nem Ön. Az azt jelenti, hogyha én szót adok, akkor tessék beszélni. Most rendreutasítom."
Nagy: "Igen, tudomásul veszem."
Dr. Vida: "Azért, mert a bíróságot megsértette."
Nagy: "Bocsánatot kérek."
(...)
Dr. Vida: "A hazánk függetlenségének a védelmében jöttek ide a szovjet csapatok november 4-én, és ennek az országnak a függetlensége semmivé vált volna, hogyha nem jönnek be. Ezt tessék tudomásul venni! Kérem, tessék ezt tudomásul venni, és itten tessék az ilyen nyilatkozatoktól tartózkodni[1]. Megértette?"
- 319/320 -
(...)
Dr. Vida: "Itt azt, hogy mi a tisztességes hang és mi a tiszteletlen hang, én határozom meg. És hogyha Ön nem tud rendesen viselkedni, tisztességesen viselkedni, megtanítom! Értse meg végre!"[7]
1958. június 15-én, a Legfelsőbb Bíróság Vida által vezetett Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét bűnösnek találta a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében valamint hazaárulás bűntettében, és ezért halálra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi fegyházra, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 6 évi fegyházra, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a Nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani fegyházra, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét pedig 5 évi fegyházra ítélte. Fellebbezésre nem volt mód, a kegyelmi kérvényekről pedig az ítéletet meghozó népbírósági tanács azonos tagjai, rögvest döntöttek: senkinek sem kegyelmeztek...
Dr. Vida Ferenc haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői, vagy Biszku Béla belügyminiszter illetve maga Kádár János utasította volna őt a halálos ítéletek meghozatalára. A halála előtt készült interjúban kifejtette, hogy Nagy bűnös volt, ezért újra csak elítélné, de hogy ismét halálra-e, azt már nem tudná megmondani:
"Én nagyon sok embert halálra ítéltem. Nem bosszúból. Éntőlem távol áll a bosszú. Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem."
(...)
"Radó Zoltán nem tudta vezetni a tárgyalást. Radó-féle tárgyalás alatt nem volt több mint a vádlottak kihallgatása. A vádlottak vezették a tárgyalást, a Radó pedig futott utánuk, képtelen volt összefogni az ügyet."
(...)
"Aki rosszhiszemű, aki áruló, aki összejátszik az ellenséggel, és aki nagyon tudatosan és nagyon következetesen harcol a szocializmus ellen, azt halálra kell ítélni."
(...)
"Én a legtisztább lelkiismerettel ítélkeztem."
(...)
"Ma is elítélem. Az, hogy halálra ítélném-e, azt nem állítom."
Nevéhez fűződik még többek között Déry Tibor és társai; Erdős Péter; Haraszti Sándor és társai; Kardos László és társai; Lőcsei Pál; Mérei Ferenc és társai; Zsámboki Zoltán és társai; a Corvin közi felkelők fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László és társai; a csepeli felkelők, Szente Károly és társai ellen lefolytatott perek vezetése is. Az 1956-os eseményekben való részvételük miatt összesen húsz embert végeztetett ki. Az ellenforradalom leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként a kádári vezetés kitüntetette a Magyar Szabadság Érdeméremmel. A Legfelsőbb Bíróságról vonult nyugdíjba. Még megérte a rendszerváltást, utána hunyt el, 1990. november 7. napján. Egy kötete jelent meg, amiben - mint társszerző - élményeiről is írt, ennek címe: Máté György - Vida Ferenc: Hűség és hűtlenség. Kossuth, Budapest 1979.
Vida később sem mutatott megbánást, helyesnek érezte azt, amit tett, ahogy ítélkezett. Nem így dr. Szalay József ügyész. A Nagy Imre-féle per vádlója a rendszerváltás hajnalára, 1989-re vallási fanatikussá vált, és felkereste az utolsó, még életben maradt VI. rendű vádlottat, Kopácsi Sándort, akitől "Krisztus nevében és Krisztus zászlaja alatt" bocsánatot kért (lejegyezte ezt Tamási Miklós történész).
A statáriumot 1956. december 11. napján az 1956. évi 28. törvényerejű rendelet hirdette ki, a hatályba lépését pedig az 1. §-a határozta meg: 1956. december 11. napjának 18 óra 00 perce. Ennek alapján pedig négy nappal később, Miskolcon már meg is hozták, és végre is hajtották az első halálos ítéleteket, azokon a személyeken, akik az októberi, Bartók-téri, utcai lincselések "főkolomposai" voltak.
A jogszabály a hivatalos szóhasználat szerint az ellenforradalom megtorlásának jegyében született. A tvr. preambuluma szerint: "Az a körülmény, hogy nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavartkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreállítását és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza, és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotó munkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni. A becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében."
A tvr. tehát a gyilkosságra, a szándékos emberölésre, a gyújtogatásra, a rablásra, a fosztogatásra, a közérdekű üzemek és a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntettekre, mindezen deliktumok kísérletére, valamint lőfegyver, lőszer, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartására, továbbá mindezen bűntettek elkövetésére létesült szövetségre illetve az ezekre irányuló szervezkedésre írt elő rögtönítélő eljárást.
A statáriális eljárások döntő többségét, 438-ból 339-et, robbantószer vagy robbanóanyag engedély nélküli tartásával megvalósított bűncselekmény miatt folytatták le.[8] Ezt a bűntettet követte el egyébként az is, aki, habár tudott arról, hogy más személy ilyen eszközöket tart, de azt a hatóságnak, mihelyt lehetséges volt, nem jelentette fel. Az ilyen
- 320/321 -
bűntettessel szemben is alkalmazható volt a statáriális eljárás.
Az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet 1956. december 13. napján azzal a rendelkezéssel egészítette ki ezt az előbb idézett jogszabályt, hogy "a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében halálbüntetést szab ki", vagyis itt mérlegelést nem engedve, csak a halálbüntetés jöhetett szóba.[9]
Főszabály szerint a rögtönítélő bíróságok a katonai bíróságok voltak, de a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa más bíróságokat is megbízhatott statáriális eljárások lefolytatásával. A rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendelet a kormányt hatalmazta fel mind a statárium kihirdetésére, mind az arra vonatkozó egyes szabályok kialakítására, amely feladatot a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, ismertebb nevén a "Szolnoki Kormány" a 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelettel végzett el.[10]
A 6/1956. (XII. 11.) Korm. rendelet formálisan is hatályon kívül helyezte a rögtönítélő eljárást addig szabályozó 8020/1939. ME. számú rendeletet. A korábbihoz képest új rendelkezésnek számított például a rögtönítélő bírósági tanács összetétele. Ugyanis a korábbi öt hivatásos bíróból álló tanács helyett háromfős, egy hivatásos bíróból, mint elnökből, és két népi ülnök tagból álló tanács járhatott el. Ezen kívül a kegyelmi kérelemnek az elutasítását - az ítélet azonnali, azaz két órán belüli kivégzést eredményező végrehajtását - csak egyhangúan lehetett kimondani. Azaz, ha legalább az egyik bíró a kegyelmi kérelmet támogatta, azt az igazságügyminiszter útján fel kellett terjeszteni a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Ellenkező esetben volt csak lehetőség a halálos ítélet 2 órán belüli végrehajtására.
A rögtönbíráskodást az 1957. évi 62. tvr. szüntette meg 1957. november 3. napi hatállyal. Eddig az időpontig a rögtönítélő bíróságok összesen 70 halálos ítéletet hoztak. Ezek közül 20 halálos ítéletet köztörvényes bűncselekmények elkövetése miatt mondtak ki, amely ítéletek mindegyike végre is lett hajtva, 50 ítélet pedig ellenforradalmi bűntettek miatt született, ezek közül azonban ténylegesen csak 26-ot hajtottak végre. Egy ítéletet a törvényesség érdekében használt perújítás folyamán fegyházbüntetésre változtattak, 23 halálra ítéltnek pedig megkegyelmeztek.
A rögtönítélő bíróság ítélkezése tehát egy rendkívüli bírósági eljárás volt, amelynek során a bűnüldözés érdekében figyelmen kívül hagyták mind a büntetőeljárás garanciális szabályait, mind pedig a büntetéskiszabás törvényi előírásait is. A rögtönítélő, más néven statáriális eljárást Magyarországon első ízben II. József szabályozta, aki a súlyos bűncselekmények elszaporodása esetén lehetővé tette -az egyébként általa eltörölt - halálbüntetés kiszabását is. Statáriumra kezdetben az uralkodó, 1800-tól kezdve pedig a nádor adhatott engedélyt.
1945 után a rögtönbíráskodás eljárási szabályai a Horthy-korszakéhoz képest nem változtak, és bár az 1945. december 5. napján meghozott és december 13-án kihirdetett és hatályba lépett 11.800/1945. ME. rendelet módosította ugyan a statárium processzuális rendelkezéseit, sok érdemi változtatást azonban nem hajtott végre. A legfontosabb érdemi változtatás talán az volt, amely kimondta, hogy a halálra ítéléshez ugyan továbbra is a bíróság tagjainak egyhangú állásfoglalására van szükség, ám a minősítés és a büntetés kérdésében való döntéshez már az is elegendő, ha a határozat szótöbbséggel létrejön.[11]
Ami az anyagi jogi normákat illeti, azok jellege tekintetében sem találkozhatunk sok újdonsággal, a néhány évvel azelőtti szabályozáshoz képest, eltekintve természetesen attól a ténytől, hogy a háborúval összefüggő rendelkezések, mint például a légiriadó, elsötétítés, légitámadás stb. ideje alatt vagy azokkal összefüggésben elkövetett bűncselekmények, a hadműveleti területre feladott postai küldeményekre elkövetett bűntettek stb. ebben a korszakban a statárium alá vonható deliktumok köréből már értelemszerűen hiányoztak.
A rögtönbíráskodás háború utáni újbóli bevezetésére még az Ideiglenes Nemzeti Kormány által, 1945. október 18. napján került sor. Ekkor hirdették ugyanis ki a 9600/1945. ME. számú rendeletet, amely mind a polgári, mind a honvéd büntetőbíráskodás körében az ország egész területére elrendelte a statáriumot a gyilkosság, a szándékos emberölés, a rablás, és a betöréses lopás (dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás) meghatározott eseteire, valamint a robbantószer és robbanóanyag előállításával, beszerzésével, tartásával és használatával elkövetett bármely bűncselekmény[12], ezek kísérlete, továbbá a gyilkosság elkövetésére irányuló szövetség vonatkozásában is. Dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás esetén akkor volt helye a statáriális eljárásnak, ha a lopást az épületben, bekerített helyen vagy hajón, illetve betörés, bemászás vagy zár és a megőrzésre szolgáló egyéb készülék feltörése által, éjjel, felfegyverkezve vagy csoportosan (több személy egymással együttműködve, közösen) követték el.
Az ezt követő kormányrendeletek ezt a kört fokozatosan, egyre több és több deliktumra terjesztették ki, mégpedig kivétel nélkül mind a polgári, mind pedig a honvéd büntetőbíráskodás körében is, és nemcsak a befejezett bűncselekményre, hanem azok kísérletére, valamint nem pusztán a tettesekre, hanem a részesekre is. E kormányrendeletek
- 321/322 -
körébe tartozott az 1946. január 2. napján kihirdetett és hatályba lépett 50/1946. (a rendelet a közforgalmú közlekedési vállalatokhoz bármilyen módon köthető ingóságok ellopására terjesztette ki a rögtönítélő bíráskodást), az 1946. február 22. napi 1830/1946., az 1946. június 4-i 6330/1946. (ez a gyújtogatás és a gyújtogatásra való szövetkezés bűntettére rendelte el a statáriumot), az 1946. június 22-i 7200/1946. és az 1946. november 30. napi 23.700/1946. kormányrendeletek.
A 23.700/1946. kormányrendelet rögtönbíráskodás alá vonta az árdrágító visszaélések és a közellátás érdekét veszélyeztető cselekmények mindazon eseteit, amelyek a 8800/1946. ME. számú rendelet 9. § (4) bekezdése értelmében halállal voltak büntetendők, továbbá a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének bűntettét[13] is.
Az 1830/1946. Kormányrendelet szerint rögtönítélő eljárás alá tartozott a vízáradás okozásának bűntette[14]; az árvíz- és belvízvédelem céljára szolgáló bármilyen műtárgy, berendezés, anyag, felszerelés stb. megrongálásával elkövetett közveszélyű cselekmények[15], illetve, az ilyen dologra nézve elkövetett lopás[16]; a vasúti vagy közúti közlekedés célját szolgáló tárgyak, berendezések stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyű bűncselekmények[17]; a postai, távbeszélői vagy távírói üzem céljára szolgáló tárgy stb. megrongálásával vagy ellopásával elkövetett közveszélyű deliktumok[18]; hajók, légi járművek és ezekhez tartozó tárgyak megrongálása által megvalósított közveszélyű bűncselekmények[19]; a villamos energia fejlesztésére, vezetésére és elosztására szolgáló berendezések és tartozékaik megrongálása, használhatóságuk félbeszakítása vagy gátlása által elkövetett közveszélyű cselekmény bűntette[20]; valamint a vízáradás színhelyén vagy közelében elkövetett lopás bűntette.
A 7200/1946. Kormányrendelet azokkal szemben írta elő a rögtönítélő eljárást, akik a jogszabályi rendelkezések megszegésével vagy kijátszásával állítottak elő, szereztek be, tartottak, adtak át másnak vagy hoztak forgalomba lőfegyvert vagy lőszert, illetve akik bejelentési vagy beszolgáltatási kötelezettségüknek nem tettek eleget.[21]
Az 1948. szeptember 29. napján kihirdetett és hatályba lépett 9700/1948. kormányrendelet viszont az addigiakhoz képest már korlátozta a statáriális eljárások körét. Ugyanis egyrészt hatályon kívül helyezte a 23.700/1946. ME. számú rendeletet, így az ott elrendelt bűntettekre a rögtönbíráskodás többé nem volt alkalmazható, másrészt megszüntette a statáriumot a dolog elleni erőszakkal elkövetett (betöréses) lopás minden, addig ilyen eljárás alá tartozó - a 9600/1945. ME. számú rendeletben meghatározott - esetére is.
A rögtönbíráskodás a tényleges ítélkezésben tehát 1945 és 1951 között létezett, 1953-ban "hivatalosan" is megszüntették, de az 56'-os, forradalmi események hatására 1956 és 1957 között még egyszer visszaállították. Azóta a statáriális eljárás - remélhetőleg örökre - eltűnt a magyar jogrendszerből. ■
JEGYZETEK
* A Szerző 2004 és 2007 között a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Igazságügyi Ügyintéző Főiskolai Szakán szerzett jeles diplomát, majd 2007 őszétől pedig a PTE ÁJK Jogász Szakának volt a levelezős hallgatója. Az államvizsgák sikeres teljesítése után (2011 ősz-tél, 9. szemeszter), 2012 januárjában szerezte meg cum laude minősítésű, jogász diplomáját. A Szerző e helyütt szeretné megköszönni a két kiváló oktatójának, dr. Tilk Péter (PhD) és dr. Kocsis Miklós (PhD) tanár uraknak a tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségüket, javaslataikat, illetve a bizony nem egy esetben megnyilvánuló, építő jellegű kritikájukat is.
[1] "Párt"-ítéletek. Az '56-os megtorlás iratai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1993. Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnökének kijelentése az 1957. március 28-án megtartott országos bírói értekezleten.
[2] Papp Attila: A politika játékszerei voltak. Zalai Hírlap 2013. január 5. 10. o.
[3] Papp Attila: 70 éves a népbírósági jogszabályunk - még mindig "aktuális"... JURA 2014. 2. sz.; Papp Attila: A népbíráskodás az Alkotmánybíróság mérlegén - egyensúlyban? JURA 2015. 1. sz.; Papp Attila: Esküdtbíróság vagy pártbíróság, avagy a pártok bírósága? Gondolatok a magyar népbíráskodás elméletéről és gyakorlatáról. JURA 2015. 2. sz.; Papp Attila: Volt egyszer egy népbíróság. JURA 2016. 1. sz.
[4] Az első statáriális ítéletet 1956. december 15-én hirdette ki Pinczés István hadbíró főhadnagy. Végre is hajtották másfél óra múltán, Soltész Józsefen: fegyverrejtegetésért lőtték agyon a miskolci gyalogsági lőtéren.
[5] 1962. évi 10. tvr. 2. § (3) bekezdés
[6] Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. II. kötet. 1956-os Intézet, 1999. 414. o. 16. jegyzet
[7] A "Nagy Imre per" anyagát lásd: Magyar Országos Levéltár XX-5-h alatt. A vádirat 07092/1957. szám alatt, míg az ítélet MNL LFB TB.NB. 003/1958/18. szám alatt található. A kegyelmi tanácskozás jegyzőkönyve pedig Tb.Nb. 003/1958/19. szám alatt szerepel.
[8] Lásd erről Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956. december - 1957. október között. Hadtörténelmi Közlemények 1996. 3. sz. 117. o. Idézi ezt még: Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazságügyi szervek tevékenységének tükrében. Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945-1958. Szerkesztette: Okváth Imre. Történeti Hivatal, Budapest 2001. 218. o.
[9] 1956. évi 32. tvr. 1. § illetve 1956. évi 28. tvr. 3. § (3) bek.
[10] Konkrétan a rögtönítélkezés elrendelésének és megszüntetésének a joga a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának döntési jogosultságai körébe tartozott.
[11] 11.800/1945. ME. rendelet 2. § (2) bek.
[12] 1924. évi XV. tc. 1. §
[13] 9480/1945. ME. számú rendelet
[14] 1878. évi V. tc. 429 - 431. §§
[15] 1820/1946. ME. számú rendelet 1. §; 1939. évi II. tc. 208. §
[16] 1820/1946. ME. számú rendelet 2. §
[17] 3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (1) bek.; 1878. évi V. tc. 434. §
[18] 3780/1945. ME. számú rendelet 1. § (2) bek.
[19] 1878. évi V. tc. 434. § és 444. §; 1939. évi II. tc. 209. §
[20] 1931. évi XVI. tc. 61. §; 1939. évi II. tc. 208. §
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Növendékügyi előadó - Nagykanizsai Javítóintézet.
Visszaugrás
