A felek magánautonómiája - a 'szabad számolás', ahogyan Grosschmid[1] nevezi - tagadhatatlanul magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy devizában tartsák nyilván, számolják el a közöttük fennálló viszonyt. Amíg ez a kikötés nem tőkeuzsorát palástol, nyilván semmi kifogást nem lehet emelni ellene. Miként értelmezhető mármost közelebbről ez a sajátos kikötés? Azt biztosan nem jelentheti, hogy az adós ténylegesen - effektive - devizakölcsönt vett föl a hitelezőtől. Ebben az esetben ugyanis nyilvánvalóan egyszerűen devizahitelről vagy devizakölcsönről - a két kifejezés között itt nem teszünk különbséget - kellene beszélnünk, nem devizaalapú vagy devizában elszámolt hitelről, illetve kölcsönről. Más lapra tartozik, hogy a mindennapi szóhasználatban a rövidség kedvéért devizahitelekről, devizahitelesekről, devizaadósokról beszélünk, jóllehet tisztában vagyunk azzal, hogy ez a kifejezés nem egészen szabatos.
Az egyik lehetséges értelmezés szerint a devizára utaló hivatkozásnak a szerződések szövegében jelző, értelmező - indikatív - szerepe van. A bankok ezzel a megjegyzéssel utalnak arra, hogy a szóban forgó kölcsönök összegét devizaforrásokból fedezik. Az ügyfél számára ennek ebben az esetben semmilyen jogi kihatása nem lehet. Számára teljesen közömbös, vajon devizaforrásból fedezi-e a bank a neki folyósított kölcsönt vagy nem, ha a maga részéről devizát nem lát. A kérdéses hitelkonstrukciókkal megkísérelték a bankok valamilyen módon kivetíteni ügyfeleikre a maguk a maguk belső pénzmozgási-finanszírozási folyamatait, valamiképp bevonni ügyfeleiket üzleti partnerként belső üzemi működésükbe. Ez a kölcsönszerződés által köztük és ügyfeleik között keletkezett - és egyáltalán keletkezhető - jogviszony jogi tartalmának, természetének alapvető félreértése, fogalmi félreértelmezése volt a részükről. A devizaalapú hitelek törvényileg előírt forintosításának régóta hangoztatott terve ennek az üzletpolitikai elgondolásnak a végleges bukását pecsételné meg. De miért kellene egyáltalán törvényi előírással "forintosítani" a kérdéses hiteleket? Hiszen - helyes jogászi megítélés szerint - már kezdettől fogva forinthitelek voltak! A bankok maguk sem tagadják, hogy nem devizát, hanem forintot szolgáltattak ügyfeleiknek, csupán arra hivatkoznak, hogy ehhez a maguk részéről devizaforrásokat vettek igénybe. A kérdés mindössze az, honnan gondolták s egyáltalán honnan gondolhatták, hogy ezáltal átháríthatják ügyfeleikre üzleti kockázataik tetemes részét. Ez bizony súlyos jogi tévedés volt!
A másik kapitális tévedése a bankoknak ismeretelméleti - gnózeológiai - jellegű: valóságnak hitték azt, ami pusztán elképzelt, feltételezett volt. Óvatlanul beleestek abba a csapdába, amitől meg kívánta őrizni a filozófusokat Kant, amikor megfogalmazta híres mondását: száz valóságos tallér semmivel sem több, mint száz lehetséges - "Hundert wirkliche Taler enthalten nicht das mindeste mehr, als hundert mögliche". - Abból, hogy elgondolunk, fogalmilag megragadunk valamit, még egyáltalán nem következik, hogy valóságosan létezőnek is tekinthetjük, bármennyire pontos és világos az elgondolásunk. Ex posse ad esse non valet illatio. Egy számszerűen meghatározott pénzösszeg - száz tallér - kiválóan alkalmas példa ennek bemutatására. Száz lehetséges tallért ugyanis pontosan úgy gondolhatunk el, mint száz valóságos tallért. A kettő mégsem azonosítható egymással. Kant erre is világosan utal: száz valóságos tallér tényleges fizetőképességet biztosít annak, aki birtokolja, száz lehetséges tallérról már nem mondhatjuk el ugyanezt. "Aber in meinem Vermögenszustande ist mehr bei hundert wirklichen Talern, als bei dem blossen Begriffe derselben (d.i. ihrer Möglichkeit)".[2]
A bankok úgy vélték, ha elkönyvelik maguknak, hogy ügyfeleiknek devizakölcsönt nyújtottak és azok devizában tartoznak nekik, akkor ez a deviza valóságos. Pedig ebből még távolról sem jön létre valóságos deviza, csak elképzelt, feltételezett! Valóságos devizáról csak akkor beszélhetünk, ha a banknál ténylegesen megvan - papírpénz és pénzérmék formájában - a kérdéses devizaösszeg és azt ügyfelének ténylegesen a kezébe adja. Valóságos a deviza persze akkor is, ha a bank bankszámlapénz formájában bocsátja ügyfele rendelkezésére: számlát nyit ügyfele javára, ezen jóváírja a kérdéses devizaösszeget, majd ennek terhére teljesíti az ügyfél átutalási megbízásait devizában más bankszámlák javára. De ha egyiket sem biztosítja a bank ügyfelének, akkor nyilvánvalóan a deviza az ügyletben nem valóságos, hanem csupán elképzelt, elgondolt. Jól látja Lázár Dénes, hogy a bankok valójában
- 5/6 -
trükköznek a devizával: "A devizahitelek mögött minden bizonnyal nem volt papírpénzjegy svájci frank felirattal, de volt egy számítási művelet, ami azt a célt szolgálta, hogy a bank egy svájci frank összeget átszámított egy egy forint összegre. Így működik a pénzügyi világ, ezt minden szakértő ismeri".[3]
A pénzintézetek gondolkodásának végzetes elrugaszkodását a valóságtól, a reális gazdasági viszonyoktól a 2008-ban az egész világot megrázó pénzügyi válság is jól mutatja. A bankok különféle kötvénykonstrukciók útján - strukturált kötvények, derivatívák, mint a CDO és a CDS - piacra dobták azt, amivel csupán papíron rendelkeztek, de nem a valóságban: jelzáloggal biztosított követeléseiket az ingatlanpiacon. Mivel adósaik tényleges fizetőképességét nem mérték fel reálisan, valósággal dobálták a kölcsönöket boldog-boldogtalan után, ezek a követelések a valóságban igen csekély vagyoni értéket képviseltek. Sőt a kölcsönből megvásárolt ingatlanokra bejegyzett jelzálogfedezet is működésképtelenné vált, amikor tömegesen dőltek be a kölcsönök, és a nagyszámú ingatlant nem lehetett értékesíteni a piacon. Már a rómaiak is jól tudták, hogy minus est actionem habere, quam rem (D. 50,17,204, Pomponius lb. vicesimo octavo ad Quintum Mucium). Ennek ellenkezője csak arra az esetre áll, ha az adós fizetőképessége szilárd, vagy ha nem különösebben számít, mert dologi keresetről van szó: Is, [qui actionem habet ad rem reciperandam] <vindica-tionem habet>, ipsam rem habere videtur (D. 50,17,15, Paulus lb. quarto ad Sabinum). Nem csoda, hogy ez az "ingatlanbuborék" egyszerre csak szétpukkadt, a fizetések láncolata megszakadt, a pénzintézetek tömeges bedőlésének közvetlen veszélye merült fel, hacsak az államok felvásárlásokkal és óriási tőkeinjekciókkal nem siettek volna - az adófizetők pénzéből - a megmentésükre.
Hogy a bankoknak ehhez hasonló felelőtlen eljárása a devizaalapú hitelek esetében tisztességtelen, csalárd spekuláció volt-e vagy csupán a józan szemlélet és óvatosság végzetes hiánya, olyan kérdés, amely az érintett bankárok lelkiismeretére, belső, lelkiismereti fórumára (forum internum, forum conscientiae), a gyóntatószékre tartozik. Abban egyet is érthetünk az idézett jogegységi határozat álláspontjával, hogy a tisztességtelenség kérdését itt nem lehet vizsgálni. Csakhogy nem pusztán morális, lelkiismereti kérdésről van szó, hanem per excellence jogi kérdésről: a devizaklauzula helyes jogászi értelmezéséről, az adósokra jóformán elviselhetetlen terheket rakó hitelkonstrukció kijavításáról.
Ha pedig valóságosan megvolt a devizaalapúnak nevezett kölcsönök devizafedezete a bankok trezorjában, akkor ott is maradt, hiszen az ügyfélnek nem adták oda. Módjukban állott a bankoknak hasznot hajtó módon befektetni, vagy ha kölcsönként jutottak hozzá, akár még aznap visszafizetni az anyabanknak vagy a jegybanknak, ahonnan kapták. Teljesen alaptalan tehát, hogy ügyfeleiktől forintban olyan megemelt összegű törlesztő részleteket követeljenek, amelyekből úgymond megvásárolják - az éppen aktuális árfolyamszintnek megfelelően - az általuk állítólag felvett devizakölcsönök törlesztéséhez szükséges devizát. Hiszen ezt a devizát egyáltalán nem kell megvásárolniuk, az már náluk van vagy volt. Ha egyáltalán volt ...
Másik lehetséges értelmezése a deviza-kauzulának Léhmann György nevéhez fűződik, aki látszólag a devizakárosultak védelmében lép föl, de valójában sokkal inkább a bankok ügyvédje. Talán éppen ezért tette magáévá lényegében az ő nézetét a Wellmann György elnöklete alatt működő polgári kollégium említett jogegységi döntése. Így a devizahitelesek megsegítésére tartott jogászi ötletbörzén végül Léhmann György álláspontja lett a befutó. Nem nyert a kérdéskörben kiválóan tájékozott és tiszteletreméltóan elkötelezett Damm Andrea véleménye, aki már eleve tartott egy esetleges - politikai nyomásra "kigyomrozott" - jogegységi határozattól: "... ne adja isten, hogy a Kúria most jogegységi döntést hozzon bármiben ... Ha bármi döntést hozna a Kúria, csak rosszat tenne".[4] Pedig állásfoglalása egészen kézenfekvő és világos: "... ez egy forint kölcsön, s úgy is kell visszaadni és ennek figyelembevételével kell átszámítani az egész eddigi törlesztést"[5], továbbá "Ahol ... pénzügyi szempontból nem játszott szerepet a deviza, csak viszonyítási tényezőként számoltak vele, ott a forint kell, hogy legyen az elszámolás alapja".[6] Ugyanezt a megoldást javasolja a Róna Péter nézetéhez csatlakozó Makkos Albert: "Itt van egy választóvíz. Ez pedig az, hogy mit folyósított a bank. Ha forintot folyósított, akkor forintot kell visszafizetni. Ennyi az egész".[7] Kevésbé meggyőző Lázár Dénes véleménye, aki szerint a kérdéses devizahiteles szerződéseket en bloc semmiseknek kell tekinteni, mivel a bankok nem teljesítették ügyfeleikkel szemben tájékoztatási kötelezettségeiket. Eltekintve attól, hogy - mint láttuk - ezt a tájékoztatási kötelezettséget a bankok részéről hiba volna túlfeszíteni, hiszen nem lehetett elvárni tőlük, hogy kifejezetten riasszák el ügyfeleiket a terméktől, nem érthető, miként vonna maga után semmisséget a bank részéről esetleg megvalósult csalárd megtévesztés vagy az ügyfél lényeges tévedése, illetve a tisztességtelen szerződési feltétel. Hiszen ezek az okok a Ptk. 236. §-a (2) bekezdése szerint csak megtámadásra adnak alapot a sérelmet szenvedő fél számára. Az sem tűnik különösebben valószínűnek, hogy a bankok nagy volumenben sietnének forintkölcsö-
- 6/7 -
nökkel azoknak az adósoknak a segítségére, akiknek - devizahitelük semmisségének megállapítása után - az eredeti állapot helyreállítása címén egyszerre egy összegben válna esedékessé a korábban felvett forintösszeg visszafizetése.[8]
A befutó Léhmann György ezzel szemben lényegében rendben valónak találja a devizaklauzulát, ill. annak jelenleg elfogadott értelmezését, mivel felfogása szerint teljesen legitim értékállandósági kikötésről van szó benne: "Ha egyszer 2006-ban ezer forintért kaphattam mondjuk száz tojást, akkor ugyanezért az ezer forintért, ha manapság veszem, hatvanat kapok. Ez mutatja azt, hogy az a forint, amit akkor adott a bank, értékesebb volt, mint az ugyanolyan mennyiségű magyar forint ma. Tehát értékén kell visszafizetni. Én nem akarom a bankokat becsapni. Tartsuk be a szerződést tisztességesen. ... Én elfogadom ... , hogy devizában legyen nyilvántartva, az értékállandósági kikötés ezt tartalmazza. Én alapjában véve ezzel az alapvetéssel jónak látom magát a szerződési konstrukciót".[9] Kifogásolja viszont Léhmann, hogy a bankok egyoldalúan emelhetik a kamatokat és költségeket, továbbá hogy nem tartják magukat az alacsony svájci kamatokhoz, hanem évi hat százalék körüli kamatot szednek ügyfeleiktől. De hát láttuk, hogy erre mind a hatályos jogszabályok, mind a szerződéses feltételek felhatalmazzák őket! Azt sem szabad elfeledni továbbá, hogy Magyarország nem Svájc, gazdasági viszonyai, lakosságának vagyoni helyzete és fizetőképessége merőben eltér a svájciétól.
Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy korábbi bírói gyakorlatunk a pénztartozásnak idegen valutában való meghatározását, amely nemegyszer előfordult a szerződésekben, értékállandósági kikötésként értelmezte. A Kúria egyik ítélete megállapította, hogy bírói gyakorlatunk ezt belföldi szerződő felek között mindig vélelmezi, sőt az ellenkező bizonyítását kizárja (K. 5175/1937.). Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a korabeli pénzrendszerek alapvetően különböztek a maiaktól. Akkoriban az államok hivatalosan törvényben deklarálták nemzeti valutájuk aranytartalmát. Így Magyarországon a koronaérték megállapításáról szóló 1892. évi XVII. törvény 3. §-a úgy határozta meg a korona pénzlábát (Münzfuss), hogy egy kilogramm finom aranynak 3280 korona, egy kilogramm 9/10 tisztaságú aranynak pedig 2952 korona felel meg értékben és aranytartalomban. Ténylegesen vertek is tíz- és húszkoronás aranyérméket, bár a forgalomban levő pénz túlnyomórészt papírkorona volt. Az egykoronásokat ezüstből verték, a húsz- és tízfilléreseket nikkelből, a két- és egyfilléreseket bronzból. Pusztán a deklaráció szintjén maradt meg viszont a pengőérték megállapításáról szóló 1925. évi XXXV. törvény. Ennek 3. §-a a koronatörvényhez hasonlóan kinyilvánította, hogy egy kilogramm finom aranynak 3800, egy kilogramm 9/10 finomságú aranynak pedig 3420 pengő felel meg értékben és aranytartalomban. Aranypengő érmék verésére azonban nem került sor, az aranypengő csupán eszmei számítási egység maradt. A pengő túlnyomóan papírpénz volt (tíz-, húsz-, száz- és ezerpengős papírjegyek), bár öt-, kettő- és egypengős ezüstérmék is készültek.
A pénzügyi nagyhatalmak nem csupán valutájuk hivatalos aranytartalmát deklarálták, hanem azt is előírták, hogy az aranyat reprezentáló papírpénzjegyeket a központi bank aranyra váltsa be. Magyarországon ez nem valósult meg. Az említett pengőtörvény 9. §-a ennek éppen a fordítottját rendeli el: a Magyar Nemzeti Bank budapesti főintézete köteles aranyrudakat bankjegyekre beváltani a pengő hivatalosan deklarált aranyértékének megfelelően, amelynek értelmében 1 pengő = 0,26315789 gramm finom arany. A magyar nemzeti valuta tehát, amint Bátor is megállapítja[10], 1867 után valójában papírvaluta volt, jóllehet aranyból és ezüstből vert érmék is jelentős mértékben előfordultak a forgalomban. Ezek elvileg egyenlő értéket képviseltek a megfelelő névértékjellel ellátott papírpénzjegyekkel, mihelyt azonban a gazdasági-pénzügyi rendszer egyensúlya megrendült, a nemesfémérmék a forgalomban nagyobb értéken cserélődtek, mint az azonos névértékű papírpénz, ázsiót élveztek. Ezzel lényegében kiváltak a pénz világából, önálló áruvá váltak.
Amikor tehát az értékállandóság biztosítása céljából valamely pénzügyi nagyhatalom valutájában - dollár, font, frank - határozták meg az adós tartozását, voltaképpen a hivatalosan aranyértéket képviselő, de aranyra be nem váltható magyar papírpénzt az arannyal kívánták összefüggésbe hozni a külföldi pénznem közvetítésével. E mögött bizonyára az húzódott meg, hogy mind a magyar valutának, mind a külföldinek hivatalosan deklarált aranyértéke volt.
Bírói gyakorlatunk az effajta értékállandósági kikötéseket meglehetősen rugalmasan kezelte. Amikor az értékviszonyok előre nem látott alakulása folytán - az értékállandósági kikötés következtében - a hitelezőnek lényegesen kevesebb járt volna vissza, mint amennyit kifizetett, vagy az adósnak lényegesen többet kellett volna visszafizetnie, mint amennyit kapott, a bíróságok egyszerűen félretolták az értékállandósági kikötést, példaként szolgáló jogászi eleganciával negligálták, ignorálták. Kétségtelenül eltértek ebben Grosschmid tanításától, amely szerint a kirovó összeg nem tűr felettes értékmérőt.[11] Mindazonáltal aligha tagadható, hogy józan gyakorlati érzékük, spontán módon érvényesülő
- 7/8 -
jog- és igazságérzetük vette rá őket arra, hogy elszakadjanak a doktrinér megoldásoktól.
Amikor a búza ára jelentősen megemelkedett a 20-as évek végén, a Kúria több ítéletében mellőzte az adós tartozását a búza árához kötő értékállandósági megállapodást és az adósokat a pengő aranyértékéhez viszonyítva megállapított összegben marasztalta. Márpedig ez változatlan volt, hiszen a pengőtörvény változatlanul hatályban volt. Végeredményben tehát - a felek betűszerinti megállapodásával ellentétben - a római jog jól ismert tétele érvényesült: az adósnak névértékben ugyanannyit kellett visszaadnia, mint amennyit kapott.[12]
A harmincas években ezzel szemben a font és a dollár árfolyama esett jelentős mértékben a nemzetközi pénzpiacon. Ez abból adódott, hogy a Bank of England 1931-ben beszüntette a korábban kötelező aranyeladást, azaz a papírfont beváltását aranyra. Roosevelt elnök deklarációja pedig 1934. január 31-én a kongresszus felhatalmazása alapján a dollár aranyértékét a korábbihoz képest mintegy 2/5-del csökkentette: a korábbi 25 8/10 gramm arany helyett 15 5/21 gramm 9/10 finomságú aranyban állapította meg. Ez a két világvaluta árfolyamának 20-30%-os csökkenéséhez vezetett. Némi kezdeti bizonytalanság után a Kúria ítélkezésében töretlenül érvényesült az a trend, hogy az árfolyamcsökkenést figyelmen kívül hagyva az adóst a hitelezőtől ténylegesen átvett összeg névértékében marasztalták a római jog elvének megfelelően. Tették ezt függetlenül attól, hogy a szerződésben szerepelt-e értékállandósági kikötés vagy nem, sőt olyankor is, amikor a felek kifejezetten a visszafizetéskori árfolyamban állapodtak meg (K. 1447/1936.).[13]
Ez az esetcsoport nyilván pontosan fordítottja a mai devizahiteles-szerződések történetének. Akkoriban az - értelmezés szerint - értékállandóság biztosítása céljából megjelölt külföldi valuta árfolyamértéke számottevően csökkent, manapság viszont jelentős mértékben emelkedett. Mi lett volna a Kúria ítélkezési gyakorlata, ha a fordított eset állt volna elő? Erre biztos választ persze nem adhatunk. Bátor - meggyőző módon - arra gyanakszik, hogy a Kúria ebben az esetben is mellőzte volna az értékállandósági kikötést és megóvta volna az adósokat attól, hogy a kapott névértékösszegnél lényegesen magasabb névértékösszeget kelljen törleszteniük: "Nyilvánvaló, hogy ... ez az álláspont kizárja azt, hogy a hitelező az ilyen adóstól pengőelértéktelenedés esetében több pengőt követelhessen, mint a tartozás keletkezésekor, mert hiszen a bírói gyakorlat kizárta még annak a feltételezését és bizonyítását is, hogy az adós (bank) tartozása fedezetéül dollárban gondoskodott".[14] Ha ugyanis az adós már előre tartalékol megfelelő összegű devizát majdan esedékes tartozása kiegyenlítése végett, nyilván nem érinti hátrányosan az árfolyamváltozás, csak akkor érinti, ha közvetlenül fizetéskor kell előteremteni az esedékes devizaösszeget, illetve annak a napi árfolyam szerint megfelelő pengőösszeget. Ennek bizonyításával azonban a bíróság nem volt hajlandó foglalkozni. Mint Bátor megállapítja, ez a felfogás pontosan megfelelt volna a francia joggyakorlatnak, amely a Code civil 1895.§-a alapján - S'il y a eu augmentation ou diminution d'espéces avant l'époque du payment, le débiteur doit rendre la somme numérique prêtée, et ne doit rendre que cette somme... - következetesen érvényesítette a nominalizmus elvét. Igazat lehet tehát adni Nussbaum találó megjegyzésének, hogy az értékállandósági kikötés voltaképpen Tantalus-klauzula: ott van a hitelező orra előtt, amíg nincs rá szüksége, mihelyt azonban szüksége lenne rá, elillan az orra elől.[15]
Különösen tanulságos lehet számunkra manapság a Kúria 1925. június 24-én egy árfolyamgaranciás ügyben hozott ítélete. Az eset ugyanis nagymértékben hasonlít a mai devizahiteles ügyekhez.
Arad szabad királyi város törvényhatósága egy svájci banktól 2 500 000 korona hitelt vett fel 1914. április 1-jétől kezdődően ötven éves futamidőre. Az adós félévenként 71 903 korona 98 fillér változatlan összegű törlesztő részlettel tartozott a hitelezőnek. Egy részvénytársaság formájában működő budapesti pénzintézet 1914. június 2-án készfizető kezességet vállalt az adósért, továbbá 6250 korona jutalék ellenében vállalta, hogy amennyiben bármely esedékes fizetési napon a svájci frank árfolyama a koronához képest a bécsi jegyzés szerint magasabb lesz, mint a kölcsön folyósításának napján volt, a különbözetet megtéríti a hitelezőnek, amennyiben viszont alacsonyabb lesz, a hitelező téríti meg a különbözetet a kezesnek.
A vesztes világháború és az ezt követő gazdasági-politikai összeomlás folytán a svájci frank értéke a csillagokba szökött a koronáéhoz képest. Felmerült a kérdés, meddig terjedhet ilyen körülmények között az árfolyamért garanciát vállaló cég felelőssége. A kérdés eldöntésénél a Kúria nagyon fontos ügyletértelmezési alapelveket rögzítette.
"Szerződés értelmezésénél nem annyira a használt kifejezések betűszerinti értelme, mint inkább a szerződő felek akarata irányadó.
Kétség esetében azt kell a felek akaratának tartani, ami tekintettel az eset körülményeire és az élet felfogására, a méltányosságnak leginkább megfelel".
- 8/9 -
Ezeknek az elveknek alapján a Kúria megállapította, hogy mivel 1914. június 2-án jött létre a garanciavállalás, akkor a felek még nem is sejthették, hogy hamarosan milyen történelmi események következnek, és azok eredményeképpen milyen változások állnak be. Amikor a budapesti pénzintézet az árfolyam-garanciát a hitelezővel szemben elvállalta, 100 frankért 95 korona 37,5 fillért jegyeztek Bécsben, "és mindkét fél előtt ismeretes volt, hogy az Osztrák-Magyar Bank törvényileg kötelezve volt gondoskodni arról, hogy jegyeinek a külföldi váltók árfolyamában kifejezésre jutó értékét a koronaérték törvényes pénzlába paritásának megfelelően állandóan biztosítsa". Tekintetbe vette továbbá a bíróság, hogy az a viszonylag csekély összegű jutalék - 6250 korona -, amelyet a pénzintézet az árfolyam-garancia fejében magának kikötött és a svájci banktól ténylegesen meg is kapott, a legkevésbé sem utal arra, hogy a felek különleges árfolyamváltozások bekövetkezésére számítottak volna.
Ehhez képest a Kúria végül úgy döntött, hogy az adós fizetési kötelezettségének megállapításánál csak azt a 4,625%-os árfolyam-különbözetet lehet figyelembe venni, ami a szerződés megkötésekor -1914. június 2-án - Bécsben a svájci frank és a korona árfolyamviszonylatában - 100 svájci frank = 95 korona 37,5 fillér - fennállott.[16]
Láthatjuk ebben az ítéletben azt az egészséges jog- és igazságérzeten alapuló méltányossági elvet, hogy nem lehet ráterhelni adósra a felek által a szerződés megkötésekor előre még egyáltalán nem látható, rendkívüli mértékű árfolyamváltozást. Nem is beszélve arról, hogy az árfolyam-garanciát itt nem is a főadós, hanem egy kereskedelmi cég, egy profi pénzintézet vállalja el - külön jutalék fejében!
Ismeri-e az értékállandósági kikötést mai polgári jogunk, amint Léhmann György minden további nélkül feltételezi? A kérdésre nem könnyű határozott választ adni. A Ptk. eredeti szövege - 241. § (4) bekezdés - elismerte az értékállandósági kikötést, de csak abban az esetben, ha aranyra szólt. Később ezt a bekezdést hatályon kívül helyezték. Ebből adódik a kérdés, vajon a törvényalkotó csupán az értékállandósági kikötés alkalmazásának említett korlátozását akarta-e megszüntetni ezzel, vagy pedig magát az értékállandósági kikötést mint jogintézményt. A miniszteri indoklás - amint arra a Ptk. hivatalos kommentárjai utalnak[17] - az aranykikötés esetére való korlátozást tekinti túlhaladottnak, mivel ez a "lebegő" árfolyamok rendszerében már nem is alkalmazható. Tökéletes tévedés! Éppen az aranykikötés alkalmazása lehetne a mai pénzrendszerben az értékállandóság biztosításának egyedül járható útja. Hiszen aranyat ma is lehet vásárolni. Valamely külföldi valuta árfolyamát alapul venni az értékállandóság biztosítása céljából viszont manapság már teljesen irreális, anakronisztikus elgondolás lenne. Ma már nemcsak tényleges aranytartalommal, de hivatalosan deklarált aranytartalommal sem rendelkeznek az egyes valuták. S miután Nixon elnök 1971. augusztus 15-én felfüggesztette a dollárjegyek aranyra való beválthatóságát - elvileg 35 dollárt egy uncia aranyra lehetett beváltani -, megszűnt a Bretton-Woods-i rendszer, amely a pénzvilágot a II. világháború után szabályozta. Megszűntek a kormányok által hivatalosan deklarált és kötelezően garantált valutaárfolyamok, a valuták árfolyamviszonyai a piaci erők játékszerévé váltak. Márpedig - mint tudjuk - a piaci hatásokat nem kis részben irracionális tényezők: várakozások és pánikok, spekulációk és politikai törekvések, indokolatlan optimizmus és pesszimizmus váltják ki. Lehet-e erre a kiszámíthatatlan, kaotikus rendszerre értékállandósági biztosítékot alapozni? Ez teljes képtelenség lenne. Hiszen a forint gazdasági értéke, tényleges vásárlóereje a belföldi piacon, a forintgazdaságban nyilván korántsem csökkent olyan mértékben, mint a nemzetközi devizapiacon. A forint devizaárfolyamának alakulása teljesen hamis képet adna a forint valóságos értékének időbeli változásáról. Léhmann György felvetése kizárólag a bankok burkolt árfolyam-spekulációs törekvéseinek legitimációját szolgálja.
Egy meghatározott forintösszeget nem lehet azonosítani egy meghatározott devizaösszeggel, akkor sem, ha egy adott devizaárfolyam mellett a két összeg értéke egyenlő. Ez az értékviszony ugyanis később jelentős elmozdulást mutathat bármelyik irányban. Annak, hogy egy bank a vagyonából egy meghatározott forintösszeget folyósít kölcsönként, egy forintösszegtől válik meg ügyfele javára, nem lehet ugyanaz a következménye, mint annak, hogy egy meghatározott devizaösszeget folyósít kölcsönként a vagyonából, egy adott devizaösszegtől válik meg ügyfele javára. Ez a kérdés valódi lényege és megoldásának kulcsa.
A fentiekben láttuk, hogy ha a devizaklauzulának pusztán indikatív jelentést tulajdonítunk, nem hat ki az ügyfélre, ha pedig értékállandósági kikötésnek tekintjük, a mai pénzrendszerbe már nemigen illő, anakronisztikus feltételezéssel élünk. Értelmezhetjük viszont a kérdéses kikötést oly módon is, hogy a felek által közös megállapodással elfogadott fikcióról van szó. Ennek értelmében úgy tekintik a felek, mintha a hitelező kölcsön címén devizát bocsátott volna az adós rendelkezésére, és az adós devizát adna vissza a hitelezőnek a kölcsön törlesztése céljából.
- 9/10 -
Ennek a fikciónak már kétségtelenül kiterjedne a joghatása az adósra. Nem hivatkozhatna többé arra, hogy a deviza kérdése kizárólag a bank belső üzemi működésének körébe tartozik, őt nem érinti. Ehhez képest az esedékes törlesztő részletek összege a forint és a kérdéses deviza közötti árfolyamviszony mindenkori alakulásának megfelelően fog alakulni. Ha a forint árfolyama erősödik, a törlesztő részlet forintban csökkenni fog, ha viszont gyengül, nyilván növekedni fog. Logikusan illeszkedik bele ebbe a képbe az árfolyamrés alkalmazása. A fikció szerint ugyanis a bank devizát folyósít ügyfelének, ezt az ügyfél átváltja forintra a bank aznapi vételi árfolyama szerint. Törlesztéskor viszont az adós megvásárolja a szükséges összegű devizát a banktól az aznapi eladási árfolyam szerint, hogy teljesíthesse esedékes fizetési kötelezettségét. Az árfolyamrés alkalmazása tehát egyáltalán nem alaptalan vagy tisztességtelen, hanem egyenesen szükségszerű, ha biztosítani akarjuk az ügyfél számára azt az árfolyamnyereséget, amelyet a forint árfolyamának erősödése esetén élvezhet. Ha ugyanis nem élünk az említett fikcióval, az ügyfélre nem hat ki a devizaklauzula, tehát az abból kifolyólag számára esetlegesen megnyíló előnyöktől is el van zárva.
Teljesen indokolatlan és önkényes viszont annak előírása, hogy az átszámításnál a Magyar Nemzeti Bank által jegyzett aznapi középárfolyamot kell alapul venni. Mi köze van a Magyar Nemzeti Banknak a felek egymással kötött ügyletéhez? Nyilvánvalóan semmi. Az átváltásnál alkalmazott árfolyam teljesen a felek megállapodásától függ, nem lehet előírni nekik, milyen árfolyamon számoljanak ("szabad számolás"!). Ez lehet valamelyik tőzsdén kialakult aznapi középárfolyam, esetleg a Magyar Nemzeti Bank aznapi árfolyama vagy bármilyen egyéb árfolyam, amelyben a felek megállapodnak. A 4500/1931. M.E. számú rendelet 6. §-a vezette be a Magyar Nemzeti Bank hivatalos árfolyamjegyzéseinek alapulvételét, miután a külföldi fizetőeszközök tőzsdei forgalmát felfüggesztette. Ez tehát olyan szükségmegoldás, amelyet a szabad piacgazdaság korlátozása vonhat csak maga után. A P. IV. 1190/1936. számú ítélet[18] kimondotta, hogy a felek mind a tőzsdepiaci árfolyamtól, mind a Magyar Nemzeti Bank által hivatalosan jegyzett árfolyamtól eltérhetnek, és belátásuk szerint állapodhatnak meg az átszámításnál alkalmazandó árfolyamban. Valamiféle szocialista atavizmusnak tűnik tehát, hogy a tárgyalt jogegységi döntés a Magyar Nemzeti Bank árfolyamát tekinti irányadónak a teljes mértékben az üzleti magánszférához tartozó ügyletekben. Amint a kiváló szerzőpáros, Goldberger József és Szántó Imre megjegyzi, a Magyar Nemzeti Bank árfolyama valamiképp "hatalmi szóval megszabott árfolyam", "az árfolyamot quasi közigazgatási intézkedés állapítja meg, mely a közforgalmi értékviszonynak esetleg hűtlen tolmácsa".[19]
A probléma nem az árfolyamréssel vagy az átváltásnál alkalmazott árfolyamértékkel van, hanem azzal, hogy miként kell elszámolni az ügyfél által az aktuális devizaárfolyamnak megfelelően kifizetett forintösszegeket a felek által a szerződésben meghatározott devizaösszeg törlesztésére nézve. A jelenleg elfogadott értelmezés szerint az adósnak a törlesztő részletek esedékessége napján érvényes piaci árfolyam szerint kell visszafizetnie a kölcsönt. De mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy a fiktív devizát valóságos devizával kell visszafizetnie! Mert hiszen nyilvánvalóan egy tekintet alá esik, hogy az adós ténylegesen devizával vagy az esedékes devizaösszegnek az aktuális árfolyamon megfelelő forintösszeggel fizet. Pontosan itt van a megtévesztő csúsztatás, a hatalmas svindli! A pénzpiacon nyilvánvalóan valóságos, nem fiktív devizát forgalmaznak. Csak a valóságos devizának van piaci árfolyama, amely változhat. A mi esetünkben viszont a devizát a felek pusztán tételezték megállapodásukban, felállították és közös megegyezéssel elfogadták azt a fikciót, hogy úgy tekintik, mintha a bank devizát folyósított volna az ügyfélnek s ő devizát fizetne vissza. De ez a deviza csupán per fictionem, a felek megállapodásában és annak erejéből létezik. Nem lehet más árfolyama a forinthoz képest, mint az, amit a felek megszabtak, amikor a megállapodást megkötötték, a fikciót elfogadták. Ez az árfolyam nem nőhetett meg utóbb a piaci viszonyok alakulásának megfelelően. Az adós által - akár devizában, akár forintban - megfizetett törlesztő részleteket tehát legfeljebb azon az árfolyamon lehet elszámolni a felek megállapodása által tételezett devizaösszeg törlesztésére, amely a felek megállapodásában szerepelt, amikor közös megegyezéssel a fikciót megalkották, a kérdéses devizaösszeget tételezték. Az adósnak tehát a kölcsöntőke törlesztése végett semmiképpen sem kell több forintot visszafizetnie a hitelezőnek, mint amennyit tőle a kölcsön folyósításakor - a fiktív devizaösszeg tételezése mellett - kapott. A forint árfolyamerősödése esetén persze előfordulhat, hogy kevesebbet kell visszafizetnie. A felek megállapodásában tekintetbe vett árfolyam ugyanis csupán felső határa a kérdéses deviza forintban kifejezett árának. Érvényesül itt a római regula, mely szerint a többen benne van a kevesebb: In eo, quod plus sit, semper inest et minus (D. 50,17,110 pr., Paulus lb. tertio ad ed.). Ha a deviza ára a forinthoz képest csökken - a forint árfolyama a pénzpiacon emelkedik -, kevesebb forint ráfordításával termelhető ki egy adott devizaösszeg. Így az adós kevesebb forinttal törlesztheti a devizában meghatározott tőkét, mint amennyit a hitelezőtől kapott. Ez az árfolyamnyereség megilleti őt.
- 10/11 -
Tökéletesen összhangban van ezzel az okfejtéssel a Kúria egy másik, 1922. augusztus 30-án meghozott ítélete. A bíróságnak itt egyszerű dolga volt, csupán jóvá kellett hagynia a felek megállapodását, amelyet nyilván nagyon bölcsnek és méltányosnak tartott. A felek abban állapodtak meg, hogy az adós holland aranyforintban fizeti vissza a hitelezőnek a koronában kapott kölcsönt, mégpedig azon az árfolyamon számítva - 100 korona = 50,26 gulden -, amelyen a hitelező koronára átváltotta a holland forintot a kölcsön folyósításakor. A Kúria kiemelte ennek a rendezésnek a nagyfokú méltányosságát: "... célja ... az, hogy bármiképp hullámzik az árfolyam, a hitelezőnek mindenesetre visszatérüljön az az összeg, amelyet kölcsönkép folyósított, viszont pedig az adós a holland aranyforint árfolyamának nagyobb mérvű emelkedése esetén se károsodjék".[20]
A bankok ügyvédje mindezzel szemben persze azt az ellenvetést tehetné, hogy a felek megállapodásukban egyáltalán nem kívánták rögzíteni a forint és a kérdéses deviza közötti értékarányt, sőt nyitva hagyták azt a lehetőséget, hogy ez a jövőben a devizapiacon változni fog. Amennyiben a forint árfolyama erősödik, ez az adós számára kedvező, mert kevesebb forintot kell visszafizetnie, mint amennyit kapott. Ezáltal árfolyamnyereséget realizál a maga számára. Amennyiben viszont a forint árfolyama gyengül, ez az adós számára kedvezőtlen, mert több forintot kell visszafizetnie, mint amennyit kapott, a hitelező számára viszont kedvező, mert több forintot kap az adóstól, mint amennyit adott. Ebben az esetben a hitelező könyvelhet el árfolyamnyereséget. Az árfolyamkockázat tekintetében tehát a felek helyzetét a teljes paritás jellemzi.
Ezzel az ellenvetéssel kapcsolatban mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a felek megállapodásának tartalma nem reálpszichológiai, hanem normatív kategória. Egyáltalán nem biztos, hogy a felek abban állapodtak meg, amiről azt gondolják, hogy megállapodtak benne. A felek közösen is tévedhetnek megállapodásuk valódi tartalmát, annak helyes jogi értelmezését illetően. A jogászi értelmezésnek a feladata, hogy - a szerződés szövegének és körülményeinek, a vonatkozó jogszabályoknak és jogintézményi alapelveknek, végső soron a legfőbb jogi értékeknek, az igazságosságnak és a méltányosságnak megfelelően - megállapítsa a megállapodás valódi, jogászi szempontból korrekt, nem kifogásolható tartalmát. Ehhez képest - szöges ellentétben a szóban forgó jogegységi döntés álláspontjával - korántsem lehet a szerződés érvénytelenségének megállapítására okot adó körülménynek tekinteni, hogy az adós nem értette meg pontosan a hitelező szándékát, nem látta át világosan és egyértelműen, milyen magállapodást kíván kötni vele a hitelező. Lehetséges ugyanis, hogy éppen a hitelező értette rosszul azt a megállapodást, amit meg akart kötni leendő partnerével, s az adós értetlensége, félreértése mögött az ő józan, ésszerű gondolkodása, egészséges jogérzete húzódott meg.
Ha abból indulunk ki, hogy a felek megállapodásukban nyitva hagyták az árfolyam jövőbeni piaci alakulásának lehetőségét, különbséget kell tennünk aközött, hogy a forintösszegnek devizában kifejezett árát vagy a devizaösszegnek forintban kifejezett árát tekintették változó mennyiségnek. Ha ugyanis a forintösszeget tekintették állandónak, amelynek a devizában kifejezett ára változik, a forint piaci gyengülésével ez a devizaösszeg csökken. A felek megállapodása által tételezett, fiktív devizaösszeg tehát - éppen a felek ily módon értelmezett megállapodásának megfelelően - a futamidő alatt arányosan csökken, hiszen adott forintösszeg értéke devizában kifejezve kisebbedik, ha a forint olcsóbb lesz, árfolyama romlik a kérdéses devizához képest. Ebben az esetben tehát ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint abban az esetben, ha az árfolyamot rögzítjük a szerződés megkötésének időpontjához képest. Mivel a felek megállapodása által tételezett, fiktív devizaösszeg a futamidő alatt csökken, az adósnak nem kell több forintot visszafizetnie a hitelezőnek, mint amennyit kapott.
Más a helyzet persze, ha a megállapodásban meghatározott devizaösszeget tekintjük állandónak és annak az árát fejezzük ki forintban. Ekkor a forint árfolyamának romlása esetén nyilván megnő a kérdéses devizaösszeg forintban kifejezett ára, mert csekélyebb értékű forintból nagyobb összeg kell adott devizaösszeg megvásárlására. Ahogyan az előző esetben adott forintösszeghez - a forint árfolyamának romlásával - egyre csökkenő devizaösszegeket rendeltünk hozzá, úgy ebben az esetben adott devizaösszeghez - úgyszintén a forint árfolyamának romlásával - egyre növekvő forintösszegeket kell hozzárendelnünk. Ezeknek a hozzárendeléseknek a sorában azonban csak az első valóságos hozzárendelés: a kölcsön tényleges folyósításának időpontjához tartozó hozzárendelés. Ekkor ugyanis a valóságban átadja a hitelező az adósnak a közösen tételezett devizaösszegnek a pillanatnyi árfolyam szerint értékben megfelelő forintösszeget. Aztán az árfolyamváltozással együtt időben folytatódik a hozzárendeléseknek ez a sora: az adott devizaösszeghez - az árfolyamváltozásnak megfelelően - a későbbi időpontokban is hozzárendelődik a vele pillanatnyilag értékben egyenlő forintösszeg. Ahogyan romlik a forint árfolyama a pénzpiacon,
- 11/12 -
ezek a forintösszegek nyilván egyre magasabbak lesznek. A későbbi hozzárendelések azonban - szemben a sor nyitó tagjával - már nem valósak, hanem pusztán gondolatilag tételezettek, számítási műveletek eredményei. Ha tehát az adósnak a kölcsön visszafizetése esedékességének időpontjában azt a forintösszeget kell megfizetnie, amely ebben az időpontban az aktuális árfolyam szerint a tételezett és változatlannak tekintett devizaösszeghez van hozzárendelve, nem valóságos kölcsönt, hanem fiktív kölcsönt kell visszafizetnie. Hiszen láttuk, hogy csak az első hozzárendelés valóságos, a későbbiek már mind fiktívek. Egy fiktív kölcsön visszafizetésére irányuló kötelezettség pedig maga is csak fiktív lehet. Amikor tehát a bankok valóságosnak tekintik ezt a visszafizetési kötelezettséget és ténylegesen követelik az adóstól, hogy magasabb összeget fizessen nekik vissza, mint amekkorát kapott tőlük, álláspontjuk a valóság és a fikció összetévesztésén, összekeverésén alapszik. Beleesnek abba a csapdába, amelytől - mint láttuk - már Kant óvott: egy pusztán elképzelt, tételezett, fiktív pénzösszeget nem lehet azonosítani egy valóságos pénzösszeggel, akkor sem, ha számszerűleg egyenlő vele. A devizában elszámolt kölcsönt nem lehet azonosnak tekinteni a devizakölcsönnel. Amire a bankok igényüket alapozzák, szofisztikus elvcsúsztatás, petitio principii. Quod erat demonstrandum. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány első része a Jura 2014. évi 2. számában olvasható.
[1] Vö. Grosschmid, i.m. (6. j.), 237. o.: "94. §. aa) Alaptétel (szabad számolás) (1) Kiróható a tartozás akármiféle pénznemben, mely erre egyáltalán alkalmas. Bel-, külföldiben, tetszésszerű fajosítással". Vö. még Bátor, i.m. (5. j.), 257-259. o.
[2] Immanuel Kant, Kritik der reinen Vernunft, A 599.
[3] Vö. Kovács Anita, Devizában nyilvántartott végzet. ("És mégis élünk..." XVI. kötet), Kairosz Kiadó, Budapest 2014. 100-101. o.
[4] Így i.m. (28. j.), 28. o.
[5] Uo. 35. o.
[6] Uo. 43. o.
[7] Uo. 164. o.
[8] Vö. uo. 102-106. o.
[9] Uo. 136-137. o.
[10] Vö. Bátor, i.m. (5. j.), 211. o.
[11] Helyteleníti is ezt a bírói gyakorlatot Grosschmid feltételen híve, Bátor, i.m. (5.j.), 297.o.: "Nézetünk szerint ... hűeknek kell maradnunk ahhoz a principiumhoz. hogy az ügyleti kirovó jószág felettes értékmérőt nem ismer, és hogy ennek folytán a pénztartozás sorsát nem szabad elszakítani ... attól a jószágtól, amelyben a tartozás kirovása történt".
[12] Vö. Bátor, i.m. (5. j.), 296-297. o. és 66. j., továbbá uő. i.m. (7. j.), 261. o. és 2. j.
[13] Vö. Bátor, i.m. (7. j.), 261-262. o. és 4. j., 263. o. és 5. j., továbbá Goldberger József - Szántó Imre, Devizajog. A pénztartozás magyar válságjoga. Tébe Kiadóvállalata, Budapest 1938. 20-27. o.
[14] Így Bátor, i.m. (7. j.), 263. o.
[15] Uo. 264. o.
[16] P. IV. 1515/1925., Hiteljogi Döntvénytár, XVIII. kötet. Budapest 1925. 90. o., 83. számú eset.
[17] Meglehetős bizonytalanságot árulnak el ebben a kérdésben a Ptk. kommentárjai. Vö. A Ptk. magyarázata, II. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1981. 1115. o. (Csanádi György): "Arról az indokolás nem szól, hogy a forint tartozásoknál mennyiben ismerhető el az értékállandósági kikötés vagy a kirovásnak értékállandóságot célzó módja. ... nem lehet elzárkózni attól, hogy belföldi ügyleteknél is elismerjük az értékállandóság biztosítását célzó kikötéseket. Elkerülhetetlen ez azért is, mert a rendszeres pénzérték-csökkenésnek kamatláb-emelésben való kompenzálására a 232.§ szerint nincs lehetőség". Nos, ez az akkoriban még évi 5%-os, bankkölcsön esetében a 34/1967. (XII.24.) PM számú rendelet 23. §-a (1) bekezdésének értelmében évi 10%-os kamatmaximum ma már régen a múlté! Hasonlóan bizonytalanságot tükröz a későbbi kommentár, vö. A Ptk. magyarázata I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1999. 642. o.: "Az értékállandóság biztosítására való törekvés mindenképpen indokolt. ... Külön tilalom hiányában a bírósági gyakorlatnak kell állást foglalnia az értékállandósági kikötésekkel kapcsolatos kérdésekben".
[18] Vö. Jogi Hírlap 1936. évf. 688. számú ítélet.
[19] Így Goldberger - Szántó, i.m. (38.j.), 19.o.
[20] P. IV. 5761/1921., Hiteljogi Döntvénytár, XV. kötet (Budapest 1923), 170.o., 97. számú eset.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
