2006 júliusában jelent meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának gondozásában a Magyar jogtudósok sorozat harmadik kötete, amelyet Hamza Gábor akadémikus jogászprofesz-szor szerkesztett Siklósi Iván egyetemi tanársegéd társszerkesztői közreműködésével1. A kötet tíz szerzője tizenkét jeles magyar jogtudós életpályáját és tudományos munkásságát mutatja be a korábbi kötetben már megismert szakmai igényességgel2. Mint arra a mű szerkesztője az előszóban rámutat, a kötet összeállítása az egyes jogtudósok születési dátumainak sorrendjében kerül kialakításra.
Az első tanulmányt, amelyben Kitonich János (1561-1619) munkássága kerül bemutatásra, Gedeon Magdolna jegyzi. Kitonich János életrajzi adatairól sajnos csak szűkkörű ismeretanyag áll rendelkezésre, amit azonban kárpótol tudományos munkásságának napjainkig tartó hatása. Kitonich János a Directio methodica című munkájában a magyar felsőbb bíróságokon alkalmazott perrendet tárgyalja, azt hat fő szakaszra bontva, így előkészületi szakra, az exceptiók szakaszára, az allegatiók (a "per derekának") szakaszára, a befejezési, majd a végrehajtási szakaszra. A Tripartitumra is támaszkodó és az esetjogot is feldolgozó mű a vármegyék és az egyházi szent szék gyakorlatára, valamint a büntetőeljárás egyes főbb elemeire is kitér. A Directio methodica főként abban tér el Baranyai Decsi János Syntagmájától, hogy Kitonich elsősorban a konkrét kialakult gyakorlatra, míg Decsi az elméleti kérdésekre helyezte a hangsúlyt. Kitonich másik jelentős műve a Centuria Certarum témája arra irányul, hogy Werbőczy István Tripartitumának perjogi tárgyú részeivel szálljon vitába. A mű felépítése a Hármaskönyv egy-egy állításával történő szakmai vitára, azzal szemben megfogalmazott "kételyre" épül.
Nánási László tanulmányában Szlemenics Pál (1783-1856) szakmai életútját mutatja be. Szlemenics a váci egyházmegye papnövendékei közé tartozott, ahol bölcsészetet és hittudományt tanult 1798 és 1800 között, majd a pesti egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Ezt követően a pesti királyi táblán jegyzőként tevékenykedett, ami után - kis kitérővel - a pozsonyi királyi akadémia hazai magán- és büntetőjogi tanszékére nyert rendes tanári kinevezést 1809 novemberében. 1810-ben hites ügyvéd lett, majd 1811-ben a pesti egyetem doktorrá avatta. Szlemenics Pál szerzői munkássága során nagy hangsúlyt fektetett a megfelelő tankönyvek írására, így 1817-ben került kiadásra az Elementa juris criminalis hungarici, majd 1819-ben az Elementa juris hungarici civilis privati, az előbbi a büntetőjog, míg az utóbbi a magánjog egyetemi tanulmányozásához szükséges ismeretek elsajátításának elősegítésére. Jelentős sikert és elismertséget hozott számára az 1823-ban megjelent Közönséges törvényszéki polgári magyar törvény című 1457 oldalas munkája, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Szlemenicset 1823-ban Pozsony vármegye táblabírájá-vá nevezzék ki és 1824-ben a Marczibányi alapítvány díját is megkapja. Tudományos munkásságának elismertségét jelzi, hogy műveit több alkalommal is kiadták, továbbá a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) igazgatósága 1830-ben tartott ülésén az első 23 tag egyikének választotta.
Csemegi Károly (1826-1899), a magyar büntetőjog egyik legjelentősebb képviselőjének életrajzát Sebestyén István tollából ismerhetjük meg. A neves büntetőjogász pályafutását a pesti egyetem jogi karán végezte, majd tanulmányainak sikeres befejezését követően 1846-ban hites ügyvéd lett. Ezt követően Párizsban járt tanulmányúton, majd részt vett a szabadságharcban is, amelyet követően hat hónapig raboskodott. Államtitkárként számos törvényjavaslatot készített elő, fő alkotását, a büntető törvénykönyv tervezetét 1875. november 5-én terjesztették elő, majd 1878. május 29-én hirdették ki. A törvény megalkotása során kifejtett tevékenységét a Szt. István-rend középkeresztjével jutalmazták, azonban a kormányzati szerepvállalás iránti ambícióval támogatottság hiányában felhagyva ezt követően a Kúria II. sz. bírói tanácsának elnöke lett, és bíró hivatását folytatta, majd 1893-ban nyugdíjazták.
Hamza Gábor akadémikus professzor írta a negyedik tanulmányt Farkas Lajos (1841-1921) életéről és munkásságáról. A Szamos-parti Bonchidáról származó Farkas Lajos családjának nehéz anyagi körülményei miatt csak több évi késedelemmel kezdte meg tanulmányait a kolozsvári római katolikus elemi iskolában, majd a kolozsvári piarista líceumban. Ezt követték jogi stúdiumai a pesti jogi egyetemen, amit egészségi állapota miatt a nagyszebeni jogakadémián kényszerült folytatni, majd 1871-ben avatták jogtudorrá. 1872-ben királyi jóváhagyással kinevezték a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetemre, először nyilvános rendkívüli, 1873-tól pedig nyilvános rendes professzorrá. Farkas Lajos 1915-ig, nyugdíjba vonulásáig itt folytatott oktató és tudományos tevékenységet, itt írta meg fő munkáját, a több kiadást megért kétkötetes Római jog történelme. Alapintézmények az első alakulás szerint címmel. A mű alapvetően a Fridrich Carl von Savigny nevével fémjelzett történeti jogi iskola tanait követi. Szintén jelentős műve volt az 1880-ban megjelent Adalék a római rabszolgaság ismeretéhez, az 1881-ben kiadást nyert A római jog céljának és helyének kérdését illető mai tanulmányi rendszerünkben és az 1886-ban írt A római család és családfői hatalom jogi jelentősége című munkái. Kiemelkedő jogtudósi műnek számít napjainkban is az akadémiai székfoglaló értekezése, amely 1913-ban jelent meg nyomtatott formában A római obligatio fogalmilag véve a közép- és újkori jogi elméletben címmel, és a kötelem magyar továbbá európai jogirodalmának feldolgozását jeleníti meg.
Kovacsicsné Nagy Katalin professzor tanulmánya Jekelfalussy József (1849-1901) szakmai munkásságát dolgozza fel és mutatja be. Jekelfalussy a 19. század második felének kiemelkedő statisztikus tudósa volt, aki a statisztika szinte minden ágában maradandót alkotott. Jogi tanulmányait a pesti egyetem kezdte meg, majd a Földművelés- ipar- és kereskedelemügyi Minisztérium statisztikai osztályán kapott állást. Keleti Károly szakmai támogatásával 1882-ben miniszteri titkár, 1883-ban az elnöki osztály vezetője, 1886-ban miniszteri osztálytanácsos, 1888-ban az Országos Statisztikai Hivatal aligazgatója, 1893-ban pedig igazgatója lett. Munkásságának ebből az időszakából kiemelendő az 1882-ben megjelent Magyarország műveltségi állapota című tanulmánya. Az 1886-ban írt Községi Pénzügyek főbb eredményei című munkájával országos, az 1887-ben szerkesztésében megjelent Közgazdasági és statisztikai évkönyv című műve nemzetközi elismertséget eredményezett számára. Szakmai munkásságának legfőbb eredménye, hogy az ő irányításával készült helységnévtárak 1895-től már az állami anyakönyvi adatokat és a közigazgatási beosztást is közölték. Jekelfalussynak a pénzügyi, mezőgazdasági és bűnügyi statisztika eredményeinek feldolgozásán túl hivatalszervezői tevékenysége is példamutató az utókor számára.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
