A véleménynyilvánítás szabadsága az emberi jogok rendszerén belül a demokratikus, jogállami keretek között működő államok alkotmánya, belső jogrendje lényegi elemét képezi. A jogok és kötelezettségek forrásai nem csupán a belső jog, hanem a nemzetközi jog szabályaiban is megtalálhatók, a nemzetközi jog szerződési és "általánosan elismert" szabályai az egyes jogrendszerek (monista vagy dualista) sajátosságainak megfelelően a nemzeti jogokban közvetlenül vagy közvetetten érvényesülnek.1 Nincs ez másként a véleménynyilvánítás szabadsága esetében sem, amelyet az emberi jogok egyetemes és regionális védelme sarokkövének tekinthetünk.
A véleménynyilvánítás szabadsága a XX. században az egyes emberi jogi dokumentumokban igen hasonló megfogalmazásban jelent meg, lényegi elemük az információk közléséhez és megismeréséhez való jog. Ez a szabadság azonban nem korlátlan: a felekre formálisan is kötelező nemzetközi szerződések által megengedett korlátozás feltétele általában törvényben való szabályozásuk, mások jogainak védelme, valamint a közrend, a közbiztonság vagy a közerkölcs sérelme. A különböző egyezmények lényegi elemeikben hasonló módon szabályozzák a véleménynyilvánítás szabadságát, az egyes dokumentumok azonban a véleménynyilvánítás korlátozásának elvi lehetőségét illetően eltérő rendelkezéseket tartalmaznak. Amíg az 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában nem találunk a Nyilatkozatban foglalt jogok korlátozását lehetővé tevő rendelkezést,2 az 1966. évi Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya már tartalmazza e lehetőséget. Megfogalmazása szerint az Egyezségokmányban említett jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel is jár, a korlátozásokat törvénnyel kell megállapítani, és nem irányulhatnak másra, mint mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartására, az állambiztonság, a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelmére.3
Az univerzális szinten született egyezmények mellett nem csupán a hosszú ideje és nagy hatékonysággal működő kontrollmechanizmusa miatt tekinthető kiemelkedőnek az európai szabályozás; az 1950-ben született Emberi Jogok Európai Egyezménye, amely a legrészletesebb és a korlátozásokat leginkább pontosító szerződés, a kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlását csupán törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak engedi alávetni, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban. A korlátozás célját a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában megfogalmazottaknál részletesebben és pontosabban határozza meg: a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából teszi őket lehetővé.4 Megengedi ugyanakkor az államok számára, hogy a rádió-, televízió-, illetve mozgókép-vállalatok működését engedélyhez kössék.
A véleménynyilvánítás szabadságának egyik legkényesebb kérdése az állam igazgatási szervei, egyes hatóságok vagy az igazságszolgáltatási szervek által foganatosított korlátozások, szankciók jogszerűsége, amelyeket a jogszabályok, illetve az egyezmények megengedő cikkeire alapoznak. A kérdéssel kapcsolatos viták belső bíróságok előtti megoldása gyakran ellentétben áll az Emberi Jogok Európai Egyezményével, ugyanakkor a kontrollmechanizmust gyakorló strasbourgi Bíróság ítéletei - legyen szó az egyezménybe való ütközés kimondásáról vagy az állami beavatkozás jogszerűségének megállapításáról - iránymutatással szolgálhatnak az államok számára az egyezménykon-form gyakorlat kialakításához.
Az említett egyezményekben, de különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményében részes államok, az egyezményben meghatározott jogok tiszteletben tartására vállaltak kötelezettséget, az alkalmazásuk során felmerülő értelmezési kérdések megoldásakor azonban az állami hatóságok, vagy bíróságok olyan problémákkal találhatják szembe magukat, amelyeket a szerződések szövegének értelmezése nélkül nem oldhatnak meg. Az értelmezés során, - amennyiben az egyedi ügyekben ennek szükségessége felmerül - az állami bíró nem tekinthet el a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság ítélkezési gyakorlata során kialakított egyezmény-értelmezéstől; Bán Tamás álláspontja szerint akkor is le kell vonni a megfelelő következtetéseket, ha nem az államot érintő ügyben született a strasbourgi döntés,5 Jóllehet az Európai Emberi Jogi Egyezmény ratifikálásával a Magyar Köztársaság az Egyezményben meghatározott jogoknak és szabadságoknak a joghatósága alatt álló személyek számára való biztosítását, valamint a Bíróság ítéleteinek magára nézve kötelezőnek tekintését vállalta (azon ügyekben, amelyekben félként szerepel)6, "az ésszerűségből is, a nemzetközi szerződéses kötelezettség jóhiszemű teljesítésének kívánalmából is az folyik, hogy az államoknak azokból a strasbourgi döntésekből is le kell vonniuk a szükséges következtetéseket, melyeket a bíróság más állam ellen benyújtott panasz ügyében hozott".7 Az államot nem érintő ügyekben született Egyezmény-értelmezés figyelembe vétele Mavi Viktor szerint szükséges, mivel "az Egyezményben található jogok és biztosítékok lényege, valódi tartalma tulajdonképpen csak e döntések alapján állapítható meg"8. Megállapítható tehát, hogy stricto sensu kötelezettséget az Egyezmény nem tartalmaz e kérdésre nézve, mindazonáltal a magyar bírák, amennyiben az előttük folyó ügyben valamely, az Egyezményben foglalt jogra hivatkoznak, nem kerülhetik meg a Bíróság esetjogának tanulmányozását. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az angolszász, esetjogi jellegű strasbourgi ítéletek teljes mérvű figyelembevétele az eltérő tényállások miatt lehetetlen. Blutman László nézete szerint "Lehetséges megoldásként kínálkozna, ha a Legfelsőbb Bíróság valamely ügyben obiter dicta rögzítené, hogy a magyar bíróságoknak tekintettel kell lenniük a strasbourgi ítélkezésre, ha az egyezményben rögzített tárgykörben járnak el, vagy az előttük fekvő ügyben mérlegeljék a nemzetközi fórumon született indokolás tartalmát, amennyiben valamely fél azt felhívja".9 Az utóbbi nézetet látszik megerősíteni az Alkotmánybíróság álláspontja is, amely 18/2004. (V. 25.) sz. határozatában a magyar joggyakorlatra nézve egyenesen kötelezőnek (!) minősíti a strasbourgi jurisdictiót.10
A strasbourgi Bíróságnak a véleménynyilvánítás szabadságával (az Egyezmény 10. cikkével) kapcsolatos ítélkezési gyakorlata a '60-as évekig nyúlik vissza, az azóta eltelt időszak alatt született ítéletek némelyike az említett jog gyakorlása és az állam általi korlátozása kérdéseinek sarokkövévé vált." Napjaink ítéleteinek jelentőségét az adja, hogy az ügyek számának növekedésével a Bíróság - visszautalva korábbi döntéseire - az Egyezmény egyre pontosabb értelmezését valósítja meg, megkönnyítve (?) ezzel a tagállami bírók Egyezmény-értelmezési tevékenységét. A 10. cikkelyt érintő ügyek közül kiemelendők, és a magyar ítélkezési gyakorlat számára is tanulsággal szolgálhatnak azon esetek, amelyek során a magánszemélyekkel, az igazságszolgáltatás egyes alkalmazottaival, bírákkal, ügyészekkel, rendőrtisztekkel szemben elkövetett rágalmazási ügyekben elítélt, vagy elmarasztalt panaszos fordult a strasbourgi Bírósághoz, amely ítéleteiben pontosította a 10. cikkely által meghatározott jogok állam általi korlátozásának határait12.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
