Még alig tettük le "Polgári jogi fejlődés az angol és a skót jogban" c. hézagpótló monográfiáját, Kecskés professzor máris újabb kitűnő művel gazdagította jogirodalmunkat. A 824 (!) oldalas opus, melynek fő auktora, s - Lukács Józsefnéval -szerkesztője, szerényen " a választottbíráskodással kapcsolatos ismeretek szélesebb körben történő hozzáférhetővé tételét" jelöli meg céljaként. Valójában azonban a hazai és nemzetközi választottbíráskodás történeti, elméleti és gyakorlati aspektusainak tárházát nyújtja.
1. A könyv 1. fejezetében (33-77.) a választottbíráskodás történeti alapjaival ismerkedhetünk meg - Kecskés László tollából. Többek közt megtudhatjuk, hogy a választottbíráskodás intézményesülésének első jeleit a kínaiaknál, a hinduknál, valamint a görögöknél, a rómaiaknál, a svédeknél és a norvégoknál lehet megtalálni. A római jogban az arbiterek és a iudex eljárásai között csak halvány különbségek mutatkoztak. A választottbíráskodás a kánonjogban módosult funkcióval élt tovább, nevezetesen egyeztetést valósított meg. A középkori városok jogéletében fontos szerepük volt a választottbíróságoknak, akik a jog szabályai szerint eljáró "arbitrátorok", vagy a tételes jogot alkalmazó "arbiterek" voltak. Szerző kiemeli, hogy az 1793. évi porosz és az 1806. évi francia perjogi kódexek nagy hatással voltak a választtotbíráskodás jogi szabályozásának további sorsára.
A továbbiakban Kecskés László és Kovács Kolos a választottbíráskodás XX. századi fejlődését vizsgálják, a nemzetközi egyezmények és dokumentumok tükrében (71-98.)
A genfi jegyzőkönyv (1923), a genfi (1927), a New York-i (1958), valamint a washingtoni egyezmény - mint multilateriális egyezmények - alapos elemzését követően Szerzők a regionális egyezményeket veszik bonckés alá. Ezek: az Európai Egyezmény (Genf, 1961), a Panama Egyezmény (1975), valamint az OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993). A fentebb említett összes dokumentum célja a nemzetközi kereskedelmi jog és választottbíráskodás terén történő jogharmonizáció. Külön említést érdemel még a magyar javaslatra létrehozott UNCITRAL tevékenysége is.
A recenzeált mű 3. fejezetének tárgya: a választottbíráskodás magyarországi gyökerei (99-113.).
Kecskés professzor bevezetésképpen utal arra, hogy a választottbírósági ítéletet hazánkban már a XVII. században is valóságos ítéletnek tekintették azzal, hogy jogorvoslatnak ellene csak kivételesen volt helye. Osztja Fabinyi Tihamérnak azt a nézetét, miszerint a választottbíráskodás vegyes jellegű jogintézmény, amely eljárásjogi és polgári jogi elemeket is tartalmaz.
A 4. fejezetben (114-212.) az 1868., az 1881. és az 1911. évi magyar törvényi szabályozás szövegének közzététele után, érdekes és tanulságos fejtegetéseket olvashatunk a kereskedelmi és iparkamarák mellett működő választottbíróságok létrejöttéről (1927), a II. világháború utáni helyzetükről. Az elemzést Kecskés László kiegészíti az 1952., az 1972., s végül jelenleg is hatályos 1994. évi törvényi szabályozás szövegének közzétételével. A fejezet zárórésze a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény választottbírói utat korlátozó rendelkezéseivel kapcsolatos szakmai tiltakozást, valamint a törvény nemzetközi jogot sértő voltának kifejtését tartalmazza.
Az előbbi témakör folytatásaként Kecskés professzor - Tilk Péterrel - a szőnyegen lévő törvény 17.§-a (3) bekezdésének alaptörvénybe, illetve a nemzetközi jogba ütközését részletesen taglalva (213-230.), felhívja a figyelmet arra is, hogy a vonatkozó szabályozás a jogi problémákon túl jelentős gazdasági érdeksérelmet is jelenthet Magyarországnak (pl. hatályos beruházási szerződések tömeges érvénytelenné válása; Magyarország befektetésvédelmi jó hírnevén csorba eshet, és tőkevonzó képessége megszűnhet, illetve a szakmai partnerek elvesztésével is számolni kell, stb.)
A továbbiakban - Lukács Józsefné révén - a MKIK mellett szervezett Állandó Választottbíróság 2006-2011. évi tevékenységének számszerű adataiba nyerhetünk bepillantást (231-240.),
Szerző rámutat arra, hogy 1994 óta mintegy 6000 peres ügyet nyújtottak be a Választottbírósághoz, s a nagy ügyek mennyisége és a bennük foglalt követelések nagysága az elmúlt 6 évben folyamatosan emelkedik (2011-ben pl. a legmagasabb pertárgyértékű ügy 72,6 milliárd Ft volt). A folyamatban lévő ügyek mennyisége az elmúlt évben folya-
- 520/521 -
matosan csökkent (2011-ben pl. 262 ilyen ügy volt, s a lezárult 306 ügy 75%-a pedig 6 hónapon belül fejeződött be).
A könyv 7. fejezetében Kecskés professzor gondolatainak valóságos tűzijátékát élvezhetjük "Lehet-e közrendbe ütköző, ami nem jogellenes?" címmel (241-248.).
Az elemzés kiindulópontja egy 2002. évi legfelsőbb bírósági ítélet, amely közrendbe ütközés miatt érvénytelenített egy választottbírósági ítéleti rendelkezést. Ez utóbbi 290 000 000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte a felperest, alperes javára. Szerző meggyőzően kimutatja, hogy a legfőbb bírói fórum közrenddel kapcsolatos álláspontját helytelenül, foszlányosan hivatkozott sporadikus jogirodalmi részletekre építette. Némi reménysugarat és bíztatást jelent azonban az Európai Bíróság néhány, a közrenddel foglalkozó, közelmúltban született határozata, amely helyes irányba terelheti a magyar joggyakorlatot.
Az internet uralta világunkban több mint aktuális az a tanulmány, amelyet "Az alá sem írt választottbírósági szerződések megítélésének változásáról" (249-279.) címmel Bán Dániel és Kecskés László jegyeznek.
Szerzők álláspontja szerint az utóbbi két évtizedben uralkodóvá váló "pro-arbitrációs" hangulat nemcsak az általános jogviták, hanem a konkrét jogviták szintjén is okozhat kellemetlen meglepetéseket - elsősorban a feleknek. A választottbírósági szerződés túlzott kiterjedésére ui. egyfelől a közrendi gondolat megizmosodása, másfelől - közösségi jogi közvetítéssel - túlzott fogyasztóvédelmi szigor lehet a válasz. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy végső soron a választottbíráskodásnak sem kedvez a megalapozatlan hatáskörkiterjesztés. Ez ui. - amellett, hogy könnyen alááshatja a magánautonómiába vetett hitet - függetlenítheti a választottbírósági eljárást a felek erre irányuló akaratától. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztése önmagában ellentétes lenne a magánautonómián alapuló szerződési jog elveivel. Ellenkezőleg! Sokszor ez felel meg a felek akaratának, a köztük fennálló üzleti kapcsolatnak és szerződési gyakorlatnak.
Érdekes és fontos témakört vizsgál a kötet következő fejezete, melynek tárgya: a csoportos jogérvényesítés lehetséges formái választottbíráskodás keretében a magyar jogban (280-306.)
Kecskés László és Wallacher Lajos elöljáróban leszögezik, hogy a csoportos jogérvényesítés célja a hatékonyság és a gazdaságosság. Ugyan a csoportos jogérvényesítés USA-jogbeli class action típusú formája nem ismert a magyar jogban, ám a közérdekű keresetek széles körben elterjedtek. Ez utóbbiak választottbíróság elé vitele nem tilos abszolút értelemben, de a Ptk. tisztességtelenségi tesztje tükrében kéne vizsgálni az ilyen kikötések jogszerűségét. Hasonlóan kellene eljárni minden olyan kikötés tekintetében, ami a jogosultak törvényes jogérvényesítési lehetőségeit korlátozza. Ami végül a csoportos jogérvényesítés lehetőségének önszabályzó módon (szerződéssel, szabályzattal) való kialakítását illeti, az elvileg nem kizárt, de a legfőbb akadálya az lenne, hogy Vbtv. alapján az egyedi jogosultaknak meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ügyüket előadhassák. Ettől a szabálytól való eltérés az ítélet érvénytelenítését vonhatja maga után.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
