Hazánk Alaptörvényébe és az uniós jogba is ütközik az az utóbbi időben teret kapott jogértelmezés, mely szerint a munkaidőkeret óraszámának és a szabadságnapoknak a számítása egymástól elkülönülhet. Ezen túl a szabadságkiadás jelenlegi magyar szabályozása, az órában vagy beosztás szerinti munkanapban történő szabadságszámítás törvényi előírása szintén uniós jogba ütközhet, és felmerül, hogy a pihenéshez való alkotmányos jogot is sérti, figyelemmel arra, hogy nem biztosítanak évente négyhétnyi szabadságot.
1. A referencia-időszak és a munkaidőkeret szabályozása
2. A szabadság és a betegszabadság elszámolása a munkaidőkeretben
3. Az egyéb távollétek [Mt. 93. § (3) bekezdés] és a szabadság munkanapban történő számításának viszonya a munkaidőkeretben
4. Az egyéb távollétek elszámolása a munkaidőkeretben
5. A szabadság órákban történő elszámolásának aggályai: uniós jogba ütközés
6. Az irányelv 16. cikk b) pontjának értelmezése
7. Összegzés
A szabadság munkaidőkeretben történő számításával kapcsolatban az utóbbi egy-két évben újra jogértelmezési kérdések merültek fel, melyek egyrészt jogalkalmazási, másrészt jogalkotási problémákat is felvetnek. A tanulmány célja e jogértelmezési kérdések vizsgálata. Az alábbiakban bemutatásra kerül a témára vonatkozó hazai és európai uniós szabályozás, a releváns joggyakorlat, valamint a szabadság munkaidőkeretben történő számításával kapcsolatos eltérő jogi álláspontok. Az egyes jogintézmények kapcsán (a miénktől eltérő vélemény ismertetését követően) kifejtjük saját álláspontunkat a helyes jogértelmezésre vonatkozóan.
A referencia-időszak fogalmát a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv[1] (a továbbiakban: irányelv) definíciós része ugyan nem tartalmazza, azonban a 22. cikke egy lényegében definíciószerű meghatározást ad, amely szerint az egyheti negyvennyolc órás munkaidő-maximumot a referencia-időszak átlagában kell figyelembe venni. Ez tehát egy olyan, kezdő és befejező időponttal rendelkező időszak leírása, amelyen belül az egyes hetek munkaidő-hossza ugyan eltérhet, de átlagosan nem haladhatja meg a negyvennyolc órát. A 22. cikk megfogalmazásából lényegében egyértelműen levonható a fenti következtetés, mint ahogy az is, hogy a fenti rendelkezés lényegében a munkaidő hossza kapcsán az irányelvi főszabály (a heti negyvennyolc óra) értelmezésére vonatkozik, és annak kapcsán fejti ki, hogyan kell referencia-időszak alkalmazása terén eljárni. Az irányelvi definícióból tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a referencia-időszak nem más, mint egy kezdő és befejező időponttal rendelkező átlagszámítási időszak.
A referencia-időszak többé-kevésbé a magyar fogalmak szerinti munkaidőkeretnek[2] felel meg, ami nem más, mint egy kezdettel és véggel rendelkező átlagszámítási időszak, amelyen belül átlagosan a munkaidő mértékének megfelelő óraszámban kell munkát végezni.[3] Megjegyezzük ugyanakkor, hogy az uniós bírói gyakorlat alapján a referencia-időszak nem teljesen azonos a magyar munkaidőkerettel, ugyanis az uniós bírói gyakorlat megengedi, hogy a referencia-időszak "gördülő" legyen. Azt is meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a "gördülő" referencia-időszak nem azonos a magyar "elszámolási időszakkal", utóbbi jogintézményt az uniós jog nem ismeri.[4]
Itt kell megjegyezni azt is, hogy az uniós irányelv - egyes, munkajogi konferenciákon elhangzott, írásba nem foglalt ellenvéleményekkel szemben - világosan és egyértelműen mértékszabályként határozza meg heti munkaidő negyvennyolc órás hosszát.
- 45/46 -
Ahhoz, hogy a problémakört részletesen vizsgálni tudjuk, egy laikusok számára talán meglepő, de szakemberek számára nyilvánvaló megállapítással kell kezdenünk: a szabadság valójában munkaidő. A szabadságnapok "munkanapként" illetik meg a munkavállalókat, akik adott számú munkanapra mentesülnek a szabadság alatt a munkavégzés alól. A szabadság tehát végső soron olyan munkanap, amikor a munkavállalót munkavégzési kötelezettség nem terheli. A fentiekből az is következik, hogy az irányelv (munkaidő-pihenőidő duális) rendszerében[5] a szabadság munkaidőnek minősül.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 124. §-a határozza meg a szabadság kiadásának módját, a 126. § (4) bekezdése szerint pedig a betegszabadság kiadásánál a 124. §-ban foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Az Mt. 124. § (1) bekezdése rögzíti a szabadság kiadása kapcsán a főszabályt, amely szerint a szabadságot a munkaidő-beosztás szerinti munkanapokra kell kiadni. A szabadság és a betegszabadság kiadása, és így elszámolása is, főszabály szerint tehát munkanapban történik. A munkanapban való elszámolás során - a beosztás szerinti napi munkaidőtől függetlenül - a munkaszerződés szerinti napi munkaidő (teljes napi munkaidő vagy részmunkaidő) mértékével történik a távollét (szabadság/betegszabadság) elszámolása.
Az Mt. 124. § (2)-(4) bekezdése alapján egyenlőtlen munkaidő-beosztás (munkaidőkeret, elszámolási időszak) alkalmazása esetén a munkáltató naptári évre vonatkozó döntése alapján a szabadság két módon adható ki. Az első módszer szerint a szabadságot úgy kell kiadni, hogy a szabadság kiadása során a hét minden napja - ideértve a szabadnapokat is - munkanapnak számít, kivéve a munkaidő-beosztás szerinti heti pihenőnapot és a munkaszüneti napot. Ebben az esetben a szabadságot munkanapban kell nyilvántartani.[6] A második módszer szerint egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén a munkavállaló a szabadság kiadása során a beosztással azonos tartamra mentesül munkavégzési kötelezettsége alól, és a kiadott szabadságot ezzel egyező óraszámban kell elszámolni és nyilvántartani.[7] Az egyenlőtlen munkaidő-beosztásra vonatkozó módszerek közül a munkáltató választhat.[8] A választás naptári évre szól, és amennyiben a munkáltató az első szabadság kiadása során eltérően nem dönt, úgy az első módszer szerinti szabadság kiadást kell alkalmaznia a naptári év hátra lévő részében.[9]
A szabadság/betegszabadság órában történő kiadásának és elszámolásának uniós joggal összefüggő aggályaival az 5. alcímben részletesen foglalkozunk.
Az Mt. 93. § (2) bekezdése szerint a munkaidő-keretben teljesítendő munkaidőt a munkaidőkeret tartama, a napi munkaidő és az általános munkarend alapulvételével kell megállapítani. Ennek során az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napot figyelmen kívül kell hagyni. Ezen szakasz (3) bekezdése kimondja, hogy a munkaidő (2) bekezdés szerinti meghatározásakor a távollét tartamát figyelmen kívül kell hagyni vagy az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti napi munkaidő mértékével kell számításba venni. Munkaidő-beosztás hiányában a távollét tartamát a napi munkaidő mértékével kell figyelmen kívül hagyni vagy számításba venni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
