1. 2008 első negyedévében jelent meg a HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. gondozásában Hollán Miklós (MTA Jogtudományi Intézet munkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa) "Vagyonelkobzás. Bűncselekményből eredő vagyon elvonása" c. monográfiája, ami a hazai "kortárs" büntetőjogi irodalom egyik igazi remekművének tekinthető. Ugyan témáját tekintve egy konkrét jogintézmény képezi "csupán" a tárgyát, azonban a témakör feldolgozása dogmatikailag egyedülálló, az adott jogintézményt illetően mindenre kiterjed, s módszertana más jogtudományi kutatásokban is adaptálható. Ilyen munka pedig ritkán születik.
2. A közel 250 oldalas műben a szerző a korábbi feldolgozások számát tekintve meglehetősen mostohának mondható témakört tesz vizsgálódásai középpontjává, az elkobzás-vagyonelkobzás büntetőjogi szankciójának dogmatikai elemzését. Úgy is fogalmazhatunk, hogy rajta kívül más sem ilyen mélységben (vertikálisan), sem pedig ilyen spektrumon (horizontálisan) nem foglalkozott e szankcióval, így Hollán műve mindenképpen hézagpótló jellegű is. A monográfia a szerző 2007-ben, a Szegedi Tudományegyetemen megszerzett doktori fokozatának alapjául szolgáló értekezés megfelelő átdolgozása, amelyben így egy nagyívű tudományos kutatás rajzolódik ki, s amelyre méltán lehet büszke a szerző doktori tanulmányait biztosító szegedi büntetőjogi iskola is. A témakör feldolgozása kifejezetten dogmatikus szemléletű, s mint ilyen, kifogástalan fogalmi feszességet és rendszerbeli koherenciát tükröz. A szakmai közönség számára már a könyv megjelenése is örömet okoz, hiszen a tény, hogy egy ilyen jellegű és minőségű szakirodalom megjelentethető, azt mutatja, hogy a szakkönyvek hazai piacán is van kereslet a szakmailag is igényes művekre.
3. A mű a bevezetésen és az összegzésen kívül további hat fejezetre oszlik, amelyek önállóan tárgyalják az elkobzás-vagyonelkobzás szankcióra vonatkozó problémákat, így a szankció jogpolitikai célját (2.), a fogalmi és terminológiai kérdéseket (3.), a rendszertani besorolást (4.), az alkalmazási feltételeket (5.), a szankció hatókörét (6.), illetve a bizonyítási könnyítéseket (7.). A tartalomjegyzék rendkívül részletes, az olvasó számára már ezt végigtekintve pontosan kirajzolódik a dogmatikai struktúra és annak felállítására irányuló módszertan is: s bár ez bizonyosan ízlés dolga, jómagam kifejezetten kedvelem, ha már a tartalomjegyzék alapján világossá válik az adott mű tartalmi vázlata. Ez alapján azonban az is látható, hogy a mű súlypontja egyfelől a fogalmi kérdéseket tisztázó, "fogalomalkotó" 3. fejezet, másrészről pedig a vagyonelkobzás szankció alkalmazási hatókörének, s annak elemeinek (mely vagyontárgyra, mely személlyel szemben) 6. fejezetbeli elemzése. A mű végén található kodifikációs javaslatok pedig az alapos elemzés mindenki számára kézzelfogható eredményét jelentik a monografikus feldolgozásban, s azokkal egyetértve csak reménykedhetünk, hogy a jelenleg is folyó kodifikációs munkálatokban Hollán Miklós tudományos eredményeit mindenképpen fel fogják használni. A műnek elengedhetetlen része a gazdag, közel 30 oldalon keresztül listázott szakirodalom, ami az érdeklődő olvasó számára további forrását kínálja elmélyülésre és kutatásra alkalmas műveknek.
4. A dogmatikai fogalmi struktúrában a szerző helyesen a büntetőjog-ellenes cselekményből indul ki. Ehhez kapcsolódóan - s részben a műtől függetlenedve - mindenképpen említést kell tenni egy szerényen meghúzódó, de annál fontosabb tételről, amire nézve csak remélni lehet, hogy a szerző újabb tudományos közleményei további elemzést is mutatnak majd: Hollán kritizálja a tévedés uralkodó vélemény szerinti rendszerbeli helyét a bűncselekmény tanában, azt megfontolásra érdemlő módon a tényállásszerűség körébe helyezi (a bűnösség helyett).[1]
A büntetőjog-ellenes cselekményből eredő vagyon elkobzása az elkobzás egyik esetkörét képezi. Ebben az összefüggésben Hollán szerint "az elkobzás olyan jogintézmény, amely alapján valakit igazságszolgáltatási vagy közigazgatási szerv egyedi határozatával úgy fosztanak meg véglegesen egy dolog tulajdonától (illetve más vagyoni jogától, annak megfelelő összegtől), hogy a tulajdonjog (a vagyoni jog, illetve megfelelő pénzösszeg) az államra, annak közjogi minőségében átszáll." Ez képezi a
- 321/322 -
legtágabb fogalmi és tartalmi keretet, aminek tehát egyik esetköre a büntetőjog-ellenes cselekmény elkövetését feltételező elkobzás, még közelebbről pedig a büntetőjog-ellenes cselekménnyel kapcsolatos vagyontárgyak elkobzása, azaz maga a "vagyonelkobzás".[2] Nem terjed tehát ki a monográfia a bűncselekménnyel kapcsolatos egyéb tárgyak (így az eszköz, a produktum, az elkövetési tárgy) elkobzásának elemzésére.
5. A terjedelmileg meglehetősen szűkreszabott recenziós műfaj nem engedi a részletes tartalmi bemutatást, s szükségszerű, de mindig önkényes választásra kényszeríti a recenzenst. Ezúttal sincs ez másképp, s az én választásom a "Bizonyítási könnyítések" c. fejezetre esett, amit akár önmagában is az olvasók figyelmébe ajánlanék. E fejezet tárgya (szintén) érintetlen témának tekinthető a magyar szakirodalomban, még akkor is, ha a 2001. évi Btk. módosítás idevágó rendelkezéseiről születtek részleges elemzések, de ezek nem vállalkoztak ilyen pontos és rendszerszerű feldolgozásra. Hollán a bizonyítási könnyítések három fajtáját különbözteti meg, így a bizonyítás tárgykörének szűkítését (azaz, hogy elegendő lenne annak bizonyítása, hogy a vagyontárgy közelebbről meg nem határozott bűncselekmény bevétele), a bizonyítási standard csökkentését (azaz, hogy nem a teljes bizonyosságot, hanem csak a nagyobb valószínűséget kell bizonyítani abban a tekintetben, hogy a bűncselekményből az adott bevétel származott), illetve a bizonyítási teher megfordítását (azaz, hogy a bíróság - az ellenkező bizonyításáig - vélelmezi, hogy bizonyos vagyon bűncselekményből ered). Részletkérdésnek tűnhet, de mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy a szerző kimutatja a bizonyítási teher "könnyítésének" mint bevett szakkifejezésnek a fogalmi kizártságát. A bizonyítási teher ugyanis nem fokozható, így nem könnyíthető vagy nehezíthető, azt írja le ugyanis, hogy kinek a kötelezettsége az adott tény bizonyítása, illetve ki viseli a bizonyítatlanság következményeit.
A bizonyítási könnyítések egyes fajtái egymással kombinálhatók, de nem minden esetben. Ha például az adott jogszabályi rendelkezés megfordítja a bizonyítás terhét a vagyon bűncselekményből eredése tekintetében, akkor ebben a vonatkozásban már nincs jelentősége a bizonyítási standard csökkentésének. Az ugyanis akkor juthat csak jelentőséghez, ha a bizonyítási teher a hatóságokon, nem pedig az érintetteken nyugszik. A hazai szabályozást elemezve Hollán kiemeli, hogy egyfelől felesleges a Btk. két rendelkezésében [Btk. 77/B.§ (1) bek. b) pont és (5) bek. c) pont együtt, illetve 77/B.§ (4) bek.] is szabályozni a bizonyítási teher megfordulását a bűnszervezetben való részvétel idején szerzett vagyon tekintetében, valamint igyekszik ezen időtartamot definiálni. Arra az eredményre jut, hogy a bűnszervezetben való részvétel idejét a Btk. 263/C. §-ban foglalt bűncselekményhez kell kötni, s a vagyonelkobzás szankció alkalmazása szempontjából kezdő időpont az első, végső pedig az utolsó tényállásszerű részcselekmény tanúsítása. Nem elegendő tehát az olyan bűnszervezeti "tagság", amelyben nem fejtenek ki e tényállásba ütköző cselekményt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
