A nemzetközi környezet megismerését követően a jelenleg hatályos, a gyakorlat számára fontos magyar szabályozást szeretném áttekinteni.
Ma még számos kétoldalú egyezmény van hatályban, amelyeket figyelembe kell venni a határon átnyúló hagyatéki ügyek intézésénél[1]. A bilaterális szerződések biztosítják, hogy a szerződő államok állampolgárai egymás államaiban egyenlő elbánásban részesüljenek. Segítenek eligazodni a joghatóság, a törvényes öröklés, a végrendelkezési képesség és a végrendelet alakiságaira alkalmazandó jog, a hagyaték biztosítása, kezelése, kiadása kérdésében, és rendelkeznek a határozatok elismerhetőségéről, a többes adóztatás elkerüléséről. Az egyezmények a joghatóság kérdését a hagyaték feldaraboltságának elve alapján rendezik. Az ingóságok vonatkozásában egységesen az állampolgárság, az ingatlanok esetén pedig a vagyon fekvésének helye alapozza azt meg, hogy mely állam hatósága jogosult az ügyben eljárni.
Az alkalmazandó jog szempontjából a szabályozás eltérő. Kapcsoló elvként - ingóságokra általánosan - az utolsó állampolgárság joga az irányadó, ingatlanok vonatkozásában viszont egyes egyezmények[2] az ingatlan fekvésének helyét írják elő alkalmazni.
A konzuli egyezmények a halálesetről történő értesítési kötelezettségről, a fogadó államban fellelhető esetleges vagyonról, végrendeletről szóló tájékoztatásról, a hagyaték biztosításának, kezelésének, kiadásának módjáról, az örökösök képviseletéről, a konzuli hatóság hagyatéki eljárásban való fellépésének jogosultságáról, a végrendelet kihirdetéséről, a hagyatéki eljárás lefolytatására alkalmazandó jogról rendelkeznek.
Az Európai Unió tagállamaival az alábbi egyezmények vannak ma hatályban:
- magyar-osztrák szerződés a hagyatéki ügyek szabályozásáról; kihirdette: 1967. évi 25. tvr és annak végrehajtásáról szóló 2/1967. (X.27.) IM rendelet
- A magyar-osztrák szerződés a kettős adóztatás elkerülésére a hagyatéki és az öröklési adók területén; kihirdette: 1976. évi 1. tvr.
- magyar-osztrák egyezmény a kölcsönös jogsegélyforgalomról; kihirdette: 1967. évi 24. tvr. (9. Cikk)
- magyar-csehszlovák[3] jogsegélyszerződés; kihirdette: 1991. évi LXI. tv. (40-49. Cikkek)
- magyar-svéd egyezmény az örökösödési illetékekről; kihirdette: 1937. évi XXVI. tv.
- magyar-jugoszláv[4] jogsegélyszerződés; kihirdette: 1969. évi 1. tvr. (40-55. Cikkek)
- magyar-bolgár jogsegélyszerződés; kihirdette: 1967. évi 6. tvr. (30-39. Cikk)
- magyar-lengyel jogsegélyszerződés; kihirdette: 1960. évi 5. tvr. (46-56. Cikkek)
- magyar-román jogsegélyszerződés; kihirdette: 1959. évi 19. tvr. (35-44. Cikkek)
- magyar-finn egyezmény a kettős adóztatás elkerülése érdekében; kihirdette: 66/1981. (XII.16.) MT rendelet
- magyar-ciprusi konzuli egyezmény; kihirdette: 2000. évi V. tv. 8. cikk
- magyar-spanyol konzuli egyezmény; kihirdette: 1984. évi 14. tvr. (13-14. Cikkek)
- magyar-görög konzuli egyezmény; kihirdette: 1979. évi 14. tvr. (36-37. Cikk)
- magyar-belga konzuli egyezmény; kihirdette: 1978. évi 25. tvr. (35-36. Cikk)
- magyar-osztrák konzuli egyezmény; kihirdette: 1977. évi 18. tvr. (39-41. Cikkek)
- magyar-olasz konzuli egyezmény; kihirdette: 1975. évi 10. tvr. (15. Cikk)
- magyar-román konzuli egyezmény; kihirdette: 1975. évi 2. tvr. (14. Cikk)
- magyar-csehszlovák[5] konzuli egyezmény; kihirdette: 1974. évi 4. tvr. (35. Cikk)
- magyar-lengyel konzuli egyezmény; kihirdette: 1974. évi 2. tvr. (39. Cikk)
- magyar-finn konzuli egyezmény; kihirdette: 1973. évi 2. tvr. (28-29. Cikk)
- Magyarország - Egyesült Királyság konzuli egyezménye; kihirdette: 1971. évi 37. tvr. (44-52. Cikkek)
- magyar-francia konzuli egyezmény; kihirdette: 1967. évi 33. tvr. (18. Cikk)
Ezek az egyezmények a tagállamok vonatkozásában már nem lesznek alkalmazandók, ha az EU az általuk szabályozott kérdéseket közösségi szintre emeli.
Nemzetközi egyezmény hiányában, ha tehát az ügy olyan állammal hozható kapcsolatba, mellyel hazánknak nincsen fennálló egyezménye, a külföldi elemet tartalmazó hagyatéki ügyben a hatályos kollíziós szabályokat tartalmazó Nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. VI. fejezetének szabályai irányadóak. A magánjogi tvr. a Polgári Törvénykönyvvel összhangban a hagyaték egységének elvét követi. Az öröklési jogviszonyokat annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt. Ez tehát az alkalmazandó jog. Hogy mit is tekintünk személyes jognak, azt a magánjogi kódex 11. §-a határozza meg[6]. Ez a jog irányadó abban a kérdésben is, hogy mennyiben van helye az örökség vételének és a várt öröklésről való rendelkezésnek. Ahogy azt az előző részben már láttuk, vannak államok, amelyek a hagyaték feldarabolásának elvét követik és az ingatlanok esetében az ingatlan fekvésének helye szerinti anyagi jogot rendelik alkalmazni. Ilyenkor tehát a magyar kollíziós norma által meghatározott személyes jog szerinti állam kollíziós joga visszautalhat az ingatlan fekvése szerinti magyar jogra (renvoi). A magánjogi tvr. 4. §-a ezt a visszautalást általánosságban elfogadja, így a magyar jog már nem utal ismét vissza a személyes jog szerinti jogra. Ebben az esetben tehát a külföldi állampolgár, vagy külföldön lakóhellyel, szokásos tartózkodási joggal rendelkező személy magyarországi ingatlana a magyar öröklési szabályok szerint kerül átadásra az örökösök számára.
A végintézkedést (a végintézkedési szabadság és annak korlátai, a végrendelet típus és a végrendelet anyagi érvényességének kérdését) szintén azon jog alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában a személyes joga volt. A végrendelet létrejöttének megítélésénél segítségül szolgálhat az a speciális, kisegítő norma, mely szerint azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes, de a magyar jog szerint cselekvőképes lenne, a Magyarországon jogkövetkezményekkel bíró vagyonjogi ügyeiben cselekvőképesnek kell tekinteni[7]. A tvr. 36. § (2) külön szabályozza a végrendelet alaki érvényességére vonatkozó kapcsoló elvek körét. A jogszabály elsődleges célja a favor testamenti elvének megfelelően a végrendelet -az örökhagyó akaratának lehető legteljesebb módon történő - érvényre juttatása. Ebből a célból a jogszabály a lehetséges kapcsoló elveket szélesebb körben határozza meg. A végintézkedés és annak visszavonása tehát alakilag érvényes, ha az megfelel a magyar jognak; vagy a keletkezés (visszavonás) helyén és idején hatályos jognak; vagy az örökhagyó személyes jogának; vagy az örökhagyó lakóhelye, szokásos tartózkodási helye szerinti jognak; vagy az ingatlan fekvése szerinti jognak[8].
A joghatóság kérdését magánjogi Kódex IX. fejezete rendezi. Az általános joghatósági szabályon túl a magyar hatóságoknak kizárólagos a joghatósága a magyarországi ingatlanra vonatkozó eljárásban és magyar állampolgár örökhagyó magyarországi hagyatékára.[9] Ezekben az ügyekben tehát minden esetben magyarországi közjegyző folytatja le a hagyatéki eljárást, magyar eljárásjogi szabályoknak megfelelően, előbbi esetben tehát akkor is, ha a belföldi ingatlan tulajdonosa külföldi állampolgár volt. Ez alól kivételt csak nemzetközi szerződés tehet[10].
A dolgozat írásának időpontjában tehát ezek a normák igazítanak el a nemzetközi elemet is hordozó eljárásban. A napi gyakorlatban a nemzetközi vonatkozású ügyek intézéséről szóló 8001/2001. (IK. 4.) IM tájékoztató alapján az alkalmazandó külföldi jogszabályokról, illetőleg azok irányadó rendelkezéseiről kétség esetén a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyért Felelős Államtitkárságának Igazságügyi Együttműködési és Nemzetközi Magánjogi Főosztálya nyújt tájékoztatást a hagyatéki eljárásban.
Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 81. Cikke (a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését megelőzően az EK Szerződés 61., 65. cikkei) rendelkezik a határon átnyúló vonatkozású polgári ügyek tekintetében kialakított igazságügyi Együttműködésről. Ahogy azt már a Bevezetőben is említettem, az öröklés ez idáig nem tartozott az együttműködési területek közé. Ennek elsősorban tradicionális okai voltak.
Az öröklésre vonatkozó egységes szabályozás kívánalma az unió szintjén először 1998-ban jelent meg, a Bécsi Cselekvési Tervben. Ez a dokumentum célul tűzte ki a lehetséges egységesítés vizsgálatát az öröklési ügyekkel kapcsolatosan a joghatóság, az alkalmazandó jog, a határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajthatóságának területén. A korábban már hivatkozott, a Német Közjegyzői Intézet és Heinrich Dörner, valamint Paul Lagarde által készített összehasonlító tanulmány alapján a Bizottság 2005-ben közzétette Öröklés és Végrendelet című Zöld Könyvét. A dokumentumhoz kapcsolódó tanulmány rávilágított arra, hogy a Tagállamok körében a joghatóság megállapításának, az alkalmazandó jog és az eljáró hatóságok körének a dolgozatom korábbi részében ismertetett sokfélesége akadályozza a személyek Unión belüli szabad mozgását és a magántulajdonhoz való jog maradéktalan gyakorlását.
A Zöld Könyv kapcsán széles körű konzultáció alakult ki, szakértői bizottság jött létre, számos nemzetközi konferencia, tanulmány és értekezlet tárgyalta a témát. Egy közösségi szintű öröklésjogi aktus elfogadását, a joghatóság kérdésének, az alkalmazandó jog, a határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának és a Zöld Könyv által javasolt európai öröklési tanúsítvány elfogadását az Európai Parlament és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság is támogatja.
Az Európai Bizottság 2009 végén tette közzé az Európai Parlament és a Tanács "Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok és közokiratok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési tanúsítvány bevezetéséről" szóló Rendelet tervezetét. A Rendelet tervezett szövege a dolgozatírás időpontjában még nem nyerte el végső állapotát, a szakértői bizottságok folyamatosan üléseznek a tárgykörben, azonban a rendelet végső szövegezése és elfogadása már elérhető közelségbe került. A területet a magyar elnökség is a kiemelt témák között említi[11]. Jóllehet a rendelet hatálybalépésének időpontja még nem ismert, de a legfontosabb alapelvek, a szabályozás iránya, koncepciója már kialakult. A Rendelet a belső piac működésének elősegítése céljából kiemeli annak fontosságát, hogy az európai igazságszolgáltatási térségben a polgároknak lehetőséget kell adni az utánuk való öröklés előzetes megtervezésére.
A Rendelet tárgyi hatálya az öröklésre terjed ki, ide értve mind a törvényes, mind a végrendeleti és a szerződéses öröklés esetét is. A tervezet tételesen felsorolja a hatály alóli kivételeket. A kapcsolódó magyarázat kiemeli, hogy a rendeletet alkalmazni kell valamely vagyontárgyra vonatkozó dologi jog öröklés útján történő megszerzésére, de nem kell alkalmazni az ilyen jog tartalmára. Így tehát valamely jog a rendelet szerint, azonban a nemzeti jogban meghatározott tartalommal száll át a tagállam belső joga szerint meghatározott örökösi körre.
A vagyontárgy elhelyezkedése szerint irányadó jogban ismeretlen dologi jog alapítása elvileg nem érvényes. Az öröklési jognak nem lehet olyan következménye, hogy a vagyontárgy elhelyezkedése szerinti államban korlátozott dologi jogot (pl. haszonélvezetet) vagy ott ismeretlen vagyonjogi szabályt vezet be. A vagyoni jogok nyilvánossága, különösen az ingatlan-nyilvántartás működése, valamint a nyilvántartásba való bejegyzés, illetve annak hiányának hatásai sem tartoznak a rendelet hatálya alá. Az ajándékozás, mint kötelem, annak tartalmára, érvényességére vonatkozó szabályok szintén nem képezik tárgyát a készülő Rendeletnek. Arra azonban a tárgyi hatály alá tartozó öröklési jognak kell választ adnia, hogy az ajándékozás vagy más, élők közötti rendelkezés az örökrészek kiszámításakor helyt adhat-e osztályra bocsátási, levonási vagy hozzászámí-tási kötelezettségnek.
A Rendelet területi hatálya nem terjed ki Dániára és az Egyesült Királyságra, mivel ezek a tagállamok már kinyilvánították, hogy nem szándékoznak ratifikálni a jogszabályt. A szervi hatály kiterjed valamennyi tagállam bármely igazságügyi hatóságára vagy bármely hatáskörrel rendelkező hatóságára, amely öröklés ügyében igazságszolgáltatási feladatot lát el (a Rendeletben egységesen bíróságként nevezett hatóságok).
Ahogy azt láttuk, a tagállamok joghatósági szabályai jelentősen eltérnek egymástól, ami akár pozitív, akár negatív összeütközést is eredményezhet. A tervezet az általános joghatóságot az elhunyt halál időpontjában fennálló szokásos tartózkodási helyéhez kötné. A szokásos tartózkodási hely fogalmát sem ez a rendelet, sem korábbi polgári jogi tárgyú közösségi jogszabály nem határozza meg, azt a bírói gyakorlat alakítja. A szokásos tartózkodási hely meghatározásának feltétele a személynek az adott helyhez kapcsolódó foglalkozási és személyes kötődése, a kötődés időtartama, így ezeket együttesen kell vizsgálni. "Szokásos tartózkodási helynek azt a helyet kell tekinteni, amelyet az érintett személy érdekeinek szokásos központjául választott"[12]. Ha másképp nem állapítható meg a szokásos tartózkodási hely, akkor elsődlegesen a személyes kötődést kell figyelembe venni. Hagyatéki ügyekben az utolsó szokásos tartózkodási hely általában megegyezik a javak jelentős részének helyével. A rendelet kisegítő, kiegészítő joghatósági szabályként lehetővé tenné az ügy áttételét a tárgyalásra alkalmasabb bírósághoz. Erre akkor kerülhet sor, ha az elhunyt élt a jogválasztás - későbbiekben részletezett - lehetőségével és a rendelethez fűzött magyarázat szerint ez az örökösök, hagyományosok és a hitelezők érdekét is szolgálja. Végül a fennmaradó joghatóság szabályai alapján, ha az elhunyt utolsó szokásos tartózkodási helye a tagállamokon kívül, harmadik államban volt, annak a tagállamnak a bíróságai (hatóságai) rendelkeznének joghatósággal, melynek területén a hagyatéki vagyon található,
• ha az elhunyt korábbi szokásos tartózkodási helye ebben a tagállamban volt és ez a szokásos tartózkodási hely a bíróság megkeresése előtti 5 éven belül szűnt meg; vagy
• a halál időpontjában ennek az államnak állampolgára volt; vagy
• valamely örökös, hagyományos szokásos tartózkodási helye az említett tagállamban van; vagy
• a kérelem kizárólag ezekre a javakra vonatkozik.
Az alkalmazandó jog meghatározására szolgáló kollíziós normák a tervek szerint szintén egységesítésre kerülnek. Ennek célja, hogy a hagyatékra majdan alkalmazandó jog kiszámítható és az elhunyttal a lehető legszorosabb kötődést mutató jog legyen. Az alkalmazandó jog főszabály szerint annak az államnak a joga lenne, melynek területén a halál időpontjában az elhunyt szokásos tartózkodási helye volt. Ez a jog az öröklés egészére vonatkozik, a Rendelet értelmében tehát már nem válna szét az ingóságok és az ingatlanok öröklése. Ez a dualista rendszert követő tagállamok számára jelentős változást eredményezne, azonban megakadályozná az eljárások esetleges megkettőződését és az örökös számára is egyszerűbbé tenné a hagyatéki ügyek intézését. A szokásos tartózkodási hely, mint kapcsoló elv indoka itt is ugyanaz, mint amit a joghatóságnál már említettem. Ez jelenti az elhunyt érdekeltségeinek központját, feltehetőleg ezzel az állammal a legszorosabb a kapcsolata és valószínűleg a vagyona is ebben az államban található. A Rendelet az örökhagyó számára lehetővé tenné, hogy végrendeletben a hagyaték egészére alkalmazandó jogként az állampolgársága szerinti jogot válassza. Ez a szabály szintén segítené a korábban említett célok megvalósulását, ezen kívül azonban szerepe lenne a hozzátartozók, a házastárs és a gyermek érdekeinek védelmében is. Az alkalmazandó jog nem érintené a vagyontárgy elhelyezkedése szerinti jog alkalmazását, ha az többletkövetelményeket ír elő az örökség elfogadására, vagy arról való lemondásra, vagy hagyatéki vagyonkezelő, végrendeleti végrehajtó közreműködése szükséges.
A korábbiakban láttuk, hogy a tagállamok az eljáró hatóságok körét, eljárásuk típusát, a hagyaték megszerzésének módját különféleképpen szabályozzák. Ugyanígy ma még az egyik tagállamban hozott határozatok másik tagállamban történő elismerése sem egységes. A határozatok elismerhetőségéről és végrehajthatóságáról az államok egymás közötti szerződéseikben, egyezményeikben rendelkeznek, ennek hiányában pedig a belső jog szabályozza a más állam által hozott határozat elismerhetőségének feltételeit[13]. Ezt a helyzetet is kívánja a Rendelet orvosolni, azzal, hogy a határozatok külön eljárás nélküli elismerhetőségét írná elő. Az elismerés esetleges megtagadásának indokait a tervezet konkrétan, szűk körben határozná meg, a rendelet céljának maximális érvényesülése érdekében. A határozat megtagadásának közrendbe ütközés, eljárási hiba (alperes távollétében hozott határozat, ha az eljárást megindító iratot nem kézbesítették kellő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson), ha összeegyeztethetetlen az azonos felek közötti más határozattal.
A tervezet bevezetné továbbá az európai öröklési tanúsítvány intézményét. Ez egy egységes tanúsítványi forma lesz, ami a célok szerint szintén elősegítené a határokon átnyúló hagyatéki ügyek intézését. Az ilyen tanúsítvány iránti igény már a többször említett, a Német Közjegyzői Intézet által készített tanulmányban is megjelent. Az elképzelések szerint az európai öröklési tanúsítványt a törvényes és végrendeleti örökösi, valamint a hagyományosi minőséget, továbbá a végrendeleti végrehajtók vagy vagyonkezelők hatáskörét igazolná. A tanúsítványt a joghatósággal rendelkező hatóságnak, kérelemre kell majd kiállítania az alkalmazandó joggal összhangban, a Rendelet szerinti formanyomtatványnak megfelelően. A tanúsítvány tartalma kiterjedne a joghatóságot és az alkalmazandó jogot megalapozó tényekre, az örökhagyó adataira, a fennálló házassági vagyonjogra, a törvényes és végrendeleti örökösök körére, adataira, a rokonsági fokra, az őket megillető javak felsorolására, az örökrész mértékére, azoknak a cselekményeknek a felsorolására, amit az örökös, a végrendeleti végrehajtó, vagy a vagyonkezelő az alkalmazandó jog szerint a hagyatékkal tehet. A tanúsítvány alapján egyes elképzelések szerint lehetőség nyílna a javak elhelyezkedése szerinti tagállam nyilvántartásaiba történő bejegyzésre. Ez a nyilvántartás szerinti tagállam joga által megállapított eljárási szabályok szerint történne és az ott előírt hatásokat eredményezné. A tanúsítvány nem helyettesítené az egyes tagállamokban meglévő tanúsítványokat, határozatokat. A hatáskörrel rendelkező hatóság szerinti tagállamban az örökösi minőség igazolására, a hagyatéki vagyonkezelő, végrehajtó hatásköreinek megállapítására a belső jog az irányadó. A rendelet előkészítésével foglalkozó bizottságon belül a legtöbb kérdést talán éppen az európai öröklési bizonyítvány váltja ki, hiszen annak joghatásai, a tagállami tanúsítványokkal történő együtt alkalmazhatósága, az ez alapján történő ingatlan-nyilvántartási bejegyzés ma még vitatott.
Fontos még megemlíteni, hogy a Rendelet tervezete egyelőre kifejezetten rögzíti, hogy annak hatálya nem terjed ki a végintézkedések alaki érvényességére. A tervezett szöveg szerint az alkalmazandó jog hatálya alá tartozik a végintézkedés érvényessége és értelmezése, módosítása és visszavonása, az alaki érvényességétől eltekintve. Ez utóbbi vonatkozásában a rendelet preambuluma úgy rendelkezne, hogy azokban az államokban, amelyek ratifikálták az 1961. évi Hágai Egyezményt, ott továbbra is ez marad alkalmazandó. Ebből következően az Egyezményben nem részes államokban a végrendelet alaki érvényességét továbbra is a belső jog alapján kellene elbírálni. Így a különböző jogok alapján ugyanaz a végrendelet továbbra is eltérő módon lenne megítélhető, az alaki érvényességről hozott határozatot azonban annak tartalmától függetlenül a rendelet alapján el kellene ismerni akkor is, ha a határozatban érvénytelennek nyilvánított végrendelet az alkalmazandó jog államában érvényes lenne[14]. A végrendelet alaki érvényességére vonatkozó szabályoknak a jövőbeni rendelet hatálya alá vonása a dolgozat írás időpontjában még vita tárgyát képezi. Az egyik nézet szerint a tagállamokban egységesen az 1961. évi Hágai Egyezmény rendelkezéseit célszerű alkalmazni, ennek érdekében azt valamennyi tagállamnak ratifikálnia kellene. Mások viszont a Rendelet hatálya alá vonnák a kérdéskör szabályozását.[15]
A Rendelet tervezete tehát ma még számos kérdést vet fel, a végleges szöveg elfogadására a magyar elnökség alatt várhatóan nem kerül sor. A Rendelet hatályba lépését követően azonban a tagállamok közötti bilaterális egyezmények és belső kollíziós szabályok már nem lesznek alkalmazhatóak.
A határon átnyúló öröklés, ahogy azt a bevezetőben is írtam a jövőben egyre nagyobb jelentőségre tesz szert Európában. A téma aktualitását és fontosságát mutatja a számos konferencia, tanácskozás, tanulmány, ami a nemzetközi öröklés egységesítésével kapcsolatos kérdéseket vitatja. Láttuk, hogy az EU elszánt egy közösségi szintű szabályozás létrehozásában, és ma már a tagállamok többsége is üdvözlendőnek tartja ezt a törekvést.
Ezzel együtt ez egy nehéz, és hosszú folyamat, ami annak köszönhető, hogy az öröklési jog tradicionálisan az a jogterület, amit valamennyi jogrendszer féltve őriz. Egyes vélemények szerint az öröklés joga minden más jogterületnél mélyebben gyökerezik az egyes jogi kultúrákban[16], sőt van, aki ennél tovább is megy, és azt vallja, hogy semmi sem tükrözi jobban egy jogrendszer kulturális identitását, mint az, ahogy a jog definiálja az egyén és a halál kapcsolatát [17]. Ezek a vélemények rámutatnak arra, miért is ilyen nehéz ennek a jogterületnek a harmonizálása. Az örökössé válás feltételeit, a hagyaték átszállásának módját, a hátramaradott családtagok, elsősorban a házastársak jogi védelmének szabályozását, a végrendeletek tartalmi érvényességének kritériumait, a végrendelkezés korlátait, a családi vagyon öröklésének módját az egyes államok továbbra is maguk fogják szabályozni, korábbi jogi hagyományaikra építve. Találunk olyan területeket, amelyek mentén a közelítés elképzelhető az egyes jogrendszerek között. Ilyen közelítési terület lehet például a házastárs örökrészének mértéke, a szülők öröklése a házastárs mellett, a nevelt gyermek részesítése a nevelő vagy mostoha szülő - de facto családtag - hagyatékából, a regisztrált és a de facto élettársak öröklése. Ezek a kérdések azonban ma még a legtöbb országban nemzeti szinten is számos vitát generálnak, ahogy azt a magyar polgári jogban is, a készülő új polgári törvénykönyv kapcsán is láttuk.
Az, hogy a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározásának egységesítése milyen hatással lesz a különböző jogrendszerek eljárási és anyagi jogi szabályaira, az örökléssel foglalkozó szakmák joggyakorlatára, ma még kérdéses. Ahogy az is, hogy a külföldi határozat alapján történő nyilvántartási (ingatlan-nyilvántartás, gépjármű nyilvántartás, stb.) bejegyzés a gyakorlatban hogyan fog működni.
Ahogy azt már érintettem, szintén megoldásra vár még a végrendeletek alaki érvényességének problémája és az egységes, minden tagállamban hozzáférhető és alkalmazott nyilvántartás bevezetése is.
Tekintettel a magyar állampolgárok tulajdonába kerülő külföldi vagyontárgyak mennyiségének fokozatos növekedésére, illetőleg a hazánkban letelepedő és vagyont szerző külföldi állampolgárok számának növekedésére, a nemzetközi öröklés kérdése és a vonatkozó szabályok ismerete a közeljövőben már nem csupán az elmélet számára lesz érdekes, hanem az ezen a területen dolgozó gyakorló jogászok számára is kihívást fog jelenteni. ■
JEGYZETEK
[1] itt figyelembe véve a nemzetközi szerződés hatálybalépésének és a halál bekövetkeztének időpontját is
[2] magyar-román;magyar-bolgár; magyar-csehszlovák egyezmények
[3] alkalmazandó: Csehország és Szlovákia tekintetében
[4] Szlovénia kapcsán
[5] alkalmazandó: Csehország és Szlovákia tekintetében
[6] 11. § (1) Az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. Az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket.
(2) Ha valakinek több állampolgársága van, és egyik állampolgársága magyar, személyes joga a magyar jog.
(3) Akinek több állampolgársága van és egyik sem magyar, valamint a hontalan személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén lakóhelye van, illetőleg a magyar jog, ha Magyarországon is van lakóhelye. Akinek külföldön több lakóhelye van, személyes joga annak az államnak a joga, amellyel kapcsolata a legszorosabb.
(4) Akinek személyes jogát az előző bekezdések alapján nem lehet megállapítani és nincs lakóhelye, személyes jogát szokásos tartózkodási helye határozza meg. Akinek több szokásos tartózkodási helye közül az egyik Magyarországon van, személyes joga a magyar jog.
12. § (1) Lakóhely az a hely, ahol valaki állandóan vagy a letelepedés szándékával lakik.
(2) Szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol valaki letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik.
[7] 15. § (3)
[8] 36. § (2)
[9] 62/A. § a.)- b.) pontok
[10] ld.: BH 1972/6. sz. 7112.
[11] http://www.eu2011.hu/hu/bel-es-igazsagugy-jha
[12] Georgios Alevizos kontra Ypourgos Oikonomikon C-392/05. sz. előzetes döntéshozatal iránti ügy ítélete
[13] A hazai jogban eltérő egyezmény hiányában az 1979. évi 13. tvr. XI. fejezete rendelkezik a külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról.
[14] bővebben ld.: Dr. Szőcs Tibor: Európai öröklési jogi rendelet - a végrendeletek alakiságára vonatkozó szabályozás nélkül? (Közjegyzők Közlönye 2011. 15. évfolyam 1. szám 13. old.)
[15] a vitáról bővebben ld.: Dr. Szőcs Tibor: Európai öröklési jogi rendelet - a végrendeletek alakiságára vonatkozó szabályozás nélkül? (Közjegyzők Közlönye 2011. 15. évfolyam 1. szám 11-17. old.)
[16] Anatol Dutta: Succession and Wills in the confl ict of Laws on the Eve of Europeanisation (RabelsZ Bd. 73 (2009) p. 547-606; p. 561.
[17] Erik Jayme; ld.: Anatol Dutta: Succession and Wills in the confl ict of Laws on the Eve of Europeanisation (RabelsZ Bd. 73 (2009) p. 547-606; p. 561.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kőfalusi Eszter közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
