Bethlen Gábor szerepét a magyar és erdélyi történelem vizsgálása során ugyan lehet, de valószínűleg nem érdemes vitatni, mert az akkori erdélyi "magyar" állam fenntartását mind bel- és kül-, valamint gazdaságpolitikája szolgálta. A gyakorlati megvalósítást mindig érheti úgynevezett "kritika". Ebben a tekintetben érdemes mind az elméleti, mind a gyakorlati, valamint a - lehetőségekhez igazodva - a jogi és gazdaságtörténeti vonatkozásokat is vizsgálni, kiterjedően az adó- és gazdaságpolitikára, adott esetben ezek különféle (akár szociológiai) vetületeire, ugyanis a mindenkori jogalkotó számára ezek vázolása támogatást jelenthet.
The role of Gábor Bethlen in the study of Hungarian and Transylvanian history can be, and probably should not be, disputed, because his domestic, foreign and economic policies served to maintain the "Hungarian" state of Transylvania at the time. Its practical implementation can always be subject to so-called "criticism". In this respect, it is worth examining both the theoretical and the practical aspects, as well as the legal and economic-historical aspects, as far as possible, including tax and economic policy and, where appropriate, the various (even sociological) aspects of these, since the outline of these may be of assistance to today's legislator.
Bethlen Gábor szerepét a magyar és erdélyi történelem vizsgálata során ugyan lehet, de valószínűleg nem érdemes vitatni, mert az akkori erdélyi "magyar" állam fenntartását mind bel- és kül-, valamint gazdaságpolitikája szolgálta. A gyakorlati megvalósítást mindig érheti úgynevezett "kritika", viszont ebben az esetben mindig felmerül a "kérdés": Vajon ki az, aki jobban valósítja meg...?". Ebben a tekintetben érdemes mind az elméleti, mind a gyakorlati, valamint a - lehetőségekhez igazodva - a szociológiai és jogi vonatkozásokat is vizsgálni.
Bethlen Gábor kortársai, a hatalmukat nyugaton építő uralkodók a korszerű állam megszervezéséhez nélkülözhetetlen anyagiakat elsősorban az állami adók emelésével teremtették elő abban az időszakban, amikor az adózók vagyoni állapotára építő adóztatás a feudális kötöttségektől mentes "polgári réteget" kiemeli a népesség más rétegei közül. A gyors vagyongyűjtésre alkalmas és képes társadalmi osztály válik az abszolutista államok anyagi fenntartójává, viszont nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a gyakorlat egy trenddé vált, amelyet mások is követtek a 18-19. század során. Az Erdélyi Fejedelemségben kölcsönös érdekeltség jött létre:
- az állam csekély létszámú a polgárság anyagi erejére támaszkodott,
- a polgárok pedig vagyonosodásukat érték el az új gazdasági rendszabályokhoz való alkalmazkodással.[1]
A fentiektől függetlenül Bethlen Gábor nem élhetett az államigazgatása (akkori kifejezéssel élve: directio) felépítése során ezekkel az eszközökkel, mert elődjétől - Báthory Gábortól - eléggé korszerűtlen adóztatási rendszert "örökölt", amely már 1609-ben létrejött, amikor a tizenöt éves háború (1593-1606) pusztításait követően az állami terhek kivetésének lehetőségeit ismételten vizsgálták. Az ezt megelőző időszakban a vagyoni állapotuk szerint fizették az állami adót az erdélyiek, azaz az igásállataik száma, illetve öt ökör értékéhez viszonyított vagyon volt a számítás egysége. 1609-ben aztán módosult a szabályozás,[2] az országgyűlés elhatározta, hogy nagyon egyszerűen fejadót vet ki, ennek alapján a szabályozás kimondta, hogy az igásállatok számbavétele szűnjön meg és az új felmérést az adózók személye szerint végezzék, tehát az állatállománytól függetlenül tíz jobbágy alkosson egy egységet, öt jobbágy alkosson egy felet, továbbá minden birtokot külön rójanak, és ha a tízen, illetve ötön túl kettővel, hárommal több jobbágy lenne, ezek segítsék a többieket. Az alapnak e megváltoztatása mellett a régi sajátosságok megmaradtak: a szászok náció szerinti, fiktív kapuszámra történő adózása, valamint a taxás városok viszonylag nagyon csekély száma és a székelyeknek a rendszeres adó alóli mentessége. Ilyen módon az új rendszerben Erdély adózó népességének[3] túlnyomó többsége - néhány taxás város, köztük Kolozsvár és Gyulafehérvár kivételével - vagyoni állapotától függetlenül került adózás alá.[4] Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a fentebb említett hadakozás érdekében a hadseregnek az eltartása rengeteg pénzbe került, viszont a - viszonylag kicsinynek nevezhető - állam mégis elviselte, pedig az adó egy-egy porta után 16-24 forintra is nőtt akkoriban, tehát jóval több volt, mint a nyugati magyar (királysági) részeken.[5]
- 39/40 -
Azonban az állam ilyen közigazgatási viszonyok között győzte és a terheket az alattvalók is tűrték. Az erdélyi fejedelemnek számos jövedelmi forrása volt: a nagy terjedelmű magántulajdona, valamint a hét magyarországi vármegye adója.
Fontos tényező, hogy az akkori Európában kivételesen, de a "tehetség" figyelembe vétele a középkor óta általános törekvése volt az adóztatásnak, ennek voltak már korábbi alapjai, amikor az 1598-as magyar királyságbeli házadónál is,[6] amit pedig éppen úgy a háborús pusztulásra hivatkozva vezettek be, mint az erdélyi fejadót, kimondták, hogy a gazdagabb jobbágyok segítsék a szegényebbeket. Tizenegy esztendő után pedig egyáltalán megszüntették: 1609-ben visszatértek a királyi Magyarországon is az általános gyakorlathoz, a vagyoni állapotot is kifejező "mezei gazdaság" szerint kirótt adóhoz.[ 7] Azonban azt a tényt sem szabad elfelejtenünk, hogy - sajnos - az adóztatásnak köszönhetően több felkelés is kialakult (és ezek táplálták a középkori magyar és erdélyi társadalom széttagoltságát).[8]
Erdélyben a fentiekkel szemben 1609-től megmarad a vagyoni állapottól független adóztatás, amelyet eredetileg a háborúra hivatkozva "kényszerítettek ki" Báthory Gábortól, és ő "elfogadta", holott az új adórendszer a központi hatalomnak súlyos vereség volt, ez pedig azt jelenti, hogy lemondott az akkori államalakulat az alattvalók vagyoni helyzetének figyelembe vételéről. Báthory könnyelműen, megtette a visszalépést, Bethlen pedig, aki koncepciózusan gondolkodott, nem deklarálta az elődje gesztusát érvénytelennek, ahogy a rendiség minden megnyilatkozása elől kitért, itt sem fogadta el a konfrontációt, ugyanis kísérletet sem tett arra, hogy a vagyon szerinti rovásadót bevezesse, valamint hasonlóan tudomásul vette a régi hagyományokat is, azaz azt, hogy a szászok mint rend vesznek részt az adózásban, a székelyek pedig rendszeresen nem fizetnek adót. Ezzel ugyan forgalmas városok, a székelyek és szászok erősségei, közöttük az Erdélyben leggazdagabbak, Szeben és Brassó maradnak ki a taxás adózásból, bevonásuk azonban óriási változtatásokat igényelt volna.[ 9]
Az erdélyi társadalom hagyományos rendi tagozódását kellett volna átalakítani, a natiok helyett a valóságos társadalmi rétegződést figyelembe véve megszervezni az adóztatással kapcsolatos politikát, utóbbitól azonban a fejedelem visszariadt, Báthory Gábor még egyszerű - az oszmán szpáhi-gazdálkodáshoz hasonló - "rablógazdálkodással" kiélte a városok gazdagságát, Bethlen háborítatlanul békén hagyta az említett városokat. Az 1614-es unió-reform ugyan - ha sikeres lett volna - talán a szászok és a székelyek státusát is megváltoztatja, mivel azonban eredménytelen maradt, a natiok mögött bujkáló polgárok problémája is semlegessé vált. Az előbbinek a következményeként kölcsönös érdektelenség jött létre, azaz: Bethlen korszerű feladatok betöltésére szervezkedő fejedelmi hatalma nem tudott hozzáférni a legvagyonosabb társadalmi elemek gazdagságához, továbbá az előző okán nem érdekelt a fejlesztésükben, nem is támogatja őket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
