"A bíróság hangsúlyozta: a vallásszabadság a demokratikus társadalom egyik alappillére. A vallásszabadság fontos aspektusa, hogy hitét az egyén közösségben, vallási szervezetek útján is kinyilatkoztathatja."
Az ügy körülményei. A kérelmező a lad-lököspusztai szociális otthonban él, ahonnan 1999. november 4-én a nagyatádi kórház pszichiátriai részlegére szállították. A kórház az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 199. § (2) bekezdése értelmében értesítette az illetékes városi bíróságot, amely egy pszichiátriai szakértő és a kérelmező meghallgatása után az Eütv. 199. (5) bekezdésére hivatkozva elrendelte a kötelező gyógykezelést. 2000 januárja és 2002 novembere között a törvényben meghatározott időközönként a bíróság felülvizsgálta a gyógykezelés szükségességét. A 2003. január 21-én tartott meghallgatáson, amelyen a kérelmezőt eseti gondnok képviselte, a bíróság, figyelembe véve a szakértői véleményt, határozatlan időre meghosszabbította a kérelmező kórházi kezelését. A városi bíróság döntését az Eütv. 198. § (1) bekezdésére alapította, amely előírja a gyógykezelés kötelező rendszeres felülvizsgálatát, de - amint azt a kérelmező ügyvédje fellebbezésében hangsúlyozta - nem ad alapot a kezelés meghosszabbítására. 2003. február 28-án a megyei bíróság fenntartotta a városi bíróság döntését. A Legfelsőbb Bíróság a benyújtott felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasította. A kérelmezőt 2003. április 24-én elbocsátották a kórházból.
A határozat.[2] A kérelmező beadványában kifogásolta, hogy kötelező pszichiátriai gyógykezelése során a városi bíróság nem "a törvényben meghatározott eljárás" szerint járt el és nem indokolta megfelelően az elzárás elrendelését, így megsértette az egyezmény 5. cikkében garantált jogait. Az EJEB hangsúlyozta: bár az 5. cikkben szereplő "törvényes" és "törvényben meghatározott eljárás" lényegében a nemzeti jogra utal és az államnak a belső jogból eredő tartalmi és eljárásjogi kötelezettségeit fogalmazza meg, a strasbourgi bíróság felülvizsgálhatja, hogy a nemzeti hatóságok figyelembe vették-e ezeket a szabályokat. A belső jogi szabályok megtartásán túl a hatóságoknak szem előtt kell tartaniuk az egyezmény 5. cikkének legfőbb célját, az egyének védelmét az önkényes szabadságelvonástól. Mivel a magyar hatóságok nem vizsgálták megfelelően a kérelmező ön- és közveszélyességét mint a kötelező gyógykezelés egyik előfeltételét, eljárásukkal megsértették az egyezmény 5. cikkének (1) bekezdését. Az EJEB nem tartotta szükségesnek az 5. cikk (4) bekezdésének, a 6. és a 13. cikknek a vizsgálatát.
Kommentár. A bíróság - korábbi esetjogával összhangban - fenntartotta a jogát arra, hogy a nemzeti jog által használt fogalmakat autonóm módon értelmezze és felülvizsgálja a nemzeti hatóságok eljárását, nemcsak az egyezmény, hanem a belső jog szempontjából is.
Az ügy körülményei. A kérelmezőnek egy rövid kapcsolatából 1966-ban lánya született. Mivel tagadta az apaságot, az anya a pozsonyi megyei bíróságnál kezdeményezte az apaság megállapítását. A bíróság 1970-ben szakértői vélemény és vérteszt alapján megállapította, hogy a kérelmező a lány apja, és gyerektartásra kötelezte. A kérelmező az ítéletnek megfelelően rendszeres hozzájárulást fizetett a gyermek édesanyjának, de a lányával - az anya kívánságára - nem tartotta a kapcsolatot. A lány kamaszkorában megkereste édesapját, akivel attól kezdve rendszeresen találkozott. 2004-ben egy anyagi vitát követően a lány újabb apasági vizsgálatot kért, és a DNS-teszt megállapította, hogy nem a kérelmező a vér szerinti apa. A kérelmező ezt követően kérte az ügyészségtől, hogy a családjogi törvénynek megfelelően töröljék apaságát, mert semmilyen más rendes vagy rendkívüli jogorvoslat nem állt rendelkezésére. Mivel az ügyészség a kérdést res iudicatának tekintette, a panaszos a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa, illetve az Alkotmányjogi Bizottság elnökéhez fordult. Ezzel egyidejűleg panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz is, mivel álláspontja szerint a jog nem tartott lépést a tudomány fejlődésével, és jogi helyzetét nem tudja az újabb vizsgálatoknak megfelelően rendezni. Az Alkotmánybíróság a panaszt elfogadhatatlannak nyilvánította.
A határozat.[4] Az EJEB megállapította, hogy az egyezmény 8. cikkének elsődleges célja az egyé-
- 127/128 -
nek védelme a hatóságok önkényes beavatkozásával szemben, amely a negatív kötelezettségek mellett pozitív feladatokat is ró az érintett államokra. A pozitív kötelezettségek megállapításakor meg kell teremteni az egyensúlyt az egyén és a közösség érdekei között. Ennek megállapítása terén az EJEB tiszteletben tartja a tagállamok mérlegelési szabadságát. A fenti elveket az esetre alkalmazva a bíróság hangsúlyozta: a kérelmezőnek nem volt lehetősége a szlovák jog alapján megdönteni az apaság vélelmét. A bíróság elfogadta az állam által felhozott érvet, mely szerint a jogi mechanizmus hiánya magyarázható a jogbiztonsághoz és a családi kapcsolatok biztosításához fűződő "legitim érdekkel". A testület ezt követően a közösség és az egyén érdekei közötti egyensúlyt vizsgálta. A kérelmező az apaság törlése miatt számos nehézséggel találkozik magánélete során, hiszen az szerepel a személyazonosításra szolgáló és munkavállalói irataiban. A közösségi érdekek vizsgálata során a bíróság hangsúlyozta, hogy a kérelmező lánya már majdnem negyvenéves, családja van, anyagilag nem függ a kérelmezőtől, ezért a családi kapcsolatok fenntartásához fűződő érdeke elenyészett. Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy a szlovák állam megsértette a kérelmező 8. cikkben biztosított magánélethez való jogát.
A kérelmező a 8. cikkel kapcsolatban sérelmezte, hogy az állam hátrányosan megkülönböztette őt azokkal az apákkal szemben, akiknek az apaságát más módon állapították meg, illetve az anyákkal szemben, akiknek vele ellentétben lehetőségük volt az apasági vélelem megdöntésére. A bíróság hangsúlyozta: bár van különbség a kérelmező és azon apák között, akiknek az apaságát csupán vélelmezik, de annak bírósági megállapítására nem került sor, ez nem zárja ki azt a tényt, hogy a 14. cikk szempontjából összehasonlítható helyzetben vannak. Az egyezmény 14. cikke alapján a különbségtétel akkor diszkriminatív, ha annak nincs "törvényes célja" és nem állapítható meg az alkalmazott eszközök és elérni kívánt célok között ésszerű arányossági kapcsolat. A 8. cikkhez fűzött indokoláshoz hasonlóan a bíróság elfogadta a jogbiztonság és a családi kapcsolatok biztosításához fűződő érdeket törvényes célként. Mivel azonban a kérelmezőnek más, hasonló helyzetben lévő személyekkel ellentétben nem volt lehetősége az apaság ismételt vizsgálatára, az ésszerű arányossági kapcsolat hiányzik. A jogalkotási környezet nem tette lehetővé az egyedi körülmények vizsgálatát, ezáltal sérült az egyezmény 14. cikke a 8. cikkel összefüggésben.
Kommentár. Az EJEB az ügy kapcsán a szlovák jog vonatkozó rendelkezéseit vizsgálta. Ebben az esetben nem közvetlenül a hatóságok egyezményellenes eljárása, hanem a jogalkotás hiányossága eredményezte a jogsértés megállapítását. A kompenzáció megfizetésén túl a bíróság ítéletének végrehajtása a törvényalkotó mulasztásának megszüntetését kívánja meg.
Az ügy körülményei. Az Üdvhadsereg (Salvation Army) 1923-as feloszlatása után 1992-ben újraindította tevékenységét Oroszországban és megalakította moszkvai alszervezetét, melyet az akkori jogszabályoknak megfelelően a moszkvai városi tanács igazságügyi osztálya önálló jogi személyiséggel rendelkező vallási szervezetként bejegyzett. 1997. október 1-jén hatályba lépett a lelkiismereti szabadságról és vallási szervezetekről szóló új törvény, amely ismételt regisztrációs eljárást írt elő valamennyi vallási szervezet számára. Az új regisztrációhoz az alapító okiratokat a törvény rendelkezéseinek megfelelően kellett módosítani. A kérelmező benyújtotta a szükséges iratokat, de a bejegyzést a városi tanács illetékes osztálya 1999. augusztus 16-i döntésében megtagadta a következő indokolással: először, a módosított alapszabály elfogadásakor nem volt meg a kellő többség, másodszor, a kérelmező nem nyújtotta be a nem orosz állampolgárságú alapítók vízumát, illetve tartózkodási engedélyét, végül a döntés szerint a kérelmező a londoni székhelyű központi szervezet alszervezete, így a tevékenységére nem az adott törvény, hanem egy kormányrendelet vonatkozik.
A kérelmező a döntést megtámadta a presznyeszkiji kerületi bíróságon. 2000. július 5-én hozott ítéletében a testület elfogadta a hatóság érvelését. Emellett kimondta, hogy az alkotmány kifejezetten tiltja olyan szervezetek alapítását, amelyek az alkotmányos elvek erőszakos megváltoztatására hívnak fel, ezáltal veszélyeztetik az állam biztonságát. Az alkotmány továbbá tiltja paramilitáns szervezetek létrehozását. A moszkvai városi bíróság 2000. november 28-án jóváhagyta az elsőfokú döntést. A bíróság indokolásában elsősorban a kérelmező külföldi kapcsolataira koncentrált.
2001 májusában az igazságügyi osztály kezdeményezte a kérelmező szervezet feloszlatását a taganszkiji kerületi bíróságon, mivel az elmulasztotta az ismételt regisztrációt. A kerületi bíróság megállapította, hogy a kérelmező beszüntette tevékenysé-
- 128/129 -
gét, és ezért elveszítette jogi személyiségét. A döntést a városi bíróság fenntartotta. A kérelmező ezt követően az Alkotmánybírósághoz fordult. 2002. február 7-én hozott döntésében az Alkotmánybíróság kimondta, hogy egy vallási szervezet ismételt bejegyzése nem függhet attól, hogy teljesítette-e a törvény által előírt olyan követelményeket, amelyek a megalakulásakor még nem léteztek. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint egy bíróság ezen az alapon csak olyan szervezet oszlathat fel, amely tevékenységét beszüntette vagy jogellenes tevékenységet folytatott. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság elrendelte az ügy döntéssel érintett részeinek újratárgyalását. Az alkotmánybírósági értelmezésnek megfelelően a kerületi bíróság visszautasította a feloszlatásra irányuló kérelmet. A döntést a városi bíróság helybenhagyta.
A kérelmező szerint a bejegyzés megtagadása hátrányosan érintette működését, mivel valamennyi tulajdonát el kellett szállítania annak érdekében, hogy elkerülje azok elkobzását. Emiatt számos tevékenységét - így például az ebédszállítást - fel kellett függesztenie, valamint huszonöt külföldi munkavállalója nem kapott tartózkodási engedélyt. A kérelmező az EJEB-hez eljuttatott panaszában sérelmezte, hogy a bejegyzés elmaradása és ezzel a jogi személyiség megtagadása súlyosan sértette az egyezmény 9. cikkében biztosított jogát arra, hogy vallását szertartások és gyakorlat útján kifejezésre juttassa.
A határozat.[6] Az EJEB a vonatkozó Európa tanácsi dokumentumok áttekintése után a kérelmet az egyezmény 9. és 11. cikke (a gyülekezés és egyesülés szabadsága) alapján vizsgálta meg. A bíróság hangsúlyozta: a vallásszabadság a demokratikus társadalom egyik alappillére. A vallásszabadság fontos aspektusa, hogy hitét az egyén közösségben, vallási szervezetek útján is kinyilatkoztathatja, ezért ebben az ügyben a 9. cikk mellett figyelemmel kell lenni az egyesülés szabadságát biztosító 11. cikkre.
A bíróság elutasította a kormány érvelését, mely szerint a kérelmező nem tekinthető "áldozatnak" az egyezmény értelmében. A bíróság szerint az állam az ismételt regisztráció előírásával beavatkozott a kérelmező egyesülési és vallásszabadságába, ezért megvizsgálta, vajon a beavatkozás szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban. Mivel a kormány nem hozott fel külön érveket a korlátozás szükségességére, a bíróság azokat az okokat vette alapul, amelyekre a nemzeti bíróságok a kérelmező regisztrációjának megtagadásakor hivatkoztak: a kérelmező szervezet "külföldi eredetére", valamint a belső szervezetrendszerre és a vallási tevékenységre.
A külföldi kapcsolatokat illetően a bíróság kiemelte: a vonatkozó törvény valóban tiltja, hogy külföldi állampolgárok Oroszországban vallási szervezetet alapítsanak, ám ennek a különbségtételnek orosz és nem orosz állampolgárságú személyek között nincs ésszerű és objektív indoka. A törvény azokkal a vallási szervezetekkel szemben, amelyek központi szerve külföldi, csupán azt a további követelményt támasztja, hogy a központi szervezet alapító dokumentumainak hitelesített másolatát is csatolniuk kell a kérelemhez. Önmagában az a tény, hogy a központi szervezet külföldi, nem ad jogi alapot a bejegyzés megtagadására. Csak abban az esetben lehet a kérelmet elutasítani, ha a bejegyezni kívánt szervezet elnevezése azonos egy külföldön már bejegyzett szervezetével, ami ebben az esetben nem áll fenn. Mindezek alapján az állam által felhozott érvek nem voltak sem relevánsak, sem megfelelők, és a regisztráció megtagadása nem felelt meg a törvényi rendelkezéseknek sem.
A belső szervezetrendszerrel kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy a törvény semmilyen iránymutatást nem tartalmaz erre vonatkozóan. A nemzeti hatóságoknak fel kellett volna hívniuk a kérelmezőt a hiány pótlására, amennyiben úgy vélték, hogy az alapító okirat ebben a tekintetben hiányos. A paramilitáns jelleggel kapcsolatban a bíróság korábbi esetjogára utalva megállapította, hogy az állam nem döntheti el, mely vallások, illetve vallási szervezetek legitimek. Nincs bizonyíték arra, hogy hétéves működése során a kérelmező bármilyen módon megsértette volna az orosz jogot. A bíróság azt is megjegyezte, hogy mivel más orosz régiókban és szövetségi szinten az Üdvhadsereg bejegyzésével kapcsolatban nem merült fel probléma, a moszkvai hatóságok kifogásai alaptalanok és önkényesek. Mindezek alapján a testület megállapította az egyezmény 9. és 11. cikkének megsértését.
Kommentár. Fontos tanulsága az ügynek, hogy a bíróság a vallásszabadságot biztosító 9. cikket együtt vizsgálta az egyesülés szabadságát garantáló 11. cikkel, és ezzel a hit gyakorlásának fontos közösségi oldala kapott védelmet. A bíróság megerősítette, hogy egy demokratikus államnak semlegesnek kell maradnia, és addig, amíg egy vallási szervezet jogszerűen működik, tevékenységébe nem avatkozhat bele csupán azért, mert például a belső szervezetrendszerrel kapcsolatban ellenérzései vannak.
- 129/130 -
Az ügy körülményei. A kérelmező a Der Standard című napilap tulajdonosa. Az újság 2000. március 1-jei számában cikket közölt az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) egyik korábbi parlamenti képviselője, Peter Rosenstingl ellen nagy értékű csalás és sikkasztás vádja miatt indult büntetőeljárásról. A cikk szerzője, D. G. ismert tárgyalótermi tudósító volt. A tudósítás többek között Ewald Stadler, az FPÖ parlamenti képviselőcsoportjának akkori vezetője esetleges érintettségéről, valamint a Rosenstingllel szemben indított eljárásban adott tanúvallomásával foglalkozott. A szerző szerint Stadler "állítólag már 1997 novembere előtt tudott arról, hogy Liberális Vállalkozók Körének (RFW) hitelei és garanciái éltették Rosenstingl csirkéit, táplálták a beszállítóit és csalogatták a hitelezőit. Bárhogyan is, Peter Rosenstingl állítja, hogy valamennyi dokumentumot átadott Stadlernek." A Peter Rosenstingllel szembeni eljárás nagy sajtóvisszhangot kapott.
2000. augusztus 17-én Ewald Stadler magánvádas eljárást indított a lap ellen rágalmazás miatt a médiatörvény alapján. A St. Pölten-i regionális bíróság 2001 májusában tárgyalást tartott, ahova tanúként Peter Rosenstinglt is beidézték, aki mentességére hivatkozva megtagadta a tanúvallomást. A bíróság elutasította a kérelmező indítványát a tanúvallomás beszerzésére, mivel álláspontja szerint az irreleváns az ügy szempontjából. A bíróság első fokon 15 000 schilling kártérítés megfizetésére, valamint az ítélet közzétételére kötelezte a lapot, mivel a kérdéses állítás azt sugallta, hogy Stadler úr, bár tudott a csalásról, tétlen maradt, és ezzel olyan magatartással vádolta, amely alkalmas jó hírnevének csorbítására. A kérelmező fellebbezését a bécsi ítélőtábla 2002. szeptember 18-án elutasította. Stadler a polgári törvénykönyv alapján is indított eljárást, ebben azonban részleges egyezség született, így a kérelem ezen részét az EJEB elfogadhatatlannak nyilvánította.
A határozat.[8] A Der Standard az EJEB-hez benyújtott panaszában az egyezmény 10. cikkében garantált véleménynyilvánítás szabadságának megsértését sérelmezte. A felek nem vitatták, hogy a korlátozást törvény írta elő és annak legitim célja volt, vagyis mások jogainak és jó hírnevének védelme. A korlátozás szükségességével kapcsolatban a bíróság - korábbi esetjogával összhangban - elsősorban azt vizsgálta, vajon a nemzeti bíróságok által felhozott érvek relevánsak és megfelelők voltak-e, és vajon a korlátozás arányos volt-e az elérni kívánt céllal. A bíróság ismételten hangsúlyozta a sajtó fontosságát egy demokratikus társadalomban: annak érdekében, hogy betöltse "házőrző kutya" funkcióját, köteles minden olyan eseményről beszámolni, amely a köz érdeklődésére tarthat számot. Azt is kiemelte a bíróság, hogy Stadler úr a cikk közlésekor ismert politikus volt, így a vele szembeni kritika határait sokkal szélesebben kell megvonni, mint magánszemélyeknél.
A cikkel kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy az nem hagyományos tárgyalótermi tudósítás volt, inkább politikai szatíra. Nem az volt az elsődleges célja, hogy a Rosenstingl úrral szembeni eljárásról beszámoljon, inkább a nagy értékű csalással gyanúsított személy és egy politikai párt közötti kapcsolat kérdését feszegette. Ezzel olyan területet érintett, ahol a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását szűken kell értelmezni. Hibázott az osztrák bíróság akkor, amikor Rosenstingl úr tanúvallomását nem szerezte be, csupán az ellene folytatott eljárás jegyzőkönyveire támaszkodott. A jegyzőkönyv az EJEB szerint semmiképpen sem értékelhető döntő bizonyítékként. Ugyancsak tévedtek a nemzeti bíróságok akkor, amikor felrótták a kérelmezőnek, hogy az idézetet nem semleges formában közölte, hanem az újságíró azonosult annak tartalmával. A bíróság szerint nem várható el egy újságírótól, hogy elhatárolódjon az olyan kijelentésektől, amelyek másokat sértenek vagy provokálnak, mivel az összeegyeztethetetlen lenne a sajtó demokratikus szerepével. Emellett a cikk helyet biztosított Stadler úr cáfolatának is. Végül a cikk csupán kérdéseket és aggályokat vetett fel, nem állította, hogy a benne foglalt állításokat bíróság előtt igazolták.
Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy a kérdéses állítások egy közérdeklődésre számot tartó ügy korrekt kommentárjai, és inkább véleménynek, mint tényállításnak minősülnek. A nemzeti bíróságok által felhozott érvek tehát nem tekinthetők relevánsnak és megfelelőnek a korlátozás igazolására, és így nem "szükségesek egy demokratikus társadalomban".
Kommentár. A bíróság az elmúlt hónapokban számos hasonló ügyben marasztalta el Ausztriát. Felvetődik a kérdés, vajon a médiatörvény alkalmazott
- 130/131 -
rendelkezései vagy az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlat sérti-e az egyezményben foglalt véleménynyilvánítás szabadságát. Ez az ítélet inkább az utóbbi lehetőséget látszik alátámasztani.
Az ügy körülményei. 1992. december 10-én az E. Kft. csődbűntett és más bűncselekmények miatt feljelentést tett a kérelmezőkkel szemben a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőrkapitányságon. 1993. november 17-én Földes urat a rendőrség gyanúsítottként kihallgatta, és egy hónappal később a rendőrség zár alá helyezte a kérelmezők vagyonát. Az eljárást 1994 januárjában kiterjesztették Földesnére is. 1994. január 17-én a Belügyminisztérium útlevélosztálya visszavonta Földes úr útlevelét a vele szemben indított büntetőeljárás befejezéséig. A miskolci ügyészség 1994. október 24-én vádat emelt a kérelmezőkkel szemben, és ezzel egy időben a megyei bíróság elutasította a férfi kérelmét útlevele bevonásának hatályon kívül helyezésére. Az 1994-től 2006-ig tartó büntetőeljárásban a magyar hatóságok fenntartották az útlevél bevonására vonatkozó döntésüket. A kérelmezők beadványukban az egyezmény több rendelkezésének sérelmét állították: hivatkoztak a tisztességes eljáráshoz való jogot garantáló 6. cikkre, az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkére, amely a tulajdon védelmét biztosítja, valamint a negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikkére.
A határozat.[10] Az EJEB a mozgásszabadságot deklaráló rendelkezésre vonatkozó részen kívül a panaszt elfogadhatatlannak nyilvánította. A bíróság megállapította, hogy a mozgásszabadsághoz való jog alapvetően valamennyi személy számára biztosítja, hogy szabadon elhagyja az országot és belépjen egy másik államba. A jog csak törvényben szabályozott eljárásban, valamilyen legitim cél elérése érdekében korlátozható, és megfelelő egyensúlyt kell találni az közérdek és az egyén érdekei között. A bíróság elfogadta, hogy a kérelmező útlevelének bevonása legitim célt szolgált, vagyis hogy a vele szemben folytatott eljárásban jelen legyen. Ami a korlátozás arányosságát illeti, az EJEB úgy találta, hogy - bár az intézkedés alkalmazása kezdetben igazolható volt - annak fenntartása több mint tíz évig sértette Földes úr egyezményben biztosított szabadságát. A nemzeti hatóságok nem tarthatják fenn az egyén jogainak korlátozását anélkül, hogy annak indokoltságát rendszeresen felülvizsgálnák. A kérelmező esetében az utazási tilalom elrendelése automatikusan, határozatlan időre történt, ezért a bíróság megállapította a negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikkének megsértését.
Kommentár. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény rendelkezései szerint "az őrizetbe vétel elrendelésekor a terhelt úti okmányát el kell venni. Ha a terhelt őrizetbe vétele úgy szűnt meg, hogy vele szemben előzetes letartóztatást, ideiglenes kényszergyógykezelést, lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet nem rendeltek el, a terhelt úti okmányát vissza kell adni." A fenti esetben a hatóságok hibáztak, amikor nem oldották fel a kérelmező utazási tilalmát, azonban az egyezménysértés megállapításából nem következik a törvény egyezmény-ellenessége. ■
JEGYZETEK
[1] 34503/03. számú kérelem.
[2] A bíróság 2006. október 3-i ítélete.
[3] 10699/05. számú kérelem.
[4] A bíróság 2006. október 10-i ítélete.
[5] 72881/01. számú kérelem.
[6] A bíróság 2006. október 5-i ítélete.
[7] 13071/03. számú kérelem.
[8] A bíróság 2006. november 2-i ítélete.
[9] 41463/02. számú kérelem.
[10] A bíróság 2006. október 31-i ítélete.
Visszaugrás
