1.1 A jogpolitika sajátosságai a hazai és a nemzetközi köz- és jogi gondolkodásban nincsenek egyértelműen tisztázva. Különböző vonásainak eltérő felfogása és kezelése található. A legszélsőségesebb magyarázat szóba se hozza létezését, jelentőségét; más pedig tagadja tudomány-mivoltát. (Ez leginkább a fejletlen és diktatórikus jogrendszerek gondolkodására jellemző, mivel a jogpolitikát a politikával azonosítják, elkülönültségét figyelmen kívül hagyják.)
A jogpolitika létének elismerésével kapcsolatban három megkülönböztetés emelhető ki. Az egyik nézőpont a politika jogra vonatkozó nézetei közé (főleg az aktuálpolitikába) sorolja. A másik tudomásul veszi elkülönült létét, de eshetőlegesnek, változónak, mellőzhetőnek, alárendelt tevékenységnek, vagy a politika egyik szakágának tekinti. A harmadik magyarázat pedig önálló, elkülönült nézetrendszernek, aktivitásnak és tudománynak, a jogtudomány külön ágának fogja fel.
A jogpolitika tudománya a modern társadalmakban lényegében a történelmileg változó - fejlődő jogi szabályozás konkrét sajátosságainak megállapítására épül, legfőképpen értékelést tartalmaz, és a jövőre orientál. Ezzel kapcsolatban viszont megállapítható, hogy a jog értékelése a jogi közgondolkodásban igen gyakran ösztönösen történik. - Somló Bódog állapította meg, hogy "a jogászok legtöbbnyire egyáltalán nem adnak maguknak számot arról, hogy mi vezeti őket a jog értékelésénél."[1] Erre tekintettel fogalmazta meg a jogi értékeknek, a jog helyességének tartalmi követelményeit; szerinte a jogpolitika szerepe az, hogy elősegíti a jogbölcselet által föltárt helyességi mérték alkalmazását; így a jogbölcselet segítségével válhat tudományos politikává. Somló "a jogpolitika tudományának feladataként fogja fel a fennálló jog bírálatát az adott körülmények figyelembevételével, bizonyos jogi tartalmak felvetésével."[2]
Az előző megközelítést folytatva Moór Gyula elmélyítette a jogpolitika tartalmát azzal, hogy rögzítette: határozott világnézeti fundamentumokra kell támaszkodnia; hangsúlyozta: a jogpolitika lényegében a jog kritikáját, a jogrendszer reformját jelenti. S megállapította még, hogy valamely jogintézmény helyes-e "az emberi célok, a nemzeti és általános emberi, erkölcsi események szempontjából." Továbbá a jogpolitikai javaslatoknak "a társadalmi élet történeti helyzetének realitásaival is számolniok kell: az adott történeti helyzetben megvalósíthatóknak kell lenniök."[3]
Moór Gyula megállapította a jogtudományokon belül a jogpolitika és a tételes jogtudomány (mint statikus) különbségét. Az utóbbi "valamely társadalom jogi normáit egy adott pillanatban mintegy megmerevítve egységes szabályrendszerként állítja elénk"; a jogpolitika pedig másfajta (dinamikus) tudományként értékelő és kritikai tudománya. (Am elkülönül az általános és ágazati jogpolitika tudománya.) Ezek súlyát értékelve Moór megállapítja azt is: a jogpolitikának van "a legnagyobb jelentősége a jogtudományok között."[4] Moór Gyula más összefüggésben megállapítja azt, hogy a lex ferenda tudománya is épít a tételes jogtudomány ismeretére; a törvényszerkesztés alapvető követelménye: megvizsgálni, hogy a reform keresztülvihető-e. Emiatt "előrelátásra van szükség és óvatosságra."[5]
A jogpolitika mibenléte ragadható meg Horváth Barna jogelméleti felismerésében, midőn figyelembe veszi a jog Janus-arcát, vagyis azt, hogy kemény tényeket ölel fel egyik arca és fennkölt eszményeket tartalmaz a másik, vagyis e kétarcú objektivációt szintetizálja. Külön elemzi a gazdaság és a jogpolitika elválaszthatatlan kapcsolatát, kiemeli: a jogpolitika "mint ilyen, alapvetően békepolitika. A harc politikája jogpolitikaként a harc racionális átformálása, denaturálása." Továbbá hangsúlyozza: a jogpolitika az igazságosság politikája, "mivel az igazságosság a társadalmilag lehetséges szabadságban ölt testet." Rámutat arra is, hogy "a jogpolitika leghatalmasabb fegyvere a tudás befolyásolása"[6]
1.2 A jogfilozófiában a jogpolitika elméleti megragadása kapcsolódik a jogra vonatkozó tételekhez. Lényegében a jogfilozófiai irányzatok alapvető következtetései és követelményei jogpolitikaként jelentkeznek. A tételes jog számára értékmérőként szerepel, a természetjogban rögzített igazságosság, egyenlőség és szabadság eszménye. Az újkantiánus irány szerint a helyes jog elvei képezik a hatályos jog kritikájának, valamint új jogintézmények kiépítésének alapját. Ezt a megközelítést szilárdította meg a jogelméleti irodalomban R. Stammler következtetése, miszerint még a politikának is a helyes jog ellenőrzése alatt kell állnia.[7] Ez a következtetés jelzi a jogpolitika nagy jelentőségének elismerését, rangját és kritikai minőségét. S a német jogirodalomban később Radbruch hangsúlyozta a jogpolitika határozott elkülönülését a jogfilozófiától, mondván: "a jogi célnak megfelelő eszközök kiválasztására vonatkozó iránymutatás persze nem jogfilozófia,
- 144/145 -
hanem jogpolitika."[8]
A jogpolitika tartalma, irányultsága alapvetően az uralkodó jogszemléleten alapszik. Ha valamely országban a természetjog az uralkodó irányzat, akkor a természetjogi elveknek megfelelő jogalkotás és jogértékelés szerepel a jogpolitikai koncepció tartalmaként. Ha viszont a jogpozitivizmus az uralkodó irányzat, akkor a jogpolitika a törvényre koncentrál és a törvények szövegét és alkalmazását állítja előtérbe.[9]
Lényeges változás következik be a jogszociológiai irányzat kibontakozásával, mert a jogpolitikai szemlélet átfogóbb alapra helyezkedik: a jog társadalomba ágyazottságára tekintettel a jogalkotás és a joggyakorlat új megoldásait tárja fel; így szélesebb-mélyebb alapon vizsgálja a jogot, a jog forrását. (Jellemző erre Ehrlich tétele: a jog fejlődésének központját nem a törvényhozásban, nem a doktrínákban, nem is a joggyakorlatban kell keresnünk, hanem a társadalomban.)[10] Így a jogfilozófia mellett a jogszociológia alapozta meg a jogpolitika elvi alapjaként azt a tételt, hogy a jog a maga társadalmiságában, társadalmi-történeti beágyazottságában létezik, s erre tekintettel játszik önálló szerepet az adott szabályozási rendszerben, és a jogtudományban. Ily módon a jogszociológia adja a további támpontot a hatályos jog ismerete, kritikája alapján a jogpolitika számára. Ezt támasztja alá M. Weber felfogása, amely előtérbe állította a jog empirikus érvényességét, a jogi norma tényleges hatását és érvényesülésének esélyét; tekintettel arra, hogy a jogi norma az emberek cselekvését befolyásoló kauzális tényező.[11]
A jogpolitika elkülönülésének tartalmi tisztázásával kapcsolatban több új megközelítés is jelentkezik. Megállapítható e vonatkozásban is az összehasonlító jogtudomány hatása, más (idegen) jogi megoldások átvételének jogpolitikai értékelése (a recepciók kezelése).
További jogelméleti megközelítés jelentkezik a jogpolitika tartalmának előreszabályozó jellegével kapcsolatban - a pszichológiai magyarázat keretében. Főképpen Petrazycki következtetései figyelemre méltóak, felfogása szerint a jogtudomány külön ágaként szereplő jogpolitika, mint céltételezés mellett külön kutatási témaként (tudományként) emelhető ki a jogi prognosztika, a jogi kritika, valamint a jogdogmatika és az intuitív (nem-tételes) jog.[12] Vagyis a jogpolitika lényege azon tudományosan megalapozott követelmények előrelátásában van, amelyeket bizonyos jogi előírások bevezetése esetén remélnünk kell, valamint olyan alapelvek kidolgozásában, amelyek - a hatályos jogrendszerbe való bevezetés esetén - bizonyos megkívánt eredményeket hoznak majd.[13] Podgóreczki is kiemeli: a jogpolitikát prospektíven racionálissá kell tenni, hogy a jogalkotó tevékenység különféle alternatíváinak a következményeit előrelássa.[14]
Az angolszász jogelméletben elvétve (mellékesen) foglalkoznak a jogpolitika elméleti magyarázatával, csupán utalnak a politika és a jog kapcsolatára, és többen hangsúlyozzák a jog politikai befolyásoltsága mellett a jog önállóságát és a jogi tevékenységet illetően a jogtudomány (főleg a jogelmélet) szerepét. A jogelmélet jogpolitikát megalapozó (és helyettesítő) szerepét érzékelteti e következtetés: "A jogelmélet az ítélkezés általános része s minden jogi döntés láthatatlan előszava."[15] - Emellett utalhatunk arra is, hogy az angolszász jogfejlődésben a jog kritikája és fejlesztése jogesetek kialakulása és módosulása révén a ratio decidendi intézményében nyilvánul meg (mondhatjuk: jórészt ez tartalmazza a jogpolitikát). A jogirodalomban jelentkezik még bizonyos jogintézmények kritikája tanulmányokban és a de lege ferenda javaslatokban.
A jogelméleti magyarázatok mellett a tételes jogtudományok keretében is felismernek és megfogalmaznak a jogi szabályozás céljaival és értékelésével kapcsolatos jogpolitikai törekvéseket és követelményeket. Ezek közé tartozik a polgári jog, a büntető jog és más jogtudományok több eszménye a jogi szabályozás humanizálásával, a jogi értékek érvényesülésével kapcsolatos több jogpolitikai javaslat. (Példaképpen idézhető Beccaria eszménye a halálbüntetés eltörléséről.)
A jogpolitika tudományával kapcsolatban sajátos fejlődés érzékelhető. A kezdeti modern demokratikus követelményeket eszmeileg (a filozófia és a társadalomelmélet mellett) elsősorban a jogfilozófia keretében a jogpolitikai elvek fejezik ki; majd fokozatosan önállósult a jogtudományok differenciálódása keretében - szoros kapcsolatban a jogtörténettel, a jogszociológiával, összehasonlító jogtudománnyal és a tételes jogtudományokkal. S az információs társadalomban pedig interdiszciplináris tudománnyá vált.
A jogpolitika tudományának elismerésével kapcsolatban jelentős eredmény - mondhatjuk azt, hogy fordulópont - az interdiszciplináris jellegének felismerése és hangsúlyozása. Ez azt jelenti, hogy önállósága (elkülönültsége) ellenére más tudományokhoz elválaszthatatlanul kapcsolódik és más tudományos tételekre (következtetésekre) tekintettel tölti be szerepét. Főleg ebben a sajátosságban jelölhető meg a jogpolitika más tudományok iránti nyitottsága. Konkrétabban: a jogpolitika kritikailag fogadja koncepciójá-
- 145/146 -
ba nemcsak a jogtudományok különböző ágaiban kimunkált de lege ferenda javaslatokat, hanem más tudományok jogilag kivihető kezdeményezéseit is: akár a társadalom-, a kultúra-, a gazdaság- (stb.) elmélet és a jövőkutatás következtetéseire tekintettel.
A jogpolitika interdiszciplináris jellegével kapcsolatban kiemelkedik a dán jogelmélet művelőjének P.S. Lauridsen professzornak az elemzése (A. Ross jogi realizmusához kötődően), aki a jogpolitikát tudományos tevékenységnek minősíti, s interdiszciplináris mezőnek fogja fel.[16] Hangsúlyozza azt is, hogy a jogpolitika nem elvont értéknormákkal foglakozik, mivel empirikus társadalmi funkciókat gyakorol; megállapítván a tudatos jogalkotáshoz kötődő szerepét. Kiemeli azt, hogy eseti és állandó munkaközösségek foglakoznak a törvényhozási aktusok előkészítésével, a korábbi vita-anyagok feldolgozásával és hasznosításával. E tevékenységhez kapcsolódóan szerepet játszanak a kormányzati szakértők, tudományos és oktatási intézmények, tekintélyes tudósok. (Egyébként a skandináv országokban a törvény elfogadása után az előkészítő anyagokat, a döntési alternatívákat önálló kötetben publikálják, s ezek a hatályos joganyag mellett a jövő törvénykészítőinek vitáinál tudományos érvekként figyelembe vehetők.)
A jogpolitika tudományos megalapozása jelentékeny az osztrák és a német jogéletben. (Megemlíthető, hogy Ausztriában létezik Osztrák Jogpolitikai Intézet, amelynek célja a tudományos jogpolitika kimunkálása.[17]) A német és az osztrák közéletben konferenciákon és publikációkban tisztázzák a jog reformjának és interdiszciplináris jellegének aktuális és elvi problémáit: a jogalkotás mellett a jogérvényesítési, az emberi jogi és a nemzetközi vonatkozásokat is. (Utalhatunk Németországban a Zeitschrift der Rechtspolitik folyóirat jelentőségére és jogfejlődést tisztázó és elősegítő szerepére.)
Az osztrák jogirodalomban kiemelhető O. Weinberger elemzése, aki különös fontosságúnak tekinti a jogpolitika területét, amelyet a de lege ferenda érvelésekre vonatkoztat. Szerinte a jogi döntéseken túl "a legtöbb jogi kommunikáció" a hatályos jogi megoldások alternatíváinak kidolgozása a jogpolitika területére esik.[18] Koncepciójában hangsúlyozza a jogpolitika (immanens és extern) értékelő és kritikai jellegét, s ezt azzal pontosítja-konkretizálja, hogy az intézmény szervezete, a szerepek, a kompetenciák, kötelezettségek és elvárások kapcsolata "a vezéreszmék mércéje alapján ítélhető meg". Elemzésében jelentékeny helyet foglal el a koherencia és inkoherencia vizsgálata, valamely jogszabály kívánatosságának feltárása; ezek mellett az előítéletek, látszat-alapok, jelszószerű (slagwortos) gondolkodás, valamint a pártérdekű részlet-hangsúlyok megállapítása. Külön foglakozik a demokrácia-koncepció és
a jogpolitika összefüggésével.[19] Más helyen hangsúlyozza: "a jogpolitikailag analizáló és proponáló jogtudomány teljességgel ésszerű, még ha nincs is meg az a politikai kompetenciája, hogy maga teremtsen jogot, illetőleg jogi intézményeket."[20] A jogirodalomban mások is hangsúlyozzák, hogy a jogpolitika nem teremt jogot (nem létesít jogszabályt), ám elméletileg (koncepcionálisan) előkészíti, megalapozza a jogi szabályozást interdiszciplináris vizsgálatok révén.
A jogpolitika interdiszciplináris jellegéből következően átfogóbb társadalmi szerepre utalnak az újabb következtetések. A német jogirodalomban összegzően D. Strempel szélesebb körűen határozza meg a jogpolitikát, mondván: ez a hatályos jog helyességét vizsgálja és eldönti, hogy milyen társadalmi célokat milyen jogi eszközökkel és milyen jogi úton lehet elérni.[21] Ezt a tételt mélyíti-pontosítja E. Hippel; kiemeli, hogy a jogpolitika azért jelentős, mert választ keres a társadalmi problémák megoldására optimális jogi szabályozás útján és felderíti a kitűzött célok biztos elérését (a leggazdaságosabban) a legmegfelelőbb jogi szabályozással.[22]
Ezek a következtetések azért is jelentősek, mert a jogpolitikát (és a jogi szabályozást) nem szűkítik a politika és a jog viszonyára, hanem az átfogó társadalmi problémák megoldásával kapcsolatos szabályozásra utalnak; interdiszciplináris jellege miatt komplex társadalmi összefüggésekre vonatkoztatják. Megállapítható, hogy szemben áll a magyar jogirodalomban is az átfogó (interdiszciplinaritásra vonatkoztatás) és a (szűkebb) politikára tekintő magyarázat.
A jogpolitika átfogó társadalmi szerepére utal Szilágyi Péter nézete; a jogpolitika szükségességét abban látja, hogy lehetővé teszi a túlszabályozás mérséklését, a jogi rendszer hatékonyabbá tételét és innovációs képességének fokozását, megalapozza a jogi szabályozás határainak megállapítását, a ius és non-ius elhatárolását, és határozott különbséget tesz a jogalkotás és a jogalkalmazás jogpolitikája között.[23] Ezzel szemben Varga Csaba pedig azt hangsúlyozza, hogy a jogpolitika specifikus önállósággal rendelkező mező, "amelyben a specifikusan politikainak a specifikusan jogira történő hatásgyakorlása zajlik". És így összegzi: "a jogpolitika tehát a politika és a jog sajátos átmeneti közege."[24] Emellett Pokol Béla szerint a jogpolitika politikai kezdeményekre-kívánal-makra tekint "az egyes szabályozási alternatívákat illetően, s e vonatkozásban emeli ki: a jogrendszerbe való "beilleszthetőség a fő szempont".[25]
Az általános jogpolitika lényeges vonása, hogy a
- 146/147 -
társadalom, közösségek (osztályok, rétegek, foglakozások, érdekcsoportok) együttélése, sorsa szempontjából befolyásolja a jog funkcionálását, szerepét és hatását. Benne tükröződnek a joggyakorlat és a jogfejlődés távlata szempontjából felvetődő érdekellentétek, ellentétes megközelítések és felfogások. Ez a jogi tevékenységgel kapcsolatos problémák (követelmények és konfliktusok) területe (színtere), a jogi megoldásokkal kapcsolatos viták terepe: itt tisztázódnak a különböző jogi-szabályozási alternatívák, itt ütköznek a jogi döntésekre vonatkozó értékelések (kritikák) és itt rögzülnek a különböző jogi-reform kezdeményezések (elsősorban a de lege ferenda javaslatok).
A jogpolitika az információs társadalomban többrétegű jelenséggé válik, sokoldalú tevékenységként jelentkezik. Kiemelhető ezek közül:
a) a jogpolitikai koncepció kimunkálása és fejlesztése,
b) a jogi szabályozás szükségleteinek feltárása, továbbá
c) összhangteremtő,
d) szűrő,
e) közvetítő,
f) jogdogmatikai szerepe (tulajdonsága) és végül
g) a jogpolitika prospektív jellege.
a) A jogpolitika legfőbb sajátossága az egész jogrendszer működésének ismerete alapján átfogó koncepció kidolgozása, a társadalomirányítás szakszerű (és hatékony) jogi támogatása, valamint a jog önállóságának biztosítása és fejlesztése végett. A jogpolitika e szerepét a társadalom-irányítás követelményeihez, elvárásaihoz igazodva tölti be a jogrendszer adottságaira, helyzetére tekintettel. Alapvető hivatása a jogi szabályozás helyének tisztázása a társadalom szabályozási rendjén belül és más normafajtákkal való együttműködés és kölcsönhatás figyelembevétele. A jogpolitikai koncepció a társadalmi környezetre tekintettel vázolja fel a jogi szabályozás szerepét a szabályozási renden belül.
A jogpolitika alapvetően annak a problémának a megismerésére, kezelésére irányul, hogy jogi szabályozással megoldható-e a felvetődő szabályozásra vonatkozó igény, ötlet vagy kívánalom. Ennek elbírálása interdiszciplináris elemzést feltételez. Erre épülhet a jogpolitikai erőfeszítés átfogó jogelvek fejlesztésével és a joggyakorlat irányának megjelölésével, valamint a de lege ferenda javaslatok felvázolásával kapcsolatban.
A jogpolitikai kezdeményezés alapvető követelménye a jog rendjébe való beilleszthetőség vizsgálata, és ehhez kapcsolódóan a jogi megoldás alternatíváinak vázolása, megvitatása és eldöntése.
b) A jogpolitika lényeges tartalma a jogi szabályozás szükségleteinek megállapítása; erre vonatkozóan tömérdek javaslat születik nemcsak a jogirodalomban, hanem a közvéleményben (egyéni és közösségi ötletként vagy nézetként) is. Ezek jogpolitikai kezelése a jog szerkezeti adottságaira (és lehetőségeire) tekintettel történhet, vagyis itt lehet eldönteni, hogy melyik javaslat fogadható be és melyik érvényesíthető a jogi szabályozás által. Így a jogpolitika a jogi rendezés szükségleteinek adekvát feltárásával, pontosításával alapozza meg a jogszabályok következetes rendjének kiépülését és működését.
E vonatkozásban megemlítendő a juridizmus negatív szemlélete, amely úgy véli, hogy minden jól alakul a társadalomban, ha jó törvényeket alkotnak és alkalmaznak.
c) A jogi közgondolkodás gyakran nincsen tekintettel a környezetre, az átfogó szabályrendre, a jog más normafajtákkal kapcsolatos összehangolásának követelményére. Emiatt szükséges a normafajták koordinációja, s jogpolitikai követelmény a szabályozási rend belső ellentmondásai feloldásának jelzése a társadalompolitika számára, és a jogi oldalról való megoldás felvázolása.
Emellett sajátos jogpolitikai követelmény a jogi szabályozás koordinálása is, mivel a jogi közgondolkodás megelégszik azzal a tétellel, hogy a jogban koherencia érvényesül és különböző jogelvek (a jogszabályokban vagy a jogszabályok közti ellentmondás esetén) biztosítják az összhangot (így a jogszabályi hierarchia és más jogelvek érvényesülésével). A jogelvek azonban önmaguktól nem érvényesülnek, az ellentmondások ezek alapján következetesen-telje-sen nem oldódnak fel (emiatt szükséges a jogpolitika koordináló szerepe). Ez a jogrendszer értékelése alapján konkretizálható, így szükséges a különböző normafajták, valamint a jogalkotás és a jogalkalmazás ellentmondásait, a jogágak aránytalanságát, a jogi tevékenységeket (átfogóan, az egész szabályozási rendre és a joggyakorlatra tekintettel) összehangolni. (Ez alapozza meg a jog koherenciáját - szakmai követelményként.)
d) A jogi szabályozást illetően előtérben áll az az elvárás, hogy jogi előírások közé csak olyan szabályok kerüljenek, amelyek jogilag kivihetők, érvényesíthetők. Erre tekintettel szükséges elbírálni azokat a kezdeményezéseket, amelyek megvalósítására a jogi szabályozás eszközei alkalmatlanok. Ezzel a tökéletesebb jogi szabályozás követelményei kerülnek előtérbe. Így a jogpolitika lényeges sajátossága szűrő (vagy szelektáló) szerepe. Szemléltetés érdekében idézhető D. Easton magyarázata a politikai rendszer és környezete kapcsolatáról. Úgy fogalmaz, hogy a politikai rendszer inputjainak a szelekció céljából bizonyos kapuőrök által őrzött kapukon kell áthaladniuk.
A jogrendszer és környezete vonatkozásában is
- 147/148 -
van kapuőrség, amely szelektál, s ez pedig a jogpolitika, amely megakadályozza, hogy a jogrendszerbe kerüljenek ellenőrizhetetlen inputok, a szelekció mint jogpolitikai koncepció biztosítja a jogi szabályozási kezdeményezések és tervek befogadását. A német jogirodalomban elfogadott nézet ez: "...a jogról való döntési folyamat lényegében nem más, mint a jog kiválasztása és méltatása. Így a jog kialakulásának és átalakulásának folyamatába szűrési eljárás iktatódik be, amelyen minden jogi gondolatnak keresztül kell mennie ahhoz, hogy kötelező érvényűvé válhasson." [26] Vagyis a jogpolitika átenged és akadályoz (vagyis szűr) a társadalompolitikában és a közvéleményben felmerült jogi szabályozásra irányuló javaslatok tekintetében.
e) A jogpolitika a jogi rendezés alapján kijelöli ezek kielégítésének jogi megoldásait, vagyis közvetíti a közéleti szabályozási törekvéseket és követelményeket a jogi szabályozás részére. Elsősorban a jogi megoldást igénylő problémákkal kapcsolatban közvetít: a társadalomirányítás céljait konkretizálja a jogi szabályozás terén, továbbá jelzi a joggyakorlatban tapasztalható társadalmi irányításban intézkedést igénylő feszültségeket és ellentmondásokat, vagyis visszajelez a társadalompolitika számára. Ily módon közvetítő szerepe kétirányú: egyrészt a jogi rendezés szükségességét fejezi ki, másrészt a pontatlanul elfogadott jogi szabályozás fogyatékosságait vagy hibáit (pontatlanságait) visszajelzi (feedback). A jogpolitika visszajelző szerepét - sok esetben - a jogszociológia alapozza meg, a jogi szabályozás manifesztálódott hatásának elismerésével, látens hatások feltárásával vagy a diszfunkció megállapításával.[27]
f) Alapvető problémaként jelentkezik a jogpolitikai céloknak megfelelő jogi-technikai eszközök alkalmazása. A jogi megoldások megválasztása önmagában nem elegendő, szükséges még a jogi szabályozás hatásának figyelembevétele. "A jogpolitikai célok végrehajtására jogi eszközök kidolgozása szükséges és itt merül fel a jogi dogmatika.".továbbá ellenőrizni kell "a dogmatika gyakorlatát, társadalmi hatását, hatékonyságát."[28]
A jogi dogmatika problémái elsősorban a tételes jogtudományi vizsgálatok alapján jelentkeznek, ám a jogi szabályozás hatását korlátozó fogyatékosságok jogpolitikai kezelést igényelnek - elsősorban ágazati jogpolitikai koncepció révén, viszont az átfogó jelentőségű jogdogmatikai problémák általános jogpolitikai elemzését követelik meg. (Például a jogági rendezés megváltoztatása vagy a jogszolgáltatás szervezeti megoldásai tekintetében.)
g) Az általános jogpolitika lényeges feladata a jogi szabályozás várható hatásának kikövetkeztetése (vagyis a pozitív és negatív következmények számba vétele) elsősorban a "de lege lata" tapasztalatainak felhasználása alapján; különös igény a káros következmény mellőzése vagy korrigálása. (Szem előtt tartandó az ágazati jogpolitikai irányvonal esetleges egyoldalúsága.) Ezekhez kapcsolódik új jogintézmények indokoltságának felismerése, kimunkálása és kezdeményezése.
A jogpolitika elősegíti a jog előre szabályozó szerepének elemzése alapján a jogrendszer megújulását, megalapozza reformját. Sajátos igény a jogfejlődés távlati követelményeinek a megismerése és az előrejelzés. Az információs társadalom alapvető szükséglete a jogpolitika prospektív jellegének érvényesítése a jog előre szabályzó szerepének biztosítása alapján.
A jogpolitika természetesen más és más vonásokkal rendelkezik a különböző népek történetében. Altalános vonásaként kiemelhető: alapvetően a társadalmi környezeti tényezők (főképpen demokratikus hatalmi viszonyok) határozzák meg létét és társadalmi szerepét. Erre tekintettel szükséges a jogpolitika közéleti meghatározottságát és szerepét vizsgálni.
A jogpolitika a társadalom közéleti rendjén belül a demokratikus társadalom tudományos alapú irányítása keretében a jog önálló létéhez kapcsolódik. A különféle társadalmi meghatározó és befolyásoló tényezők a jog bizonyos autonómiájának a kibontakozását eredményezik.
A jog önállóságát illetően két lényeges összefüggés emelhető ki. Az egyik - a közéleti rend átfogó védelmét jórészt jogi eszközök biztosítják; (elegendő csupán utalni arra, hogy a jog jelentékenyen hat az adott közrend biztosításában a jogrend és a jogbiztonság révén.). A másik összefüggés (ez azonban nem található meg minden hatalmi rendszerben), hogy a jog a társadalomirányítás rendjét szabályozza alkotmányos és jogi kereteinek kiépítése és érvényesítése által.
A közélet jogi szabályozásával kapcsolatban több probléma és összefüggés jelentkezik. A jogpolitika szerepét illetően a főbb témák közül kiemelhetők a következők:
a) a jog helye a szabályozási rendszerben,
b) az alkotmányos szabályozás és az alkotmányosság,
c) a jog önállóságának, szerves fejlődésének biztosítása, és
d) a jogászság közéleti aktivitása.
a) Elemi ismeret, hogy a társadalmi együttélés és együttműködés szükségszerűen kiváltja a szabályozást mindenféle életviszonyban, a magán- és közéletben egyaránt; a társadalom, a közösség és az egyén nem lehet meg e nélkül. A társadalom átfogó szabá-
- 148/149 -
lyozási rendet feltételez, amelyben előtérben áll a jog és más normafajták szabályozó együttműködése, s a különböző társadalmi szférák önszabályozási rendje.
A normafajták elkülönülése és kölcsönhatása kapcsán kiemelhető a közéletben az erkölcs és a jog szabályozó szerepének jelentősége. Berzsenyi Dánieltől idézhető:
"Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs."
A közéleti együttélés szabályozásával kapcsolatban a közéleti tisztaságra épül különböző intézmények működésének jogszerűsége. E vonatkozásban jelentkezik (demokratikus körülmények között) a jog erkölcsi megalapozottságának jogpolitikai követelménye. Megjegyzendő: a modern társadalmakban a közélet kiszélesedése a közügyek intézésének új megoldásait váltotta ki, s ehhez kapcsolódóan a közéleti szabályozás is többrétűvé vált. A szabályrendben átfogó elveket és értékeket az alkotmány rögzíti, és ezek az alkotmányosság révén érvényesülnek.
b) A demokratikus szabályrend specifikus témája az alkotmány közéletet szabályozó szerepe. Ezt a közgondolkodás gyakran a jogi szabályozás keretében helyezi el, vagy azonosítja az alkotmányosságot és a jogszerűséget. További magyarázat az, hogy az alkotmányt szimpla jogszabálynak tekintik (igaz, a jogforrási hierarchia csúcsán helyezkedik el). Ezen leegyszerűsítésekkel szemben le kell szögezni: az alkotmányosság a közélet rendezettségét jelenti, és az alkotmány az egész társadalom köz- és magánéletére, a társadalom különböző szféráira vonatkozó közéleti, politikai, állami, jogi alapnorma.[29]
Ily módon a társadalmi együttélés (a magán- és a közélet) rendezettségét-szabályozottságát az alkotmánynak, mint társadalmi alapnormának az érvényesülése biztosítja. Ebben az összefüggésben a jogpolitika befolyásolja a jogot arra, hogy egyrészt az alkotmány alapján szabályozza az alapvető életviszonyokat. Ebbe a kérdéskörbe tartozik az adott irányítási rend keretében az államszervezet, a kormányzás, közigazgatás, rendészet hatásköre, az alá- és fölérendeltség, a kényszerítési formák, a hatalmi jogosultságok és kötelezettségek (a hatalmi, politikai, párt és civil szervezetek mindennapi gyakorlatának) jogi szabályozása. Jelentős a vezető szervek hatáskörének és tevékenységük korlátainak kijelölése, vagyis a kötelezettségek és tilalmak (pl. a hatalommal való visszaélés jogi következményeinek) rögzítése, a jogi felelősség intézményeinek kimunkálása és érvényesítése.
A polgári társadalmak fejlődése során szembeszökő elvárás: a hatalom önkorlátozása.[30] Ennek két vonatkozása emelhető ki; az egyik a hatalomgyakorlás (társadalomirányítás) hatáskörének (jogosultságainak) alkotmányos jogi rögzítése, a másik az önkényes döntések kiküszöbölése végett a jogi korlátok kiépítése, a felelősségre vonás lehetőségének biztosítása. Alkotmányos szabályok közé tartozik az államfő és a kormány felelőssége vagy a közéleti vezetők jogi felelősségének megállapítása hivatali tevékenységükkel (felelőtlen döntésekkel, szabályszegésekkel, korrupcióval, stb.) kapcsolatban. A demokratikus irányítású rendszer emiatt igényli az alkotmányos rendje keretében a közélet jogi szabályozottságát, a vezetők, a köztevékenységet végzők ellenőrzését és (eshetőlegesen) tevékenységük bírósági elbírálását. Kiemelendő: a közéleti alkotmányos szabályozás nem azonosítható a joggal, mivel ennek keretében többféle szabályozás jelentkezik: a politikai normák, az államigazgatási normák, a fegyveres testületek belső szabályzatai, közösségi szabályok, hatalmi-erkölcsi normák formájában. Más persze az, hogy a jog meghatározza a hatalmi-irányító szervek számára az operatív döntések kereteit, vagy rögzíti a különböző közéleti, politikai szervek működésének alkotmányos jogi rendjét.
A jogpolitika közéleti szerepe nemcsak az alkotmányos rend érvényesítésében, hanem fejlesztésében is megállapítható. A társadalmi-történelmi változással az alkotmányos rend fogyatékosságai vagy az alkotmányos előírások hiányosságai (hézagai) és új szabályozási szükségletek, reformkezdeményezések is megjelennek. Ezen problémák elemzése és megoldásuk kezdeményezése a közpolitikához kötődően a jogpolitika gondja, amely az alkotmányjogi (ágazati) jogpolitika vizsgálataira és kezdeményezéseire támaszkodik. Így az általános jogpolitika az alkotmányos szabályozás kritikájával, fejlesztésére vonatkozó javaslatokkal segíti elő az alkotmányosság tökéletesedését (alkalmazkodását az új történelmi helyzethez a távlatokra tekintettel).
c) A közélet szabályozásának jelentékeny tényezője a jog önálló működése. Erre tekintettel társadalompolitikai gond és elemi jogpolitikai követelmény a jog önállósága - feltételeinek biztosítása (a közéletben, és főképpen az irányítási rendben) avégett, hogy a jog mint szabályozó elkülönülten hasson a társadalmi együttélés rendezése terén.
Az előző követelményt viszont sérti az az irányítási gyakorlat, amely állami, politikai, vagy ideológiai szervek fölényét biztosítja a joggal szemben. A német jogirodalomban R. König állapította meg e problémát, s elmarasztalta azt a helyzetet, hogy "a jogalkotás és jogmegvalósítás valósággal állami monopóliummá lesz... S ezáltal a jog beágyazódik az állam szervező intézményeibe." S összegzésül még helytelenítve megállapítja "a jogalkotást éppúgy, mint az ítélkezést teljes egészében állami monopóliumnak tekintik."[31]
Valamely normarendszerben ugyanis a jog ak-
- 149/150 -
kor képes hatékonyan szabályozni, ha a közéleti körülmények lehetővé teszik (és megalapozzák) hivatásának teljesítése érdekében szerves (organikus) fejlődését és stabil önállóságát. Ez társadalompolitikai koncepciót igényel, s ehhez kapcsolódik a jogpolitika transzformáló szerepe a jog helyzetének és fejlesztésének átfogó értékelése alapján. Ily módon elősegíti, hogy érvényesüljön a jog önfejlődése, önszabályozása, önmegújulása - szerves fejlődésének biztosításával. Ehhez kapcsolódó követelménye az, hogy hárítsa el a közéleti-politikai befolyásokat, a jogi értékek mellőzésére, jogszerűtlenségre való késztetéseket - főleg az erkölcsi alapok védelme és a sokféle normafajta összehangoltsága alapján.
d) A jog önfejlődésének közéleti feltételei mellett kiemelkedő szerepet játszik a jogászi közéleti aktivitás, a jog rendeltetésének biztosítására irányuló szakmai erőfeszítés. Ezt szolgálja a közéleti részvétel keretében a szakszerű jogalkotás, jogalkalmazás, jogérvényesítés és a jogi szocializáció, mint jogi tevékenység. S ehhez kapcsolódik a jogi közélet megszerveződése és átfogó közéleti tekintélye-befolyása.
Lényegében a jogászi foglakozások önszerveződéséről és önirányításáról van szó; s ez a jogász-önkormányzatok és a jogi-közélet egyéb formái által jelentkezik. Ezek felölelik a bírói, ügyészi, ügyvédi, közjegyzői, közigazgatási jogászi testületek (és kamarák) mellett az átfogó jogászegyletek működését - bevonván az egyetemi jogászoktatók és a jogtudomány képviselőinek részvételét a különféle jogászi közösségi szervek tevékenységébe, vagy jogpolitikai mozgalmaiba.
A jog közélete alapvetően a jogpolitika terepe; a jogászi önkormányzatok jelentős szerepet játszanak a jogszabálytervezetek (de lege ferenda) felvetésében, kezdeményezésében, megvitatásában, előkészítésében: általános és ágazati (szak) jogpolitikai témák, a jogalkotás (jogszabályok kidolgozása, módosítása, hatálytalanítása), valamint joggyakorlat fejlesztése tekintetében. Megjegyzendő e vonatkozásban: nem arról van szó, hogy jogászok is tevékenykednek a közélet különböző fórumain (parlamentben, pártokban vagy civil szervezetekben), hanem arról, hogy a jogászi aktivitás saját önkormányzati szerveken (mondható a jogásztársadalom önálló szerepén) keresztül a maga közéleti tevékenységével hat a közéleti gondok megoldására, a közjó szolgálataként.[32]
Ily módon a jogásztársadalom közéleti aktivitásával nemcsak a társadalmi irányítás átgondoltságához, hatékonyságához járul hozzá, hanem a közéleti és jogi szabályozás kultúráltságához is. Erre tekintettel a jogtudomány (és a jogpolitika) külön témája a jogi kultúra és a jogpolitika viszonya.
5.1 Alapvető kérdés, hogy mi a jog helye és szerepe a kultúrában, illetve a kultúra miként hat a jogra, a jogfejlődésre. Ez a kérdés egyébként felvetődött már a korábbi jogi gondolkodásban is. Utalhatunk a jogfilozófiában Kohler elemzésére; felfogása szerint a jog maga is kultúrtermék, és feladata a kulturális igények kielégítése, a kultúra haladásának elősegítése.[33] Természetesen még más jogfilozófusok is utaltak a jogi kultúrára; bizonyos sajátosságait az újkantiánus irányzat is feltárta, amidőn a jog és kultúra összefüggését értékelméleti megközelítésben taglalták. Általában mégis a jogtudományban (a jogi közgondolkodásban) a jog és kultúra összefüggésére csupán a műveltség problémájaként utaltak. Az összehasonlító jogtudományban foglalkoznak külön a jogi kultúrával. Emiatt a jogelméleti fogalomrendszerben (és tananyagokban is) csak utalások találhatók rá.
A társadalomelmélet általános tételként rögzíti, hogy a jogot befolyásolja a társadalom kulturális fejlődése, ugyanakkor a jog is bekapcsolódik az átfogó társadalmi-kulturális fejlődésbe. Vagyis a jog részben a kulturális fejlődés következménye, másrészt, viszont mint önálló objektiváció hat az adott kulturális életre. A kultúraelmélet emellett azt rögzítette, hogy a jog a kultúrán belül helyezkedik el, s mivel a kultúrát két részre (az anyagi és a szellemi kultúra) bontotta, úgy értékelte, hogy a jog a szellemi kultúrához tartozik.
A jognak a szellemi kultúrába sorolása kétségeket támaszt, mivel az anyagi kultúrán belül is létezik és hat; valójában az anyagi és a szellemi kultúra között helyezkedik el. Némelyek ezt szociális kultúraként fogják fel, és a kultúra harmadik fő területének tekintik, amely lényegében "a társadalom működtetésére vonatkozó intézmények és eljárások összessége".[34]
A magyar kultúraelméletben Bujdosó Dezső felismerése különösen jelentős, midőn megállapítja, hogy az anyagi és a szellemi kultúra mellett jelentkezik az emberek közötti közvetítő rendszerek termelésének (pl. normák, intézmények) kultúrája.[35] Ez a következtetés a jogelmélet szempontjából alapvető összefüggést emel ki: a normák (így a jog is) és az intézmények az anyagi és a szellemi kultúra között helyezkednek el.
A társadalomelmélet ontológiai megalapozása során nyilvánvalóvá vált, hogy a szabályozó tevékenység a társadalom minden szférájában jelentkezik, és normarendszerekben testesül meg.[36] A társadalom kulturális aspektusaként az anyagi és a szellemi kultúra között a kultúra harmadik szférájaként létezik a szabályozás (és a normarend), amelyet a kultúraelméletben szocionormatív kultúrának is nevez-
- 150/151 -
nek - a szabályozás az anyagi és a szellemi szférában is létezik, azonban külön sajátosságként a társadalom hatalmi szférájában - alapvető. A jog lényegét illetően azonban a hatalmi kultúra része, s ezen túlmenően kapcsolódik az anyagi és a szellemi kultúrához is. Ilyen átfogó értelemben tekinthető a jog a kultúra részének, a jogi kultúra pedig a hatalmi kultúra specifikus megnyilvánulásának.
A jogi közgondolkodásban a jogot és a jogi kultúrát általában azonosítják. Párhuzamos kérdésként utalhatunk arra, hogy a társadalomelméletben ismert olyan következtetés is, amely a társadalom és a kultúra azonosságát vallja. Ezzel szemben a mai kultúraelmélet szerves egységben levő külön kategóriának fogja fel a társadalmat és a kultúrát; amelyek egységet alkotnak, legfeljebb csak a logikai elemzés eszközeivel bonthatók szét, egyidejűleg keletkező egész két különböző oldalának, síkjának kifejeződését jelentik. Ennek az elvi tételnek a jogra alkalmazásával állapíthatjuk meg: a jog és a jogi kultúra szerves egységet képez, nem az egész és rész viszonyában áll, hanem a valóság két oldalát jelenti, ami csak logikai elemzéssel bontható szét. A társadalmi fejlődésben a jogi kultúra a jog kialakulásának és fejlődésének szerves részét, mozzanatát képezi; az egész jogfejlődés megmutatkozik benne a jog specifikus oldalaként. Az előzőekre utalással leszögezhető, hogy a jog nem azonos a jogi kultúrával, ám a jognak specifikus (nélkülözhetetlen) vonása a jogi kultúra.
Az átfogó kultúrán belül zajlik az értékek kimunkálása, s ennek egyik része, oldala az emberi tevékenységek, magatartások szabályozása, s ehhez tartozik - szűkebben - a jogi szabályozás értékorientáltságával, értékteremtő szerepével, jogi kultúrává elkülönülésével.[37]
A kultúra és a jog összefüggése kapcsán a modern jogelmélet képviselője, R. König kiemeli, hogy a jogi normák a jog kulturális rendszerévé kristályosodnak, s hozzáteszi: "az átfogó társadalmi fejlődési folyamat eredményeként a kultúra általános szakosodási folyamata során a jogi normák és a jogi szféra egyre növekvő autonómiához jutnak."[38] Ily módon a szakosodás folyamatában kialakul a jogi szakma kultúrája, minőségi sajátossággá válik a szakszerűség - a jogi objektiváció elkülönüléséhez, a jogi tevékenység önállóságához kötődően. Ez azt jelenti, hogy a jogi tevékenység szakmailag megalapozott szakértői munkaként létezik a munkamegosztás külön ágaként; vagyis külön embercsoport tevékenységeként játszik szerepet a társadalom szabályozási rendjén belül - a jogi kultúra és a szakszerűség által.
5.2 A jogfejlődés lényeges sajátossága, hogy beépül az adott társadalmi berendezkedés szabályozási kultúrájába: az erkölcs, a vallás, a hagyomány, a szokás, a konvenció szabályozó értékrendjébe. Az egész társadalom kapcsolatrendszerét, közösségeinek belső működését és másokkal való együttműködését az átfogó szabályozás színvonala határozza meg. Ez vonja maga után (ül. feltételezi) a jogi értékek kiérlelését és befogadását az egyének és közösségek viselkedésébe, felelősségtudatába. (Így a jogi értékek behatolnak a köz-, és magánéleti viszonyokba; társulnak a különféle normafajtákkal - így az erkölccsel, a szokásokkal, stb. A kölcsönös egymásra hatást és függést, valamint a jog szerepét érzékelteti e következtetés: "a társadalmi valóságban egyetlen jogintézmény sem állhat fenn egyedül jogi normák révén; ezek valamennyien jogon kívüli normák által történő kiegészítésre és kibővítésre szorulnak."[39]
Valamely társadalomban a szabályozási rend feltételezi a közéleti irányítás e vonatkozású tevékenységét, a normafajták összhangjának biztosításával kapcsolatos tevékenységét a társadalompolitika által. Ehhez kapcsolódik (ezt transzformálja) a jogpolitika a jogi kultúra fejlődésének biztosítása által; erre tekintettel az a rendeltetése, hogy egyrészt a jogi kultúra által kitermelt jogi értékek érvényesítésén őrködjön (segítse elő ezek megvalósítását), továbbá: járuljon hozzá új jogi értékek kimunkálásához.
A jogpolitika különleges feladatai közé tartozik az adott társadalmi berendezkedés alapvető elveinek, követelményeinek, értékeinek érvényesítése a jogszemléletben és a joggyakorlatban, továbbá a jogi értékek bevitele a mindennapi életbe. Így kulturális hivatása (pl. a kontradiktórikus eljárás, a jogi korrekció, a közvetlenség, stb.) jogi értékeinek elterjesztése, a nem-jogi tevékenységekbe való befogadásának elősegítése. Másik oldalról viszont követelmény a kultúra más területeiről (a modern pszichológiai, informatikai és technikai) értékek jogi kultúrába építése.
Az előzőekből következik, hogy a szabályozás kultúrájának fejlettsége elősegíti, hogy a jogpolitika szakszerűen reagáljon, s az adottságokra és a várható pozitív hatásra tekintettel alapozza meg a jogi relevanciát, és segítse kimunkálni a jogi szabályozás koherenciáját és fejleszteni a jogi dogmatikát. A jogi szabályozás kultúráltsága maga után vonja a jogászi tevékenységek elkülönüléséhez kapcsolódó szakmai ismereteket és hivatásbeli elkötelezettséget. Ez konkretizálódik valamely jogrendszer szabályozási színvonalában, a jogi előírások ismeretében, elfogadottságában, a jog önkéntes követésében.
5.3 A jogi szabályozás kultúráltsága az egész jogrendszer sajátosságainak áttekintése alapján minősíthető; ám bizonyos specifikus összefüggésekben is megragadható. Kiemelhető ezek közül:
a) a megfelelő jogági szabályozás megválasztása,
b) a jogi szabályozás koherenciája és egyensúlya,
c) a jogszolgáltatási szervek szakszerű
- 151/152 -
működésének biztosítása,
d) a jogszemlélet fejlődése és fejlesztése,
e) a jogi sztereotípiák tudatosítása, és
f) a jogászi értékorientáltság.
a) A jogi szakszerűség alapvető sajátossága annak ismerete, hogy milyen életviszonyok szabályozása lehetséges és szükséges jog által (mivel más normafajták bizonyos életviszonyok rendezésére alkalmatlanok vagy kiegészítésre, támogatásra szorulnak). A jogi szabályozás szükségességének és alkalmatlanságának eldöntése után külön elemezendő, hogy bizonyos életviszonyok rendezésére milyen jellegű jogi szabályozás megfelelő: melyik jogág megoldásai, jogintézményei képesek az adott életviszony rendezésére. Emiatt gond valamely jogág (büntetőjog, polgári jog, államigazgatási jog, stb.) megválasztása. (A büntetőjog tudományában fogalmazódott meg az a jogpolitikai követelmény, hogy büntetőjogi szabályozásra csak akkor kerüljön sor, ha a polgári, államigazgatási vagy munkajogi stb. szabályozás nem elegendő, nem nyújt pontos rendezést, kellő védelmet vagy eleve érzékelhető, hogy hatástalan lesz.)
Történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy alkalmatlan jogi eszköz megválasztása (a nem-adekvát intézmény és jogág) kárt okoz az adott életviszony rendezésében. Emiatt a szakszerűség kívánalma valamely életviszony szabályozására a megfelelő jogi forma (jogi sajátosságokra tekintő megoldás) megválasztása, a jogi döntésekhez szükséges fogalmi pontosítás, s a jogi logika (vagyis a specifikus joglogikai fogalmak) alkalmazása. Külön megjegyzendő: a joglogika követelményeinek az érvényesítése során nem mellőzhető a tényszerűség, valamely ügy jogi lehetőségének bizonyítása, nem végezhető formál-logikai következtetésekkel, vagy feltételezések, valószínűsítés alapján (és különösen elvetendő az iratellenesség).
b) A magasabb szintű jogi szakszerűség érdekében a jogpolitika további követelménye a jogi szabályozás egyensúlyának biztosítása. Arról van szó, hogy a jogi szabályozás nem válhat egyoldalúvá, nem állíthatja előtérbe valamelyik jogág szabályanyagát a többi jogággal szemben (például negatív hatása van akár a büntetőjog vagy az államigazgatási jog túlsúlyának, akár a polgári jog vagy eljárási jog egyoldalú előtérbe helyezésének). Az általános jogpolitika nem hanyagolhatja el a különböző jogágak arányos fejlesztését, jelentőségüknek megfelelő súlyuk és szerepük biztosításának jelzését, követelését (nem szorítható háttérbe például az alkotmányjogi szabályozás a gazdasági joggal szemben).
A jogrendszerek történetében gyakran tapasztalható a jogi szabályozás belső koherenciájának zavara. Ez megnyilvánul a jogszabályok és a jogi döntések ellentmondásában, összehangolatlanságában és a jogforrások rangsorának egyenetlenségében. Némely jogrendszerekben az alacsonyrangú jogszabályoknak van elsőbbségük, másokban a magas szintű jogszabályok túlsúlya vagy egyoldalú szerepe jelentkezik. Alapvető jogi követelmény a következetes jogi szabályozás, a jogrend biztosítása, s ehhez igazodó sarkalatos törvények és alacsonyabb szintű jogforrások összhangjának biztosítása a jogi szabályozás koherenciája révén.
c) A jogi szabályozás kulturális színvonala a jogi tevékenység keretein, a szervezeti megoldásokon, a jogszolgáltatás szerveinek belső kapcsolatrendszerén is múlik. Erre tekintettel jogpolitikai követelményként emelhető ki az igazságügyi apparátus szervezeti elveinek érvényesítése és fejlesztése, a jogi tevékenységek szakszerű elkülönítése és együttműködésük biztosítása. Ebbe a kérdéskörbe sorolható a bírói függetlenség védelme, az ügyészi és ügyvédi szervezet hatáskörének, funkcióinak következetes érvényesítése. Konkrétabban emelhető ki az igazságszolgáltatás (a nyilvánosság, a fellebbezés, a társas bíráskodás, a res iudicata stb.) elveinek átgondolt biztosítása; a jogvédelem intézményeinek érvényesítése. Az igazságszolgáltatás stabilitásának és szakmai fejlesztésének lényeges vonatkozása e szervekben működő jogászok jogtudata és jogszemlélete.
d) A jogtudomány alapvető hivatása a jogi gondolkodás tartalmának meghatározása-megjelölése. Erre épül a változó jogi szabályozás esetén a jogszemlélet újabb és újabb paradigmája, a fejlettebb jogi gondolkodásmód.
A jogpolitika elfogadja, tudatosítja és terjeszti a joggyakorlatban a jogi tevékenység korszerű szemléletét avégett, hogy a jogi szabályozás adott viszonyok között következetes, árnyalt, hatékony és eredményes legyen. Ezt szolgálja a jogi kultúra vívmányainak érvényesítése és a jogpolitika értékorientáltsága. Így a jogi szabályozás (igazságossága, keménysége, szigora vagy engedékenysége, enyhesége) a korszerű jogszemlélettől is függ. Történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az egyoldalú, elavult jogszemlélet formalizmushoz vezet, amely bizonyos sztereotípiákba sűrűsödik - gyakorlatilag a jog negatív hatását eredményezi.
e) Az általános jogpolitika (a jogelmélet, a jogszociológia és más tudományok vívmányai alapján) elősegíti a joggal kapcsolatos sztereotípiák kritikáját, amelyek akadályozzák a jogi tevékenységek pozitív tartalmának érvényesítését. Emiatt kell elvetni a jog leegyszerűsített fogalmát és a jog sajátosságainak egyoldalú felfogását illetően azt a nézetet, amely
- a jogot politikai rendszabálynak tekinti (imperatív szemlélet), a politikai akaratra szűkíti,
- a jogot állami előírásnak minősíti (etatizmus),
- 152/153 -
és azt, amely a jogot állami kényszerítésként, utasításként értelmezi, állami akaratként kezeli,
- a jogot a gazdasági viszonyok vagy a gazdasági érdekek kifejeződésére egyszerűsíti le,
- némelyek a jogi gondolkodásban a jogot eszköznek, formális intézménynek tekintik, és a jogszabályokkal (törvényekkel) azonosítják,
- újabb formális magyarázat a jogot jogszolgáltatásnak fogja fel és tagadja igazságossághoz kötöttségét.
A jogszemléletben e magyarázatok figyelmen kívül hagyják a jog önálló társadalmi szerepét, különösen a szerves jogfejlődés szükségletét, a jogi kultúra értékeit, különösen az igazságosság követelményét, ezen túl a jogon kívüli (metajurisztikus) elemeket kirekesztik a jogból.
f) Az igazságosság jogszemléleti követelményei a jogászság, a jogkultúra értékkövetelményeiben összegződnek. Így a jogpolitika hivatása az értékorientáltság jogi gondolkodásba és tevékenységbe való bevitele és elmélyítése. Alapvető igény, hogy tudatosodjanak, interiorizálódjanak a konkrét jogi értékek. Erre tekintettel a jogpolitika szorgalmazza a jogászi tevékenységekben a meggyőzés, a nevelés, a lelki ráhatás, a jogi ismeretterjesztés, a jogpropaganda eszközeivel különféle megoldásait. E sokrétű jogi- kulturális-szellemi ráhatás vezet a jog pozitív hatásához - a jogi kultúráltság konkretizálódása-ként, amely végül is nem önmagán (önerején), hanem a társadalom erkölcsi alapjainak szilárdságán nyugszik, s ezekhez kapcsolódik a jog igazságeszménye, a humánum szolgálata, a humanizációhoz való jogi hozzájárulás.
A jogászi értékorientáltság külön dimenzió, amelyben nem az érdeken alapuló pragmatikus követelmény, hanem teljes mértékben a kultúra humánus vívmányai (értékei) állnak előtérben. Ez biztosítja, hogy a jogász bizonyos politikai (és egyéb) érdekeken alapuló döntési elvárásokat, befolyásolási kísérleteket elveti, és velük szembeszegül, nem hajlandó erkölcstelen, késztetett döntések meghozatalára, nem enged hatalmi erők (és a közvélemény) nyomásának sem. Vállalja e negatív tendenciákkal való szembeszegülést. ■
JEGYZETEK
[1] Somló Bódog: A helyes jog elméletéről. Kolozsvár 1914. 14. o.
[2] Somló Bódog: Jogbölcsészet. Bíbor kiadó, Miskolc 1995. 2. o.
[3] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. Budapest 1923. 21. o.
[4] Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest 1947. 166. o. Ezt a megközelítést konkretizálja Moór Gyula a jogtudományok három csoportra osztásával; 1. a tételes jogtudományok (ide tartozik az összehasonlító jogtudomány és az általános jogtan); 2. az okozatos jogtudományok (jogtörténet és jogszociológia); 3. az értékelő jogtudományok (ide tartoznak a jogpolitikák). i. m. 153. o.
[5] Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest 1994. 69-72. o.
[6] Horváth Barna: Jogszociológia. Osiris Kiadó, Budapest 1995. 216., 299., 322. o.
[7] R. Stammler: Helyes jog, In: Jog és filozófia. Budapest 1981. 67. o. Kelsen tiszta jogtani jogelmélete is utal a jogpolitika tudományos szerepére; írván: "Azok a 'tudományos kommentárok', amelyek állítólag a törvényalkalmazás tevékenységének a támogatására hivatottak, teljeséggel jogpolitikai jellegűek." H. Kelsen: Tiszta jogtan. Budapest 1998. 55. o.
[8] G. Radbruch: Jogfilozófia. In: Jog és filozófia. 1981. 231. o.
[9] G. Radbruch: Jogfilozófia. In: Jog és filozófia. 1981. 236. o. G. Radbruch megállapította: a természetjog az igazságosság formális elvéből vezette le a jog tartalmát, a jogpozitivizmus pedig csak a pozitivitást s a jogbiztonságot látta; emellett "a jogfilozófiát s a jogpolitikát ... közel teljes hallgatásra kárhoztatták."
[10] Ehrlich, E.: Grundlegung der Soziologie des Rechts. 1913. p. 5.
[11] Idézi: Fleck Zoltán: Szociológia jogászoknak. Budapest 2004. 62. o.
[12] Todor I. Podgorac: Pravna Politika L., Petrazycki. Beograd. 1983. p. 57.
[13] L. Petrazycki: Wstep do teorii i moralnosci. Warszawa 1930. p. 3.
[14] Podgóreczki, A.: Zalozenia polityki prawa. Warszawa 1957. p. 5.
[15] G. Radbruch: i.m. Jog és filozófia. 231. o.
[16] P. S. Lauridsen: Studier i retspolitisk argumentation. Kobenhavn 1975
[17] Ld: Was kann eine wissenschaftliche Rechtspolitik leisten? (Symposium). Johannes W. Pichler, Böchlau Wien, Köln, Weimar 1991
[18] O. Weinberger: Recht, Institution und Rechtspolitik. Stuttgart 1987
[19] O. Weinberger: i. m. 266. o.
[20] O. Weinberger: Tudományos politika? Elmélkedések egy racionális és demokratikus jogpolitika lehetőségéről. Jogtudományi Közlöny. 1993. 2. sz. 79-80. o.
[21] D. Strempel: Rechtspolitik. In: Erganzbares Lexikon des Rechts. Berlin 1992. p. 4.
[22] E. Hippel: Rechtspolitik. Duncker&Humblot. Berlin 1992. p. 19.
[23] Szilágyi Péter: Zur theoretischen Grundlegung der Gesetzgebung der Rechtspolitik. In: ARSP Beiheft Nr. 54.Stuttgart 1992. 104. p.
[24] Varga Csaba: A jogpolitika önállóságáért. Társadalomkutatás. 1985. 3. sz. 7. o.
[25] Pokol Béla: A jog szerkezete. 175. o.
[26] Luhmann Niklas: A jog pozitivitása, mint a modern társadalom feltétele. In: Jog és szociológia. Budapest 1979. 131. o.
[27] Fleck Zoltán: i. m. 108-109. o.
[28] Asztalos László: Polgári jogi alaptan. Budapest 1987. 52. o. Moór Gyula is megállapította: "a jogpolitikában az eszköz és a cél dinamikája érvényesül." (Tegnap és holnap között. 164. o.)
[29] Ld. Samu Mihály: Alkotmányozás - alkotmány - alkotmányosság. Korona Kiadó, Budapest 1997
[30] Ld. Sajó András: Az önkorlátozó hatalom. KJK, Budapest 1995
[31] R. König: i. m. 271. és 276. o.
[32] In: Szigeti Péter-Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Nagyvilág, Budapest 1998. 53. o. A jogi szabályozás "jogszerűségével" is a lehető legnagyobb mértékben járul hozzá az adott fejlettségi fokon elérhető szabadság, emberi és társadalmi gazdagság kibontakozásához" - állapítja meg Szigeti Péter.
[33] Kohler, J.: Lehrbuch der Rechtsphilosophie. Türingen 1903. 24. p.
- 153/154 -
[34] Voigt Vilmos: Szociális kultúra (címszó) In: Kulturális kisenciklopédia. Budapest 1986. 674. o.
[35] Bujdosó Dezső: Társadalmi lét és kultúra. Kultúra és Közösség. 1978. 11. o.
[36] A társadalomelméleti szabályozást, a szocializációt és a jogot a kultúrához kapcsolja. Összegző tételként idézhető: "A kultúra fontos része a normák világa, az egyének és csoportok viselkedésének szabályozása." Fleck Zoltán: Szociológia jogászoknak. Napvilág, Budapest 2004. 220. o.
[37] Vö. Ádám Antal: A jogi alapértékekről. In: Formatori Iuris Publici. Ünnepi kötet Kilényi Géza professzor hetvenedik születésnapjára. Szent István Társulat, Budapest 2006. 11-23. o.
[38] R. König: A jog a társadalmi normarendszerek ösz-szefüggésében. In: Jog és szociológia. Budapest 1979. 273. o.
[39] R. König: i. m. 269. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
