https://doi.org/10.59851/mj.73.03.11
A recenzióban ismertetett könyv a nők elleni erőszak és abúzus európai emberi jogi szabályozásával foglalkozik. A kötet az elmúlt évek jelentősebb európai jogalkotási és jogalkalmazási fejleményeit és fontosabb jogeseteit foglalja össze, és veszi kritikai elemzés alá. A szerkesztők a kontinentális Európán kívül Oroszországgal és az Egyesült Királysággal kibővített fókusszal tárják fel a szupranacionális jogi eszközök és a nemzeti szabályozások közötti komplex kölcsönhatásokat.
Kulcsszavak: nemzetközi jog; emberi jogok; európai esetjog; büntetőjog; kapcsolati erőszak
The subject of this review deals with violence and abuse against women under European human rights law. This volume presents critical analyses of recent European legislation and case law. By including Russia and the United Kingdom, the editors apply an extended focus to provide insights in the complex interplay between supranational legal instruments and national legislation. It is recommended reading for anyone with an interest in human rights or violence against women.
Keywords: international law; human rights; European case law; criminal law; domestic abuse
Nehéz helyzetben van a kritikus, ha a jelen kötetet szeretné elhelyezni a szakirodalmon belül. Ennek nemcsak az az oka, hogy viszonylag kevés mű foglalkozik kifejezetten a nők elleni erőszak európai emberi jogi vetületével, hanem az is, hogy a téma jogi szabályozása annyira sokszínű és töredékes, hogy teljes, monografikus áttekintés még nem született belőle. A kötet ugyanakkor kifejezetten időszerű, mert a nők elleni erőszakot szabályozó európai jog dinamikusan fejlődik, és ezt a jogalkalmazás is követi. A szerkesztők, Elena Brodeală, Ivana Jelić és Silvia Şuteu arra vállalkoztak tehát, hogy részleges összegzést készítsenek a nők elleni erőszak helyzetéről az európai jogi szabályozás jelenlegi keretei között. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy a bevezetés összefoglaló részében ők maguk is hangot adnak azon véleményüknek, hogy ez a töredékes, "patchwork" megközelítés valószínűleg nem fog változni a belátható jövőben sem.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a könyv tartalmát és szerkezetét egyaránt a gyakorlati szempontok határozzák meg. Fejezeteit tudományos pályájuk különböző szakaszain járó szerzők írták, akik közül több is komoly gyakorlati tapasztalattal rendelkezik: egyikőjük az Európai Szociális Jogok Bizottságának egykori elnöke (Luis Jimena Quesada, a második fejezet szerzője), az Európai Emberi Jogi Bíróság egy volt elnöke (Síofra O'Leary, az előszó szerzője), és egy jelenlegi bírája (Ivana Jelić, az egyik szerkesztő) illetve az Egyesült Királyság Domestic Abuse Commissionerének egyik szenior tanácsadója (Aleisha Ebrahimi, a nyolcadik fejezet szerzője). Így a kötet az akadémiai szféra elméleti és a jogalkalmazók gyakorlati tapasztalatait nem pusztán egymás mellé helyezi, hanem szinergikus egységként törekszik bemutatni. Átfogó keretet szeretne nyújtani ahhoz, hogy lehetőséget biztosítson a nők jogainak védelmével kapcsolatos aktuális kihívások kritikai felmérésére, ugyanakkor a kötet nem titkolt célja az is, hogy konkrét gyakorlati tanácsokkal szolgáljon az ilyen ügyekben eljáró ügyvédeknek. A könyv tárgya éppen ezért nem pusztán az ítélkezési gyakorlat, hanem a lehetséges jogvédelmi stratégiák bemutatása is. Különösen relevánssá teszi a hazai érdeklődők számára a könyvet, hogy noha nem tartalmaz külön fejezetet, amely a magyarországi helyzettel foglalkozik, a hazai jogszabályi környezethez, illetve társadalmi helyzethez - nem pusztán földrajzi értelemben - kifejezetten közeli példákat hoz.
A kötet két részre osztható. Az elsőben a szerzők a nők elleni erőszakot az európai emberi jogi szabályozás tükrében általában mutatják be, részletesen kitérve azokra a szupranacionális jogforrásokra, amelyek szankcionálják a nők elleni erőszakot. A második rész már a konkrét nemzeti realitásokat vizsgálja, így külön fejezet foglalkozik Oroszországgal, Horvátországgal, az Egyesült Királysággal, illetve szintén ebben a részben kapott helyet egy, a jogi formalizmus kritikájával foglalkozó fejezet, amely egy rövid bevezetés után jogesetek vizsgálatával foglalkozik, így ezen keresztül érint török, grúz, szlovák, román, olasz, bolgár és osztrák illetőségű ügyeket is.
Az első fejezet a hatályos szupranacionális jogforrásokat és azok jogalkalmazási fórumait vezeti fel: Mathias Möschel bemutatja, hogyan vált komoly tényezővé a nők elleni erőszakban az Európai Unió, annak ellenére, hogy a jogerős, végrehajtható intervenciók még mindig szétszórtak és viszonylag ritkák. Möschel véleménye szerint a közelmúlt eseményei alapján inkább a "soft law" területén történt előrelépés, ami jelzi, hogy az Unió egyre komolyabban veszi a nők elleni erőszakot, ugyanakkor elsősorban a közösséget érintő megvalósulását szankcionálja, mint például az embercsempészetet vagy a szexuális erőszakot. A fejezet egy különösen érdekes része az Isztambuli Egyezménnyel foglalkozik, és bemutatja az egyezmény ratifikálásának lehetőségeit, illetve ennek politikai vetületeit is.
A következő fejezetben Luis Jimena Quesada az Európai Szociális Kartát veti vizsgálat alá, elsősorban a 16. (A család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemhez) és
- 201/202 -
17. (Az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemhez) cikkelyeket, amelyeken keresztül szankcionálható a családon, illetve a háztartáson belüli erőszak. A karta szinergikus egységet képez egyéb nemzetközi és európai sztenderdekkel is, ezek kölcsönhatásával szintén foglalkozik a szerző.
A harmadik fejezet talán a legfontosabb a kötetben. Szerzője, a nemrégiben elhunyt török bírónő, Ayşe Işil Karakaş három eseten keresztül mutatja be az Európai Emberi Jogi Bíróság meghatározó döntéseit. Első az Opuz v. Törökország,[1] amelyben a bíróság nemi alapú megkülönböztetésnek ítélte a háztartási erőszakot.[2] A második példaként említett jogeset a Volodina v. Oroszország,[3] amelyben a bíróság a jogi keretrendszer elégtelenségét ítélte jogsértőnek. Megállapította, hogy Oroszország nem határozta meg a "domestic violence" fogalmát, és nem alakított ki az áldozatok hatékony védelmére alkalmas jogi mechanizmusokat, noha az érintettek között aránytalanul nagyobb arányban vannak jelen nők. Legvégül a Kurt v. Ausztria[4] esetet mutatja be a fejezet, amelyben az ún. Osman-teszt alkalmazási lehetőségeit és az ebből fakadó kötelezettségeket elemzi a szerző. Mindhárom eset releváns lehet a közelmúlt hazai eseményeinek tükrében, mert noha még nem volt példa arra, hogy hasonló esetekkel Magyarországról forduljanak a bírósághoz, ez - véleményem szerint - csak idő kérdése.
A könyv negyedik fejezete az, ami - úgy éreztem, hogy - leginkább bővelkedik elvarratlan szálakban. Ebben Shazia Choudhry, a Wadham College családjogi professzora a családjog, a nemek és a "domestic abuse" közötti kapcsolatot vizsgálja, és ennek tükrében elemzi az Európai Emberi Jogi Bíróság fejlődését és kihívásait. Jelenségek széles skálájáról válogat, miközben erősen támaszkodik társadalomtudományi kutatásokra is. Felismeri, hogy a párkapcsolati erőszakot[5] elkövetők visszaélnek a jogalkalmazással és elsősorban a gyermekekkel való kapcsolattartási jogukkal; azt azonban nem, hogy ez a visszaélés, ahogyan maga a párkapcsolati erőszak is, gyakran kétoldalú is lehet, és a jogalkalmazás hosszadalmas folyamata során a gyermek gyakran válik egyszerre eszközzé és céllá. A szülői elidegenítést, véleményem szerint bátran és helyesen, hitelét vesztett, áltudományos jelenségnek nevezi, majd lendületesen továbblép az eddigi fejlődés bemutatása és a további kihívások felé. Ez a fejezet példázza legeklatánsabban, hogy mennyire nehézkes a társadalomtudományi kutatás eredményeit átültetni a jogba, és mennyire nehéz helyzetben van a jogtudós vagy éppen a jogtanácsos, amikor a jogot a társadalmi valósághoz kell igazítania.
A fejezeten végigvonuló jellemző az erőszak monolitikus megközelítése, amely leginkább a terminológiában érhető tetten. A szerző által használt "domestic abuse" kifejezés egyaránt takarja a párkapcsolati bántalmazást,[6] amelyben egy házasság vagy élettársi kapcsolat keretén belül történik erőszak (ennek része lehet fizikai erőszak is), és a háztartási bántalmazást, amelynek áldozatai lehetnek gyermekek és idősek egyaránt, akik általában valamilyen vérségi kapcsolatban állnak a bántalmazóval. A könyvön végigvonuló általános áldozatközpontú megközelítésből ebben a fejezetben hiányoztak leginkább az időskorú áldozatok, akikről egyáltalán nem esik szó, illetve a reproduktív jogokkal való visszaélés vagy azok korlátozása, amely egyes párkapcsolati abúzusok sajátságos velejárója. Szintén nem esik szó az ún. randevú erőszakról,[7] amely szinte kizárólag fiatalkorú vagy fiatal felnőtt nőket érint. Dicséretes azonban, hogy a válások körüli bántalmazással, és így a válások során jelentkező eljárásjogi problémákkal, külön foglalkozik a szerző, sőt a gyermekkorú érintettekre is különös figyelem hárul; azonban éppen a széles körű kitekintés miatt lett volna indokolt a differenciáltabb megközelítés. Ennek ellenére, a fejezet második része, a konkrét esetjogi példák bemutatása, különösen az Osman-teszt és az ehhez kapcsolódó pozitív jogi kötelezettségek részletes bemutatása kifejezetten figyelemre érdemes.
A könyv második része felfogható az első fejezet nagyívű, átfogó vállalásának ellenpontjaként. A további négy fejezetre a sajátságos, egyedi jellemzők részletezése, illetve ezek szintetizálása jellemző. Már a "nemzeti realitások" címadás is jelzi, hogy ebben a részben a kritikai hangok kerülnek előtérbe.
Az ötödik, Oroszországgal foglalkozó, fejezetet Valeria Sperling (Clark University) és Lisa McIntosh Sundstrom (University of British Columbia) közösen jegyzi. Történeti összefoglalásnak is tekinthető, mivel Oroszország 2022. március 15. óta nem tagja az Európa Tanácsnak, és így nem tagállama az Emberi Jogok Európai Egyezményének (ECHR) sem. Mindezek ellenére Oroszország kiválóan illusztrálja, hogy miért van olyan kevés eset, amelyben a bíróság úgy találta, hogy az egyezmény 14. cikkelye nemi alapú megkülönböztetés miatt sérül. Ez nemcsak a kis országokra igaz, amelyek
- 202/203 -
általában kevés esetet visznek a strasbourgi bíróság elé, de a legtöbb esetet generáló országra, azaz Oroszországra is. Így Oroszország bemutatása hasznos esettanulmánynak bizonyul annak megértésére, hogy miért kerül ilyen kevés, a nemek közötti egyenlőséggel és párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos ügy az Európai Emberi Jogi Bíróság elé.
Raluca Bercea, a Temesvári Nyugati Tudományegyetem tanára, a hatodik fejezetben a háztartási erőszak jogeseteit vizsgálva kritizálja a jogi formalizmust. A fejezet kifejezetten absztrakt jogbölcseleti kérdéseket feszegető kezdete után definiálja a formalizmus fogalmát, majd sorra veszi azokat az Európai Emberi Jogi Bíróság jogalkalmazása során megfigyelhető jelenségeket, amelyeket ebbe a kategóriába sorol. Az általános bemutatás után a nemzeti sajátosságokra tér rá, és példákon keresztül mutatja be, hogy az egyes nemzeti bíróságok jogalkalmazása hogyan helyezi a "formát a tartalom fölé". Bercea egyik legfőbb kritikája a jogi formalizmussal szemben az, hogy a szabályok gyakran nem foglalnak magukban, vagy egyenesen figyelmen kívül hagynak olyan tényeket, amelyek súlyosan jogsértők. Az Európai Emberi Jogi Bíróság a nők elleni erőszak ügyeinek döntő részét a második (az élethez való jog) és a harmadik (az embertelen és megalázó bánásmódtól való mentesség joga) cikkelyeket sértő ügyként kezeli. Bercea véleménye szerint ezekben az esetekben a jogi szabályok annyira homályosak, hogy gyakran rendkívül súlyos körülményeket sem vesznek figyelembe. További kritikai észrevételként említi, hogy gyakran éppen a szabályokhoz való merev ragaszkodás akadályozza meg azok alkalmazását.
A hetedik fejezetben, Josipa Saric, a University of Kent tanára, egy közép-kelet-európai országot, Horvátországot választja az isztambuli egyezménnyel szembeni helyi ellenállás, a "backlash" jelenségének bemutatására. Noha a könyvben tárgyalt emberi jogi jogforrások rendelkeznek azzal a potenciállal, hogy a nők elleni erőszak egyes aspektusaival megküzdjenek, az Isztambuli Egyezmény a legátfogóbb jogi dokumentum ebben a témában Európában. Ennek ellenére a megvalósítása makacs ellenállásba ütközik a régióban, elsősorban konzervatív csoportok részéről. Azáltal, hogy Horvátországot választotta, a szerző feltárja az egyezménnyel szembeni ellenállás leküzdésének lehetséges módjait, különös figyelmet szentelve azon társadalmi mozgalmaknak, amelyek Horvátországban sikert értek el. A szerző értékes megfigyelése, hogy az anyaság és a gyermekek védelmét zászlajukra tűző konzervatív politikai mozgalmak, a megfelelő kommunikációs kampányokkal, rábírhatók az egyezmény ratifikálásának támogatására.
A záró, nyolcadik fejezet kitekint a kontinentális jog világából, és a common law jogrendszerébe enged betekintést. Aleisha Ebrahimi kritikai szemmel értékeli az angol családjogi bíróságok gyakorlatát. Ebben a fejezetben a negyedikhez hasonlóan sok elvarratlan szállal találkozhat a figyelmes olvasó. A társadalomtudományokban kétségkívül jártas szerző több olyan fogalmat is használ, amelynek jogi meghatározása nem teljesen egyértelmű, ennek ellenére a családjogi bíróságok gyakorlatában megjelennek, döntések alapját képezik. Ilyen például a kényszerítő-kontrolláló erőszak.[8] Itt érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban, ahol a párkapcsolati erőszak kutatása jóval elterjedtebb, hagyománya van annak, hogy a kutatások eredményeit közvetlenül felhasználják a családjogi jogalkalmazásban, különösen a gyermekelhelyezési perekben. (Így került be a jogalkalmazásba a fentebb már említett szülői elidegenítés is.) Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy bizonytalan tudományos eredmények alapján születnek végrehajtandó döntések. A párkapcsolati erőszak differenciáltipológiai megközelítésének jogalkalmazási veszélyeire pedig egyes amerikai szerzők már majdnem egy évtizede felhívták a figyelmet.[9]
A fejezet azért is bírhat különös jelentőséggel a magyar olvasók számára, mert az Egyesült Királyságban 2021. április 29-én hatályba lépett Domestic Abuse Act a magyar 2012. évi C. törvény 212/A. szakaszához nagyon hasonlóan nemsemleges, és elsősorban az elkövető és a sértett közötti kapcsolat alapján szankcionálja a háztartáson vagy párkapcsolaton belüli erőszakot. Érdekes hasonlóságokra lehet bukkanni a jogalkalmazás és -értelmezés során is. Szintén párhuzamok vonhatók a kapcsolattartási perek esetében, amelyeknek külön részt szentel a szerző. A fejezet zárásaként a szerző arra mutat rá, hogy az emberi jogokat szabályozó jogforrások már létező keretrendszerként erőteljesen befolyásolják a hatályos szabályozást, és további jogfejlődésre is lehetőséget nyújtanak.
Összefoglalva, véleményem szerint a könyv kiváló áttekintést, sok esetben pedig részletes betekintést nyújt a nők elleni erőszakot szabályozó európai emberi jogi jogforrásokba, azok alkalmazásába, nem megfeledkezve a társadalmi kontextusról sem. Oroszország és az Egyesült Királyság beemelésével, a kötet a kontinentális Európa földrajzi határain is túllép, noha a szerkesztők tudatosan utasítják el a teljeskörűséget. A kritikai megfigyeléseken túl a könyv gyakorlati tanácsokkal is szolgál, és megvitatja azt is, hogy mire lenne még szükség az európai emberi jogi keretek további fejlődéséhez. Érdeklődésre tarthat számon mindazok részéről, akik emberi jogokkal vagy kifejezetten a nők elleni erőszakkal, diszkriminációval
- 203/204 -
foglalkoznak, sőt az összehasonlító jog iránt érdeklődők számára is érdekes olvasmány lehet. Legfájóbb hiányossága a külön magyar fejezet vagy fejezetrész hiánya, azonban sportszerűtlen lenne ezt számonkérni egy olyan kiadványtól, amely így is egy egész kontinenst kell, hogy lefedjen ilyen rövid terjedelemmel. Fontos kiemelni, hogy a kötet minden fejezete mereven nemi alapúnak tekinti az erőszakot, azok okát deklaráltan a nemi különbségekben látja, így a hazai vagy épp az Egyesült Királyságban hatályos, nemsemleges büntetőjogi szabályozástól határozottan idegen. Noha a közelmúlt eseményei bőven szolgáltatnak alapot a jogérvényesítésre, az igazán nagy horderejű magyar illetőségű jogesetek - úgy tűnik - még váratnak magukra. A könyv éppen ezért kiváló útmutató lehet azon ügyvédeknek is, akik hasonló ügyekben terveznek nemzetközi bíróságokhoz fordulni. ■
JEGYZETEK
[1] Opuz v. Turkey, ECtHR, Application No. 33401/02, június 9. 2009.
[2] Az eredeti szövegben domestic violence szerepel, amelyet eredeti jelentésének megfelelően, háztartási erőszaknak fordítottam.
[3] Volodina v. Russia (no. 2), ECtHR, Application No. 40419/17, 2019. július 9.
[4] Kurt v. Austria, ECtHR, Application No. 62903/15, 2021. június 15.
[5] Az eredeti szövegben itt szintén domestic abuse szerepel, azonban a kontextusból nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző a párkapcsolati, azaz az intimate partner violence (IPV) jelenségét írja le.
[6] A fordítás során az abuse szót mindenütt bántalmazásnak fordítottam, mert ez szélesebb jelentéssel bír: magában foglalja a fizikai erőszakot is, de nem kizárólag fizikai erőszakra utal.
[7] Ún. dating violence. Lásd: Ryan C. Shorey - Tara Cornelius - Kathryn M. Bell: A critical review of theoretical frameworks for dating violence: Comparing the dating and marital fields. Aggression and Violent Behavior, 2008. (3), 185-194. DOI: https://doi.org/10.1016/j.avb.2008.03.003
[8] A fogalomnak több definíciója is létezik. A fejezetben idézett meghatározás forrása Elaine Storkey: Scars Across Humanity: Understanding and Overcoming Violence Against Women. London, Society for Promoting Christian Knowledge, 2015. 82-83. Vö. Michael Paul Johnson: A Typology of Domestic Violence. Northeastern University Press, 2008. 25-47.
[9] Lásd: Joan S. Meier: Johnson's Differentiation Theory: Is It Really Empirically Supported? Journal of Child Custody, 2015. (1), 4-24. DOI: https://doi.org/10.1080/15379418.2015.1037054, és Joan S. Meier: Dangerous Liaisons: A Domestic Violence Typology in Custody Litigation. Rutgers University Law Review, 2017. 117-173., illetve Joan Zorza: Child Custody Practices of the Family Courts in Cases Involving Domestic Violence. In: Therese Hannah - Barry Goldstein (eds): Domestic Violence, Abuse, and Child Custody: Legal Strategies and Policy Issues. Kingston, Civic Research Institute, 2010. 1-32.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorjelölt, Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Jogi és Jogelméleti Intézet. https://orcid.org/0009-0003-5553-4018
Visszaugrás
