Korábbi tanulmányomban részletesen feldolgoztam az európai gépjármű-biztosítási irányelvek szabályait és azok európai bírósági gyakorlatát.[1] Azonban az Európai Unió Bírósága utóbbi években is számos ügyben - előzetes döntéshozatali eljárás keretében - foglalkozott a gépjármű-biztosítási irányelvek értelmezésével. Azt gondolom, hogy a hazai kárrendezési és bírósági gyakorlat szempontjából is hasznos ezeknek az újabb döntéseknek a bemutatása és a magyarországi gyakorlattal összefüggésben a döntések elemzése.
Ugyan jelenleg a gépjármű-felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16-i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: konszolidált irányelv)[2] van hatályban, azonban az ismertetésre kerülő bírósági ügyekben még a korábbi gépjármű-biztosítási irányelvek alkalmazása is felmerült.
Jelen dolgozatomban a kárrendezéssel megbízott szervezet jogállásával, a kártérítési szervezet jogi helyzetével, a kárrendezési megbízott jogállásával, a nemzeti kártérítési jog és a gépjármű-biztosítási irányelvek közötti összefüggéssel, a gépjármű forgalomban való részvételének a fogalmával és a biztosítási díj differenciálásával összefüggő európai bírósági döntéseket kívánom elemezni.
Az alapperben a fizetésképtelenné vált MÁV Általános Biztosító Egyesület néhány biztosítottja a Magyar Állam ellen indított kártérítési pert a gépjármű-biztosítási irányelvek nem megfelelő átültetése miatt, arra hivatkozva, hogy a hazai jogalkotó a kártérítéssel megbízott szervezet keretében nem szabályozta a fizetésképtelenné vált, kötelező gépjármű-felelősségbiztosító helyetti helytállás szabályait.
Az akkori Fővárosi Bíróság fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel az Európai Unió Bíróságához hat kérdést feltéve, melyek lényege az, hogy az első[3] és a második gépjármű-biztosítási irányelv[4] alapján az adott tagállamnak a fizetésképtelenné vált biztosító helyetti kártérítésre létre kellett-e volna hozni egy szervezetet, s amennyiben igen, akkor az irányelv érintett rendelkezéseinek a közvetlen hatálya megállapítható-e.
Paolo Mengozzi főtanácsnok 2012. október 24-i indítványában amellett érvelt, hogy az első és a második gépjármű-biztosítási irányelv rendelkezéseiből nem vezethető le olyan következtetés, miszerint a tagállamoknak jogharmonizációs kötelezettsége lenne arra vonatkozóan, hogy a kártérítéssel megbízott szervezet a fizetésképtelenné vált biztosítók helyett a károsultat kártérítésben részesítse[6], ugyanis a kártérítéssel megbízott szervezetnek az irányelv alapján csak az azonosítatlan és a biztosítással nem rendelkező gépjárművek által okozott károkat kell megtérítenie.[7]
Ugyan a közvetlen hatályra vonatkozó kérdés megválaszolását a főtanácsnok szükségtelennek tartotta, azonban elméleti szempontból a második gépjármű-biztosítási irányelv 1. cikk (4) bekezdésének, ami a kártérítéssel megbízott szervezet helytállási kötelezettségéről szól, a közvetlen hatályát vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy elviekben a közvetlen hatály elismerhető.[8]
Az Európai Unió Bírósága 2013. július 11-én meghozott ítéletében megállapította, hogy a módosított első gépjármű-biztosítási irányelv (3) cikkét és a második gépjármű-biztosítási irányelv 1. cikkének (4) bekezdésére tekintettel értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezés által a tagállamok számára előírt kötelezettségek nem foglalják magukban azt, hogy
- 336/337 -
a közúti balesetek károsultjainak kártalanítását azon esetben biztosító szervezetet hozzanak létre, amikor a kárért felelős személyek ugyan rendelkeztek gépjármű-felelősségbiztosítással, de biztosítójuk időközben fizetésképtelenné vált.
Az ugyan megállapítható, hogy az Európai Unió legtöbb tagállamában a fizetésképtelenné vált biztosítók helyetti kártérítés/kártalanítás fizetésére létrehoztak valamilyen garanciaalapot vagy kártérítéssel megbízott szervezetet, azonban a tekintetben már eltérés mutatkozik, hogy mely időponttól lehet ehhez a szerevethez fordulnia a károsultnak, valamint, hogy ez a szervezet milyen terjedelemben köteles helytállni.[10]
Ezt a problémát jól érzékelteti az, hogy a romániai ASTRA Biztosító működési engedélyének visszavonásával, mely a magyarországi fióktelep működésére is kihatással van, milyen kérdések merültek fel. A kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. LXII. törvény (a továbbiakban: Gfbt.) ugyan a Kártalanítási Alap helytállását szabályozza a felszámolás alá került biztosító esetében[11] (mely szabály a külföldi biztosító magyarországi fióktelepére is kiterjed), azonban gondot okoz az, hogy azon időtartam alatt a károsultak hogyan jutnak kártérítéshez, amíg a biztosító működési engedélyének a visszavonása után az adott biztosító felszámolását nem rendelik el, ha az adott biztosító akár saját elhatározásából, akár felügyeleti határozat alapján nem teljesít a károsultnak kártérítést. A magyar jogalkotó érzékelte ezt a problémát, és módosította a Gfbt. szabályait[12] olyképpen, hogy a Kártalanítási Számla megelőlegezi a kártérítési összeget a károsultnak, s majd a Kártalanítási Számla kezelője, vagyis a Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) próbálja meg a román garanciaalappal elszámolni a kifizetett kártérítési összegeket.
Ebből következően szükséges lenne egy újabb gépjármű-biztosítási irányelvben szabályozni a fizetésképtelenné vált biztosítók helyetti helytállási kötelezettség bevezetését, erre egy szervet létrehozni, meghatározván a helytállás terjedelmének alapvető szabályait, valamint azt, hogy ezen szerv a károsult kártérítési igényét már akkor is köteles kielégíteni, ha az illetékes felügyeleti szerv az adott biztosító működési engedélyét visszavonta, annak érdekében, hogy az érintett biztosító felszámolásának elrendelését ne kelljen megvárni.
Az alapügy tényállása szerint a szlovéniai Grilc úr 2005. február 14-én Szlovákiában közúti közlekedési balesetet szenvedett, amit egy szlovákiai gépkocsival okoztak, mely gépkocsira a ČSOB Poistovna Slovakia biztosítónál rendelkeztek kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződéssel. A károsult a szlovák biztosító szlovéniai kárrendezési megbízottjánál, a Triglav d.d. biztosítónál érvényesítette a kártérítési igényét. A szlovéniai kárrendezési megbízott azonban a negyedik gépjármű-biztosítási irányelv[13] szerinti három hónapos határidőben nem adott választ a károsult kártérítési igényére, ezért a károsult a szlovén kártérítési szervezet ellen indított pert. Az elsőfokú szlovén bíróság a kártérítési testületet kártérítés megfizetésére kötelezte, míg a másodfokú bíróság arra hivatkozva utasította el a károsult keresetét, hogy a szlovén kártérítési testület passzív perbeli legitimációval nem rendelkezik. A károsult felülvizsgálati kérelemmel élt a szlovén Legfelsőbb Bírósághoz, mely bíróság az ügyet előzetes döntéshozatal iránt az Európai Unió Bírósága elé utalta. A szlovén Legfelsőbb Bíróság lényegét tekintve azt kívánta megtudni, hogy a negyedik gépjármű-biztosítási irányelv akként értelmezendő-e, hogy a kárrendezési megbízott hallgatása esetén a kártérítési szervezet ellen pert indíthat-e a károsult.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
