A házas nő vagyonának hozományként lekötött része a szerződéses vagyonjogon belül, éppen ezért rendi, illetve társadalmi állástól függetlenül volt jelen a tradicionális, majd a polgári magyar magánjogban, olyan jellemzőkkel, melyek világosan megkülönböztették a hazánkban oktrojált jogként, átmenetileg érvényesülő osztrák polgári törvénykönyv hozomány-fogalmától. Bár Grosschmid Béni a hozomány előfordulását hazánkban a maga korában a "gyér" és "esetleges" jelzőkkel illette, a női szabadvagyon "verseny-intézményeként" mégis helyet biztosított számára magánjogi törvénykönyvünk első tervezetében (1900). Kérdéses azonban, hogy bár hangoztatták, ténylegesen mit értettek a magyar kodifikátorok a jogegyenlőség elve alatt a házassági vagyonjogban, ha a férj tartási kötelezettségét és az azt többé-kevésbé ellensúlyozó hozományt még nem tekintették idejét múltnak. Az alábbi tanulmányban a Baranya Megyei Levéltár (BML) polgári törvénykezési iratai között fellelt házassági vagyonjogi perek, illetve hagyatéki jogviták iratanyagából hozott példák segítségével azt vizsgálom, hogy a 19. század második felétől a hozomány intézménye a hétköznapi jogéletben milyen formában és milyen tartalommal jelent meg, azaz indokolt volt-e megtartása mindaddig, míg a pártállami korszak családjogi törvénykönyve (1952. évi IV. tv.) a szerződéses vagyonjog egészét fel nem számolta.
A hozomány (allatura, allatura uxorea) fogalmát tekintve az 1848 előtti traditionális és polgári kori magánjogunkban jelentős különbség volt. Bár a definiálásban a jogtudomány egyes művelői egymástól némiképp eltértek, a század első felében általános volt, hogy a hozomány alatt tág értelemben mindazt a vagyont értették, amely "a' feleség tekintetéből a' férjhez jött".[2] Szűk értelemben azonban Czövek István, Johann von Jung és Szlemenics Pál csak az ingóságokat tekintették hozománynak,[3] mivel ingatlanok esetében, nevezzék azokat a feleség jószágainak (bona uxorae) vagy az örökösök tekintetében az anya jószágainak (bona materna), hozomány titulusa (titulo allaturae) alatt nem indítottak pert.[4] Az ingó hozományon belül elkülönítették egymástól a mennyegzői ajándékot (paraphernum, res paraphernales), melyet az eljegyzés vagy az esküvő alkalmával ajándékoznak a menyasszonynak, és az egyéb ingókat, melyek az előzőtől külömböznek, de igaz rájuk, hogy a feleségre nézve jutnak a férjhez. Czövek hangsúlyozta azt is, hogy a joggyakorlatban "ritkán, sőt soha nem indítanak a' paraphernum titulusa alatt pört", hanem mindkét esetben hozomány
- 193/194 -
követeléséről van szó.[5] Alsóviszti Fogarasi János - Kövy Sándort követve - ugyancsak a hozomány egy alkategóriájaként beszélt a menyasszonyi ajándékról, és az előbbi szerzőkhöz hasonlóan nem csak az eljegyzés, hanem a mennyegző alkalmával adott ajándékot is ide sorolta,[6] továbbá mind azt, "melyek az illendő kiházasításra tartoznak".[7] A menyasszonyi vagy mennyegzői ajándék és az ingó hozomány jogi természete között Szlemenics abban látta a lényegi különbséget, hogy a hozományi javak a férj vagyonával "öszve szoktak vegyülni, és azért Törvényeink által a' Férj Jószágainak terheik gyanánt tekintetnek."[8] Ezzel szemben a paraphernum, amely az előzővel szemben a férj ajándéka is lehetett, a feleség birtokában és rendelkezési joga alatt maradt: ezt a jogi tulajdonságot jelzi az elnevezése is, mely a római jogban a házas nő különvagyonát jelölte.
A hozomány "jussait' Czövek, miután "sokféle jelentéseit" tisztázta, a következőképp határozta meg: 1, a férj házassági terheinek megkönnyítésére szolgál; 2, a feleség tulajdonában marad; 3, nem veszítheti el azt sem házasságtörés, sem vérfertőző házasság, sem férje pártütése vagy felségsértése miatt; 4, gyerekeivel vagy mostoha gyerekeivel történő "osztozkodás" esetén azt "méltó jusson magának megtarthatja"; 5, végrendelet hiányában azokat törvényes maradékaira hagyja; 6, ha törvényes maradék nélkül hal meg, különbség van az ősi és a szerzett javak sorságban: ősi javai és a zálogjogok "az illető lineára vissza szállanak", ezekről nem végrendelkezhet, szerzeményekről végrendeletet tehet, illetve annak hiányában az 1687. évi XI. tc. szerint az ingók és a zálogjogok a férjre szállnak, míg az adományozott ingatlanok a fiskusra, az adományon kívüli ingatlanok pedig a felmenőkre; 7, "a házasság ideje alatt" a hozományi javak haszna a férjet illeti, aki szabadon rendelkezik vele, számadással nem tartozik, azaz visszaszolgáltatási kötelezettsége nem a hasznokra, hanem a hozomány állagára vonatkozott.[9]
A hozomány állagának kiadására Czövek szerint a Tripartitum és a joggyakorlat alapján a következők vonatkoztak: 1, a férj vagy örököse a felségnek vagy örökösének adta ki természetben vagy értéke szerint, ha természetben már nem volt meg; 2, a jogosultnak zálogjoga volt a hozomány értékéig a férj jószágán; 3, a hozomány kiadása megelőzte a férj hitelezőinek kieglégítését; 4, több feleség esetén a házasságkötések sorrendje szerint történt hozományuk kiadása; 5, a hozomány visszaszolgáltatása a férj - szerzeményein túl - ősi javait csak akkor terhelte, ha bizonytható volt az átadáson és a hozomány mennyiségén, illetve természeti mibenlétén túl az is, hogy a férj jószágába beruházták; 6, bizonyítási eszközként az okiratokat és a tanúvallomást fogadták el, a nő esküjét és a férj beismerését nem; 7. ha a hozomány beruházását a nő nem tudta bizonyítani, szerzemények pedig nem voltak, a hozományt "megemésztetettnek" (consumpta pro consumptis) minősítették; 8, ha a szerzeményeket a túlélő feleség örökölte, hozománya értelemszerűen nem volt kiadható; 9, a ráfordításokat kölcsönösen el kellett számolni, egyrészt amit az özvegy asszony a férj halála után a férj ősi jószágai javára vagy kárára tett, másrészt amit a férj a hozomány állagának megőrzésére eszközölt.[10]
A magyar hozomány eredetéről a legtöbb szakíró nem tett említést, míg mások[11] a római jogi előzményekre utaltak. A római jogi dos az a vagyonbeli érték volt, amelyet a nő atyja, maga az önjogú nő vagy bárki más a nőre tekintettel a házasság okából elsősorban a házasság terheihez való hozzájárulásként[12] a férjnek rendelt (dotis constitutio); élvezete a férj bevételét növelte és így a házasélethez kapcsolódó, szükségszerűen megnövekedett kiadásokat némileg ellensúlyozta.[13] Ha a juttatás ezt a célt nem töltötte be, jogi értelemben nem tekintették hozományadásnak.[14] A hozzájárulást nem maga a dos, hanem annak természetes és jogi gyümölcsei képezték, hiszen a házassági terhek fedezése a fructus dotis, nem pedig a dos terhe volt.[15] A dos ezen túl az elvált vagy özvegy nő ellátását is szolgálta,[16] hiszen a férjnek a házasság megszűnése esetén kötelmi kötelezettsége keletkezett a hozományi javak állagának visszaszolgáltatására, amely általában a nőt, illetve ilyen kikötés esetén azt illette, aki a dost rendelte (dos recepticia).[17] A visszaszolgáltatás a hozomány tárgyától függően a dolgok visszaruházásával, az idegen dologbeli jogokról való lemondással vagy a követelések visszaengedményezésével történt. A hozományul rendelt javak a férj vagyonának alkatrészeivé váltak, a hozományul rendelt dolgok pedig tulajdonába kerültek, ami a magyar hozomány-fogalomhoz képest - az azonos
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
