A jogászok számára egyre világosabbá kezd válni, hogy az elektronikus eljárások elterjedése megállíthatatlan, és magára valamit is adóügyvéd nem fogja tudni elkerülni az elektronikus aláírás beszerzését, valamint az ehhez szükséges eszközök és szoftverek elsajátítását. De mire jó ez az egész cécó? Mit tudnak segíteni a számítógépek a jog világában?
A jognak eleve sajátossága, hogy sztenderdizál. Egy eljárás megindításához, egy joghatás eléréséhez véges számú követelmény, jogi tény fennállását, vagy jogok meglétét igazoló okirat kell, rendszerint jól körülírható tartalmi és alaki kellékekkel. A legelső terület, ahová a számítógépek elértek, az a dokumentumkezelés, az iktatás volt. Itt még csak arról volt szó, hogy a nyomtatott, papír alapú irat kap egy gépi azonosítószámot, és ezzel előkereshetősége könnyebbé válik. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben aztán megjelentek az elektronikus nyilvántartások is. Ezek a nyilvántartások eleinte nagyon egyszerűek voltak, nagy számú "egyed" (pl. természetes személy) kevés számú adatát tartalmazták, és az adatok bevitele rendszerint kézzel történt, egy erre kiképzett személyzet segítségével, amely speciális szoftvereken, beviteli felületeken keresztül végezte ezt a munkát.
Mivel az elmúlt 5-6 évben a dokumentumok szinte 100%-a géppel készül, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy adatok millióit rögzítik kétszer, vagy még többször egy-egy - akár nagyon egyszerű - eljárásban is. Ugyanakkor a paradox ebben az, hogy ha egy adatot egyszer valaki rögzített ezt az adatot elvileg többször már nem kellene gépre vinni.
Ezzel szemben mi a helyzet? Ha csak egy szimpla cégeljárást nézünk, van olyan adat, (pl. a cég alapítóinak adatai), amelyet már az ügyvéd is ötször-hatszor begépel, (vagy másolgat), és ugyanez a cégbíróságon még egyszer megtörténik. És többször nemcsak azért rossz egy adatot rögzíteni, mert időrabló, hanem azért is, mert rengeteg hibalehetőséget rejt magában.
Logikailag a probléma megoldása pofon egyszerűnek tűnik, ugyanakkor korántsem az. Miért? Először is, egy közkeletű tévedést kell ezzel kapcsolatban eloszlatni. Az elektronikus okirat attól még, hogy elektronikus formában készült nem lesz automatikusan géppel olvasható is. Ebből a szempontból a dokumentumoknak legalább négy szintjét kell elkülönítenünk:
Amikor beszkennelünk egy iratot, akkor a gép ezt egyszerűen (ha nem használunk karakterfelismerő programokat, de ettől most tekintsünk el…) képként tárolja el, tehát nem tud később benne karaktereket, adatokat felismerni, mert csak képpontokat érzékel. Ennél egy szinttel fejlettebb, amikor - mint egy egyszerű word dokumentum esetén - az irat valóban iratként, karaktersorok, betűk, szavak, számok, jelek (és nem képpontok) halmazaként értelmezhető. (Ilyenkor például szabadszöveges keresés lehetséges a dokumentumban, vagy azok halmazaiban). Azonban az, hogy egy adott adat pontosan hol található, (pl. az ügyfél neve, vagy születési dátuma,) a gép számára még mindig nem evidens. A harmadik szinten strukturált dokumentumról beszélünk. Ilyenkor a dokumentum, (vagy az őt kísérő "adatlap") már pontosan tagolt, és minden egyes helyén csak egyféle adat szerepelhet. Ilyen dokumentumokkal már valóban elkerülhető például a többes adatrögzítés, és ilyen dokumentumokra már építhetőek automatizált eljárások. (Tehát bizonyos, döntést nem igénylő processzusok lefuthatnak emberi kéz érintés nélkül.) Végül a legfejlettebb azon elektronikus dokumentum, amely nemcsak strukturált, hanem sztenderdizált is, mert van egy széles körben elfogadott szabályrendszer, amely dokumentumok szerkezetét leírja például a bíróságok vagy az államigazgatás egyes szervezetei, és a jogi közösség tagjai számára, így közöttük adatcserét tesz lehetővé.
Ha egy egyszerű jogi dokumentumot, pl. egy jegyzőkönyveket strukturáltan szeretnénk tárolni, akkor először is építenünk kell egy "minta jegyzőkönyvet" az összes lehetséges jegyzőkönyv elem számbavételével. Az egyes elemeken belül további elemek lehetnek. (Pl. a jegyzőkönyv fejléce egy elem, de ezen belül lehetséges a jegyzőkönyv készítésének helye külön elemként, vagy a résztvevők szintén elem, de ezen belül elemek az egyes résztvevők.) Ha az egyes elemek neveit most zárójelbe tesszük, kezdetüket >, végüket < jellel szimbolizáljuk, akkor egy ilyen jegyzőkönyvszerkezet a következőképpen néz ki, már konkrét tartalommal is megtöltve: (jegyzőkönyv>) (cím>) Jegyzőkönyv (<cím) (fejléc>) (bevezető szöveg>) amely készült (<bevezető szöveg) (jegyzőkönyv készítésének dátuma>) 2001. 12. 20. napján (< jegyzőkönyv készítésének dátuma) (jegyzőkönyv készítésének helye>) az Ilyenolyan hivatalos helyiségben (<jegyzőkönyv készítésének helye) (résztvevők felsorolása>) (résztvevő1>) XY, (<résztvevő1) (résztvevő2>) NN (<résztvevő2), (résztvevő 3>) AA (<résztvevő3) részvételével (<résztvevők felsorolása) (<fejléc)... (<jegyzőkönyv)
Ne bonyolódjunk most bele abba, hogy ez számítástechnikailag hogyan cizellálható, illetve a valóságban mennyire tér el ettől. A lényeg, amit itt látni kell, hogy csak ilyen módon tehető egy szöveg "emészthetővé", "érthetővé" a számítógép számára. A példából látni lehet, hogy ha az egyes darabkák identifikálva azonosítva jellel ellátva, címkézve (angolul "mark", ezért lesz ezeknek a nyelveknek "markup language" a neve) vannak (pl. a dátum), akkor erre nemcsak kívülről lehet hivatkozni, hanem ezzel műveleteket is lehet végezni, méghozzá automatikusan, azaz a műveleteket a gép is képes elvégezni! A dátumhoz más dátumokat lehet kapcsolni, a neveket lehet adatbázisban tárolni, jogosultságokat lehet hozzájuk fűzni, (ki mit olvashat, ki mit lát, ki mit módosíthat stb.) és egy olyan darabkát, amelyet változtatás nélkül akarunk valahol megjeleníteni, nem kell redundánsan, hanem elég egyszer tárolni.
Számítástechnikailag egyébként az a szabvány, amelynek segítségével - pontosan ezzel a logikával - leírható egy dokumentum szerkezete, az ún. XML (eXtensible Markup Language) nyelv. A cégbíróságok számára közzétett sztenderd egyébként pontosan ez lesz. Az elektronikus cégeljárás új szabályai tehát pontosan a negyedik szintű dokumentumok meglétét feltételezik. A jelenlegi gyakorlat, amelyben az "elektronikus" csak annyit jelent, hogy 1., legfeljebb 2. szintű dokumentumok vannak jelen a rendszerben gyorsabban lefutó, vagy a jogi közösség kényelmét elősegítő megoldásokat nem szükségszerűen eredményez, mert elsősorban a dokumentumok archiválását, és előkeresését teszi könnyebbé.
A Ctv. új szabályai szerint az egyszerűsített cégeljárásban a cégek bejegyzéséről drámaian rövid idő (1 munkanap) alatt kell dönteni. Azért kell 4. szintű dokumentumoknak a rendszerben lennie, mert egyébként a határidők egyszerűen teljesíthetetlenek, vagy hatalmas adatrögzítői kapacitásokat kell mozgósítani, és a hibázás lehetősége is hatalmas lesz. Nem vitás, hogy egy bejegyzési kérelemről bizonyos esetekben könnyű dönteni, mert csak néhány paraméter (pl. jogi tény) meglétét kell ellenőrizni, de ez azt feltételezi, hogy a döntést hozó, (a cégbíró) nagyon gyorsan megkapja az összes adatot, és csak azokat az adatokat, pontos formában, amelyekről döntenie kell. Ehhez viszont az kell, hogy az adatok egyrészt rögzített formában kerüljenek be a cégbíróságra, és lefusson az összes, géppel elvégezhető ellenőrzés, (pl. egy dátum mezőben ne szerepeljen szó stb.) valamint a gépi szűrők a bíróság számára irreleváns "szemetet" előzetesen szűrjék ki.
A jelenlegi cégbírósági rendszer és eljárás ettől egyelőre messze van. Jóllehet maga a cégbírósági rendszer alkalmas, illetve alkalmassá tehető ilyen dokumentumok automatikus fogadására, magukat a sztenderdeket, szabályokat, szabványokat csak mostanában teszik közzé. Könnyen belátható továbbá, hogy magával a sztenderd közzétételével a gyakorló jogász problémája nincsen megoldva. Hogyan fog tudni ilyen szerkezetű dokumentumot előállítani? Ehhez neki elektronikus űrlapokat kell adni, amelyeket "normál módon" kitöltve azok "kiköpik" magukból ezt az adathalmazt, ebben a szerkezetben. Most már csak az a kérdés, hogy ki fogja ezeket az űrlapokat létrehozni?
Nyilvánvaló válasz lenne, hogy az állam. Van is erre példa hazánkban. Az APEH a saját maga által fejlesztett űrlapkitöltő rendszerrel, és a hozzá passzoló űrlapok előállításával azonban annyit bajlódik (és mennyi pénzt elkölt erre), hogy véleményünk szerint ez nem járható út. Az optimális véleményünk szerint az, hogyha az állam csak a szabályokat, (ez esetben az adat tartalmát és szerkezetét, az XML sémát) teszi közzé, és rábízza a piaci szereplőkre, hogy fejlesszenek minél kényelmesebb, egyszerűbben kezelhető, olcsó és gyorsan frissített űrlapokat, és űrlapkitöltőket. Akárcsak a nyomtatott világban. Ez aztán (sok más feltétel megléte mellett) garancia lehet arra, hogy a elektronikus eljárást a jogalkalmazók valóban úgy éljék meg, amilyen céllal született: munkát gyorsító, és könnyebbé tevő fejlődésként. Lesz-e ilyen döntés? És mikor? A bevezetés időpontja közeleg. ■
Visszaugrás
