Horváthy Balázs: Megjegyzések a Societas Europaea koncepciójához (JK, 2003/1., 33-45. o.)

Az Európai Tanács 2000. decemberi nizzai ülését követően már nem volt kétséges, hogy - ha kényszerű kompromisszumok árán is - az európai részvénytársaság (Societas Europaea, a továbbiakban: "SE") tervezetét sikerül révbe juttatni. Tizenöt évvel azt követően, hogy a közösségi jogban megjelent az első sui generis társasági forma, az európai gazdasági érdekcsoport, 2001 őszén elfogadták az SE statútumát. A kétszintű szabályozás a Tanács 2157/2001/EK sz. rendeletből[1] (a továbbiakban: Rendelet), illetve a Tanács 2001/86/EK sz. irányelvből[2] (Irányelv) áll. Jelen tanulmány a végül elfogadott koncepció néhány csomópontján át próbál képet adni a szabályozás lényegéről úgy, hogy közben utalás történik azokra az elméleti, illetve gyakorlati problémákra, melyek megoldása az európai részvénytársaság sikeres működésének előfeltétele lesz.

I.

Az unifikált részvénytársasági forma koncepciójának bukása és ennek főbb okai

1. Az Európai Gazdasági Közösség fennállásának második évében vetődött fel az egységes európai részvénytársaság közösségi jogi alapjának megteremtésére irányuló gondolat. Ezt követően 1966-ban került összeállításra az a koncepció, melyből 1970-re a Bizottság elkészítette és benyújtotta a Miniszterek Tanácsához rendelettervezetét.[3] Ennek 1975-ös átdolgozását követően - hosszas vitákat után - 1988-ban jelent meg az új javaslat, melyet 1989-ben[4] módosítottak, majd 1991-ben[5] "véglegesnek tekintett" formában terjesztették elő. A javaslatot végül nem sikerült elfogadtatni, az immáron 15 tagú Unió tagországainak maradéktalan megegyezése csak 2000 év második felében körvonalazódott újra.[6]

A tervezetek legneuralgikusabb szakasza a munkavállalói participációs jogokat érintette. Ennek - a nemzeti politikai dimenzióból is táplálkozó - oka elsődlegesen abban jelölhető meg, hogy a tagállamokban alapvetően eltérő, egyes viszonylatban pedig szögesen ellentétes szabályozási hagyományok határozták - és határozzák meg most is - a munkavállalók vállalatvezetésben történő részvételét. Jól dönteni nem lehetett, hiszen a kérdéskör bármilyen éllel történő felvetése és közösségi jogi szintre emelése mindenképpen sértette a meglévő érdekeket: a participáció megerősítése és kötelező jellegű szabályozása heves ellenállásába ütközött azon tagállamok esetében, melyekben a "workers involvment" alacsony szintű jogosultságokat foglalt magában, vagy teljesen ismeretlen volt (pl. Egyesült Királyság). Ezzel szemben munkavállalói érdekek sérültek volna abban az esetben, ha az SE statútuma mintegy "felhígítja" azon tagállami hagyományokat, melyek alapján a cégvezetésben erős munkavállalói részvételre vonatkozó jogi szabályozás alakult ki (pl. Németország). Mindemellett reális veszélyként merült fel az is, hogy a munkavállalói participáció jelenlegi szintjének befagyasztása - azaz ha az SE közösségi jogi szabályozása a komp-

- 33/34 -

romisszum érdekében a kérdéskört nem érinti, meghagyva így a különböző nemzeti szabályozásokat - versenyelőnyhöz juttatja azon tagállamok vállalkozásait, melyekben a munkavállalói jogok e területen csekély szinten, vagy egyáltalán nem biztosítottak.[7] Ehhez hozzátehetjük, hogy bizonyos esetekben egy át nem gondolt, "Európa feletti" SE koncepciója még ahhoz is hozzásegíthetne egyes tagállami vállalatokat, hogy az európai részvénytársaság formáját magukra öltve kibújjanak a tagállamuk szigorú participációs szabályai alól. A Bizottság érezve a tagállamok közötti megegyezés lehetőségének hiányát, az 1970-es koncepcióhoz képest az említett "második végleges" tervezetében (1991) már alapjaiban változtatta meg a szabályozás filozófiáját. A munkavállalói részvétel szabályai kikerültek az SE statútumát szabályozó rendeletből és külön irányelvbe lettek átültetve. Az unifikációs törekvések megtorpanását jelezte az is, hogy az irányelv-tervezet a participációs szabályok esetében a nemzeti hagyományokra alapozott modellek közötti választási lehetőséget biztosított.[8] Az eredeti javaslat ilyetén "lecsupaszítása" sem volt elegendő ahhoz, hogy a tagállamok elfogadják a tervezetet. A végül keresztülvitt Rendelethez és Irányelvhez vezető út - a következőkben még tárgyalandó - könnyítéseken, illetve bizonyos vonatkozásban az opting-out lehetőségének biztosításán keresztül vezetett.[9]

2. Kevesebb szó esik azonban arról a közjogi jellegű vitáról, amely a javaslatok elfogadásának jogalapja körül bontakozott ki, és amely témánknál messzebbre vezetve, a közösségi döntéshozatal egészének problematikájára, illetve az alapszerződési rendelkezések ellentmondásaira is utal. A politikai konszenzus hiánya indokolttá tette a szabályozási jogalap "gondos" megválasztását, azaz olyan döntéshozatali eljárás megcélzását, melynek keretében a Tanács határozatához nem szükséges az egyhangúság, hanem elegendő a minősített többségi döntés. Az 1991-ben két külön jogszabálytervezetbe szétválasztott szabályozás jogalapjaként különböző alapszerződési cikkeket jelölt meg a Bizottság. A statútumot magába foglaló rendeletjavaslatban a jogharmonizációs cikk, mint főszabály egyik kivétele lett meghivatkozva,[10] azonban ez a munkavállalói részvételt szabályozó irányelvre - jogszabályi kizárás folytán - nem volt alkalmazható.[11] Ha a Bizottság ragaszkodik ehhez a jogalaphoz, akkor - már csak az Európai Közösséget létrehozó szerződés (EKSz) logikáját, illetve célját követve is - kizárólag a főszabályt, azaz a jogharmonizációs cikket jelölhette volna meg az irányelvtervezetben felhatalmazó normaként, minthogy a főszabály kivételének kizárása - ellenkező rendelkezés hiányában - a főszabály érvényesülését eredményezi. Ez azonban azt eredményezte volna, hogy a munkavállalói részvételről szóló irányelv elfogadásához egyhangúságot kellett volna biztosítani a Tanácsban.[12] Ezt elkerülendő a Bizottság az irányelvtervezetben a Közösség jogalkotási hatáskörét a letelepedési jog azon cikkére alapította, mely már együttdöntési eljárást, azaz a Tanácsban minősített többségi határozatot írt elő.[13] Az ide vonatkozó polémiák indukálták az Amszterdami Szerződés azon módosító szakaszát, mely az EKSz szociális fejezetében külön felhatalmazást ad a Tanácsnak a munkavállalók vezetésben való közös részvételének szabályozására:[14] ez a döntés azonban már egyértelműen egyhangú tanácsi határozathozatalt követel meg.

2000-ben a Tanács a választott jogalap megváltoztatásáról döntött.[15] Mind a Rendelet, mind az Irányelv jogalkotási alapjaként az EKSz 308. cikkét (korábbi 235. cikk) kívánták megjelölni. Ezáltal a vita súlypontja a tagállamokról áthelyeződött az Európai Parlament és a Tanács közötti viszonyra. Ugyanis a jogalap megváltoztatása azzal a következménnyel járt, hogy ugyan a Tanácsnak mindkét jogszabályról egyhangúlag kellett határoznia, azonban nem az Európai Parlamentnek jelentős döntési jogosultságokat biztosító együttdöntési eljárásban, hanem a lényegesebben kisebb beleszólást megengedő konzultációs döntéshozatal keretében. Az Európai Parlament - már a konzultációs eljárásban kifejtett - véleményében ellenezte a más jogalapra történő áttérést, fontolgatta az Európai Bíróság előtti eljárás-kezdeményezést is.[16] Végül a 2001-ben kihirdetett Rendelet, illetve Irányelv konzultációs eljárásban, az EKSz 308. cikkére hivatkozással került elfogadásra.