Az Európai Közösség verseny-felügyeleti rendszere kiépülésének egyik első lépcsőjét jelentette az EGK szerződés 83. cikke alapján, a Tanács által kibocsátott 17/62 rendelet, mely tisztázta a Bizottság jogkörét a 81. és 82. cikkek alkalmazása kapcsán. A későbbiekben kibocsátásra kerülő rendeletek, a Bizottság és a Bíróság gyakorlata, iránymutatásai komplex rendszerré váltak, s így egy korábban, a legtöbb tagállamban ismeretlen versenyjogi kultúrát hoztak létre és biztosították az EGK szerződésben foglalt célkitűzések megvalósulását.
Az anyagi jog érvényesítésének útja az eljárásjog alkalmazásán át vezet, mégis viszonylag kevés teret szentelnek az irodalomban az eljárásjogi kérdéseknek. Ennek egyik oka, hogy általában túl száraznak tartják a témát. Sok esetben azonban megfelelő, az anyagi jog által kellően megalapozott határozatok hatályon kívül helyezésére kerül sor azért, mert nem tartották be maradéktalanul az eljárási szabályokat. A közösségi jogban is lehet példát találni arra, hogy hosszú, akár évekig is elhúzódó eljárás végén a megszülető bizottsági határozatot azért semmisít meg a Bíróság, mert az indoklás nem eléggé részletes vagy mert elmulasztotta a feleket az eljárás valamely szakaszában személyesen meghallgatni.
Szükséges éppen ezért foglalkozni az eljárásjoggal, hogy a felek és más érdekeltek az eljárás alatt és a döntés meghozatalakor is kellően informálva legyenek és érveiket előadhassák, hiszen az eljáró hatóságnak is érdeke, hogy a lehető legteljesebb kép alapján hozza meg döntését. Az eljárásjog szabályai garanciát jelentenek a felek számára, hogy ügyüket megfelelő szakszerűséggel és odafigyeléssel intézik el, de a hatóság számára is ez teremti meg a lehetőséget az ügy lefolytatását késleltetni kívánó felekkel szembeni fellépésre, az információk kényszerítő jellegű begyűjtésére. A dolgozatban az EK-Szerződés hivatkozott cikkei, az egységesség érdekében, az 1999. május 3-án hatályba lépett Amszterdami Szerződés által átszámozott formában jelennek meg, függetlenül attól, hogy az idézett szövegek és jogi rendelkezések azokat eredetileg milyen számozással tartalmazták.
Az 1956-ban közzétett Spaak jelentés[1] kiemelte, hogy a közösségeket létrehozó szerződésnek meg kell akadályoznia, hogy monopóliumok vagy monopolisztikus praktikák akadályozzák a közös piac létrehozását, alapvető céljainak megvalósulását. Monopóliumként határozták meg mind a domináns pozíciót, mind a versenyt korlátozó megállapodásokat.
Ezt a megközelítést fogadta el az EK-Szerződés is, mely tiltja az erőfölényes helyzettel való visszaélést (82. cikk) és a vállalatok közötti versenykorlátozó megállapodásokat is (81. cikk). A tagállamok által is szorgalmazott szigorú tilalmi rendszer azonban nehézségeket okozott az EK-Szerződés szövegezésekor. Meg kellett ugyanis határozni azokat a feltételeket, melyek fennállta esetén a tilalom kivételesen feloldhatóvá válik.
Ennek megvalósítására kétféle megoldás látszott elfogadhatónak. Az egyik egy közvetlenül alkalmazható kivételi rendszer, melyben az előre meghatározott feltételek esetén a tilalom nem érvényesül. A másik egy engedélyezési rendszer, melyben az arra felhatalmazott hatóság konstitutív aktusa oldja fel az EK-Szerződésben foglalt tilalmat. A két rendszer közötti kompromisszum je-
- 425/426 -
gyében jött létre végül a 81. cikk (3) bekezdése, melyben az eredeti szövegjavaslat szerinti "a versenykorlátozó megállapodásokat érvényessé lehet nyilvánítani " szöveg helyére a negatív megfogalmazású "az (1) bekezdés rendelkezései alkalmazhatatlannak nyilváníthatók" kitétel került. Így megmaradt a jogalkotó számára a választási lehetőség, az engedélyezési és a közvetlenül alkalmazható kivételi rendszer között.
Az EK-Szerződés 83. cikkében foglalt felhatalmazás alapján a Bizottság 1960. október 28-án hozta meg rendelet-tervezetét,[2] melyben három fő célt jelölt meg. Egyrészt biztosítani kívánta a felügyeleti hatóságok részére a döntéshozatalhoz szükséges mennyiségű információt, másrészt létre kívánta hozni a 81. cikk (3) bekezdés egységes alkalmazásához szükséges szervezetet, s végül garantálni kívánta a jogbiztonság feltételeit az üzleti élet számára. A rendeletet, 17/62 számon, 1962. február 6-án fogadták el. A 81. cikk (3) bek. alkalmazása tekintetében a rendelet végül is engedélyezési rendszert állított fel. Eszerint az eljárás megindításához a Bizottság bejelentés formájában való előzetes tájékoztatására van szükség. A bejelentéshez mellékelni kell a mentesítettnek vélt gyakorlatra, megállapodásra vonatkozó adatokat, így biztosítottá válik a döntés meghozatalához szükséges, kellő mértékű informáltság is. A korlátozó gyakorlatok bejelentése nem vált minden esetre nézve kötelezővé, de a bejelentés szükséges a 81. cikk (3) bek. alkalmazásához, az egyedi mentesítésben való részesüléshez.
Az engedélyezési rendszer centralizált struktúrájú, ami azt jelent, hogy egyedül a Bizottságnak van joga a versenykorlátozó magatartás kapcsán a közösségi tilalmak alkalmazhatatlanságát kimondani. Erősíti ezt a kizárólagosságot, hogy a nemzeti versenyhatóságok hatásköre automatikusan megszűnik, ha a Bizottság az ügyben eljárást indít.[3] Az eljárást a Bizottsági struktúrában a versenyfelügyeletért felelős IV. Főigazgatóság folytatja le. Maga a főigazgatóság nyolc további igazgatóságra osztott. Az "A" Igazgatóság feladata az általános versenypolitika meghatározása, és a versenykoordináció. A "B" igazgatóság látja el a fúziókontrollt. A "C", "D", "E", és "F" igazgatóságok foglalkoznak az egyes ágazatokban megvalósított versenykorlátozások kivizsgálásával. A "G" és "H" igazgatóságok feladata pedig az állami támogatások felügyelete.[4]
A közösségi versenyjogi szabályok érvényre juttatása megvalósulhat a nemzeti versenyjogi hatóságok, bíróságok által is, de a legfontosabb szerepet ebben a kérdésben a jogalkalmazás centralizáltsága miatt, a Bizottság játssza. A Bizottság többféle forrásból értesülhet egy versenykorlátozó megállapodás létéről.
Elsődleges fontosságú forrásnak tekinthetők a felek által bejelentett megállapodás szövege, illetve a felek által, a bejelentéskor megadott más adatok. Egy megállapodás vagy gyakorlat felek általi bejelentése a Bizottsághoz alapvetően kétféle okból történhet. Az egyik, hogy ha a felek részesülni akarnak a 81. cikk (3) bekezdésben foglalt kedvezményben, vagy a rendelet 2. cikkében meghatározott nemleges megállapításban, akkor az azt biztosító bizottsági döntéshez nélkülözhetetlen a bejelentés. A másik ok, hogy nem szabható ki büntetés, illetve napi bírság a kérdéses gyakorlat versenykorlátozó volta miatt arra az időszakra nézve, mely a bejelentés és a bizottsági döntés közé esik, feltéve, hogy a felek nem változtatnak a bejelentett gyakorlaton [15. cikk (5) bek. (a) pont).
A második információforrás a versenyjogi szabályok megsértésére hivatkozó harmadik személyek panasza. Léteznek formális panasztételi eljárások, de a Bizottság informálisan is tudomást szerezhet a kifogásokról. A panasztételi lehetőség a gyakorlatban részes feleket és harmadik személyeket egyaránt megilleti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
