Az alkotmányos kultúra - az alkotmány írott szabályain túl - jelentős hatást gyakorol arra, hogy milyen elvek mentén és milyen formában születnek a közhatalmat gyakorló szervek döntései, milyen mozgástér áll rendelkezésükre a társadalmi viszonyok formálásában. Hasonlóképpen az is részben az alkotmányos kultúra függvénye, hogy a társadalmi közeg, amelyben a közhatalmat gyakorló szervek kifejtik tevékenységüket, milyen módon reagál az alkotmányos intézmények döntéseire, milyen elvárásokat támaszt azok tevékenységével szemben.
Az alkotmányos kultúrát természetesen az állami szervek, a társadalom, a civil szféra, és a politikai részvételi jogaikkal élő választópolgárok közösen formálják, és az nem függetleníthető az adott társadalom történelmi és kulturális tapasztalataitól.[1] Érdemes különválasztani az alkotmányos kultúrát a politikai kultúrától: míg előbbi hatással van valamennyi állami szerv tevékenységére és valamennyi társadalmi viszony alakítására, elsősorban az alkotmányos értékek mentén alakítva azok dinamikáját, a politikai kultúra jellemzően a törvényhozó és végrehajtó hatalom tevékenységét, valamint a választópolgárok támogatásáért folytatott politikai versenyt formálja.
Az alkotmányos kultúrák több szempont szerint csoportosíthatók - azokat nem határozza meg kizárólagosan az adott állam jogrendszere és politikai rendszere. Az alkotmányos és jogállami értékek alapján szerveződő demokráciák vizsgálata során elválasztható egymástól az európai és az amerikai alkotmányos hagyomány. Az elválasztás alapja az alkotmányos kultúra szűkebb felfogása, amely az egyes kormányformák sajátosságai és a szabályozási megoldások hasonlóságán túl elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy melyek azok a fogalmak, elméleti megközelítések, értékek, amelyekre visszavezethetőek az alkotmányos normák és az azokra alapított jogalkalmazói gyakorlat.[2]
Az európai és az amerikai megközelítés különbségében meghatározóak a történelmi tapasztalatok. Míg az amerikai alkotmányos rendszer (az 1787-es Alkotmány szükségszerű kiegészítéseivel és esetenkénti újraértelmezésével) alapvetően kiállta az idő próbáját, a második világháború európai (elsősorban németországi) tapasztalata megrendítette a népszuverenitás kizárólagosságába és a politikai típusú intézményekbe vetett bizalmat - a háború politikai vezetői jellemzően demokratikus úton kerültek hatalomra.[3] Az új európai alkotmányos megközelítés (amelynek mintaként szolgáló alapja a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlata) paradigmaváltásként is értékelhető (postwar paradigm), amennyiben annak középpontjába a népképviseleti intézmények helyett az alkotmány tartalmi értékei - kiemelkedően az emberi méltóság és az egyenlőség - kerültek, az állami intézmények mozgásterét pedig alapvetően meghatározza ezek védelmének követelménye.[4] Ezzel párhuzamosan az amerikai felfogásban megerősödött az a megközelítés, amely a demokratikus alkotmányok számára történelmi mintaként szolgáló alkotmányos rendszer egyediségét hangsúlyozza (exceptionalism).[5]
Eltérő megközelítések azonosíthatók az egyén pozíciója tekintetében is. Az európai megközelítés elsősorban a joguralom/jogállam értékéből indul ki - az egyén számára ennek megfelelően a jogszabályok megismerhetősége, előreláthatósága, és az alkotmányos értékekkel összhangban lévő tartalma jelenti a garanciát alapvető jogainak és szabadságának védelmére. Ezzel szemben az amerikai megközelítés jellemzően az államhatalommal szemben megfogalmazható erős egyéni autonómia széles körű védelmének tételéből indul ki, és főszabály szerint a be nem avatkozást várja el a jogalkotótól[6] - az egyéni szabadság és az egyéni felelősség ilyen értelemben az individualista alkotmánykoncepció meghatározó eleme.[7]
Az alkotmányos kultúra természetesen szoros kölcsönhatásban van a különböző demokrácia-felfogásokkal is. Bár a formális, többségi demokrácia-felfogás önmagában egyik jogállami demokráciára sem jellemző, a demokrácia megközelítésében is kimutathatók jellemző különbségek európai és amerikai viszonylatban. Míg az amerikai felfogásra elsősorban a politikai
- 492/493 -
versenyt középpontba helyező plurális demokrácia-felfogás jellemző, a modern európai gyakorlat elsősorban a demokrácia tartalmi értékeit hangsúlyozó deliberatív demokrácia-felfogásra épít.[8]
Az alkotmányos kultúra eltérő beágyazottsága a közhalmi döntések kommunikációja számára is különböző kontextust eredményezhet. Moshe Cohen-Eliya és Iddo Porat - részben a fenti jellemzők alapulvételével - arra a következtésre jut, hogy az amerikai megközelítésben a közhatalmi szervek döntéshozatalára az autoritás kultúrája jellemző, míg az európai megközelítés az igazolás kultúráját feltételezi. Az autoritás kultúráján alapuló megközelítés elsősorban - az állami szervek irányában fennálló, történelmi tapasztalatokból építkező bizalom tényéből is következően - a közhatalmat gyakorló intézmények alkotmányos felhatalmazására és azzal összefüggésben arra a követelményre összpontosít, hogy az adott szerv ne lépje át saját hatáskörét. Ezzel szemben az igazolás kultúráján alapuló megközelítésben a felhatalmazás pusztán a legitim döntés előfeltétele: annak elfogadhatóságához minden esetben szükséges az is, hogy az adott közhatalmi szerv koherens, meggyőző, és észszerű érvekkel támassza alá döntését.[9] Az igazolható döntéshez tehát meg kell adni annak elfogadható tartalmi magyarázatát, és világosan rá kell mutatni az ahhoz vezető megfontolásokra.
A továbbiakban a magyarországi alkotmányos kultúra állapotát a fenti értelmezési keretben vizsgálom, (a) az alkotmányozás kultúrája, (b) a közhatalom gyakorlásának kultúrája és (c) a jogvédelem kultúrája szempontjából jellemző, az Alaptörvényhez kapcsolódó gyakorlat meghatározó elemeinek értékelése alapján. Az alkotmányos kultúra állapotára természetesen a választópolgárok, a civil szféra, és a társadalom egésze is jelentős hatást gyakorol,[10] az elemzés azonban átfogó értékelés helyett a mozgásban lévő állami gyakorlat irányainak felvázolására szorítkozik.
Az alkotmányos kultúra hatása az alkotmányozás folyamatában mutatható ki a legtisztábban: meghatározhatja, hogy milyen eljárásban fogadja el az alkotmányozó az Alaptörvényt, hogyan alakítja ki a közhatalom gyakorlása számára rendelkezésre álló kereteket, milyen garanciákat érvényesít az alapvető jogok védelmében, és természetesen azt is, hogy milyen technikákat alkalmaz a társadalom más szereplőinek bevonására az alkotmányozás folyamatába. Hasonlóképpen az alkotmányos kultúra hatása mutatható ki abban, hogy milyen esetekben él az alkotmányozó alkotmánymódosítással vagy alkotmány-kiegészítéssel.
A magyar alkotmányos szabályozás - 1989 óta változatlanul - közismerten könnyen módosíthatóvá teszi az alkotmányt, amennyiben ahhoz a képviselők kétharmadának szavazatát írja elő. Bár ez a létszámarány a parlamenti többséghez képest megerősített politikai támogatást kíván meg, az 1994-1998 és a 2010-2014 közötti ciklusok parlamenti erőviszonyai alapján könnyen belátható, hogy - a funkcionálisan meglévő különbség ellenére - a kormánytöbbség formálisan könnyen alkotmányozó többséggé válhat. Ilyen esetben természetesen szólhatnak racionális politikai érvek a kormánytöbbség alkotmányozási szándékának elkerülhetetlensége, és az ellenzék attól való távolmaradásának igénye mellett,[11] azonban az alkotmányozás folyamatával kapcsolatban nem hagyhatók figyelmen kívül azok a tartalmi követelmények, amelyek az Alkotmány normatív előírásain túl, az alkotmányos kultúra irányából fogalmazhatók meg.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
