"Ha az ember rájön valami újdonságra, azonnal kisebbségbe kerül; egy olyan kisebbségbe, amelynek egyetlen tagja van: ő maga."[1]
Aki az elmúlt két évtizedben nyomon követte Andrássy György pécsi jogászprofesszor munkásságát, annak a nyelvszabadság eszméje nem ismeretlen. A szerzőben már a 90-es évek elején megfogalmazódott az a gondolat, hogy minden embernek joga van egy ma még csak kevéssé ismert és elismert szabadságra, a nyelvszabadságra, azóta pedig mintegy tucat magyar és angol nyelvű tanulmányt[2] publikált a témában. Andrássy 2013-ban megjelent könyve ugyanakkor közel sem puszta összefoglalás: a nyelvszabadságot minden eddiginél alaposabban, eddig sohasem érintett kérdéseket tárgyalva, logikai és történeti megközelítésben is igazolja, miközben hallatlan mennyiségű anyagot dolgoz fel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának előkészítő dokumentumaiból.
Mindez az anyag ezidáig nemcsak magyar nyelven volt ismeretlen, de az igen kiterjedt nemzetközi kommentárirodalom sem elemezte a Nyilatkozatot nyelvi jogi szempontból. Andrássy Györgynek a Nyilatkozat előkészítő anyagaival kapcsolatos kutatómunkája egy jogtörténésznek is becsületére válna, jogász-filozófusként pedig külön dicséretre méltó, hogy ilyen horderejű feladatra vállalkozott.
A Nyelvszabadság c. könyv alapvetően jogtudományi, nemzetközi jogi munka, de filozófiai és jogtörténeti vonatkozású fejezetei, sőt, nyelvészeti és pszichológiai utalásai miatt a szó legjobb értelmében vett multidiszciplinaritása elvitathatatlan. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szerző sokáig halogatta a könyv megírását, hiszen a Pécsi Tudományegyetem Társadalomelméleti és Politikatudományi Tanszékének vezetőjeként elsősorban filozófiát oktatott. Magához a nyelvszabadság felismeréséhez is filozófiai összefüggésben, Rawls igazságosság-elmélete[3] kapcsán jutott el, s ennek megfelelően eleinte jól ismert és széles körben elfogadott filozófiai érvek segítségével igyekezett igazolni a nyelvszabadságot. Mivel ezeket az érveket az emberi jogok filozófiájából kölcsönözte, hamar eljutott a következtetéshez, hogy a nyelvszabadság szintén emberi jog, ennél fogva helyet kellene kapnia az emberi jogok listáin. Minthogy pedig az emberi jogok legfontosabb listáit az emberi jogok nemzetközi joga fektette le, az elméleti problémának komoly gyakorlati, jogalkotási jelentősége is van. (vö. 9.)
Valóban rendkívüli, és a recenzió írójában is számtalan alkalommal felmerült már a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy első ránézésre ennyire magától értetődő szabadságot - minden ember jogát a saját nyelvének használatára - nem ismer el a nemzetközi jog, és a 90-es években felélénkülő nemzetközi kisebbségvédelmi jogalkotás sem vezetett el egyetlen nemzetközi jogászt sem ahhoz a felismeréshez, hogy itt valami alapvető hiányosságról van szó. Hiszen a nyelvszabadság nem újdonság: a belga alkotmány már 1831, a svájci 1998 óta elismeri, de ami azt illeti, a nemzetközi jog is elismerte már egyszer ezt a szabadságot: a két világháború között a Népszövetség égisze alatt született kisebbségvédelmi rendszer jogában. Azóta a dolog valahogy feledésbe merült, és a nyelvi jogok ügye szinte kizárólag kisebbségi kérdésként merül fel. Amikor Andrássy György szinte naiv természetességgel felteszi a kérdést, hogy a nyelvi többséghez tartozó személyeknek miért nincsenek nyelvi jogai, akkor általában döbbent csönd következik - amint ennek e sorok írója is több esetben tanúja volt. A zavarukból felocsúdó szakemberek általában olyasféle érveket hoznak fel, mint például: 1. az, hogy a nyelvi többséghez tartozó személyeket is megilletik ezek a jogok, teljesen magától értetődő, ezért felesleges lenne külön megfogalmazni; 2. ezt a
- 630/631 -
nyelvi többséghez tartozó személyek éppen ezért sosem igényelték; 3. a nyelvi jogokkal kapcsolatos problémák a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyekkel kapcsolatban szoktak felmerülni; 4. a nyelvi többséghez tartozó személyek nem szorulnak rá a nemzetközi jog védelmére, mert nyelvi jogaikat az államok belső joga kellően biztosítja.[4] Andrássy György minden ellenvetésre kimerítő választ ad, ehelyütt azonban elegendőnek látszik annyit leszögezni, hogy az utolsó három ellenérv - akár elfogadjuk ezek megalapozottságát, akár nem - pusztán gyakorlati megfontolásokra épít, holott rendkívüli jelentőségű elméleti, egészen pontosan emberi jogi kérdésről van szó. Mivel az emberi jogok doktrínája szerint az emberi jogok az embereket emberi mivoltuknál, emberi lényegüknél, emberi természetüknél vagy emberi méltóságuknál fogva illetik meg, e jogok elismerése egyáltalán nem lehet gyakorlati megfontolások függvénye.
Az első ellenérvre a legegyszerűbben azt mondhatjuk, hogy a természetjogi és emberi jogi tanítások éppen az evidenciákat, a magától értetődő, vitathatatlan igazságokat szokták megfogalmazni. Ezen túl is problematikus azonban a nyelvi jogok kisebbségi jogokként történő kezelése, amire ez idáig csak Andrássy György hívta fel a figyelmet: abból, hogy az emberi jogok egyetemes, minden embert megillető jogok, fogalmilag következik, hogy a kisebbségi nyelvi jogok nem illeszkednek e jogok közé. Az emberi jogok nemzetközi jogát emiatt súlyos koherenciaproblémák, a szerző egyik kedvelt kifejezésével élve: paradigma-rendellenességek terhelik, amit csak úgy lehet kiküszöbölni, ha a nyelvi többséghez tartozó személyek nyelvi jogait is elismerik. (Voltaképpen ezek implicit módon benne is rejlenek a hivatalos nyelv intézményében; mi az akadálya hát az explicit elismerésnek?)
Ezek után tulajdonképpen nem is maradna hátra más, mint annak igazolása, hogy a nyelvszabadság valóban emberi jog. Sőt, ha már itt tartunk - mondhatnák a jogpozitivisták -, előbb maguknak az emberi jogoknak a létezését kell bizonyítani. Ez azonban olyan horderejű feladat, amire a szerző még egy négyszáz oldalra rúgó kötetben sem vállalkozik, és rögtön kiderül, hogy nincs is rá szükség. Bár Andrássy "nem kívánja megfosztani magát azoktól az előnyöktől" (29.), amelyeket az igazolás különféle útjai kínálnak, alapvetően az érvelésnek mégis egy egyszerűségében nagyszerű, ám rendkívüli alaposságot és logikai tisztánlátást igénylő módját választja: a nyelvszabadságot az emberi jogok uralkodó elméletéből, valamint az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogából vezeti le. Nem bocsátkozik tehát bele az emberi jogok létével kapcsolatos vitába, hanem az elismert emberi jogokat veszi kiindulópontul; úgy vezeti le a nyelvszabadságot, ahogyan az az emberi jogok létező listáiból hiányzik. "Ennek az érvelési módnak két nagy előnye van: egyfelől az, hogy a levezetés számos ponton logikai kényszerítő erővel rendelkezik, másfelől pedig az, hogy az ilyen levezetés abba a következtetésbe torkollik, hogy az az elmélet vagy joganyag, amelyből a bizonyítás kiindul, magában foglalja, s ily módon hallgatólagosan mintegy el is ismeri a nyelvszabadságot. Ez pedig, ha a bizonyítás kiindulópontja történetesen az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga, voltaképpen azt jelenti, hogy az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga már ma is magában foglalja a nyelvszabadságot, s ezért a jogalkotóknak csak azt kellene elismerniük, amit hallgatólagosan, implicit módon már eddig is elismertek." (30.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
