Benke József[1]: A reményvétel "iskolapéldái" a római jogban (JURA, 2004/1., 32-38. o.)

I. Az aleatórius szerződések körének meghatározását és rendszerének felépítését a római jog az utókorra hagyományozta feladatul, amit a hatályos kódexek három szabályozási elv mentén oldottak meg. A szabályozottság fokozatai ugyanis a német Ptk.-nak a szerződési szabadság elvére alapozó hallgatása, a latin törvénykönyvek általában egymondatos vezér-elve,[1] végül az osztrák Ptk. kazuisztikus részletezése által alkotott skálán helyezkednek el:

ABGB: "Ein Vertrag, wodurch die Hoffnung eines noch ungewissen Vorteiles versprochen und angenommen wird, ist ein Glücksvertrag. Er gehört, je nachdem etwas dagegen versprochen wird oder nicht, zu den entgeltlichen oder unentgeltlichen Verträgen." (§1267)

"Glücksverträge sind: die Wette; das Spiel und das Los; alle über gehoffte Rechte oder über künftige noch unbestimmte Sachen errichtete Kauf- und andere Verträge; ferner, die Leibrenten; die gesellschaftlichen Versorgungsanstalten; endlich, die Versicherungs- und Bodmereiverträge." (§1269)

A római jog azonban nem maradt adós a forgalmi élet leggyakoribb, s ezért legfontosabb szerződéstípusa, az adásvétel kockázati módozatainak szabályozásával.

Az adásvételi rizikó két esetben haladja meg a forgalmi kockázatok általában szokásos mértékét. E kettőben az a közös vonás, hogy a dologi áru a szerződés megkötésekor még nincs meg: emptio-venditio sine re.

Az első módozatban az áru mindig valamely dolog, amelynek létrejöttét megelőzően köttetik meg az adásvétel. Ez valójában egy feltételes szerződés, azaz vételár csak akkor jár, ha a várt dolog utóbb megszületett: emptio-venditio rei futurae, illetve rei speratae.

A szerződési kockázat azonban a megszokottat különösen nagy mértékben haladja meg, amidőn a vevő teljesítési kötelezettsége független attól, hogy az eladó utóbb szolgáltat-e neki valamilyen értékkel bíró árut. A rómaiak szerint ekkor az áru már nem egy dolog, hanem annak reménye csupán.

II. A reményvétel (emptio spei) tehát aleatórius és atipikus adásvétel. Esetében az általános adásvételi szabályok így eltérően értelmezendők, vagy egyáltalán nem értelmezhetők. Ennek oka az áru különös voltában keresendő, az ugyanis a puszta kilátás egy dologra, azaz a szerződés tárgya a vevőnek az általa megszerezni kívánt dolog létrejöttéhez fűződő reménye.

A reményvétel sedes materiae-jét a Digesztának az adásvétel megkötésével foglalkozó XVIII. könyv I. titulusában, a 8. fragmentum 1. §-ában találjuk. A szöveget, amelyet Pomponius Sabinus-kommentárjának 9. könyvéből vettek, a témával foglalkozó modern romanisztika is a fő szabályhelynek tartja:[2]

Aliquando tamen et sine re venditio intellegitur, veluti cum quasi alea emitur, quod fit cum captum piscium vel avium vel missilium emitur: emptio enim contrahitur etiam si nihil inciderit, quia spei emptio est: et quod missilium nomine eo casu captum est si evictum fuerit, nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur, quia id actum intellegitur.

Néha azonban elképzelhető az eladás [a tárgyát képező] dolog nélkül is: mint afféle kockázat vétetik meg, amint történik a halászzsákmány vagy a madár- vagy a missilia-fogás vételekor. Az adásvétel ti. akkor is létrejő, ha semmit nem fognak, mert a remény lett megvéve; és abban az esetben, ha a missilia címén elkapdosott [dolgok] birtokfosztás áldozatául esnének, ezen a címen nem keletkezik a vételből [az eladó terhére] kötelem, mivel a megegyezéskor az számításba vehető volt.

Az idézett szöveget elég erőteljesen érintették az interpoláció-gyanúsítások: Vassalli[3] a »cum quasi alea emitur, quod fit«, Beseler[4] pedig a »vel missilium« szövegrész klasszikus voltában kételkedik, az »et quod missilium nomine...« részlet klasszikusságát pedig mindketten megkérdőjelezik. Arangio-Ruiz[5] és Daube[6] ugyanakkor a némelykor túlhajtott interpoláció-kutatás túlzásainak tartják ezeket a szövegkritikai álláspontokat, és az előző szerzőkkel ellentétben az " emptio spei " kifejezést is klasszikusnak vélik.[7]

Már Gaius felismerte, hogy bizonyos tényállásoknál kérdéses, a felek adásvételt vagy bérletet kötöttek-e.[8] A reményvétel esetében pedig különösen csábító a gondolat, hogy a locatio-conductio operarummal hozzuk összefüggésbe azt. A halászás (hálódobás, iactus retis[9] ) és a madarászás (madárfogás, captus avium) ugyanúgy alacsony rendű fizikai munkák, miként a munkaszerződés tárgyai is az operae illiberales. A locator operarum ugyanúgy nem szavatol az eredményért, amint az emptio speinél a venditor, ugyanakkor - miként látni fogjuk - mindkettő rendelkezésre állni tartozik. A merces-nek ugyanúgy pénzben kell állnia, mint a pretiumnak. Jelentkezik azonban egy elem, amely oly élesen határolja el a két szünallagmatikus bonae fidei kontraktust, hogy teljesen aláássa a párhuzamot erőltető romanisták[10]

- 32/33 -

koncepcióját: a conductor operarum a bért utólagosan és az elvégzett munka arányában fizeti meg, míg a (spei) emptor a kialkudott teljes vételárral feltétel nélkül tartozik. A reményvétel aleatórius, ellenben a munkaszerződés nem aleatórius ügylet.

Nem érdektelen a párhuzamok felvázolása a forrásokbeli reményvételi esetek és a societas unius rei között sem.[11] A társaság ezen típusában - mint ismeretes - a socii egyetlen közös ügylet lebonyolításában állapodnak meg. A társas célhoz való hozzájárulás aránya megállapodás kérdése, miként az is, hogy a hozzájárulás pénzben, más dolog vagy jog átruházásában vagy pedig munkavégzésben álljon. Legyen az említett közös ügylet[12] a halászat! Az egyik socius pénzzel - amint a reményvételbeli vevő vételárral[13] - tartozik, a másik társ munkavégzéssel - miként az eladó a háló kivetésével - járul hozzá a társasági célhoz. Amennyiben tehát a társak a halászatra úgy szövetkeztek, hogy mindannyian részesednek a fogásból (captus), tisztán e társaságfajtával állunk szemben, s ebben az esetben - a munkaszerződéstől eltérően - még az aleatórius jelleg is megvan.[14] Ha azonban a hálódobás bizonytalan eredményéből csak az egyikük részesül (amiként az emptio speiben természetesen csak a vevő), úgy societas leoninával állunk szemben, amely társaságként elesik.

Az eddigiekből kitűnően megállapítható, hogyha a sedes materiae-ben felsorolt eseteket akár társaságnak, akár munkaszerződésnek minősítették volna, akkor óhatatlanul szembe kerültek volna az e két szerződéstípusra irányadó normákkal, ezért azok csak egy másik szerződés tényállásai között kaphattak helyet. Valószínűleg éppen azért nyertek adásvételként szabályozást, mert a rómaiak e tényállásokban azt tekintették döntőnek, hogy az egyik fél összegszerűen meghatározott pénzt szolgáltat a másik félnek azért, hogy már csak a természet vagy a sors kegyén múljék az utóbbi által kilátásba helyezett valamiféle dolgok tulajdonának megszerzése.

Ha egyszer a fenti tényállásokat adásvételnek minősítették, akkor a továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy az emptio-venditio szabályai mennyiben alkalmazhatók reájuk.

Nyilvánvaló, hogy a leendő halászzsákmány, meg hasonlók megvétele nem tartozik a római jog tudományának nagy kérdései közé. Ugyanakkor ez az egyszerű eset is számos érdekes kérdést vet fel.

Már az is vita tárgyát képezi az idevágó szakirodalomban, hogy mit tekinthetünk árunak a reményvételben, sőt van-e egyáltalán áru.[15] Az utóbbi kérdésre egyértelmű igen a felelet, az áru mibenlétére vonatkozólag azonban már eltérnek a vélemények. Elvben négyféle álláspont képzelhető el: áru lehet a jövőben előálló dolog puszta reménye vagy a jövőben előálló dolog maga, illetve mindkettő vagy egyik sem. Mindegyik véleménynek akadtak képviselői, ami a forrásszöveg látszólagos ellentmondásainak tudható be. Könnyen zavaró tényezővé válhatnak ugyanis a következő kijelentések: "sine re venditio intellegitur", "quasi alea emitur", "captum piscium vel avium vel missilium emitur" és "spei emptio est". Megáll tehát az eladás a dolog(i áru) nélkül is, vagy a felsorolt különféle captus-ok mint dolgok az áruk, vagy pedig a kockázat (alea), illetve a remény (spes)[16] vétetik meg (emitur)?

A pandektisták véleménye szinte egyöntetű a tekintetben, hogy itt áruként materiális jószág nem, csakis annak reménye jöhet szóba. A reményt azonban már többféleképpen értelmezik. Még nem tér el a forrásszöveg szoros értelmétől a 17. századi Weidmann, aki szerint az eladó teljesen jogszerűen jár el, ha a vevőre a reményt ruházza.[17] Glück pandektakommentárja szerint a reményvétel egy bizonytalan eredmény puszta reménye feletti szerződés.[18] Fürbringer már a dolog "elvárásának eladását" használja a reményvétel meghatározásakor[19] . Ezek a felfogások olyannyira uralkodóak voltak, hogy az Allgemeines Preussisches Landrecht egyik tervezetében is megjelentek igen lakonikus tömörséggel: "Hier ist Hoffnung selbst merx... ."[20] Ennek nyomán aztán Puchta szerint a vétel tárgya az a véletlen,[21] amelynek következtében a dolog előáll. A szolgáltatásra köteles fél ellenértékként az eredményre való, utóbb akár csalfának is bizonyuló kilátást kapja, így Windscheid.[22] A modern romanisztikában is a legtöbben ezt az álláspontot fogadják el.

Calonge szerint itt a sors vagy a véletlen a szerződés tárgya, ugyanis a felek viselik a nyereség előálltának vagy elmaradásának veszélyét.[23] Valójában nem a jövőbeli dolog, hanem szolgáltatásának valószínűsége az áru Arangio-Ruiz szerint,[24] s ugyane distinkciót követve a beteljesedni képes várakozást tekinti árunak Daube,[25] amint Kaser a nyereségre való kilátást.[26] Kurz a forrásszöveghez hűen az emptio spei-t egy dologi áru nélküli adásvételnek (sine re venditio) tekinti, amiben "egy spes"-t adnak el.[27] A többségi álláspont hívei tehát hűen követik a fenti Digeszta-szöveget, s - nevezzék azt elvárásnak, véletlennek, sorsnak, kilátásnak, valószínűségnek vagy várakozásnak - egy immateriális jószágot, a reményt tekintik árunak.

A forgalmi élet íratlan törvényszerűségeiből táplálkozónak tekintik álláspontjukat azok, akik a vétel tárgyának magát a jövőben előálló dolgot tekintik, mert úgy érvelnek, hogy a vevő nyilvánvalóan nem reményt akart venni magának, hanem halat, vadat vagy a missiliákat.[28] Érveiket olyannyira meggyőzőnek vélik, hogy sorra adósak maradnak annak magyarázatával, hogy ha nem az áru specialitása, akkor mi az oka annak, hogy a felek kötele-

- 33/34 -

zettségeinél az emptio-venditio általános szabályaihoz képest a reményvételben igen jelentős eltérések mutatkoznak. A reményvételbeli szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűségéről a 18. század elején írott opusculumában fejti ki Cramerus, hogy a vevő bizony nem mást vett, mint halat a halásztól, aki nem reményt ígért adni. A jelentősebb pandektisták közül Bechmann azáltal, hogy a reményvételt egy speciális emptio rei futurae-nek titulálja,[29] nemcsak megszünteti az emptio spei önálló kategóriájának létjogosultságát, hanem fel is forgatja a szerződéskötéskor még meg nem lévő dolgok adásvételének általánosan elfogadott hármas felosztású (emptio rei futurae, rei speratae, spei) rendszerét. Hofmann a reményt túlságosan illónak, légneműnek nevezi,[30] s nem tartja lehetségesnek azt áruként elfogadni. Az általánosan elfogadott, a források szoros értelmén alapuló elméletet egyenesen a "bizarr" jelzővel illeti De Visscher, de meglepően éppen eme források értelmezésére és a józan észre való hivatkozással jelenti ki, hogy "a remény nem lehet a reményvétel tárgya."[31]

Elképzelhető még De Visscher szerint olyan megközelítés is, amely arra hivatkozással, hogy a szünallagmán felül a szolgáltatás és ellenszolgáltatás megfelelő értékarányossága mindenkor feltétel, vagylagosan ugyan, de áruként értelmezi mind a meghatározhatatlan jogi esszenciájú reményt, mind a bizonytalanul előálló dolgot magát úgy, hogy amennyiben üres marad a háló, vagyis "si nihil inciderit", akkor a remény, amennyiben viszont előállott a "captus", akkor a hal, a missilia stb. maga volt az áru.[32] További érvekkel is szolgál, amikor kijelenti, hogy minden adásvétel, így az emptio spei is feltételes szerződés, amelynek tárgya a feltétel bekövetkeztéig szükségképpen a jövőben előálló dolog reménye, a feltétel bekövetkeztével (vagyis ha van eredmény: fogás, azaz captus) viszont a dolog maga.[33]

A reményvételbeli árucikk mibenlétére nézve elvileg egy negyedik álláspont is lehetséges. Ez sem a dolog reményét, sem a dolgot magát áruként nem fogadja el, mert nem is beszél áruról, hiszen az emptio spei tényállásaiban nem adásvételt, hanem a fent ismertetettek szerint munkaszerződést vagy egyfajta társaságot vél felfedezni.

A szerteágazó nézetek áttekintése után a leghelyesebbnek az tűnik, ha a források szoros értelménél maradva, az emptio speinél árunak egy, a szerződéskötéskor még nem létező dolog előálltának a puszta reményét tekintjük. Hibásak ugyanis azok az álláspontok, amelyek rá akarják erőltetni az emptio-venditio általános szabályait a reményvétel speciális tényállásaira. A vevő ugyanis itt azért fizet vételárat, hogy már csak a sors szeszélyén vagy pusztán a természet kegyén múljék az, hogy a kilátásba helyezett dolgok felett tulajdont szerezhessen: az emptio spei egy aleatórius szerződés, s kockázati jellege éppen ebben áll.

A reményvétel római jogi iskolapéldái, vagyis a kilátásba helyezett dolgok a forrásszöveg szerint: a captus piscium (halfogás), a captus avium (madárfogás), a captus missilium,[34] illetve a vadászzsákmány.[35]

Az első kettő és az utolsó példa nem szorul különösebb magyarázatra, ugyanakkor van egy eset, amely felett nem könnyű ítéletet mondani. Nevezetesen, mi a helyzet akkor, ha a hálóba vagy a csapdába olyan nagy értékkel bíró dolog kerül, amely a szerződéskötéskor a felek által nem volt előrelátható. Plutarkhosz Szolónról írott életrajzában[36] olvashatjuk azt a delfoi jósda elé került esetet, amelyre még a Hét Görög Bölcs sem talált megoldást. Egy milétoszi halásztól valaki megvette a következő fogását. A hálóba azonban nem csak halak kerültek, hanem belesodródott egy arany tripusz (τριπους)[37] is. Kit illet a "kincs": a halászt vagy a vevőt? Nem találván megoldást, a görögök jogászi vénájára jellemző módon, a kincset Apollón istennek ajánlották fel.[38] A rómaiak azonban már könnyűszerrel választ adtak a kérdésre: attól függ, hogyan állapodtak meg a felek, azaz a következő halfogás, vagy a következő hálóvetés került-e megvételre.[39] Meglepő, de ez az eset rímel egy hatályos magánjogi kódex, az 1870-es Civil Code Louisiana 1995 január 1-jén hatályba lépett módosítására.[40] A CC Louis. 2451. artikulusában ("Sale of Hope") ugyanis mintha a D.18.1.8.1. fragmentum angol fordítását lelnénk, amelyet úgy módosítottak, hogy az megoldást nyújt arra az esetre is, ha más dolgok is a hálóba kerülnének, mint amiket a felek a szerződés megkötésekor vártak.[41]

A captus missilium forráspéldája azonban már igényel némi magyarázatot. A római köztársaság korának végétől szokásba jött, hogy a konzulok (később a princeps, végül már a vagyonos magánszemélyek is) a nép közé, kegye megszerzéséért, különféle rendezvényeken, az utcán, a színházban pénzt,[42] ajándéktárgyakat[43] vagy ún. tesserae-t[44] szórtak. A kiszórt értéktárgyak összefoglaló forrásszerű elnevezése a missilia, az eseményé pedig a pandektisztika révén elterjedt, nem forrásszerű iactus missilium.[45] A reményvétel ebben az esetben azt jelenti, hogy eladó az, aki a következő "iactus missiliumkor" összekapkod majd bizonyos értéktárgyakat, és azokat a vevőnek eladja. Az aleatórius jelleget Seneca sorai világítják meg, amikor Fortunát egy olyan emberhez hasonlítja, aki "a csőcselék közé ajándékot szór, melyek közül néhány szétszakad, amint egymás közt cibálják azokat, másokat elrángatnak attól aki már megszerezte, párat meg csalárd szövetkezők kaparintanak meg a többi orra elől."[46]

A sikeres captus, vagyis "az eredmény" igen kétséges tehát, ilyeténképp a vevő a vételárért cserébe

- 34/35 -

olyan helyzetbe kerül, amikor csak a sors szeszélye, a természet kegye dönt afelől, hogy a vevő szerez-e valaminő dolgok felett tulajdont, vagy sem. A forráshelyben megjelölt áru tehát nyilvánvalóan a jövőben előálló dolog puszta reménye.

Ezt támasztják alá az eladó kötelezettségeiről szóló fragmentumok[47] is, amelyek alapján megállapítható, hogy az általános adásvételi szabályokhoz képest jelentősen módosulnak az eladói kötelezettségek. Erről szól az alábbi Celsus-szöveg:

D.19.1.12: Si iactum retis emero et iactare retem piscator noluit, incertum eius rei aestimandum est: si quod extraxit piscium reddere mihi noluit, id aestimari debet quod extraxit.

Hogyha a háló kivetését veszem meg, és a halász nem akarta hálóját kivetni, úgy ennek a cselekménynek a bizonytalan értéke a felbecsülendő; míg ha a kifogott halat részemre [vissza-/oda]adni nem akarta, akkor felbecsülni azt kell, amit kifogott.

Az eladói kötelezettségek a szerződés bonae fidei jellegéből következnek.[48] A kötelmi jogi értelemben vett bona fides ugyanis megköveteli az adóstól a szerződésben kifejezetten felvállalt kötelezettségeken túl a forgalmi tisztességnek megfelelő eljárást, vagyis jelen esetben azt, hogy az eladó egyfajta munkát (tengerre szállás, illetve hálóvetés) végezzen. Az eladó tehát arra köteles, hogy minden tőle telhetőt megtegyen azért, hogy a vevő szerzése csak a természet jóindulatán múljék. Köteles tehát egyrészt a hálóját kivetni, másrészt - ha volt - a fogást a vevőnek átadni.

A többi forráspéldára nyilván per analogiam alkalmazhatóak e szabályok, így pl. a captus missilium eladója is köteles mindent megtenni a siker érdekében: megjelenni az eseményen ("tengerre szállni"), ott "hálóját kivetni", és a captus-t a vevőnek átadni. A forrás szavaival élve az eladó a dolog szolgáltatására csak akkor köteles, "si... inciderit", azaz ha fogott valamit. Ha ellenben a vevőnek a neki szerződésszerűen járó zsákmányt nem akarja átadni, akkor kártérítési igénye keletkezik, amelynek mértéke a kifogott zsákmánynak a bíró által felbecsült értéke ("...aestimari debet quod extraxit").

A dolog természetéből következik, hogy eladói kellékszavatosságról csak emptio-venditio rei, azaz dologvétel esetén beszélhetünk. A vevőnek elállás (redhibitoria) vagy vételárcsökkentés (quanti minoris) lehetősége áll nyitva a rejtett hiba vagy az eladó állította tulajdonság hiánya esetére. A reményvételben a kellékszavatosság azonban eleve kizárt, mert a reménynek rejtett hibája vagy állított tulajdonsága el nem képzelhető. Ha a háló ki nem vetését gondolnánk netán szavatossági esetként értékelni,[49] szembekerülnénk Celsus világos döntésével, amely szerint olyankor, amidőn "iactare retem piscator noluit", a vevőt nem szavatossági igény, hanem kártérítés illeti, amelynek mértékét egy szokásos fogás pénzbeli egyenértékében a bíró állapítja meg ("incertum eius rei aestimandum est"). Az eladói kellékszavatosság a reményvétel esetében tehát kizárandó.[50]

Teljesen nyilvánvaló, hogy eladói jogszavatosságról sem beszélhetünk.[51] Mindenekelőtt azért, mert a vétel tárgya, a remény önmagában immateriális jellegű, jogszavatosságról pedig értelemszerűen (mivel érvényesítésére dologi keresetek szolgálnak) csak dolgok adásvételénél beszélhetünk. De mégha a jövőben előálló dolgokat tekintenénk is árucikknek, akkor sem lenne értelme itt jogszavatosságról beszélni, hiszen a halász, vadász, madarász eredeti tulajdonszerzők,[52] mert occupatio útján jutottak a zsákmányhoz, a missilia pedig egy olyan speciális res derelicta,[53] amely felett az azt birtokba vevő a jog szerint[54] a birtokbavétel tényével (statim) szerez tulajdont.[55] Így az árun harmadik személy tulajdon- vagy idegen dologbeli jogának fennállását a jogi képtelenségek világába kell utalnunk.

A vevő kötelezettségeiről az Ulpianus-tól származó alábbi szövegrészlet szól:

D.19.1.11.18:... Neque enim bonae fidei contractus hac patitur conventione, ut emptor rem admitteret et pretium venditor retineret. nisi forte, ..., ut venditor nummos accipiat, quamvis merx ad emptorem non pertineat, veluti cum futurum iactum retis a piscatore emimus aut indaginem plagis positis a venatore, vel pantheram ab aucupe: nam etiamsi nihil capit, nihilo minus emptor pretium praestare necesse habebit: ... ... Bonae fidei szerződés nem tűr olyan megállapodást, hogy a vevő nem jutván az áruhoz, az eladó a vételárat megtarthatja. Kivéve talán, ., hogyha az eladó átveszi a vételárat, ámbár a vevőhöz az áru el nem jutott; amidőn például a halásztól vesszük meg hálójának jövőbeni kivetését, vagy a vadásztól az általa felállított csapda zsákmányát vagy a madarász [leendő] zsákmányát. Bizony mégha semmit nem fognak, a vevő a vételár megfizetésével tartozik.

Konszenzuális szerződés lévén, a kötelem létrejön, ha a felek az ügylet lényeges elemeiben - áruban és vételárban - megállapodtak. A vevő főkötelezettsége a vételár (pretium) szolgáltatása. A vételárnak pénzbelinek (numerata pecunia), meghatározottnak (certum), valóságosnak (verum) és mértékét tekintve, legalábbis a jusztiniánuszi jogban, a piaci ár felét meghaladónak kell lennie.[56] A reményvétel esetében is pénzbeli, meghatározott és valóságos a vételár, azonban a feléntúli sérelem (laesio enormis) mint a szerződés felbontásához vezető körülmény csak akkor jöhetne szóba, ha egyáltalán lenne a reménynek szokásos piaci ára.[57]

- 35/36 -

Amint a forrás is utal rá, itt nem a vételár jellemzőit találhatjuk különlegesnek, hanem a vételárfizetés feltétlenségét, vagyis azt: "etiamsi nihil capit, nihilo minus emptor pretium praestare necesse habebit". Annak magyarázata, hogy miért tartozik a vevő a vételárral akkor is, ha semmiféle eredmény nem mutatkozik, két körülményben keresendő. Az egyik, hogy - amint egy Paulus-tól vett töredék is utal rá[58] - a vételár szabad alku tárgya, s ráadásul az ilyenkor szokásos kisebb csalafintaságok is megengedettek. A reményvételnél a felek nyilván figyelembe veszik, hogy a vételár ellenértéke, a remény nehezen felbecsülhető, és a "dologszerzés" magas kockázata miatt a vételárat eleve alacsony összegben állapítják meg. A másik pedig az, hogy amennyiben az eladó a szerződésnek eleget téve teljesítette kötelezettségét: a hálóját kivetette, csapdát állított, igyekezett a missiliákat elkapkodni, s bár igyekezetét a természet játéka folytán nem koronázta siker, komoly erőfeszítéseit akkor is honorálni kell a szerződés bonae fidei jellegéből következően.[59]

A reményvételnél a kárviselés szabályait is sajátosan kell értelmezni. Emptio reinél, azaz dologvételnél a vevő a megvett, de még át nem vett áru vis maior okozta pusztulásának veszélyét viseli, azaz a kialkudott vételárral dologpusztulás esetében is tartozik. Emptio speinél azonban a vevő a dolog létrejöttének elmaradásából származó kár veszélyét viseli.[60]

Az eddigiek alapján megállapítható, hogy a D.18.1.8.1-ben foglalt tényállások egy olyan, atipikusnak nevezhető adásvétel esetei, amelyben vagy egyáltalán nem vagy nem a megszokott módon értelmezhetők az áruszolgáltatási kötelezettség, a jog- és kellékszavatosság, a vételárfizetés, a laesio enormis[61] és a kárviselés szabályai, s mindezek okát abban találhatjuk, hogy az áru nem fizikai, hanem pszichikai szubsztancia, a remény.[62]

A reményvétel tekintetében a modern kodifikációk[63] többnyire a római jog álláspontját fogadják el. Az a szabályozásbeli különbség, hogy egyes kódexek reményvételről, mások aleatórius szerződésről "beszélnek", valójában csak formális. Az eltérés okát a reményvétel sedes materiae-jének (D.18.1.8.1) kettős szóhasználatában jelölhetjük meg, az ugyanis a "spei emptio est" és a "quasi alea emitur" kifejezéseket mint azonos jelentésűeket használja.[64] A germán jogterület kódexei a reményt (spes) tekintik vételi tárgynak, ennek megfelelően "reményvételt" szabályoznak,[65] míg a latin jogterület törvénykönyvei - árunak a kockázatot (alea) fogadván el - "aleatórius szerződésekről"[66] rendelkeznek. Néhány magánjogi kódexben ugyanakkor nem találunk a kérdésre vonatkozó külön szabályozást.[67]

A klasszikus római jogi emptio spei érdekes módon jelenik meg az egyesült államokbeli Louisiana Állam polgári jogi kódexében. A 2451. szakaszban a Pomp. D.18.1.8.1. fragmentumnak - amint fent szó volt róla - szinte pontos fordítását találjuk: "A hope may be the object of a contract of sale. Thus a fisherman may sell a haul of his net before he throws it. In that case the buyer is entitled to whatever is caught in the net, according to the parties' expectations, and even if nothing is caught, the sale is valid. "[68] Louisianában gyakorlattá vált, hogy olajkonszernek úgy vásárolják fel a földtulajdonosoktól a kőolajat, hogy nem a földet magát veszik meg, hanem az abban rejlő bizonytalan mennyiséget. Időnként feltehetően csalódniuk kellett: vagy nem volt olaj vagy nem olaj volt, amit találtak. Kártérítési perek indultak, s a bíróságok nem találtak megfelelő normát az igényérvényesítés alapjául, így per analogiam ezt a bizonyos "pomponiuszi szakaszt" rendelték alkalmazni![69]

III. Hogy az áruk körét meghatározó római jogi maxima - amely szerint: omnium rerum, quas quis habere vel possidere vel persequi potest, venditio recte fit[70] - (közvetetten) érvényesül-e a spekulatív adásvételi szerződésmódozatok aleatórius esetében, vagyis a reményvételben, kérdéses. Ha érvényesül, tehát az eladott remény tárgya - a tankönyvekben általában felemlített pomponiuszi és ulpiánuszi iskolapéldákon túl - mind idegen dologbeli jog és kötelmi követelés, mind vagyonösszesség is lehet, akkor ki is tágul az egyszersmind, mivel a fenti regula olyan "res"-szel gazdagodik, amely bizonyára "nec habere nec possidere nec persequi potest".

Részletesebb feldolgozásban e dolgozat folytatásának tárgya lesz a következő néhány eset sejthető összefüggése a reményvétellel.[71] Amennyiben az usufructuarius a haszonélvezet gyakorlásának lehetőségét másnak ellenérték fejében átengedi, a vevő jogélvezetének időbeli határait az eladó (haszonélvező) személyében rejlő, s egyszersmind felelősségi körén kívüleső körülmények jelölik ki (élete és caputja). Így a vevő az akár csak egy pillanatig létező "áruért" is tartozik a vételárral. Kötelmi követelések megvétele két esetben sejtet reményvételt. Egyfelől ilyen lehet a talis-qualis, vagyis az adós fizetőképességéért való szavatosság előzetes kizárása melletti követeléseladás. Ha a vevő másfelől olyan követelést akar megszerezni, amely a szerződés megkötésének időpontjában még létre sem jött, szintén feltehető: "spes emitur". Ezeken túl lehetséges vagyonösszességet (hagyatékot) is oly feltételek mellett eladni, amely valójában reményvételnek minősíthető: ismét a talis-qualis eladással. Ekkor a vevő az eladót majdan megillető hagyatéki jogosultságainak (s velük kötelezettségeinek) összességét akarja megkaparintani. ■

- 36/37 -

JEGYZETEK

[1] Ld. pl. Code Civil Art. 1104, Codice Civile Art. 1472, Código Civil español Art. 1790.

[2] Ld. pl. Braun: "die wichtigste Quellenstelle" (Finden die Grundsätze des Kaufes auf die emtio spei Anwendung? 1896, 16. o.), Knütel: "Grundlage" (Hoffnungskauf und Eviktionshaftung, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte Rom. Abt. (ZSS) 117. (2000) 445-453. o., 445. o.), Daube: "the leading text" (Purchase of a Prospective Haul, Studi in onore di U. E. Paoli, 1956, 203-209. o., 204. o.), De Visscher: "les principes fondamentaux" (La vente de choses futures et la théorie du risque contractuel. 1914, 14. o.), Vassalli: "il testo principe" (Studi giuridici III. La vendita di eredità e la dottrina dell'»emptio spei«. 1960, 366-378. o., 372. o.), Kaser: "Hauptzeugnis" (Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, Bullettino dell'Istituto di Diritto Romano (BIDR) 74 (1971) 45-61. o., 47. o.), Arangio-Ruiz: "esempi tipici" (La compravendita. Vol. I. 1956, 119. o.).

[3] Vassalli: Stud. Giur. III, 372. o.

[4] Beseler: Fruges et paleae, Scritti Ferrini III, 1948, 295.o.

[5] Arangio-Ruiz: La compravendita, 119. o.

[6] Daube: Purchase, 208. o.: "... the section discussed is worthy of classical jurisprudence." Ugyanakkor elismeri: "This does not rule out one or two later modifications, ... it may have suffered some", de ezek szerinte csak "slight blemishes".

[7] Míg Daube pomponiuszi szövegnek, Ferrini egy másik fragmentumra (Ulp. D.19.1.11.18) hivatkozva Salvius Iulianus digesztáiból valónak tartja (Ferrini: Manuale di Pandette. 1953, 524. o.). Velük szöges ellentétben Bartoąek kijelenti: "l'expression emptio spei ne présente aucun contenu propre, ne produit aucun effet juridique spécial: elle n'est qu'une simple dénomination insérée au texte après coup et artificiellement; ..." (Bartoąek: La spes en droit romain, Revue Internationale des Droits de l'Antiquité (RIDA) 2 (1949) 19-64. o., 50. o.)

[8] Inst. Gai 3.145: ... in quibusdam causis quaeri soleat, utrum emptio et venditio contrahatur an locatio et conductio.

[9] Ld. Ulp. D.19.1.11.18.

[10] Ld. a pandektajogban pl. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht. 1884 (Teil 2, Abt. 1), 168-169. o.; továbbá szintén az eredményre való kilátás ("Gewinnaussicht") bizonytalan voltára hivatkozással pl. Knutel (Hoffnungskauf..., 450. o.). Ellentétes állásponton van azonban Braun, amikor kijelenti: "Alle Begriffsmomente des Kaufes sind bei emtio spei (sic!) vorhanden." (Finden..., 5. o.)

[11] A gondolatot Knütel veti fel a romanisták körében igen vitatott hitelességű captus missilium esetére vonatkozólag. Azonban egyfelől nem a societas unius rei esetére korlátozza a párhuzamot, másfelől adós marad az indokolással. (Hoffnungskauf... , 450. o.)

[12] Az "ügylet" kifejezés itt nem mint "jogügylet", hanem mint "ügyködés" szerepel, hiszen reálaktusról van szó.

[13] Inst. 3.23.2: Item pretium in numerata pecunia consistere debet.

[14] Ld. Pomp. D.18.1.8.1: "... si nihil inciderit..."

[15] Braun: "... Frage, ob bei diesem Geschäfte ein Kaufobjekt existiere, ... " (Finden... , 9. o.)

[16] Az "alea" és a "spes " (jelen esetben mint jogi műszavak) jelentése megegyező, amint arra pl. Calonge is rámutat: "... los que realizan un negocio o contrato aleatorio operan con la spes o esperanza de ganancia; por eso la emptio spei es la compra del alea o azar, ... " (La compraventa... , 33. o.)

[17] Weidmann: "Spes ... iuste et legitime ... transfertur." (De emtione spei, Teil III, 1687; számomra nem volt hozzáférhető.)

[18] Glück: "... Vertrag über dir blosse Hoffnung eines ungewissen Gewinnes" (Erläuterung der Pandekten Teil IV, Abt. I, 192. o.)

[19] Fürbringer: "Emtio (sic!) spei est contractus consensualis a contrahentibus initus super exspectatione rei." (De emtione (sic!) spei, 1714, 7. §; számomra nem volt hozzáférhető.)

[20] Teil I, Titel 11 (Suarez)

[21] "Zufall" (Puchta: System des gemeinen Zivilrechts, 1832, 258. §. 1.a)

[22] Windscheid: "... die Aussicht auf Gewinn, welche sich allerdings nun als trügerisch erweist..." (Lehrbuch des Pandektenrechts, 1891, Bd. 2, 405. o.)

[23] Calonge: "La suerte o azar es el objeto; luego las partes aceptan el riesgo de ganancia o pérdida." (La compraventa..., 33. o.)

[24] Arangio-Ruiz: "Qui oggetto di vendita non è propriamente la cosa futura, ma le probabilità che si presentano del se e del quanto della sua produzione ..." (La compravendita..., 119. o.)

[25] Daube: "... emptio spei ... is purchase of an expectation, which may or may not materialize, in contradistinction to purchase of a thing." (Purchase..., 206. o.)

[26] Kaser: "... emptio spei, also ... Kauf der Gewinnaussicht." (Erbschaftskauf... , 45. o.)

[27] Kurz: "... der Kaufgegenstand ein spes ist." (Emptio rei speratae pura oder sub condicione?, Labeo Rassegna di Diritto Romano (Labeo) 20 (1974) 194-209. o., 207. o.)

[28] Amint ehhez De Visscher citálja Hofmannt: "... »nul ne serait satisfait« dit Hofmann »si après réussite, le pêcheur disait: vous avez eu l'espérance; quant aux poissons, je les garde pour moi«" (La vente... , 21. o.)

[29] Bechmann: "Die emtio spei ist also nicht anderes als eine eigenthümliche Art des Kaufs einer res futura ... " (Der Kauf... , 143. o.)

[30] Hofmann: "Hoffnung ist eine zu luftige Ware." (Das Perikulum beim Kauf, 1870, 108. o.)

[31] De Visscher: "... la théorie bizarre de la vente d'un espoir, ..." (La vente..., 121. o.); "L'interprétation des sources et la saine raison nous amènent donc à cette conclusion: l'espoir ne saurait être l'objet de l'emptio spei." (La vente... , 25. o.); "L'emptio spei n'a point d'autre objet que les choses futures elles-mêmes." (La vente... , 31. o.)

[32] De Visscher: "La doctrine imagina alors une alternative de deux objets certains. En cas de non-réalisation de la chose, ce sera la spes; en cas de réalisation, la spes encore, mais en relation très étroite avec la chose elle-même, car, cette fois, il fallait mettre celle-ci à la portée des obligations qui naissent du contrat. Grâce à la dualité de l'objet, il y aura toujours un équivalent du prix; grâce à l'alternative, on garde à la convention une élasticité qui répond d'une façon approximative à la notion d'incertitude." (La vente..., 29-30. o.)

[33] De Visscher: "L'emptio spei est envisagée comme une vente conditionnelle il n'y a point de ventes parfaites, toute vente est conditionelle!" (La vente..., 68. o.); "Quand bien même la chose n'arriverait pas à l'existence, l'emptio spei trouve son objet dans cette chose conçue comme probable." (La vente... , 72. o.)

[34] Az első hármat hozza: Pomp. D.18.1.8.1.

[35] Ulp. D.19.1.11.18: "...emimus...indaginem plagis positis a venatore..."

[37] A tripusz a görög mitológiában Püthia széke volt, valójában egy háromlábú, rendszerint bronzból készült üst, amelyet a Kr.e. 6. századig áldozati adományként, illetve fogadalmi ajándékként használtak Athénben. (Der kleine Pauly Lexikon der Antike IV, s.v. tripus)

[38] Szellemes analógiát idéz Daube: "this rather reminiscent of the way in which a great judge settled a dispute between two co-owners of an egg, who wanted to divide it: he made a little hole, drank the contents, and handed to each of the litigants one half of the shell." (Purchase... , 203. o.)

[39] Ld. pl. Valer. Maxim. 4.1.7; Diog. Laert. 1.1.27.

[40] Ld. Knütel: Hoffnungskauf..., 439. o.

[41] CC Louis. Art. 2451: "... the buyer is entitled to whatever is caught in the net, ..."

[42] Pomp. D.41.7.5.1: "... aes spargere..."

- 37/38 -

[43] Inst. 2.1.46: "...missilia iactare in vulgus..."

[44] Ezek pl. fürdőbe, cirkuszba, amfiteátrumba való belépésre jogosító fém-, illetve falemezkék, ld. Martial. 8.78.9-10.

[45] Ld. Benedek: Iactus missilium, Sodalitas V (Scritti in onore di A. Guarino), 1984, 2109-2129. o.

[46] Ld. Seneca Epistulae 74,56

[47] Pomp. D.18.1.8.1 és Cels. D.19.1.12.

[48] Braun: Finden..., 42-43. o.

[49] ... amely zsákutcába nem nehéz betévedni, hiszen a háló ki nem vetése az árut, a reményt egy olyan tulajdonságától, ti. az alaposságától, fosztja meg, amely hiányában "kellékhibáról" beszélhetnénk, s éppen Celsus mondja ki: "impossibilium nulla obligatio est" (D.50.17.185), márpedig halfogás hálóvetés nélkül impossibilium.

[50] Amint Braun is megjegyzi: "... Nichthaftung des Verkäufers für Fehler und Mängel" (Finden..., 52. o.)

[51] Ricca-Barberis: Ancora sull'efficacia del »pactum de non praestanda evictione«, Studi de Francisci II, 1956, 24. o.

[52] Érdekes a D.19.1.12 "reddere" szóhasználata. Amennyiben annak "visszaadni" jelentésváltozatát fogadjuk el, a halász stb. - jóllehet okkupál (!) - nem is szerez tulajdont, mert a zsákmányt a vevőnek visszaadja. Hogyha azonban az a szerződéskötéstől kezdve a vevőének tekintetik, jogszavatosságról sincs értelme beszélni.

[53] Benedek: Iactus..., 2111-2112. o.

[54] Ld. Inst. 2.1.46 vagy Gai. D.41.1.9.7: "... statim eum dominum effici(un)t."

[55] Knütel a sedes materiae utolsó tagmondatában található evictio-t elperlésként, Daube elragadásként, birtokfosztásként értelmezi. Daube érvelése tisztább és életszerűbb, az evinco=elgyőz ige eredeti, "elragad" jelentéséből indul ki, így a sedes materiae utolsó tagmondata illeszkedik a iactus missiliumról szóló Digeszta-töredékek egységes szerkezetébe (ld. a két töredéket az előző lábjegyzetben).

[56] Ld. Inst. Gai 3.139-141 (ugyanígy jusztiniánuszéi) és C.4.44.2.

[57] Többek között emiatt jegyzé meg Kaser (in: Erbschaftskauf..., 50. o.): "... ist kein Geschäft des normalen Wirtschaftablaufs, sondern Spekulation, nicht anders als das heutige Differenzgeschäft". (Kérdés persze, hogy a spekulatív ügyletek mennyiben nem normális elemei a forgalmi életnek.)

[58] Paul. D.19.2.22.3: "in emendo et vendendo naturaliter concessum est... invicem se circumscribere".

[59] Így tehát a szerződés nyilvánvalóan szünallagmatikus, s még a szembenálló szolgáltatások értékarányossága is bizonyos mértékig megvan.

[60] Bechmann: "... der Käufer vertragsmässig die Gefahr der Nichtexistenz des Kaufobjects übernimmt." (Der Kauf..., 254. o.)

[61] A Codice Civile pl. kizárja a "lesione" szabályainak alkalmazását az ilyen, ún. aleatórius szerződésekre: "Non possono essere rescissi per causa di lesione i contratti aleatori." (Art. 1448)

[62] Hasonló megállapításra jut Braun is: "... die Grundsätze des Kaufes, abgesehen von denjenigen die sich mit dem eigenthümlichen Kaufobjekte, welches die Hoffnung thatsächlich ist, nicht vertragen, regelmässig und mit Notwendigkeit auf die emptio spei Anwendung finden." (Finden... , 53. o.)

[63] A példákat Braun (Finden..., 53-56. o.) és Knütel (Hoffnungskauf... , 439. o.) hozzák.

[64] S mint láttuk a "spes " és az "alea " mint jogi műszók szinonimák. (Calonge: La compraventa..., 33. o.)

[65] Így "Hoffnungskauf"-ról rendelkezik pl. a történelmi ApLR 528. §-a, illetve önálló alcím viseli a "Hoffnungskauf' megjelölést az osztrák Ptk.-ban, amely amellett, hogy szinte bőbeszédűen tárgyalja - s ezen alcím alatt! - pl. a hagyatékvételt, a reményvételt a következő módon definiálja: "Wer für ein bestimmtes Mass von einem künftigen Erträgnisse einen verhältnismässigen Preis verspricht, schliesst einen ordentlichen Kaufvertrag." (ABGB § 1275)

[66] "Contrat aléatoire": Code Civil Art.1104; "contrato aleatorio": Código Civil español Art. 1790; Codice civile: "Qualora le parti non abbiano voluto concludere un contratto aleatorio, la vendita è nulla, se la cosa non viene ad esistenza." (Art. 1472; a kommentár a tőzsdeügyleteket - "contr. di borsa" - is ide sorolja) stb.

[67] A magyar jog egy jövőbeli dolog ("nyeremény") feltétlen vételárfizetés ("pénz fizetése vagy vagyoni érték nyújtása") melletti adásvételét szerencsejátékként szabályozza, ahol a dolog előállta, azaz "a nyerés vagy a vesztés kizárólag vagy túlnyomórészt a véletlentől függ" (a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. tv. 1. § (1) bek.). Hazai Polgári Törvénykönyvünk semmilyen összefüggésben nem szól a reményvételről, és a kommentár is hallgat róla.

A BGB esetében csak a kommentár (ld. Palandt BGB: a 433. §-nál az 1/a/bb és 1/f pontokban) szól - a jövőbeli dolgok adásvételének speciális alakzataként - "Hoffnungskauf"-ról (ahol "Kaufpreis ist auch geschuldet, wenn Sache nicht entsteht", ez a "Sache" itt: Gewinnchance = Chance = Hoffnung).

[68] Ld. Knütel: Hoffnungskauf..., 445. o

[69] Ld. Stein: The Future of Roman Law, RIDA 41 (1994) Suppl. 179. o.

[70] Továbbá: "quas vero natura vel gentium ius vel mores civitatis commercio exuerunt, earum nulla venditio est." (Paul. D.18.1.34.1)

[71] Ld. az ABGB bevezetőben citált két artikulusának (§§ 1267 és 1269) kazuisztikus részletezettségét!