A Legfelsőbb Bíróság határozatai között tallózva szembetűnő, hogy a szavatossági jogok érvényesítéséből fakadó perek gyakran megjárják a bírósági szervezet összes lehetséges fokozatát. A jogterülettel már az Alkotmánybíróság is foglalkozott,[1] még mindig kísért azonban némi bizonytalanság e jogszabályok alkalmazása terén.
A következőkben a jogtörténész szemszögéből szeretnék néhány megjegyzést fűzni a Polgári Kollégium egyik határozatához. Mivel a jog mint társadalmi norma történeti fejlődés eredménye, a hatályos jog által fölvetett problémák dogmatikailag letisztultabban állnak előttünk, ha visszanyúlunk a gyökerekhez. Közismert tény, hogy a mai európai magánjogok anyajoga a római jog volt;[2] ez indokolja a hatályos joghoz illetve jogalkalmazáshoz fűzött római jogi kommentárokat. Az antik jogintézmények, jogászi technikák bemutatásán túl e rövid tanulmány szeretné felhívni a figyelmet a nemzetközi kitekintés szükségességére. A jogintézmények történeti gyökereit feltáró összehasonlító jogi elemzés szigorú kritikus, de jó tanácsadó. A civilisztikai hagyomány körvonalazza a "közös európai jog" fejlődésének irányelveit.
1. Hatályos jogunk szerint a jogosult hibás teljesítés esetén szavatossági jogként elállás, kicserélés vagy kijavítás helyett árleszállítást is kérhet. A Ptk. 306. § (1) bek. következőképpen szabályozza e szavatossági jog érvényesítését: "Ha a jogosult szavatossági jogként árleszállítást igényel, a bíróságnak a jogvita eldöntésénél a szerződésben kikötött vételárból kell kiindulnia, a dolog forgalmi értéke és a hiba kijavítási költsége csak az árleszállítás mértékének megállapításánál számba jöhető tényező lehet." A jogszabály arra utasítja a bírót, hogy az árleszállítás mértékét a következő paraméterek alapján határozza meg: vételár, forgalmi érték, javítási költség. A felek között kölcsönösen kialkudott vételár fontos, mert a bíróságnak a konkrét szerződésből kell kiindulnia; a forgalmi érték az objektív viszonyítási pont; a javítási költség pedig támpontul szolgál a kellékhiba nagyságának pénzben való kifejezésénél. A törvényhozó tehát látszólag minden lényeges szempontot megadott az árleszállítás mértékének meghatározásához, a jogalkalmazó mégis gyakran problémákkal küszködik a konkrét jogvita eldöntésénél.
2. A bíró nehézségeit szemlélteti a következő jogeset: A III. r. felperes, mint állagvevő, az I.-II. r. felperesek mint haszonélvezeti vevők megvásároltak az alperesektől egy családi házzal beépített ingatlant, az okirat tanúsága szerint 1.640.000 forint vételárért. A beköltözés után a felperesek rövidesen észlelték a lakóépület vizesedését, majd haladéktalanul közölték az alperesekkel a vételár leszállítására vonatkozó szavatossági igényüket. A felsorolt hibák javítási költsége 611.645 forint. Az ingatlan forgalmi értéke az adásvételi szerződés megkötésének időpontjában 1.800.000 forint volt. A felperesek keresetükben hibás teljesítés miatt a vételár leszállítását igényelték, és ennek megfelelően 611.645 forint és kamatai megfizetésére kérték az alpereseket kötelezni. Az
- 325/326 -
alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadták, hogy az ingatlan valós vételára 1.940.000 forint volt, melyből az alperesek csak 1.640.000 forintot teljesítettek, ezért a szavatossági igény netáni megalapozottsága esetére bejelentették, hogy tartozásukba az ellenkövetelésüket beszámítják (BH 1995/4. 212).[3]
Az ingatlan adásvételéből eredő szavatossági perben a felperesek tehát árleszállítást kértek. A tényállás leírásából úgy tűnik, hogy az eljáró bíróságok elegendő bizonyítékot láttak a valós vételár 1.940.000 forintban való megállapítására, és a szavatossági jog érvényesítését is megalapozottnak találták. Bizonytalanság illetve tanácstalanság uralkodik azonban az árleszállítás mértékének meghatározását illetően:[4]
a) az elsőfokú bíróság úgy határozott, hogy a felperesek által ténylegesen kifizetett javítási költséggel kell csökkenteni a vételárat. A konkrét ügyben ez meglehetősen magas összeg, a vételárnak csaknem 1/3 része. Ezt a megoldást joggal sérelmezték az alperesek. A javítási munkálatokról, azok szükségességéről és optimális kivitelezéséről egyedül a felperesek döntöttek. Ha a bíróság felülvizsgálás nélkül elfogadná a felperesek által benyújtott számlákat és ezek végösszegével csökkentené a vételárat, akkor két hibát követne el egyszerre. Egyrészt abból a feltételezésből indulna ki, hogy a felek által kölcsönösen kialkudott vételár egybeesik a (fiktíve) hibátlan ingatlan objektív forgalmi értékével; ha ebből levonjuk a javítási költségeket, akkor megkapjuk a hibás dolog értékét. Másrészt a javítási költségek szakértői vizsgálat nélküli elfogadásával a bíróság az egyik félnek engedné át a vételárcsökkentés mértékének megszabását.
b) A másodfokú bíróság a felek között ténylegesen kialkudott vételárat (1.940.000 forint) az ingatlannak az adásvétel megkötésekori forgalmi értékére csökkentette (1.800.000 forint). A vételár és az objektív forgalmi ár közti különbség lenne az árleszállítás találó mértéke? Ez a megoldás a felperesek számára lenne hátrányos: ez a számolási mód ugyanis csak akkor vezetne helyes eredményhez, ha a vételár és a fiktíve hibátlan dolog objektív forgalmi értéke egybeesne, azaz a rejtett hibák nélkül pontosan 1.940.000 forint volna az ingatlan értéke.
A két ítéletet összevetve megállapíthatjuk, hogy a másodfokú bíróság megoldása helyesebb, mert a vételárcsökkentés mértékét megpróbálja objektív becsléshez kötni. Az ingatlan forgalmi értéke az adásvételi szerződés megkötésekor kétségkívül fontos támpont az árleszállítás mértékének meghatározásánál. A forgalmi érték becslése azonban nem elegendő az adásvétel mértékének meghatározásához. A Ptk. 306. § (1) bekezdése, illetve a miniszteri indoklás csak a "megfelelő árleszállításról" beszél,[5] de alig ad konkrét támpontot ahhoz, hogy mikor tekintendő "megfelelőnek" a vételár csökkentése. A Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben negatív feltételekkel próbálja meghatározni az árleszállítás mértékének helyes meghatározási módját: az eladáskori forgalmi értéket nem lehet egyedül irányadóként elfogadni illetve a hiba kijavítási költségei nem jelenthetik automatikusan a vételárcsökkentés mértékét. A bírói gyakorlat viszont többnyire automatikusan a hiba kijavítási költségei alapján határozza meg az árleszállítás mértékét.[6] A vevő által igazolt javítási költség felülvizsgálás nélküli átvétele viszont azt jelenti, hogy az árleszállítás mértékének meghatározását de facto átengedjük az egyik érdekelt félnek; ez az eljárás nélkülöz, minden objektivitást.
Az adásvételi szerződésben a vételár a felek között szabad alku tárgya: megközelítheti ugyan a forgalmi értéket, de ez semmiképpen sem tekinthető főszabálynak. Sokszor a vevő olcsón jut az áruhoz vagy fordítva, az eladó drágán ad túl rajta. A bíróságnak tekintettel kell lennie a szerződési szabadságra. Az árleszállítás mértékének meghatározásakor arra kell törekedni, hogy a felek által a szerződésben rögzített ár-érték viszony lehetőleg fennmaradjon. Ezzel szemben esetünkben a bíróság átváltoztatta a felek által kialkudott vételárat egy úgynevezett "igazságos árra", amely megfelel az ingatlan eladáskori objektív értékének, de semmi köze sincs a felek alkujához.
Az első- és másodfokú bíróság eltérő döntése és a PK-határozat szükségessége jól érzékelteti a jogalkalmazó bizonytalanságát. Sem a jogszabályi háttér, sem a jogalkalmazási gyakorlat nem ad egyértelmű útmutatást a hasonló jogviták eldöntéséhez. A PK állásfoglalása is csupán elvi iránymutatás, amely negatív feltételeket rögzít, de nem ad konkrét eligazítást a bírónak, hogy hogyan határozza meg ténylegesen az árleszállítás mértékét. A következőkben a jogintézmény római jogi gyökereit feltárva és a római jogi alapon álló német dogmatika álláspontját ismertetve próbálunk választ adni a nyitva maradt kérdésekre.
- 326/327 -
Nézzük, milyen megoldást dolgoztak ki a római jogászok erre a problémára!
1. Az eladói kellékszavatosság Rómában az aedilis curulis[7] edictumában[8] nyert először szabályozást. A szavatosság kezdetben csak a legértékesebb ingó dolgok, rabszolgák és igásbarmok piaci vételére vonatkozott. Az aedilis curulis előírta, hogy aki rabszolgát ad el, közölje nyíltan a vevővel, hogy van-e valamilyen betegsége vagy hibája, nem szökött vagy csavargó-e, illetve nem terheli-e rendezetlen deliktuális felelősség.[9] Az információadási kötelezettség elmulasztása esetére az aedilis curulis redhibítióval fenyegetett: emptori omnibusque ad quos ea res pertinet iudicium dabimus, ut id mancipium redhibeatur - a vevőnek illetve jogutódjának keresetet adunk a rabszolga visszavételének kikényszerítésére.[10] Az információadási kötelezettség csak rejtett hibákra vonatkozott (Ulp. D. 21.1.1.6); a látható hibákat a vevőnek észlelnie kell, azaz a vevőt megvizsgálási kötelezettség terheli. Az eladó kimentheti magát a szavatossági perben azzal, hogy a vevő ismerte (vagy ismerhette) a hibát; a kimentési okot kifogásként lehet érvényesíteni (Pomp. D. 21.1.48.4). A szavatosságért az eladó az objektív felelősség elvei szerint felel: akkor is köteles a helytállásra, ha az adott hibát nem ismerte.[11] Ulpianus indoklása szerint az edictum célja, hogy elejét vegye az eladók csalárdságának. A jogász azzal érvel, hogy az eredmény szempontjából mindegy, hogy a vevő az eladó tájékozatlansága vagy csalárdsága miatt károsodik.[12]
2. A történetileg első szavatossági igény tehát a redhibítió, az elállás volt. A hibás rabszolga visszaadása ellenében a vevő követelhette a vételár visszafizetését[13];
3. a már teljesített szolgáltatások visszaadásával a feleket olyan helyzetbe kellett hozni, mintha az adásvételt meg sem kötötték volna.[14] Ha az eladó nem volt hajlandó visszavenni a hibás rabszolgát, akkor sem lehetett a vételárnál többen marasztalni (Ulp. D. 21.1.31 őr). Az elállást mint szavatossági jogot hat hónapos perlési határidőn belül lehetett érvényesíteni.[15]
A jogtudósok azonban hamarosan felismerték, hogy a vevőnek nem mindig áll érdekében a drasztikus elállási jog gyakorlása. Előfordulhat, hogy a hiba ellenére meg szeretné tartani az árut, a fellépő rejtett hiba ill. az ígért tulajdonság hiánya azonban szükségszerűen kihat a vételár megállapítására. Így kézenfekvő a vevő számára keresetet adni az árleszállításra.[16] Erre az esetre, illetve a hathónapos perlési határidő elmulasztása esetére a jogtudósi kiterjesztő értelmezés a magistratus (aedilis curulis) iurisdictióján belüli pertechnikai lehetőségeket kihasználva[17] bevezetett egy második perlési lehetőséget, amely a quanti minoris-ra ment; a vételárcsökkentésre irányuló szavatossági igényét a vevő hosszabb határidőn, egy éven belül érvényesíthette.[18] A vételárcsökkentést mint szavatossági igényt tehát már igen korán elismerték, bevezették.
3. Milyen támpontokat kínálnak a források az árleszállítás mértékének megállapításához? A legkorábbi forrás az árleszállításról mint szavatossági jogról Aulus Gelliustól[19] származik, aki Noctes Atticae című munkájában az aediliszi edictum régi szövegét és az ehhez kapcsolódó jogászi magyarázatokat idézi. A szerző Caelius Sabinus (és Labeo) meghatározását említi arról, hogy melyik rabszolga tekinthető betegnek illetve hibásnak. A "hiba" fogalmának tárgyalása után található a következő rövid megállapítás (Gell. NA 4.2.5): Quamobrem, cum de homine morboso agetur, aeque inquit ita dicetur: QUANTO OB ID VITIUM MINORIS ERIT. Az edictum eredeti szövege és a legtöbb hozzá fűzött jogászi szakvélemény csak a redhibítiót említi.[20] Sabinus is az elállási jogra koncentrál és mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy az eladott rabszolga betegsége miatt indított perben
- 327/328 -
a formulát az árleszállításra irányuló toldattal is kérheti a vevő. A vételárcsökkentés mértékéről csak a formula szövege ad felvilágosítást: QUANTO OB ID VITIUM MINORIS ERIT (amennyivel e miatt a hiba miatt kevesebbet ér).
Gellius tudósítása mutatja, hogy a Kr.u. I. században kellékhiba miatt a vevő az elállás mint szavatossági jog helyett már vételár-csökkentési igénnyel is élhetett. Árleszállítás címén a vevő visszakövetelhetett a vételárból annyit, amennyivel a dolog értéke kevesebb a kellékhiba miatt. Gellius azonban nem informál arról, hogy a "kevesebb" mértékét milyen szempontok szerint állapították meg.
Az árleszállítást mint szavatossági igényt a redhibítió alternatívájaként említik és következetesen a perlési formula fordulatával jelölik a későbbi jogászok is. A Digesztának a kellékszavatossági kereseteket tárgyaló fejezete (D. 21.1) a rabszolgák eladásáról szóló edictummal kezdődik. Az edictum szövege Ulpianus tolmácsolásában maradt ránk, de az első bekezdések megőrizték a tradicionális, régi szöveget.[21] Ennek következtében a rabszolga-edictum csak a redhibítiót említi szavatossági jogként, és egyáltalán nem szól az árleszállításról. Maga Ulpianus is csak jóval később, először a perlési határidők tárgyalásánál és mintegy mellékesen említi az árleszállításra irányuló szavatossági jogot (D. 21.1.19.6 Ulp.): Tempus autem redhibitionis sex menses utiles habet: si autem mancipium non redhibeatur, sed quanto minoris agitur, annis utilis est. Ulpianus a rabszolga-edictumhoz fűz kommentárokat. Az edictum-magyarázatok szokásos módszere szerint szóról szóra értelmezi a jogforrást, így jut el végül a perlési határidő tárgyalásához. Az elállás hathónapos határidejének rögzítése után kitér az alternatív szavatossági igényre, az árleszállításra is: ha a rabszolgát nem adják vissza, hanem a QUANTO MINORlS-formulával perelnek, akkor egy év áll nyitva a perlésre. Az árleszállítás mértékét illetően azonban Ulpianus sem szolgál új információkkal.
4. A iumentum-edictum fiatalabb a rabszolga-edictumnál, a fogalmazása is jóval "modernebb";[22] ennek megfelelően az árleszállításra irányuló szavatossági jog már bedolgozásra került az edictum főszövegébe (D. 21.1.38 pr.): Si quid ita factum non erit ... morbi autem vitiive causa inemptis faciendis in sex mensibus, vel quo minoris cum venirent fuerint in anno iudicium dabimus. Az árleszállítás lehetőségét az edictum is úgy ajánlja, mint a redhibítió helyett választható megoldást. Az árleszállítást a QUO MINORIS CUM VENIRENT FUERINT kifejezés jelöli, amely az előző forrásokkal összevetve már több támpontot kínál az árleszállítás mértékének a megállapításához: a quo minoris a quanto minoris változata, a perlési formulában a magistratus utasítása a index, az egyesbíró részére az értékcsökkenést illető becslési eljárás lefolytatására. A fuerint alak a peres eljárás második, apuci iudicem részében lefolytatandó becslő eljárásra utal. A cum venirent (amikor eladásra kerültek) azt hangsúlyozza, hogy az adásvétel időpontja lesz többszörösen is mérvadó a becslésnél: a hibás és a hibátlan árunak az adásvételkori (becsült) értéke szempontjából. Az igásállatok eladásánál fellépő kellékhibákat szabályozó edictum tehát már kifejezetten említi az árleszállítást mint szavatossági jogot. Ennek ellenére szembetűnő, hogy a jogtudósok a kel lékszavatossághoz fűzött kommentárjaikban alig foglalkoznak az árleszállítással. A redhibítiót, annak bonyolult eljárási szabályait részletesen tárgyalják: az árleszállításról, mint szavatossági jogról viszont csak ritkán tesznek említést és hallgatnak annak eljárási problémáiról is.
Az árleszállítás mértékének a megállapítására a következő kifejezéseket, fordulatokat találjuk az aediliszi keresetekhez fűzött jogtudósi kommentárokban: quanto minoris propter servi fugam (D. 21.1.31.16 Ulp.); quanto minoris cum veniret fuerit (D. 21.1.38.13 Ulp.); quanto minoris is homo sit (D. 21.1.31.5 Ulp.); agi quanto minoris (D. 21.1.31.10 Ulp.); quanto minoris emisset emptor si scisset (D. 21.1.61 Ulp.); quanti minoris propter fugam servi (D. 21.2.32.1 Ulp.); quanto minoris essem empturus (D. 19.1.13 pr.). A következőkben áttekintjük a legjellemzőbb tényállásokat, amelyek információval szolgálnak a quanti minoris tartalmáról.
Ulpianus egy ökörfogat adásvételéből eredő kellékszavatossági pert tárgyal: a fogatból csak az egyik állat hibás, beteg (D. 21.1.38.13 Ulp.),[23] a vételárat viszont a két ökörre együtt állapították meg. A vevő szavatossági igényként árleszállítást kíván érvényesíteni; a jogászt pedig arról kérdezik, hogy a vételár csökkentésénél milyen számítási módot kell alkalmazni. Ulpianus elveti annak lehetőségét, hogy az egyik ökör hibája miatt csupán az egyik ökör árából kellene levonni a hibának megfelelő összeget. Ha ökörfogatként, tehát egy árral kerültek eladásra, akkor az egész fogat értéke csökken az egyik állat hibája miatt. Talán ez a forráshely hangsúlyozza a legszemléletesebben, hogy az árcsökkentés viszonyítási pontja a vételár és a dolog objektív forgalmi értéke.
- 328/329 -
5. D. 44.2.25.1 alatt Julianus az elállás és az árleszállítás közti konkurenciát elemzi: Est in potestate emptoris intra sex menses, redhibitoria agere mallet an ea quae datur, quanti minoris homo cum veniret fuerit, nam posterior actio etiam redhibitionem continet, si tale vitium in homine est, ut eum ob id actor empturus non fuerit... Figyelemre méltó a vételárcsökkentésre irányuló kereset körülírása: a quanti minoris homo cum veniret fuerit egybevág a iumentum-edictum vételár-csökkentési formulájával.[24] Julianus az elállás és a vételárcsökkentés közti választási jogot hangsúlyozza a jogeset kapcsán. A vevő nem köteles a rabszolgát visszaadni: redhibítió helyett bármikor választhat árleszállítást, az egyik szavatossági jogról áttérhet a másikra. A római jog az árleszállítás mint szavatossági jog érvényesítését jogpolitikailag preferálta: a hosszabb jogérvényesítési határidővel és az egyszerűbb pertechnikai lebonyolítással igyekezett a vevőnek az árleszállítást attraktívvá tenni. Julianus itt az ellenkező irányba igyekszik "átjárhatóvá tenni" a két jogintézmény közti határt. A hathónapos elállási határidő már lejárt, a vevő tehát csak a vételárcsökkentésre perelhet. Julianus azt hangsúlyozza, hogy az árleszállítás szélsőséges esetben a nulláig is terjedhet: ha a hiba olyan súlyos, hogy a vevő ennek ismeretében egyáltalán nem vette volna meg a rabszolgát.[25] Ha az árleszállítás tág értelmezése folytán a vevő a teljes vételárat visszakapja, akkor ugyanolyan helyzetbe kerül, mintha elállást érvényesített volna. A nam posterior actio etiam redhibitionem continet kitétel arra utal, hogy a hibás rabszolgát a vevő ebben az esetben is visszaadja az eladónak.[26]
6. A Digesztának a kellékszavatosságot tárgyaló titulusában (D. 21.1.31.16) Ulpianus egy egészen más problémát vet föl a vételárcsökkentéssel kapcsolatban: Si quis egerit quanto minoris propter servi fugam, deinde agat propter morbum, quanti fieri condemnatio debeat? A vevő többször egymás után vételárcsökkentésre perel. Először észleli, hogy a rabszolga szökött volt, de az eladó erről őt nem tájékoztatta. Később felfedezi, hogy rejtett betegsége is van, pl. epilepsziás. A jogászt arról kérdezik, hogy perelhet-e többször egymás után, különböző hibák miatt. Az eladó illetve jogi képviselője nyilván azzal érvelnek, hogy az ismételt vételárcsökkentés által a vevő esetleg nyerészkedhet az eladó rovására. Ulpianus a szöveg folytatásában az előző jogász-generáció egyik neves képviselőjére, Julianusra hivatkozik[27] és a többszöri perlési lehetőség mellett foglal állást.[28]
A Julianus-féle eredeti szöveg tulajdonképpen nem az actio quanti minoris-ról szól. A Digesztának a stipulatio duplae-t tárgyaló titulusában találjuk ugyanis a keresett fragmentumot (D. 21.2.32.1): Ergo et illud procedit, quod Iulianus libro quinto decimo digestorum scribit, egit, inquit, quanti minoris propter fugam servi, deinde agit propter morbum: id agendum est, inquit, ne lucrum faciat emptor et bis eiusdem vitii aestimationem consequatur, fingamus emptum decem, minoris autem empturum fuisse duobus, si tantum fugitivum esse scisset emptor: haec consecutum propter fugam: mox comperisse, quod non esset sanus: similiter duobus minoris empturum fuisse, si de morbo non ignorasset: rursus consequi debebit duo: nam et si de utroque simul egisset, quattuor esset consecuturus, quiu eum forte, qui neque sanus et fugitivus esset, sex tantum esset empturus. secundum haec saepius ex stipulatu agi poterit: neque enim ex una stipulatione, sed ex pluribus agitur. A rabszolgák (és más értékes dolgok) adásvételéről szokásos volt az ókorban is okiratot kiállítani. A tanúk előtt felvett okirat fontos bizonyító eszköz az áru eredetét illetően egy esetleges későbbi perben. A ránk maradt rabszolgavételi okiratok túlnyomó többségében megtalálható az eladó önkéntes jótállása elperlés (evictio) és rejtett fizikai hibák esetére. A kellékhibákért való helytállás okirati megszövegezése nyelvtanilag összefonódott az evictiós helytállás formulájával. Mivel az utóbbiban elperlés esetére rendszerint a duplumot (a vételár illetve a dolog értékének kétszeresét) ígérte megfizetni az eladó, ezt a garanciaígéretet egységesen stipulatio duplae-nak szoktuk nevezni.[29] A stipulatio duplae mint megjelölés azonban átterjedt a kellékhibákért való helytállást megígérő szerződési kikötésre is, mivel a két klauzula a tömör megfogalmazás miatt alig választható szét.[30] Julianus tehát az eladó által önként teljesített jótállási stipulatio értelmezését fejtegeti mindkét idézett szövegben.[31] Jusztinianus kompilátorai (vagy még maga Ulpianus) terjesztették ki analógiával ennek marasztalási elveit az actio quanti minoris-ra.
7. Ulpianus Julianust idézi a tipikusan elvi éllel feltett kérdés kapcsán, amelyet szemmel láthatóan a jogászok
- 329/330 -
több nemzedéke is feldolgozott. A kiindulópont egy rabszolgavétel. A szerződés megkötése és a szolgáltatások teljesítése után a vevő felfedezi, hogy a rabszolga hibás. Először megtudja, hogy szökött rabszolgát (fugitivus) adtak el neki; mivel a szökés komoly értékcsökkentő tényező,[32] nem késik beperelni az eladót. Azonban nem elállást kíván érvényesíteni, hanem inkább megtartaná a rabszolgát, és árleszállításra perel. Később észreveszi, hogy a rabszolga valamilyen betegségben is szenved, ami használati értékét lényegesen csökkenti. A második hiba miatt újfent árleszállítást kér. A jogászt arról kérdezik, hogy lehetősége van-e a vevőnek ugyanazon adásvételből eredően többször perelni, több hiba miatt. Az eladó illetve jogi képviselője nyilvánvalóan megpróbál mindent megtenni ez ellen, mert úgy gondolják, hogy a vételár így túlzott mértékben csökkentésre kerülne és az eladó aránytalanul ráfizetne az üzletre.
Julianus - az uralkodó nézettel egyezően - a többszöri perlési lehetőség mellett foglal állást[33] és egy egyszerű példával vezeti be válaszát. Tegyük fel, hogy tízért vette a rabszolgát a vevő; ha tudta volna, hogy szökött, akkor kettővel kevesebbért vette volna meg. Később észleli, hogy nem egészséges: megint kettővel kevesebbért vette volna meg, ha tudott volna erről. Mind az első, mind a második hiba miatt kettőt kell hogy kapjon; hiszen ha mindkét hiba miatt egyszerre perelt volna, akkor is négyet kapott volna, mert egy olyan rabszolgát, aki beteg és szökött, csak hatért vásárolt volna.
Figyelemre méltó a jogász szóhasználata. Julianus a vételárból indul ki, de a hibák miatti vételárcsökkentés mértékének meghatározásánál az a szilárd meggyőződése, hogy egy objektív összeg lesz az eredmény, akárhány perben kerül is sor az összes hibák miatti csökkentés meghatározására. Az "amennyivel kevesebb" az adásvételkor tehát két tényezőből tevődik össze: az egyik viszonyítási pont a vételár, a másik egy objektív becslés a dolog értékét illetően. Aestimatio, a praetor illetve a iudex által elrendelt szakértői becslés eredménye, hogy az egyes hiba miatt mennyivel lesz kevesebb a dolog értéke. Julianus nem magyarázza el részletesebben az aestimatio számítási módját, hisz ez "csupán" technikai kérdés, amivel az "elegáns jogász" nem foglalkozik. Minden római tudja, hogy a praetor a határozatlan összegre menő perben becslési eljárás lefolytatására kötelezi a bírót (formula aestimatoria);[34] ezen szakértői becslés eredménye az árcsökkentés objektív mértéke.
8. A római per felépítése megkönnyíti a magyarázatot. A formuláris perben a condemnatio, a marasztaló ítélet csak pénzösszegre szólhatott (condemnatio pecuniaria).[35] A bíró köteles volt tehát a pertárgy értékét becsülni (litis aestimatio). A becslési eljáráshoz a praetori formula szabta meg az irányelveket;[36] azaz az actio quanti minoris becslési eljárásának lefolytatására vonatkozó elveket is a perlési formula határozta meg.[37] Az actio quanti minoris kereseti formuláját Lenel így rekonstruálta: Si paret homini ... vitii quid, cum veniret, fuisse ... quanto ob id vitium is homo, cum veniret, minoris fuit, tantam pecuniam iudex Nm Nm Ao Ao c. s. n. p. a. Ha a vevő szavatossági igényként a vételárcsökkentést választja, a fenti séma alapján adja ki a praetor a konkrét perprogramot: Ha bebizonyosodik, hogy a rabszolga az adásvétel megkötésének idején[38] rejtett hibával volt terhelve, akkor bíró marasztald annyiban az alperest, amennyivel ez a rabszolga az adásvétel megkötésekor kevesebbet ért; ha nem bizonyosodik be, mentsd fel. Az "amennyivel kevesebb" incertum (határozatlan követelés), ezért a praetor utasította a iudex-et a becslő eljárás lefolytatására (formula aestimatoria).[39] A bíró tehát szakértőként a becslő eljárás eredményére támaszkodva állapította meg a vételárcsökkentés mértékét.
9. D. 21.1.61 alatt Ulpianus egy olyan esetet tárgyal, ahol az eladott dolgot[40] valamilyen szolgalom terheli. Az eladó a szolgalom fennállásáról nem tájékoztatta a vevőt, aki a hiba tudomásul vétele után kellékszavatossági keresettel él: Quotiens de servitute agitur, victus tantum debet praestare, quanti minoris emisset emptor, si scisset hanc servitutem impositam. A jogi probléma tulajdonképpen a jogszavatosság területére tartozna (in rem actio-val védett dologi jog harmadik személy javára), hisz a habere licere, az eladott dolog zavartalan birtoklása, szenved sérelmet. A szolgalom azonban - úgy tűnik - nem vezet tényleges birtokvesztéshez, ez indíthatta a jogászt arra, hogy nem az evictio miatti, hanem a kellékhiba miatti perlést ajánlja a vevőnek.[41] Figyelemre méltó
- 330/331 -
még a quotiens kitétel, ahányszor a szolgalom miatt perelnek: úgy látszik, hogy a szolgalom rendszeresen visszatérő zaklatást jelent a vevő számára. A jogeset értelmezése számos problémát vet fel, amelyeket azonban most megválaszolatlanul kell hagynunk, mert számunkra elsősorban az árleszállítás mértékének a meghatározása bír jelentőséggel: amennyivel kevesebbért vette volna meg a vevő a dolgot, ha tudta volna, hogy ezzel a szolgalommal van terhelve. Ulpianus megfogalmazása arra enged következtetni, hogy a hibás és a hibátlan dolog objektív forgalmi értéke mellett a vevő szubjektív értékítéletét, azaz a vételárat is figyelembe vette a római bíró az árleszállítás mértékének a meghatározásánál.
D. 19.1.13 őr. szintén viszonylag bonyolult becslő eljárásra enged következtetni: Iulianus libro quinto clecimo inter eum, qui sciens quid aut ignorans vendidit, differentiam facit in condemnatione ex empto: ait enim, qui pecus morbosum aut tignum vitiosum vendidit, si quidem ignorans fecit, id tantum ex empto actione praestaturum, quanto minoris essem empturus, si id ita esse scissem. Az idézett forráshely igen nevezetes és központi jelentőséggel bír a kellékszavatossági kereseteknek az actio emptibe való recepciójának a megítélésénél. A szöveg részletes elemzése túllépi e tanulmány kereteit,[42] számunkra elsősorban az árleszállítás körülírása a fontos: ha az eladó nem tudva (ignorans) ad el hibás árut (beteg állatot vagy hibás épületfát) és a vevő az actio empti keretében szavatossági jogként árleszállítást kíván érvényesíteni, akkor annyira kell marasztalni az eladót, amennyivel kevesebbért vette volna meg az árut, ha a hibát ismerte volna.
Ulpianus tehát D. 21.1.61 és D. 19.1.13 őr. alatt ugyanazzal a fordulattal határozza meg az árleszállítás mértékét: amennyivel kevesebbért vette volna meg a vevő az árut, ha a hibát ismerte volna. Az árleszállítás mértékének a meghatározásánál figyelembe vett objektív becslési kritériumok (hibás és hibátlan áru eladáskori forgalmi értéke) mellé tehát egy új szempont társul: amennyivel az áru a vevőnek kevesebbet ért volna a hiba miatt. E szubjektív tényező beépítése arra utal, hogy az árleszállítás mértékének a meghatározásánál a rómaiak is ragaszkodtak a vételárhoz, mint a felek közti szabad alku eredményéhez.
10. A kereseti formula alapján joggal feltételezhető, hogy a vevő árleszállítás címén a vételárból bizonyos összeget visszakapott: annyit, amennyivel az áru az eladáskor a hiba miatt kevesebbet ért.[43] Logikailag két lehetőség képzelhető el a szakértői becslés lefolytatására:[44]
a) a bíró egy becslést végez, csak a hibás dolog értékét becsüli, és ez kerül levonásra a vételárból;
b) a bíró két becslést folytat le, a hibás dolog értékét és azt becsüli, hogy mennyi lenne a hibátlan dolog értéke.[45]
10.1. Az a) esetben a viszonyítási pont a vételár: mint fent már láttuk, a vételár szubjektív, a felek közti alku eredménye. A hiba miatt csökkent érték, azaz a hibás dolog forgalmi értékének becslése objektív tényező. Ha a vételárból levonjuk a hiba becsült értékét, akkor egy objektív eredményhez jutunk, a forgalmi értékhez. Ez első pillantásra nagyon igazságosnak tűnik. A vevő nem szenved kárt, hisz az ár-érték viszonyt a bíróság helyreállította. Az eladóra nézve is igazságosnak látszik ez a megoldás, hisz abból kell kiindulnunk, hogy nem csalárdul járt el, tehát a forgalmi értéken való értékesítéssel elégedettnek kell lennie. A pandektisztika nyomán a római jogi szakirodalom hosszú ideig azon a véleményen volt, hogy a források ezt a számítási módot írják le,[46] azaz hogy a római jogászok a hibátlan dolog értékét a vételárral egyenlőnek tekintették.
A forgalmi érték alapul vétele az árleszállításra irányuló szavatossági jogvitában csak akkor lenne kielégítő, ha az adásvételi szerződésnél a vételár általában egybeesne a forgalmi értékkel. Ez azonban egyáltalán nem jellemző. Az adásvétel természetes tartalma a nyerészkedési szándék, a felek mindig igyekeznek túljárni egymás eszén.[47] Ha a bíróság a forgalmi értékhez ragaszkodik, figyelmen kívül hagyja a szerződési szabadságot és "hatósági árat" szab. A index nem kötelezheti a feleket arra, hogy árcsökkentés címén egy egészen új ár-érték viszonyon alapuló alkut fogadjanak el. A vételár, mint viszonyítási pont tehát hibás eredményhez vezet. Éppen azokban az esetekben ugyanis, ha a vevő túl drágán vagy túl olcsón vásárolt, azaz ha a vételár és a hibátlan dolog forgalmi értéke lényeges eltérést mutat, felmondja a szolgálatot. Ha a vevő olcsón vásárolt, akkor semmit sem kapna vételárcsökkentés címén. Fordítva, ha túl drágán vásárolt, akkor az ebből eredő hátrányt vételárcsökkentés címén nagyrészt átháríthatná az eladóra. Egyébként Julianus fogalmazási módja is ez ellen a megoldás ellen szól: "kettővel kevesebbért vette volna".
10.2. A b) esetben leírt becslési módszer lehetővé teszi, hogy a bíró megőrizze a felek által az adásvételben
- 331/332 -
rögzített ár-érték viszonyt. Ezt a megoldást alkalmazták valóban a rómaiak is? A források nem szolgálnak közvetlen információval az árcsökkentés mértékének számítási módjáról. Ez a tény egyrészt azzal magyarázható, hogy a jogtudósi kommentárok alig foglalkoznak pertechnikai problémákkal; a peres eljárás konkrét lebonyolítása a praetori formula alapján mentes volt minden elméleti jogi problémától. Másrészt joggal tételezhető fel, hogy a becslő eljárás lefolytatása valóban sohasem merült fel problémaként.[48] A fent ismertetett források a quanto minoris-ra menő perlési formula megfogalmazásáról illetve az árleszállításra irányuló jogvitákhoz fűzött jogtudósi kommentárokról arra utalnak, hogy a rómaiak a két becsléses eljárást alkalmazták: a perbeli aestimatio keretében becsülték a hibás és a hibátlan áru eladáskori forgalmi értékét. Mindkét értéket szakértő (szakértő bíró[49]) állapította meg, innen ered az actio aestimatoria elnevezése a keresetnek.[50] Azonban a vételár is releváns, mert az egész eljárás annak csökkentésére irányul: a két becslés értékének különbözete a vételárból kerül levonásra.[51] A vételárat a vevő már mindenképpen kifizette;[52] az árleszállítás tehát mindig az értékkülönbség visszafizetését jelentette.
Ha a két becsléses eljárást alkalmazza a bíró, akkor az ár-érték viszony, azaz a felek szabad alkujában kialakított vételár érintetlen marad. Ha a vevő kedvezőtlen alkut kötött, azaz túl drágán vásárolt, akkor tovább viselte ennek hátrányát; ha olcsón jutott hozzá az áruhoz, akkor megőrizte ezt az előnyt.
A bíró nem változtatta át a felek által kialkudott árat egy ún. "igazságos árra", hanem csak a hibát egyenlítette ki a vételár arányos részének visszafizettetésével. A rómaiak tehát arra törekedtek, hogy egy objektíve mérheti) értékcsökkenést térítsen meg az eladó a vevőnek. Ha a vevő olcsón vásárolt, jól járt ezzel a számítási móddal. Ha viszont a vételár lényegesen meghaladta a forgalmi értéket, akkor a vevő húzta a rövidebbet az árleszállításnál is. Azaz a felek által rögzített ár-érték viszony mindenképpen fennmaradt e számítási modell alkalmazása mellett.
11. Térjünk azonban röviden vissza a kiindulópontul szolgáló jogesetünkhöz, az ingatlan adásvételéből származó szavatossági jogvitához. Határozzuk meg az árleszállítás mértékét a római jogi szabályok alapján! A fent vázolt felfogás szerint a római szakértő bíró a "két becsléses" modellt alkalmazta, azaz meghatározta
a) a hibátlan áru eladáskori értékét és
b) a hibás áru eladáskori objektív értékét. Esetünkben a magyar bíróság csak a második értéket kérte a szakértőtől, aki az ingatlan forgalmi értékét az eladáskor 1.800.000 forintban határozta meg. Az a) pontban leírt értéket tehát most hipotetikusan kell meghatároznunk - tegyük fel, hogy a hibátlan ingatlan forgalmi értéke az eladáskor 2.200.000 forint lett volna. Vételárként a felek 1.940.000 forintot kötöttek ki. A hibátlan és a hibás ingatlan forgalmi értéke között a különbség 400.000 forint; ezt az összeget kell levonnunk a vételárból: az árleszállítás után az ingatlannak a hibával arányosan csökkentett értéke tehát 1.540.000 forintot tesz ki.
1. A pandektisztikára épülő[53] modern jogrendszerek törekszenek arra, hogy a felek által az adásvételi szerződésben rögzített ár - érték viszonyt megőrizzék árleszállítás esetén is.[54] Összehasonlításul vessünk egy pillantást a BGB vonatkozó szabályaira.[55] Az árleszállítással a 472 § (1) bek. foglalkozik: "Bei der Minderung ist der Kaufpreis in dem Verhältnis herabzusetzen, in welchem zur Zeit des Verkaufs der Wert der Sache in mangelfreiem Zustande zu dem wirklichen Werte gestanden haben würde." A "Minderung" címszó alatt a német BGB precízen szabályozza a vételár csökkentését és meghatározza az árleszállítás mértékének számítási módját is: a vételár olyan arányban csökkentendő, ahogyan a hibátlan dolog eladáskori értéke viszonyul a hibás dolog eladáskori forgalmi értékéhez.[56] A leszállított ár tehát úgy viszonyul a kialkudott árhoz, ahogyan az "Ist-Wert", a dolog valós értéke viszonyul a "Soll-Werthez",
- 332/333 -
a dolog értékéhez, ha az hibátlan lenne. Az értékek meghatározásánál mindig az adásvétel időpontja az irányadó. Tegyük fel, hogy a Soll-Wert 100, a forgalmi érték a hiba miatt 80; a kialkudott vételár tehát 5:4 arányban csökkentendő; ha a vételár 90 volt, akkor tehát 72-re kell azt leszállítani.[57]
De térjünk vissza a kiindulópontunkul szolgáló jogesethez és számítsuk ki az árleszállítás mértéket a BGB módszerével. A következő egyenlet fejezi ki az arányokat:
X : 1.940.000 = 1.800.000 : 2.200.000.
A hibás és a hibátlan ingatlan eladáskori forgalmi értéke 9:11 arányban áll egymással: az ennek megfelelően számított csökkentett ár ezen egyenlet alapján (kerekítve) tehát 1.587.000 forint. Látjuk, hogy a német civilisztika által kifejlesztett számítási mód rugalmasabban alkalmazkodik a szerződésben rögzített ár-érték viszonyhoz.[58] A "Herstellungstheorie" álláspontja szerint az árleszállításra irányuló szavatossági igény úgy tekintendő, mint a túlfizetett vételár visszakövetelésére irányuló igény. Ezzel szemben az uralkodó német felfogás azt vallja, hogy ha a vevő a szavatossági jogvitában az árleszállításra irányuló igényét bejelentette, és ebbe az eladó beleegyezik, a felek közti jogviszony átrendeződik.
Az elállásra vagy vételárcsökkentésre irányuló szavatossági igény érvényesítése csak a jogviszony módosításával hajtható végre; ezért a vevő egyoldalú követelésére sohasem állnak be a joghatások. A szavatossági igény csupán azt biztosítja a vevőnek, hogy az eladó beleegyezését követelje a kért vételárcsökkentéshez. Az árleszállítás tehát vagy a felek közti (új) szerződés eredménye, vagy az eladó vonakodása esetén bírói ítélet tárgya. A vételárcsökkentés esetében a jogszabály a jogkövetkezményt, azaz az ár leszállítását nem kapcsolja automatikusan a vevő egyoldalú követeléséhez. Ez nem lenne igazságos, hisz a hiba értékcsökkentő hatását illetve az árleszállítás mértékét illetően a felek általában nem értenek egyet. A vevő köteles először az eladóval tárgyalni és egyezségre törekedni. Csak ha ez nem sikerül, akkor vehető igénybe a bírósági út: "Gerade bei der Minderung erscheint es als sinnvoll, daß das Gesetz die Rechtsfolge, d.h. die Herabsetzung des Kaufpreises, nicht schon an das einseitige Verlangen des Käufers knüpft, da gerade hier leicht Streit über das Ausmaß der Wertminderung und der danach gerechtfertigten Preisherabsetzung entstehen wird. Es ist sachlich, daß der Käufer zunächst versucht, sich darüber mit dem Verkäufer zu einigen; gelingt das nicht, so muß der Richter die Entscheidung treffen"[59] A német civilisztika elfogadja a vételárcsökkentésre irányuló igényt akkor is, ha a vevő a vételárat még nem (vagy nem teljes egészében) egyenlítette ki; ekkor az eladó vételár iránti keresetével szemben a vevő kifogásként érvényesítheti a szavatossági igényt és a bíró őt a hiba miatt csökkentett vételárban fogja marasztalni.[60] Ha egy hiba miatt a vevő már érvényesített vételárcsökkentési igényt, de ugyanabban a dologban később még további hibát (hibákat) fedez fel, akkor újra élhet az árcsökkentésre irányuló igénnyel.[61]
2. A hatályos osztrák polgári jog szintén ezt a számítási módot alkalmazza: "Die Preisminderung ist nach der "relativen Berechungsmethode" vorzunehmen, deren Zweck es ist, die beim Vertragsabschluß zugrunde gelegten Wertrelationen zwischen Leistung und Gegenleistung (subjektive Äquivalenz) aufrechtzuerhalten. Der verein barte Preis muß sich zum geminderten Preis so verhalten, wie der objektive Wert der Sache ohne Mangel zum objektiven Wert der Sache mit Mangel".[62]
3. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a magyar polgári jogi szakirodalomban megfigyelhetünk kísérleteket az árleszállítás problematikájának elvi szinten való rendezésére, a relatív számítási módszer meghonosítására. Az a tény azonban, hogy hasonló tárgyú jogviták feltűnő gyakorisággal szerepelnek a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben, arra utal, hogy a bírói gyakorlat alig vagy egyáltalán nem vesz tudomást az ajánlott objektív számítási modellről. Amint fent láttuk, az objektív, forgalmi értékhez igazodó meghatározási modell kétezer éves hagyománnyal bíró, kipróbált és jól bevált megoldás. Célszerű lenne a németországi és az ausztriai gyakorlatnak megfelelően felvenni a polgári jogi tankönyvek anyagába, hogy a bírák következő nemzedékének könnyebbé tegyük a kellékszavatossági perekben az ítélethozatalt. ■
JEGYZETEK
[1] 14/1991. (IV. 13.) AB határozat az egyes tartós fogyasztási cikkek jótállásáról.
[2] Wieacker, Römische Rechtsgeschichte. München 1988, 36. és k.
[3] A Legfelsőbb Bíróság már 1989-ben is megkísérelte átfogóan rendezni ezt a problémát, lásd a 62. számú eseti döntést (BH 1989/2).
[4] A kellékszavatosság témájával számos tanulmány foglalkozott az utóbbi két évtizedben a magyar polgári jogban, ld. pl. Miskolc:) Bodnár Péter: A szerződésen kívüli károkért való felelősség, mint a hibás teljesítés esetén alkalmazható jogvédelmi eszköz. Magyar Jog 35 (1988): Kemenes István: A szavatosság, jótállás és a kártérítés egyes kérdéseinek újraszabályozásához. Magyar Jog 39 (1992): Fazekas Judit: Fogyasztói jogok - fogyasztóvédelem. Budapest 1995, átfogó irodalom-áttekintéssel. A vételárcsökkentés problémája azonban dogmatikailag meglepően kidolgozatlan maradt, lásd Lázár Ernő: A szerződésszegésekért való kártérítési felelősség és az árengedmény a római-germán családhoz tartozó polgári jogokban, Magyar Jog 39 (1992) 427-432, ahol a kártérítési és a szavatossági igény elhatárolása áll a középpontban: valamint Molnár Ambrus: Az árleszállítás - mint szavatossági igény, Magyar Jog 39 (1991) 351-354: az utóbbi tanulmány igyekszik választ találni a jogalkalmazó problémájára az árleszállítás mértékét illetően.
[5] A Ptk. szabályozásának és a miniszteri indoklásnak a hiányosságaira már Molnár. Magyar Jog 39 (1991) 351 is felhívta a figyelmet.
[6] Lásd: Molnár, Magyar Jog 39 (1991) 352.
[7] Az acdiles curules Róma általános rendészeti felügyeletéért feleltek; ellenőrzésük alá tartoztak a közterek, közutak, nyilvános kutak stb., és többek között a piacterek is. A magánjog fejlődése szempontjából a piacfelügyelői tevékenységük bír jelentőséggel, mert ennek keretében adtak ki adásvételi előírásokat. Az aedilis curulishoz ld. W. Kunkel: Staatsordnung und Staatspraxis der römischen Republik, München 1995. 474. és k., Jakab É.: Stipulationes aediliciae. Szeged 1993. 33-43.
[8] Az aedilis curulis is rendelkezett edictum-kibocsátási joggal, ld. G. Impallomeni: L'editto degli edili curuli. Padova 1955. 90. és k.; Jakab, Stipulationes 45-66.
[9] D. 21.1.1.1 Ulp. ed. aed. cur.: Qui mancipio vendunt certiores faciant emptores, quid morbi vitiive cuique sit, quis fugitivus errove sir noxave solutus non sit: eademque omnia, cum ea mancipia venibunt, palam recte pronuntianto. Az edictumhoz lásd Impallomeni: L'editto 5. és k.: V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano II. Napoli 1956, 353. és k.
[10] A redhibítiós eljárás konkrét lefolyásához ld. Impallomeni: L'editto 141-192; Lorena Manna: Actio redibitoria e responsabilità per i vízi della cosa nell'editto de mancipiis vendundis. Milano 1994. 165-204.
[11] Pl. D. 19.1.13 pr.-1 Ulp. 32 ed.: D. 19.1.6.4 Pomp. 9 Sab.; lásd ehhez D. Medicus: Id quod interest. Studien zum römischen Recht des Schadenersatzes. Köln 1962. 128 és. k.
[12] D. 21.1.1.2: Causa huius edicti proponendi est, ut occurratur fallaciis vendentium et emptoribus succurratur, quicumque decepti a venditoribus fuerint: dummodo sciamus venditorem, etiamsi ignoravit ea quae aediles praesta iubent, tamen teneri debere, nec est hoc iniquum: potuit enim ea nota habere venditor: neque enim interest emptoris, cur fallatur, ignorantia venditoris an calliditate.
[13] Lásd pl. Ulp. D. 21.1.21 őr.: az eljárási szabályokhoz ld. Manna: Actio redibitoria 165. és k.
[14] Lásd pl. D. 21.1.23.1. 7. 9: Manna: Actio redibitoria 217. és k.
[15] Ulp. D. 21.1.19.6: Tempus a autem redhihitionis sex menses utiles habet...
[16] Honsell: Quod interest 73. és k.
[17] Az aedilis curulis előtti perhez ld. Jakab É.: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht. München 1997. 263. és k.
[18] Lásd ehhez lent.
[19] A szerzőhöz és művéhez ld. B. Baldwin: Studies in Aulus Gellius, Kansas 1975. 5. és k.: L. Holford-Streven: Aulus Gellius. Oxford 1988. 9. és k.
[20] Gell. NA 4.2.5.-höz ld. Jakab: Praedicere 40. és k.
[21] Az edictum szakaszos keletkezeséről és felépítéséről ld. W. Selb: Das prätorische Edikt: Vom rechtspolitischen Programm zur Norm. Iuris Protessio. FG Kaser. Wien/Köln 1986. 270. és k.
[22] Lásd ehhez Jakab: Praedicere 139. és k. további irodalommal.
[23] D. 21.1.38.13 Ulp.: Si forte iugum mularum sit, quarum altera vitiosa est, non ex pretio tantum vitiosae, sed ex utriusque crit componendum (computandum), quanti minoris sit: cum enim uno pretio utraeque venierint, non est separandum pretium, sed quanto minoris cum veniret utumque fuit, non alterum quod erat vitiosum.
[24] A feltűnő azonosság arra utal, hogy a iumentumm-edictum fennmaradt végső megfogalmazása valószínűleg Julianus keze nyomát viseli.
[25] Hasonlóan D. 21.1.43.6 Paul., Medicus, Id quod interest 124; Honsell, Quod interest im bonae-fidei-iudicium. München 1968, 77.
[26] Ezen értelmezés mellett szól a párhuzamos forráshely, D. 21.1.43.6 Paul. is: ... licet aestimatoria actum fuerit, officio tamen iudicis continebitur, ut reddito mancipio pretium recipiatur; a iudex köteles tehát a redhibítiós eljárás szabályai szerint eljárni, ha a vételárcsökkentés a nulláig terjed.
[27] Salvius Iulianus munkásságához ld. W. Kunkel: Herkunft und soziale Stellung der römischen Juristen. Weimar 1952. 152.
[28] F. Pringsheim: Das Alter der ädilizischen aetio quanti minoris, SZ 69 (1952) 275. és k.: Impallomeni: L'editto 46. és k., 230. és k.: Medicus: Id quod interest 111. és k., 124.
[29] Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései. Budapest 1972.
[30] Részletesebben Jakab: Praedicere 165. és k.
[31] Lásd ehhez Medicus: Id quod interest 56 további irodalommal.
[32] Lásd F. Kudlien: Sklavenmentalität im Spiegel antiker Wahrsatierei, Stuttgart 1991. 89. és k.: K. Bradley: Slavery and Society at Rom. Cambridge 1994. 174. és k.
[33] Lásd Impallomeni: L'editto 46. és k.; 230. és k.; Medivus: Id quod interest 111. és k.
[34] Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht. München 1997. 365. és k.
[35] Lásd Ulp. D. 2.9.5: D. 42.1.61: Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht 371. és k.
[36] Lásd Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht 317. és k.
[37] Az aediliszi perhez lásd Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht 174. és k.; Jakab: Praedieere 263. és k.: Jakab: Stipulationes aediliciae 115. és k.
[38] Különböző vélemények alakultak ki a mérvadó időpontról: az adásvételi szerződés megkötése vagy a dolog átadása a releváns, lásd ehhez F. de Zulueta, The Roman Law of Sale. 50. és k.: R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition. 2. Kiadás. Oxford 1996. 318.
[39] De nem formula arbitraria. lásd Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht 336.
[40] Ulpianus tulajdonképpen azt sem árulja el. hogy rabszolgáról, igásállatról vagy valamilyen más dologról van-e szó.
[41] Evictio, elperlés miatt ugyanis hagyományosan csak akkor lehet perelni, ha a vevőtől perrel elvonták a dolog birtokát. ld. R. Knütel: Stipulatio poenae. Studien zur römischen Vertragsstrafe. Köln-Wien 1976. 49. és k.: W. Ernst: Rechtsmängelhaftung. Tübingen 1995. 7. és k.
[42] Medicus: Id qud interest 110. és k.
[43] Medicus: Id quod interest 124 tagadja, hogy valódi "Minderung"-ról lenne szó: szerinte helyesebb az értékcsökkenés megtérítéséről beszélni. Honsell, Quod interest 74 viszont azzal érvel, hogy a vételárcsökkentés szélesebb értelemben is felfogható, mint a BGB 472. szabályozása, és akkor joggal nevezhető a római jogi megoldás is Minderungnak.
[44] Honsell: Quod interest 74. és k.
[45] Tulajdonképpen ebben az esetben is két további számítási mód képzelhető el a vételárcsökkentés meghatározására; 1. ehhez lent.
[46] A. Beckmann: Der Kauf nach gemeinem Recht III 2. Erlangen 1876, 163; F. Haymann: Die Haftung des Verkäufers für die Beschaffenheit der Kaufsache. Berlin 1912. 36. és k.: Medicus: Id quod interest 125.
[47] Eladni és becsapni azonos etimológiai tőről ered a latin és a német nyelvben, lásd A. Wacke: SZ 94 (1977) 202. és k.
[48] Hasonlóan Honsell: Quod interest 75.
[49] Hagyományosan arbiter. majd hamarosan a iudex és az arbiter fogalma összeolvad, mivel a pertárgy értékének pénzbeli becslése egyre gyakoribbá válik. ld. Kaser/Hackl: Römisches Prozeßrecht 57. további irodalommal.
[50] Honsell: Quod interest 75.
[51] Honsell: Quod interest 75: "Falsch ist es dagegen, vom Preis einfach den Wert der mangelhaften Sache abzuziehen, den man nicht absolut, sondern nur im Verhältnis zum Normalwert der Sache im mangelfreien Zustand ermitteln kann. Nur in dem seltenen Fall, wo Kaufpreis und Wert der mangelfreien Sache übereinstimmen, ist eine solche vereinfachte Rechnung zulässig."
[52] A vételár teljes kiegyenlítése előtt nem lehetett kellékszavatossági igényt érvényesíteni, lásd D. 19.1.25 Iul.: D. 21.1.57 őr. Paul.: W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht, FG Werner Flume. Berlin 1998. 5. és k.; 12. és k.
[53] Lásd Hollweg: AcP 59 (1896) 35. és k.
[54] Németországban napjainkban törvénytervezetet dolgoznak ki a kellékszavatossági jog továbbfejlesztésére ill. az EU-irányelvekkel való harmonizációjára: erről W. Ernst professzor úr tájékoztatott szakmai beszélgetés keretében. Az. utóbbi évek szakirodalmát jól összefoglalja e téren A. D. Wendel: Entwicklung. Kodifikation und Rechtspraxis der Sachmängelgevvährleistung im Bürgerlichen Gesetzbuch, insbesondere beim Gattungskauf. AAchen 1994.
[55] A BGB a szavatossági jogok szempontjából különbséget tesz a Stückkauf (az adásvételben az áru egyedileg van meghatározva) és a Gattungskauf (az adásvételben az áru fajlagosan van meghatározva) között; ld. Medicus D.: Bürgerliches Recht 9. Aufl.. Köln 1979, 148. és k. további irodalommal. A Minderung mindkét adásvételi fajtánál igénybe vehető mint szavatossági jog.
[56] Karl Laren:.: Lehrbuch des Schuldrechts. Besonderer Teil 1. Halbband. München 1986. 57: Dieter Medicus: Schuldrecht II. Besonderer Teil. 6. Aufl. München 1993. 16. és k.
[57] Larenz: Schuldrecht 57. Tulajdonkeppen hasonló számítási módot ajánlott már 1991-ben Molnár Ambrus. Magyar Jog 39 (1991) 353 is, de nem hivatkozott sem a római jogi. sem a német dogmatikai hagyományra.
[58] Rechnerisch wird diese Lösung dadurch verwirklicht, daß man es nicht bei der Differenz zwischen Soll- und Istwert belaßt, sondern das Verhältnis von Soll- und Istwert auf den Kaufpreis übertragt"-állapítja meg Honseil, Quod interest 77. E módszer hátránya egyébként, hogy nagy számok és viszonylag kicsi objektív értékkülönbözet esetén nagyon csekély árleszállítási összeget kapunk.
[59] Larenz: Schuldrecht 58.
[60] Larenz: Schuldrecht 58. Ezzel szemben a római jog nem engedi a vevőnek a redhibítiós igény érvényesítését a vételár kiegyenlítése előtt, lásd fent.
[61] BGB § 475: Durch die wegen eines Mangels erfolgte Minderung wird das Recht des Käufers, wegen eines anderen Mangels Wandelung oder von neuem Minderung zu verlangen, nicht ausgeschlossen. A római jogi reminiszcencia, lásd fent. itt is szembetűnő.
[62] H. Koziol - R. Welser: Grundriß des Bürgerlichen Rechts. Band I. Allgemeiner Teil und Schuldrecht, 10. Aufl. Wien 1995. 258/259. Ausztriában a szavatossági jogok érvényesítésére átfogó reformot dolgoznak ki napjainkban. ld. ehhez U. Terlitza: Die geplante Reform des Gewährleistungsrechts. DAP 5 (1994/95) 266-275. A kellékszavatossági jog problémáihoz Ausztriában ld. W. Posch: Wirtschaftliche Blätter 7 (1993) 101-és k.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem (Szeged).
Visszaugrás
