Az Európai Unióról szóló Szerződés szerint az Európai Tanács egyike az Unió alapintézményeinek. Ugyanakkor az EUSZ 15. cikke szerint nem láthat el jogalkotási feladatokat. Az állam- és kormányfők 2016. február 19-én közzétett, az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozásával foglalkozó határozata azonban nemcsak a tagállamokat, hanem az uniós intézményeket is kötelezi. Az alábbi tanulmány szerzője szerint az Európai Tanács - miután a Brexit-ügyben bizonyíthatóan megkötötte a jogalkotók kezét - jelentős mértékben túllépte a Szerződés által számára biztosított hatásköröket. Ennek alapján akár azt is kérni lehetne az Európai Unió Bíróságától, hogy semmisítse meg az Európai Tanács jogsértő határozatát. Sajnos az állam- és kormányfők - a brit gazdasági érdekekkel sem indokolható - engedményekkel és a jogalkotói hatáskör korlátozásával tovább bontják az egységes Európa amúgy is düledező épületét.
Már az is meglehetősen árulkodó, hogy egy olyan zárónyilatkozat, amely - legalábbis a Szerződés szavai szerint - jogszerűen csak általános politikai irányokat és prioritásokat határozhatna meg, igazi hatályba léptető rendelkezést is tartalmaz. Eszerint: "Ez a határozat azon a napon lép hatályba, amikor az Egyesült Királyság kormánya arról tájékoztatja a Tanács Főtitkárát, hogy az Egyesült Királyság úgy határozott, hogy továbbra is az Európai Unió tagja kíván maradni."[1]
A brit különutasságnak hosszú előtörténete van. Nagy-Britannia és Írország 1973-as csatlakozása óta nemcsak Margaret Thatcher, hanem utódai közül is többen ragaszkodtak az ország különleges jogi státuszához, lényegében a kontinentális Európától eltérő gazdasági, földrajzi és egyéb adottságokra hivatkozva. Közismert, hogy a hatályos Szerződésnek is több olyan - a joganyag szerves részét képező - jegyzőkönyve van, amely valamilyen mértékben "kiemeli" a briteket az európai jog rendszeréből. Ezek közül talán a legismertebb a (15.) számú Jegyzőkönyv, amely szerint az Egyesült Királyság csak akkor kötelezhető az euró bevezetésére, ha az erre irányuló szándékát bejelenti a Tanácsnak. Nagy-Britanniának nem kell részt vennie a schengeni vívmányok alkalmazásában sem a (19.) számú Jegyzőkönyv felhatalmazása alapján. A (21.) számú Jegyzőkönyv szerint a britek dönthetnek még a részvételükről a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséggel kapcsolatos intézkedésekben is.[2] 2014. december 1-jétől Nagy-Britanniának a rendőrségi és a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre vonatkozó uniós jogszabályok többségét sem kell alkalmaznia [(36.) számú Jegyzőkönyv]. A jelen dolgozat keretei között nem térünk ki e különállás keletkezéstörténetének részletes elemzésére. Többek között azért sem, mert a 2016. évi brit népszavazás ügye, illetve az általa kierőszakolt újabb "európai jogi reform" vélhetően a korábbi kivételeknél is nehezebben magyarázható.
Ugyancsak nem foglalkozunk a 2015-ös brit parlamenti választások politikai hátterével, jóllehet a Konzervatív Párt fölényes győzelme és David Cameron újabb kormányalakítása szorosan kapcsolódik témánkhoz. Ismert, hogy Cameron kizárólag a választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy népszavazást fognak tartani az uniós tagságról. A választások idején az is elhangzott, hogy a brit miniszterelnök csak akkor fog kampányolni Nagy-Britannia bennmaradása mellett, ha az Európai Unió jelentős
- 257/258 -
változtatásokat hajt végre jelenlegi jogrendszerében. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jövőben a föderalizmus irányába tett lépések helyett a "nemzetállamok Európáját" kell tovább erősíteni, és Nagy-Britannia újabb felmentéseket vár az európai jogszabályok kötelező alkalmazása alól.
A brit konzervatív győzelem után jó fél évvel meglehetősen feszült, mondhatni kapkodó tárgyalások eredményeképpen született meg a már hivatkozott határozat az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozásáról. Ráadásul olyan politikai légkörben, amikor az elhúzódó menekültválság miatt soha nem látott feszültségek keletkeztek a tagállamok egyes csoportjai között. Talán ennek is tudható be, hogy a határozatban az Európai Tanács tagjai - meglehetősen szokatlanul - számos jogi kötelezettséget is vállaltak, bár erre semmilyen felhatalmazásuk nem volt. Az alábbi tanulmány e dokumentum tematikus sorrendjét követve igyekszik bemutatni néhány változtatást, s - ahol ez szükséges - hivatkozik a hatályos Szerződések vonatkozó szabályaira is. A dolgozat második részében pedig azt igyekszünk bizonyítani, hogy a briteknek gazdaságilag nem áll érdekében az EU-ból való kilépés, tehát kizárólag miniszterelnökük személyes politikai ambíciója miatt vállalkoztak az - egész Európa szempontjából kockázatos - júniusi 23-ai népszavazási kalandra.
A határozat gazdasági kormányzásról szóló preambulumában a britekkel szemben gesztus értékű, de a jövő szempontjából nem túl biztató tényként rögzítik, hogy azok a tagállamok, amelyek nem vesznek részt a gazdasági és monetáris unió további mélyítésében, azt nem akadályozni, hanem inkább segíteni fogják. Ugyanakkor a valutaövezeten kívüli tagállamok jogait és hatásköreit mindvégig tiszteletben kell tartani. A politikai gesztusoknál azonban jóval nagyobb, s már gyakorlati jelentősége is lehet annak, hogy az európai pénzügyi rendszer, különösen a stratégiai jelentőségű bankszabályozás nem igazán működőképes Nagy-Britannia konstruktív együttműködése nélkül. London köztudottan a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja, s a székhelyüket itt bejegyeztető globális pénzintézetek meghatározó szereplői az 500 milliós lakosú egységes európai piacnak is. Ennek fényében nehezen érthető az Európai Tanács nagyvonalúsága például abban a kérdésben, hogy az euróövezet pénzügyi stabilitásának megőrzésére irányuló ún. sürgősségi és válsághelyzeti intézkedések (emergency and crisis measures) nem rónak majd költségvetési terheket azokra a tagállamokra, amelyeknek pénzneme nem az euró. Az Európai Tanács e tárgykörben sem "felkérte" a jogalkotókat, hogy alakítsák ki a szükséges visszatérítési mechanizmusokat, hanem egyszerűen kötelezte magát arra, hogy az ilyen intézkedésekkel kapcsolatos költségeket az Unió általános költségvetéséből fogják majd fedezni.
Óriási visszalépésnek tűnik az Európai Tanács határozatának az a pontja is, miszerint a pénzügyi piacok és intézmények felügyeletére és szanálására, valamint a makroprudenciális kötelezettségekre vonatkozó intézkedések a nemzeti hatóságok felelősségi körébe tartoznak az euróövezeten kívüli tagállamok esetében. A 2008-as válság egyik legfontosabb tanulsága éppen az volt, hogy a digitális technológiai forradalom idején - valamennyi gazdasági ágazathoz képest - a pénzügyi piacok és intézmények váltak a leginkább globálissá, s egyúttal különösen sebezhetővé. A nemzetállamok felügyeleti szervei nemhogy befolyásolni, de gyakran még követni sem képesek a nemzetközi pénzügyi folyamatokat. Az Európai Unió a 2008-as összeomlást követő első néhány évben példás gyorsasággal teremtette meg a kétszintű Európai Pénzügyi Felügyeleti Rendszer alapjait, s ma már a "finomszabályozás" részleteivel kellene a tagállamoknak is foglalkoznia. Ehhez képest a brit miniszterelnök személyes ambíciója elegendő volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzék hosszú évek fáradságos jogalkotói munkáját. Ideértve természetesen az Európai Bizottság eddigi koordinációs erőfeszítéseit is, jóllehet azok első eredményei (bankunió, egységes szabálykönyv) már körvonalazódni látszanak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
