Losonczy István (1908-1980) pécsi professzor[1] jogfilozófiára[2] és büntetőjogra[3] is kiterjedő munkássága a magyar jogtudomány történetének egyik kevéssé ismert fejezete. Vannak olyan vélemények, hogy e két diszciplína nemcsak időben, hanem jelentőségben, eredetiségben is a fenti sorrendben említendő.[4] Anélkül, hogy e kérdésben állást foglalnék, az alábbiakban Losonczy egy korai s látszólag tisztán büntetőjogi érdekű írásának kritikai elemzésével igyekszem néhány olyan gondolatára felhívni a figyelmet, melyek jogfilozófiai s általánosabb eszmetörténeti tanulsággal szolgálhatnak.
A mulasztási bűncselekmények jogellenességének problémája az univerzalizmus szemszögéből című 1936-ban megjelent tanulmányában[5] a húszas éveinek végén járó szerző olyan kérdésekkel kapcsolatban fogalmazott meg határozott álláspontot, melyek a hazai, de részben a nemzetközi jogirodalomban is máig vitákat gerjesztenek. Az alábbiakban a tanulmány gondolatmenetének immanens kritikája, majd előfeltevéseinek, történeti kontextusának és recepciójának vizsgálata alapján azt igyekszem kimutatni, hogy Losonczy egyrészt az általa felvetett problémáknak csak egy részére talált megnyugtató és széles körben elfogadott választ, másrészt - s erre utal a címbeli szembeállítás is - egyes válaszok, álláspontok mellett másképp is érvelhetünk, mint ahogy a szerző tette.
Losonczy a mulasztási bűncselekmény elméleti problematikáját monografikusan kívánta feldolgozni, öt részben, kiegészítve a tételes jog elemzésével.[6] Ebből az első (jogtudományi alapvetés) és a második (a mulasztás okozatossága) egy kötetben, 1937-ben jelent meg, a harmadikkal (a mulasztás jogellenessége) a jelen írás tárgyául szolgáló tanulmányban foglalkozott, a negyedik-ötödik azonban (amelyek a mulasztási magatartás bűnösségét és büntetését tartalmazta volna), valamint a tételes jogi rész nem készült el.[7] Feltehető, hogy az elsőként publikált harmadik részt az utolsókkal együtt ismét meg kívánta jelentetni, s ekkor némi átdolgozást is végrehajtott volna. Ami viszont rendelkezésünkre áll, az az 1936-os változat.
Losonczy írását egy elmélettörténeti megállapítással kezdi: a mulasztás jogellenességének kérdése csak akkor vált elméleti problémává a büntetőjogtudomány számára, mikor a nullum crimen sine lege elve általánosan elfogadottá vált.[8] "A korszellemnek ez a követelése azonban a mulasztási bűncselekményeket pozitívjogi szempontból gyanússá tette, és egy mind szélesebb gyűrűkben hullámzó tudományos mozgalmat indított meg, amelynek célja volt, hogy a büntetőjogi tényálladékot nélkülöző és tipizálhatatlan mulasztási bűncselekmények kauzalitásának, jog- és kötelesség-ellenességének s végeredményben büntethetőségének jogalapját kimutassa, igazolja." - írja. (3. o.)
A későbbiekben elsősorban a mulasztási bűncselekmények jogellenességével foglalkozik Losonczy, az okozatosság kérdésével kapcsolatban csak néhány utalást tesz. (14., 15., 20., 22., 24. o. Lásd alább a 4. pontot.) Azt is leszögezi, hogy "kauzalitás és jogellenesség úgy a gyakorlatban, mint az elméletben, függetlenek egymástól." S hozzáteszi, lehetséges, hogy a jogellenesség vizsgálata olyan eredményre vezet, mely feleslegessé teszi a mulasztási bűncselekmények okozatosságának vizsgálatát. (6. o.)
A vizsgálat tárgyát azonban tovább szűkíthetőnek tartja, hiszen a tiszta mulasztási bűncselekmények a vita szempontjából nem jelentenek problémát, itt ugyanis "a megnyugtató teljes tényállásszerűség fennforgására nézve semmi kétely nem merülhet fel" (5. o.). A következőkben tehát csupán a "nem tipizált mulasztásokkal", mai kifejezéssel: a vegyes mulasztási bűncselekményekkel (delicta commissiva per ommissionem, unechte Unterlassungsdelikte, Begehungsdelikte durch Unterlassung) foglalkozik.
- 50/51 -
A Losonczy által támadott "uralkodó álláspont" szerint valamely eredmény-bűncselekmény csak akkor követhető el mulasztással, ha a mulasztónak jogi kötelezettsége volt az eredmény bekövetkezését megakadályozni. Ez a kötelezettség azonban nem büntetőtörvényből származik. Másszóval, ellentétben a tiszta mulasztási bűncselekményekkel, a vegyes mulasztási bűncselekmény esetén a jogellenesség alapja nem maga a büntetőtörvény, hanem "egy idegen jogterület valamely cselekvést előíró jogszabálya" (6. o.). Ismét másképp, az uralkodó felfogás valamely "jogi kötelességsértés követelményétől teszi függővé, pozitív és negatív irányban, a mulasztás jogellenességének megállapítását, amennyiben a jogi kötelességsértés mindig előidézi a mulasztás jogellenességét, annak hiánya pedig minden esetben kizárja azt." (7.o.)[9]
Mármost Losonczy azt állítja, hogy az uralkodó jogpozitivista liberális felfogás,[10] mely tehát a büntetőjogilag pönalizált eredmény mellett egy idegen jogterületről származó és bizonyos cselekvést előíró jogszabály megsértéséből származtatja a jogellenességet, "1. indokolatlan és egyúttal ellentmond saját alapelvének, 2. elégtelen és fölösleges." (7. o.) Az alábbiakban sorra vesszük az állítás mellett felhozott érveit.
Először is, ez az eljárás sérti a nullum crimen sine lege elvét. Az elv ugyanis pontosan így hangzik: nullum crimen et nulla poena sine lege poenale. Célja pedig éppen az, hogy a tényállást büntető jogszabályokkal minél szabatosabban körülírják - mondja. Losonczy szerint azért volt szüksége az uralkodó felfogásnak arra, hogy ha már büntetőjogi szabályra nem tudja, legalább másféle pozitív jogi szabályra alapozhassa a jogellenességet, hogy ezáltal elkerülje a természetjog betörését a büntetőjog területére. Ez azonban, nem sikerült, másrészt az ár, amellyel fizetni kell érte, az alapelv megsértése. Ugyanis "az idegen jogterület parancsoló-normájából merített jogellenesség valójában csak az illető jogterület 'szankcióinak' egyik alkalmazási előfeltételét képezi." "Semmi sem igazolja, [...] hogy [...] a büntetőjogellenességi előfeltételt az illető közigazgatási vagy magánjogi kötelességellenes viselkedése adja meg." (9. o. Kiemelés az eredetiben.) "[É]ppen a formális jogpozitivizmus számára jelent joglogikai képtelenséget előzetes pozitívjogi utalás nélkül büntetőjogi jogkövetkezményt kiróni magánjogellenesség alapján!" - kiált fel (10. o. Kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor megerősíti, hogy ez csak "előzetes pozitívjogi utalás nélkül" problematikus, vagyis hogy "külön kifejezett pozitívjogi utalás esetén [helyet foghatnak] meghatározott, idegen jogághoz tartozó jogkövetkezmények" (uo.).
Egy második gondolatmenetben Losonczy úgy érvel, hogy miután a tiszta mulasztási bűncselekmény az eredménytől függetlenül ítélendő meg, sokkal inkább kérdéses, hogy egy idegen jogterületre tartozó, például "magánjogi tiszta mulasztási cselekmény magánjogi jogellenessége" hogyan volna "az ennek következtében beálló büntetőjogilag pönalizált eredménnyel összefüggésbe hozható". (11. o.)
Egy harmadik érv az uralkodó nézetnek ahhoz a tételéhez kapcsolódik, hogy a mulasztás jogellenessége nemcsak idegen jogterület parancsoló normájának megsértésén, hanem valamely, ún. előzetes cselekményen is alapulhat (német szakterminussal ez a Verpflichtung durch vorangegangenes Tun esete). Losonczy szerint azonban ez a tétel ugyancsak nem fér össze a jogpozitivizmussal, hiszen ha valaki "a mulasztás jogellenességét az előzetes cselekvésből is származtatja, lemond annak pozitív megalapozásáról, mert a mulasztás jogellenessége ebben az esetben csupán a büntetőtörvény céljából, annak és az adott helyzetnek összevetéséből és helyes joglogikai operáció segítségével vezethető le, nem pedig közvetlenül valamely pozitív jogtételből". (uo.)
Ám mindezen inkonzisztenciára hivatkozó érvektől eltekintve is, az idegen jogterületről, illetve előzetes cselekvésből származó kötelezettséget Losonczy szerint azért helytelen a jogellenesség szükséges feltételeként felfogni, mert ez nem ad megoldást olyan nyilvánvalóan büntetőjogi értékelést kívánó esetekre, ahol ezen előfeltételek nem teljesülnek. Losonczy itt (többek közt) a fuldokló "iskolapéldájára" hivatkozik, amelyben a fentiek szerint még "az embertársának halálküzdelmében esetleg gyönyörködő individuumot" sem lehet büntetőjogilag felelősségre vonni. "[M]ivel a szubszidiárius idegen jogterület kötelező-normájából eredő jogellenesség itt ki nem mutatható, tehát a tényállást büntetőjogi értékelés alá vonni nem lehet. A kisegítő jogellenesség negatív hatása tehát éppen azokban az esetekben gátolja meg a büntetési igény érvényesülését, amikor a pozitív büntetőjog magában is elég erős volna annak megalapozására." (12. o.)
Ugyanez a kérdés a csecsemőjét nem tápláló anya esetében csak annyiban más, hogy ott (az akkor és a ma hatályos magyar jog szerint is) fennáll(t) valamilyen családjogi kötelezettség a gyermek javára. Ám ez nem minden jogrendszerben van így, ekkor viszont nincs honnan meríteni a "büntetendőséghez szükséges családjogellenességet". (13. o.)
Losonczy kritikája azzal a megállapításával végződik, hogy az uralkodó felfogás az egyéni szabadság jelszavára hivatkozva valójában "legitimálni látszik az egyén antiszociális cselekvési, illetve mulasztási hajlamait", hiszen büntetlenül hagy olyan eseteket, melyeket "minden egészséges jogérzékű ember jogos felháborodással bélyegezne meg". (13-14. o.)
Eddig tart az uralkodó felfogás bírálata. Losonczy
- 51/52 -
röviden foglalkozik még Karl Binding normateóriájának bírálatával is,[11] amely szerint a mulasztás jogellenességét azzal lehetne, illetve kellene igazolni, hogy azok a tényállás mögött meghúzódó normákba ütköznek. E normák azonban - mondja Losonczy -nem pozitívjogi normák (a büntetőjog tényállásokkal dolgozik, "a büntetőjog alapstruktúrájának és céljának a tényálladék-formában való pozitiválódás jobban megfelel" 17. o.), "legjobb esetben természetjogi normák". (18. o.) A jogpozitivizmus tehát nem támaszkodhat Binding elméletére a mulasztás jogellenességének problémájával kapcsolatban.[12]
Losonczy azt állítja, hogy 2a jogi kötelességsértési és az okozatossági fikciót", mint a mulasztási bűncselekmény értelmezését akadályozó "fölösleges és önellentmondásokra vezető komplikációt" (14. o.) kiküszöbölhetjük, s ezután "semmi sem gátolja az egyébként tényálladékszerű mulasztás büntetőjogi jogellenességének megállapítását magából a büntetőtörvényből". (13. o.) Az első fikciókiküszöbölést az imént rekonstruáltuk. Ahhoz, hogy vázolhassuk, Losonczy szerint hogyan lehet megalapozni a mulasztási bűncselekmények jogellenességét "magából a büntetőtörvényből", röviden meg kell még néznünk az okozatossági fikció kiküszöbölését is.
Mint említettem, Losonczy e művében csak futólag tárgyalja a mulasztás okozatosságának problémáját, ezért álláspontját más műveiből kell rekonstruálnunk.
A mulasztás okozatosságának kérdése a XIX. század első felétől, a nullum crimen sine lege elvének általános elismerésétől kezdve vált súlyos problémává a büntetőjog számára, biztosítani kellett ugyanis a felelősségre vonás legitimitását ebben az esetben is.[13] A kérdés körül kibontakozott elméleti viták hatalmas irodalmat termettek, különösen szerteágazó a XIX. és XX. század fordulójától íródott német szakirodalom.[14] Ennek kritikai áttekintésén alapul Losonczy 1937-es könyvében kifejtett álláspontja, mely lényegében 1966-ban[15] is változatlan. Az okozatosságot természettudományos, mechanikus-naturalisztikus értelemben fogja fel. Ennek megfelelően, mivel a mulasztás ontológiai értelemben semmi, így eredménye sem lehet. "Hogy semmiből és semmi által semmi sem lesz; hogy egy ontológiai folyamatban csak létszerű tényező, és csak konkrét hatásgyakorlással vehet részt; hogy nemlétező elvileg létrendi változásokat nem idézhet elő: ezek elemi igényű, evidens belátások."[16] "Mégis kialakultak mulasztáskauzalitási elméletek, mert az az uralkodó felfogás, hogy egy emberi magatartás büntethetőségének elengedhetetlen előfeltétele, hogy az eredménnyel minden esetben okozati összefüggésben álljon."[17] Ezt a látszólagos ellentmondást kell az elméletnek feloldania. Erre azonban nem alkalmasak a jogkauzalitási, quasi-kauzalitási elméletek, sem a beszámítási elméletek. "A mulasztást maga a büntetőjog teszi büntetőjogilag releváns jelenséggé."[18] A mulasztás okozatosságának tagadása természetesen nem jelenti büntethetőségének tagadását. Ehelyett fel kell adni azt a "dogmát", hogy a büntethetőség "egységes és nélkülözhetetlen előfeltétele a magatartás és eredmény közötti okozati összefüggés".[19] Ilyen, okozati összefüggéstől függetlenül büntethető bűncselekménytípusok pedig nyilván vannak.[20] A jogtudomány feladata tehát az, hogy a "valójában nem létező ontológiai viszony helyett a mulasztás és az eredmény között egy azzal egyenértékű, és valóban fennálló összefüggést" mutasson ki,[21] azt, hogy az elkövető kötelességellenesen volt passzív.
A "két fikció kiküszöbölése" után, s saját álláspontjának bemutatása előtt érdekes felidézni, hogyan határozza meg Losonczy (első, 1933-as írásában) a büntetőjog-tudomány jellegét és célját.[22] Először Pauler Ákos nyomán egy formális meghatározást ad ("A büntetőjogra vonatkozó igazolható tételek rendszere."), majd azt mondja, hogy e tudomány nem passzív-reflektív módon viszonyul tárgyához, s célja nem is egyszerűen logikus rendszert létrehozni: a büntetőjog-tudomány szerinte konstitutív. "A jogtörténet, a jogfilozófia és a jogmagyarázat eredményein kívül még a reális élet követelményeit is figyelembe véve a jog alapfogalmainak meghatározásával, a fennálló jogrendszer hibáinak kiküszöbölésével, s új elvek, tételek formulázásával foglalkozik." Továbbá "azoknak az alapelveknek felkutatására és megjelölésére" is irányul, "melyek az élő jog helyes megértését és fejlődését lehetővé teszik".[23] E célkitűzések fényében jobban érthetővé válnak a Losonczy írását meghatározó szándékok is.
Losonczy a mulasztás jogellenességének magyarázatakor többirányú érvelést alkalmaz. Egyrészt beszél a mulasztás büntetendőségét megkívánó józan észről, természetes jogi felfogásról, a nép egészséges jogi meggyőződéséről (9. o.), helyes jogérzékről. (20., 24. o.) (S ehhez egyfajta naturalisztikus természetjogi magyarázatként még hozzáfűzi: "Hiszen minden jogrendszer kialakulásának alapja és végső célja a természetes, az ember biológiai és szociológiai szükségleteinek az adott körülmények szerinti helyes értékelését és védelmét szolgáló jog." (9. o.) Azzal szemben érvelve, hogy a tényállásokba csak az aktív cselek-
- 52/53 -
vés ütközik, a mulasztás büntetése tehát analogia in peius volna, egyenesen így fogalmaz: "Egy népközösség jogi meggyőződésének érvényesülését és jogforrási erejét az analogia in peius tilalmánál súlyosabb dogmatikus-pozitivisztikus jelszavak sem képesek megakadályozni és érvényesen tagadni tudni - amíg az illető népközösségnek ereje, jövője van." (22. o.)
Másrészt teleologikus jogértelmezéssel hivatkozik a büntetőtörvény, illetve a büntetőjogrend céljára (11., 24. o.), a pozitív büntetőjog szellemére (14. o.), a törvényhozó és általában a jogrend céljára (19., 27. o.).
Harmadszor, a korábbiakkal összefüggésben, ideologikus jelszavakkal utal az individualizmus, liberalizmus, pozitivizmus, formalizmus, dogmatizmus korszakának végére és az univerzalizmus felfogására, melyben az előző két érvelés, a népközösség érdekei és a jogrend célja egybeesik, a mulasztás jogellenessége pedig nem kérdéses többé.
Mielőtt a fentiek nyomán valamiféle totalitarizmus hívének gondolnánk Losonczyt, meg kell jegyezni, hogy álláspontját egy-két ponton árnyalni törekszik. Egyrészt azt mondja, hogy nem kell minden esetben kizárni a mulasztás jogellenességének előzetes jogi kötelességszegéshez kötését, lehet olyan helyzet, amikor ez a korlátozás "indokolt és helyes" (25. o.).
Másrészt hangsúlyozza, hogy a mulasztással elkövetett bűncselekményeket általában nem helyes ugyanolyan büntetéssel sújtani, mint a cselekvéseket. Bár jogellenességük egyforma, "a jogellenességnek ugyanis nincsenek fokozatai" (23., 26. o.), a bűnösség vonalán azonban rendszerint enyhébben értékelendő a mulasztás. Ezért a helyes megoldás olyan "fakultatíve enyhébb generális törvényi rendelkezés" bevezetése volna, mely a bíróságot minden esetben felhatalmazza enyhébb büntetés kiszabására (23-24. o.).[24]
Az előbbi mérséklő tételek ellenére Losonczy stílusának tagadhatatlanul van egy olyan, az egész szövegen végigvonuló jellegzetessége, mely a mai olvasók számára idegennek tűnhet. E jellegzetes kifejezésmód az uralkodó felfogást bíráló megfogalmazásokban tükröződik. Ilyenekre gondolok: "liberális-individuális kábultság" (3. o.), "az elveknek pozitív-liberalisztikus beszűkítése" (4. o. 5. j.), a "liberális jogpozitivizmus csökevényei" (4. o.), a "liberális individualizmus béklyójában vergődő kutatók" (12. o.), illetve más vonatkozásban: "az értéktelen bűnöző hátrányára kiterjesztő magyarázat".[25]
Anélkül, hogy e megfogalmazásoknak túlzott jelentőséget tulajdonítanánk, annyit érdemes megjegyezni, hogy a fenti retorikus, ideologikus megfogalmazások összhangban vannak a korszak általános vonásaival, a liberalizmus és individualizmus elutasításával, háttérbe szorulásával, illetve az ekkori német jogirodalom éles pozitivizmus-ellenességével. Ugyanakkor óvakodnunk kell mai párhuzamok keresésétől vagy az elhamarkodott elutasítástól. Utóbbira persze ugyancsak nagy a kísértés, mikor Losonczy írása elején a német nemzeti szocialista büntetőjog-tudomány eredményeinek méltatásába fog (3-4. o.), noha rögtön hozzáteszi, hogy "az elveknek e dolgozat során a megoldás érdekében való szabadabb magyarázatához [...] sem az indítékot, sem az igazolást nem a német események szolgáltatják". (4-5. o.) Mindenesetre célszerű megvizsgálnunk, mit jelent Losonczy számára a "nemzeti szociálizmus univerzalizmusának érvényesülés[e] jogi téren" (4. o.), vagy "az univerzalizmus jegyében megújuló német jogászvilág". (22. o.) Vagyis, mit jelent a tanulmány címében is szereplő univerzalizmus?
Nos, magából a szövegből erre vonatkozóan csak homályos válasz bontakozik ki. Losonczy ugyanis a számára rokonszenves álláspontot hol "univerzalizmus-szolidaritás" (sic, 21. o.), hol "szolidarizmus" (22., 27. o.) néven ugyancsak említi.[26] Angyal Pál egy nagyjából ugyanekkor írott recenziójában azt mondja, hogy a liberális, "hiperindividualisztikus" büntetőjog túlhaladott, mindazonáltal nem az ugyancsak szélsőséges másik végletet, a "kollektivisztikus" büntetőjogot kell vele szembeállítani. A helyes felfogás szerinte az univerzalisztikus, "konzervatívspiritualisztikus" büntetőjog, mely "a nemzeti közösség egyetemes érdekeinek védelmét hatályosabban szolgálja".[27]
Hasonló problémákat tárgyal Losonczy mestere, Irk Albert is 1933-as akadémiai székfoglalójában. Az olasz "fascista" állam 1930-as büntető törvénykönyvét és az orosz szovjetköztársaság büntető kódexét elemezve erre a következtetésre jut: "Ma az olasz királyságra és az orosz szovjet köztársaságra nemcsak Európa, de a világ összes államai úgy tekintenek, mint a legmerészebb gigantikus méretű állami kísérletezések érdekfeszítő színhelyére. Érdeklődésük nem akadémikus, hanem állami önérdekből eredő: vajjon milyen eredmények volnának értékesíthetők a maguk világgal küszködő, meggyötört állami létük feljavítására? Vajjon büntetőjogilag mi várható e két állam forradalmi áttörésétől?"[28] "Amilyen mértékben telítődik a jogállam a szociális állam elemeivel s így amilyen mértékben növekszik az állami beavatkozás, olyan fokban nőhet a társadalom büntetőjogi védelmének a mértéke is."[29]
Úgy látszik tehát, Losonczy szándéka szerint nemcsak egy büntetőjogi dogmatikai, hanem egy az egyén és a közösség elsőbbségének kérdése feletti (filozófiai, ideológiai, antropológiai?) vitához is kapcsolódik. A maga álláspontját "a bonum commune helyes jelszavát szem előtt tartó felfogással" (25. o.), "a bonum commune-t szem előtt tartó univerzalisztikus elmélettel és gyakorlattal" (27. o.), "a közjó érdekének" képviseletével (uo.) azonosítja. Ez az álláspont
- 53/54 -
persze korántsem a nemzetiszocialista büntetőjog alátámasztása, sokkal inkább arisztoteliánus, természetjogi ihletésű.
Ugyanilyen irányba mutat egyébként 1948-as jogbölcseleti előadásainak utolsó néhány bekezdése is. Ezek szerint az ember társas lény. Ebből "logikai szükségszerűséggel következik az a belátás, hogy a közösség előbbre való, mint az egyén, [...] a közösségi szabadságnak teljesebbnek kell lennie az egyén szabadságánál". A túlzott univerzalizmus azonban, mely az egyedek szabadságát túlságosan korlátozza vagy épp teljesen elveszi, már csökkenti a közösség szabadságát. A közösségi szabadságot csökkenti a túlzott individualizmus is, vagyis ha túlságosan nagy szabadságot biztosítanak a közösség rovására az egyénnek. "Azt a jogrendet kell helyesnek és értékesnek ítélni, amelynek alkotói olyan módon teremtik meg a jogi szabályozás útján a közösség szabadságát, hogy az egyedek szabadságát megfelelően korlátozzák, azaz rátalálnak a szélsőséges univerzalizmus és a túlzó individualizmus között vezető helyes középútra: a mérsékelt univerzalizmusra."[30]
Ezzel összhangban a mulasztási bűncselekmény jogellenességét megalapozó érvelését így összegzi: "a közösség érdekeit szem előtt tartó univerzalisztikus felfogás szerint az egyesnek igenis kötelessége a társas közületre hátrányos eredményeket meggátolnia, de ez a kötelessége nem a tiltó norma parancsoló szekundér normájából származik, hanem annak az egységes, összefüggő értékrendszernek pozitív társadalmi és jogi értékeléséből, amelynek védelme a feladata az egyes büntetőjogi tényálladékoknak is".[31]
A fentiekhez minden értékelés nélkül csupán annyit tennék hozzá, hogy a mulasztási bűncselekmények jogellenessége szempontjából, legalábbis a Losonczynál példaként szereplő esetekben, az univerzalizmus kérdése jó esetben irreleváns, néhol pedig félrevezető. A segítségnyújtás elmulasztása vagy az áramlopás ugyanis nem elsősorban "antiszociális" magatartás vagy "a társadalmi közület hátrányára" történik, hanem más emberek, személyek jogait sérti. A haragosa fuldoklásán szándékosan nem segítő szintén elsősorban nem "társadalmi és nemzeti érdekeket" sért (21. o. 27. j.). A segítségnyújtási kötelezettséget liberális-individualista érvekkel (a Mill-féle kárelv kiterjesztésével) is meg lehet alapozni, mint azt Joel Feinberg ismert tanulmánya is példázza.[32]
Úgy vélem, Losonczy a mulasztás jogellenessége kapcsán olyan inkonzisztenciákra mutatott rá helyesen, melyeket a mai jogirodalom sem oldott fel. Pontosabban, az általános segítségnyújtási kötelezettség bevezetése (Magyarországon 1948-ban, a III. Büntetőnovellával)[33] a gyakorlati következményeket megváltoztatta, de továbbra sem tisztázott minden problémát.
Hazánkban a háború előtti[34], a szocialista,[35] illetve a mai áttekintő elméleti munkák egyaránt szinte kivétel nélkül kitérnek a mulasztási bűncselekmények problémáira. Az alábbiakban azt tekintjük át, hol helyezkedik el Losonczy álláspontja ebben az irodalmi kontextusban.
Angyal Pál tankönyvének 1920-as és 1943-as[36] kiadását összehasonlítva például azt találjuk, hogy Losonczynak a mulasztás okozatosságát és az előzetes jogi kötelezettség szükségességét tagadó álláspontja nem hagyott nyomot Angyal álláspontján. Mindkét kiadás ismeri természetesen a cselekmény tevéssel és mulasztással való elkövetésének kettősségét, a vegyes mulasztási cselekmény példájaként azt említi, hogy az ölés "tápláléknyújtás elmulasztásával is elkövethető".[37] Ugyanakkor: "Minthogy bűncselekményről csak akkor van szó, ha a cselekmény tiltó vagy parancsoló szabállyal ellentétes: a nem-tevés csak akkor vonható a törvényes fogalom tevékenységi eleme alá, ha parancsoló szabályt sért, azaz ha mulasztás, értve mulasztáson annak nem tevését, amit valamely parancsoló szabálynál fogva meg kellett volna tenni."[38] "A mulasztás fogalmi feltétele valamely tevésre kötelező jogparancs léte, melynek alapja lehet: 1. törvényszabály [...], 2. szolgálati, hivatali vagy hivatási viszony [...], 3. szerződés [...], vagy 4. valamely - megfelelő magatartásra kötelező - előzetes cselekvés vagy ígéret."[39] A mulasztás okozatosságát "fennforgónak" látja, a conditio sine qua non elmélete alapján, ugyanakkor tesz egy halvány utalást, hogy a problémát "figyelemmel ismét a büntetőjogi érdekre" elemezte.[40]
Balás P. Elemér 1936-os monográfiája,[41] melyben a szerző szinte kimerítő részletességgel rekonstruálja a büntetőjogi okozatosság-elméletek történetét, hogy azután az objektív beszámítás tanában a fejlődés végpontját s egyúttal saját álláspontját mutassa fel, épp csak említi Losonczy itt elemzett írását, mellyel a friss megjelenés miatt érdemben foglalkozni már nem tudott.[42] Ugyanakkor könyvének XI. fejezetében külön foglalkozik a mulasztási bűncselekmények okozatosságával, s azt állapítja meg, hogy az nemcsak az okozatosság mechanikus-naturalisztikus szemléletével nem értelmezhető, de önmagában az objektív beszámítás sem elegendő hozzá.
Mivel a külvilágban a mulasztás nem jelenik meg, értelmezéséhez absztrakció szükséges, ennek kulcsfogalmát a funkcióban véli megtalálni Balás.[43] "A mulasztással elkövetett bűncselekmények [...] nemszemléletes megvalósulású olyan tényálladékok, melyeket a törvény szövege nyomán szemléle-
- 54/55 -
tes módon gondolunk el."[44] Vagyis az eredményhez egy absztrakt tényállást kapcsolunk, mely meghatározott személy meghatározott funkciójára vonatkozik. A mulasztást "csak annak lehet terhére róni, aki bizonyos absztrakt vonatkozásban van az ilyen tényleges helyzethez," s azt úgy kell értelmezni, hogy "az említett funkció nem gyakorlása hat közre a szemléletes tényeknek a reális eredménnyé alakulásában".[45] Balás felfogásában ez a gondolati művelet, csakúgy mint az okozatosság egész kérdése "nem a jogdogmatika, hanem a jogalkalmazás" tárgya, azaz jogelőtti, tapasztalati probléma.[46] Ez az elmélet tehát jelentősen eltávolodik a Losonczy által bírált uralkodó felfogástól, azonban nem szakít az idegen kötelezettség szükségességének tételével: "Az eredmény megakadályozásának jogilag kötelezőnek kell lennie [...] olyan módon, hogy elmulasztása egyenlő értékű az eredmény előidézésével."[47]
Molnár József egy 1960-as írásában[48] beszámol egy Losonczy által szervezett, "a büntetőjogilag releváns mulasztás okozatosságáról" folyó vitáról. Itt Losonczy lényegében megismétli 1936-37-es álláspontját, még a Binding-kritikát is, ugyanakkor természetesen nem kerülheti el, hogy immár a dialektikus materializmus tételeinek jogra való alkalmazásaként magyarázza nézeteit.[49]
Horváth Tibor 1965-ben, az élet, a testi épség és az egészség büntetőjogi védelméről írott monográfiájában Losonczyhoz hasonlóan tagadja a mulasztás kauzalitását, ehelyett "objektív, jogilag értékelt kapcsolatról" beszél mulasztás és eredmény között.[50] A mulasztással elkövetett emberölés esetén szerinte valamilyen jogi kötelezettségnek kell terhelnie a mulasztót, ugyanis "erkölcsi kötelezettség a mulasztásért való felelősséget nem alapozhatja meg".[51] A gyermekét nem tápláló anya tehát adott esetben emberölésért, a fuldoklót ki nem mentő (ha kívülálló és nem pl. úszómester) viszont csupán segítségnyújtás elmulasztásáért vonható felelősségre. (Ezt az álláspontot az elmélet és a gyakorlat egyaránt osztja ma is.) Horváth ezt (némileg homályosan) azzal indokolja, hogy bár elképzelhető, hogy a két elkövető bűnössége akár egyenlő is lehet, s természetesen az eredmény is ugyanaz, a társadalomra veszélyesség elhatárolja a két esetet. Később azt mondja, azok a jogellenességben különböznek, hiszen "a mulasztás jogellenességének fokát az adott jogi kötelezettség jellege határozza meg". E különbözőség oka pedig a kötelezettség keletkezésének módja és a kötelezettség általánossága-konkrétsága szerinti eltérésekben rejlik.[52]
Eörsi Gyula A jogi felelősség alapproblémáiról írott monográfiájában túl szűknek találja a természettudományos-mechanikus okfogalmat, mivel kizárja a mulasztás okozatosságát.[53] Márpedig ezt a fogalmat a jogi felelősség konstrukciója nem nélkülözheti. Ezért Eörsi kidolgozza sajátos jogi okozatossági elméletét. Losonczy ennek értékelésekor kijelenti, hogy a kétféle okozatosság közt logikai ellentmondás nincs, bár ő az Eörsi-féle konstrukciót (amelyet "sajátos, objektív alapon nyugvó, teleologikus-értékelő elemekkel átszőtt", a quasi-kauzalitási, illetve okkiválasztási teóriák közé sorolható okozatosság-elméletként határoz meg[54]) feleslegesnek tartja. A mulasztó ugyanis szerinte azért vonható felelősségre, mert "okozhatta volna az eredmény elmaradását".[55]
A ma használatos tankönyvek, illetve kommentárok szinte egységesek abban, hogy a vegyes mulasztásos bűncselekmény esetén megkövetelnek valamilyen nem büntetőjogi szabályból származó jogi kötelezettséget.[56] A segítségnyújtás elmulasztása tényállásának 1948-as bevezetése persze már kiküszöbölte az ebből adódó, a közfelfogással való legkirívóbb ellentéteket,[57] azonban e bűncselekmény jóval alacsonyabb büntetési tétele nem esik egybe Losonczy fent említett intencióival (23-24. o.) és a különbség világos indokolása is hiányzik.[58] A mulasztás okozatosságát a legtöbben tagadják,[59] csak kivételesen, s akkor is ellentmondásosan ismerik el.[60]
Losonczy mulasztási bűncselekményekkel kapcsolatos álláspontjának recepciótörténetét áttekintve azt állapíthatjuk meg, hogy egyes kérdésekben a maga oldalán tudhatja a büntetőjogászok jelentős részét (okozatosság tagadása), másokban (előzetes kötelezettség szükségessége) szinte semmilyen hatást sem gyakorolt, bár ebben a segítségnyújtási kötelezettség bevezetésének is van szerepe, ismét más kérdésekben később maga is árnyalta majd módosította felfogását, ám kezdeti álláspontja is korhoz kötött és kevéssé kiérlelt volt (univerzalizmus).
Losonczy tanulmányának elemzése véleményem szerint legalább két tanulsággal szolgál. Az egyik jogi jellegű: úgy tűnik, még az olyan százados büntetőjogi alapelvek is, mint a nullum crimen sine lege poenale, szigorú értelmezésükhöz képest ismernek (kénytelenek eltűrni) kivételeket, például olyan esetben, amikor a büntetőjogi felelősség nem büntetőtörvényen alapul. Pontosabban, erre a kivételre is adható ugyan elvhű s dogmatikailag kifogástalan és hiánytalan magyarázat, ám ekkor a dogmatikát megalapozó filozófiai előfeltevések körében merülnek fel problémák. Ezeket a filozófiai problémákat esetünkben, s itt következik a másik, talán eszmetörténetinek nevezhető tanulság, Losonczy a liberális individualizmus számlájára írta, majd e felfogás csődjére hivatkozva kívánta a mulasztási bűncselekmény jogellenességét közvet-
- 55/56 -
lenül a törvényhozó közösségi érdekeket védő szándékával megalapozni. Az ilyen irányú megközelítések, mint láttuk, akkoriban nem számítottak kivételesnek: összhangban álltak az antiliberális irányzatok huszadik század eleji megerősödésével. A mulasztás jogellenességének problémája persze, különösen a segítségnyújtási kötelezettség kapcsán ugyanekkor megfogalmazódott a liberális individualizmus hagyományához hű Egyesült Államokban is,[61] ahol viszont a segítségnyújtási kötelezettség megalapozására épp e hagyomány szellemében történtek kísérletek.[62] Ami Losonczy megalapozási kísérletét illeti, akárcsak a mulasztásról tervezett monográfiája, sőt általánosabban, jogbölcselői pályája, értékes meglátásai ellenére sajnos ez is befejezetlen, töredékes maradt. ■
JEGYZETEK
[1] Életrajzi adataira lásd: F[öldvári] J[ózsef]: Losonczy István (1908-1980) [Megemlékezés] Jogtudományi Közlöny XXXVI (1981) 3, 207-208., "Losonczy István" In: Magyar Életrajzi Lexikon (1978-1991) főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai 1994. 568., "Losonczy István (1908-1980)" In: Jogi lexikon szerk. Lamm Vanda és Peschka Vilmos. KJK, Budapest 1999. 394. Varga Csaba: Losonczy István [Előszó] In: Losonczy István: Jogfilozófiai előadások vázlata szerk. Varga Csaba. Szent István Társulat, Budapest 2002. xi-xiv. [Jogfilozófiák]
[2] Jogbölcseleti nézetei főként 'Über die Möglichkeit und den Wissenschaftscharakter der Rechtswissenschaft' Zeitschrift für öffentliches Recht XVII (1937) 2, 145-194. (Átdolgozva magyarul: A mulasztás I. A mulasztási bűncselekmény okozatossága Pécs: Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R. T., a szerző kiadása 1937. I. rész. Jogtudományi alapvet és. 3-81., vö. Előszó, uo. viii.), .A funkcionális fogalomalkotás lehetősége a jogtudományban. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. (recenziója Bibó Istvántól: Szellem és Élet [Kolozsvár] V. (1942) 3. sz. 171-175.) c. műveiből s 1948-as előadásvázlataiból (nyomtatásban: Jogfilozófiai előadások vázlata. szerk. Varga Csaba.
Szent István Társulat, Budapest 2002. 1-234. [Jogfilozófiák]) rekonstruálhatók.
Losonczy munkásságának részletes elemzése még nem született meg. Amikor meghalt, tanszékvezető utóda, Földvári József finoman így fogalmazott: "büntetőjogi tevékenységének értékelése ugyan még hátravan, de munkásságából a ma is időszerű gondolatok büntető jogtudományunk épületébe beépültek" tanítványai révén. Még ennél is óvatosabban fogalmaz, joggal, Losonczy jogfilozófiája kapcsán, mikor azt mondja, hogy annak értékelését "részben már elvégezték az arra hivatottak" (Földvári: i.m. 208.). Ez az értékelés igencsak részleges volt, hacsak azt nem tekintjük illő méltatásnak, amit Szabó Imre (vö. "arra hivatottak") írt A burzsoá állam- és jogelmélet Magyarországon (Budapest: Akadémiai 1955, 1980) című híres-hírhedt művében (432-433.), ahol az irracionalizmus, az elvakultság, a papi butaság "szakterminusaival" igyekszik dezavuálni, az értelmezés legkisebb igényének minden jele nélkül. A rendszerváltás előtt Losonczy munkásságát érdemben Szotáczky Mihály és Vargha László elemezték ('Az elméleti tárgyak' és 'A bűnügyi tudományok' In: Fejezetek a pécsi egyetem történetéből, szerk. Csizmadia Andor. Pécs: JPTE 1980. 111-112., 114-118., illetve 182-185.) A mai irodalomban néhány mondatos utalások foglalkoznak vele, pl. H. Szilágyi István: Magyar újkantianizmus. In: Jogbölcselet XIX-XX. század. Előadások (szerk. Varga Csaba) Szent István Társulat, Budapest 2000. 80. o., Szabadfalvi József: A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetének vázlata. In: Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből (szerk. Szabó Miklós) Bíbor, Miskolc 1999. 49. o.
[3] Főbb büntetőjogi írásai: A mulasztás I. A mulasztási bűncselekmény okozatossága. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R. T. Pécs, a szerző kiadása 1937. A tettesség. KJK, Budapest 1961., Tettesség és részesség a büntetőjog rendszerében. KJK, Budapest 1966. Teljes bibliográfia: Losonczy (2002), i.m. xv-xvi. o.
[4] Varga Csaba: Losonczy István, a filozófus jogtudós. PTE Orvoskari Hírmondó 2002. május. Melléklet 4. o.
Varga Csaba: Losonczy István, a filozófus jogtudós. Jura 2002. 2. sz.
[5] Különlenyomat a Finkey-emlékkönyvből. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R. T. Pécs 1936. Az e műből vett idézeteknél az oldalszámot a főszövegben zárójelben tüntetem fel.
[6] Vö. Losonczy (1937) vii-viii.
[7] Földvári idézett nekrológjában utal arra, hogy Losonczy hagyott hátra ezirányú megvalósítatlan terveket.
[8] A magyar büntetőjogban például a polgári átalakulás előtt cselekvés és mulasztás egyaránt lehetett bűncselekményt megvalósító magatartás. Vö. Magyar jogtörténet szerk. Mezey Barna. Osiris, Budapest 1996. 220. o.
[9] Meg kell jegyezni, hogy ezek a megfogalmazások nem azonos értelműek. Nevezetesen, az utolsó változat a kötelességszegést nemcsak szükségesnek, hanem elégségesnek is tekinti a jogellenesség megállapításához. Ezt az álláspontot azonban (amellyel kapcsolatban Losonczy sehol sem utal arra, hogy ténylegesen részét képezné az uralkodó felfogásnak) a későbbiekben külön nem is tárgyalja, s megmarad a szükségesség bírálatánál. Annyit persze a pontosság kedvéért megjegyez, hogy "a jogellenesség többi előfeltételeit, mint okozatosság, a kívánt cselekmény alkalmassága az eredmény elmaradására stb. a probléma mind tisztább beállítása céljából ezúttal nem említettük." (7. o. 11.j.)
[10] E jelzők további változataira lásd alább a 6. pontot.
[11] Az iróniától sem mentes és megsemmisítőnek szánt bírálat párhuzamot mutat Marton Géza hasonló hangvételű, Binding ún. okozási elvére irányuló kritikájával: "Binding azok közé az írók közé tartozik, kikről áll az a szellemes mondás, hogy zseniális tévedéseikkel vitték elő a tudományt inkább, mint valóságos eredményeikkel. Mert Binding tana csupa tévedésből áll." Marton Géza: A polgári jogi felelősség szerk. Zlinszky János. Budapest: TRIORG Kft. [1992]. 75.
[12] Megjegyezzük, hogy Losonczynak ez a kitérő jellegű gondolatmenete (15-19. o.) több pontatlanságot is tartalmaz, noha ez nem érinti érvelésének végkövetkeztetését. Röviden, a jól ismert kelseni terminológiával beszélhetünk a normák elsődleges és másodlagos értelméről s annak, hogy a jogszabály melyiket (a büntetőjogot kivéve leggyakrabban a másodlagosat) használja, szociológiai s nem joglogikai jelentősége van. ("Az elsődleges és másodlagos jogi norma kifejezéseit azzal a feltétellel használhatjuk, hogy az első alatt a kényszeraktust meghatározó, a második alatt pedig a kényszeraktust elkerülő magatartást kell értenünk." Kelsen, Hans: Tiszta Jogtan. ford. Bibó István, szerk. Varga Csaba. Budapest: Bibó István Szakkollégium 1988. 17.) Ennek megfelelően a "tényálladék", illetve az "Aki mást megöl..." formula a norma elsődleges, s a "Ne ölj." a norma másodlagos értelme. E felfogás bírálatára lásd Hart, H. L. A.: A jog fogalma. ford. Takács Péter. Osiris, Budapest 1995. 50-57. o.
[13] Losonczy (1937) 158. o.
[14] A teljesség igénye nélkül: Aldosser, Carl: Inwiefern können durch Unterlassungen strafbare Handlungen begangen werden? München 1882., Bar, Ludwig v.: Gesetz und Schuld im Strafrecht. Berlin: Guttentag 1907., Beling, Ernst: Die Lehre vom Verbrechen. Tübingen: Mohr 1905., Binding, Karl: Die Normen und ihre Übertretung. Eine Untersuchung über die rechtsmässige Handlung und die Arten des Delikts. Bd 1-3. Leipzig: Meiner [1872] 1922., Buri, Michael v.: Über Kausalität und deren Verantwortung. Leipzig: Gebhardt 1873. Engisch, Karl: Die Kausalität als Merkmal der strafrechtlichen Tatbestände. Tübingen: Mohr 1931., Glass, Paul: Die Kausalität der Unterlassung. Leipzig: Noske 1908., Gräsel, Rudolf: Die Unterlassungsdelikte im ausländischen Strafrecht. Breslau: Schletter 1909., Hippel, Robert: Deutsches Strafrecht. Bd 2. Das Verbrechen. Berlin: Springer 1930., Honig, Franz: Kausalität und objektive Zurechnung. In Festgabe für R. v. Frank. Tübingen: Mohr 1930., Kück, Gerhard: Die Lehre vom Kausalität im ausländischen Strafrecht. Breslau: Schletter 1911., Landsberg, Ernst: Die sogenannten Commissivdelikte durch Unterlassung im deutschen Straftrecht. Ein Versuch. Freiburg i. B.: Mohr 1890., Mayer, Max Ernst: Die schuldhafte Handlung und ihre Arten im Strafrecht. Begriffsbestimmungen. Leipzig: Hirschfeld 1901., Mayer, Helmuth: Das Strafrecht des deutschen Volkes. Stuttgart: Enke 1936., Merkel, Adolf: Die Lehre von Verbrechen und Strafe. Hrsg. Moritz Liepmann. Stuttgart: Enke 1912., Radbruch, Gustav: Der Handlungsbegriff in seiner Bedeutung für das Strafrechtssystem. Berlin: J. Guttentag 1901., Sauer, Wilhelm: Kausalität und Rechtswidrigkeit der Unterlassung. Tübingen: Mohr 1930., Simoni, August: Die strafbare Unterlassungen. Berlin: Heymann 1905., Träger, Ludwig: Das Problem der Unterlassungsdelikte im Straf- und Zivilrecht. Marburg i. H.: Elwert 1913. A kérdéskör páratlanul gazdag irodalmának szinte teljes áttekintését adja Losonczy (1937) mellett 1936-ig Balás P. Elemér (lásd A büntetőjogi okozatosság problematikája. MTA, Budapest 1936. Kül. XI. fej.).
- 56/57 -
[15] Losonczy (1966) 41-43. o.
[16] Losonczy (1937) 216-7. o.
[17] uo. 217. o.
[18] uo. 227. o.
[19] uo. 228. o.
[20] A tiszta mulasztási s egyes immateriális tevékenységi bűncselekmények mellett ilyenként említi Losonczy az olyan eseteket, ahol pl. B megakadályozza C-t hogy segítséget nyújtson A-nak, aki ezért meghal: B cselekvése és A halála közt itt sincs mechanikai okság. (uo. 230-231. o.)
[21] uo. 233. o.
[22] Losonczy István: A büntetőjog-tudományról. Jogtudományi Közlöny LXVIII. (1933. szept. 23.) 34. 145. o.
[23] uo.
[24] A fenti érveléssel kapcsolatban észrevehetjük, hogy arra nem ad választ Losonczy, vajon mi indokolja pontosan a mulasztás más megítélését. Továbbá, ha ezt a mulasztás immanens tulajdonsága indokolja, akkor miért nem kötelezően enyhébb büntetéshez, ha ellenben a cselekvésnél is előforduló enyhítő körülmények nagyobb számát jelenti, akkor miért nem a cselekvéssel mindenben azonos általános megítélésre vezet.
[25] 21. o. 27. j. További variációk: "formalisztikus-liberális jogpozitivizmus" (5. o.), "pozitivisztikus-individuális világnézet" (6. o.), "pozitív-liberális büntetőjogi felfogás" (9., 10., 12. o.), "liberális jogpozitivizmus" (11., 18., 26. o.), "liberális-pozitívjogi" felfogás, illetve elmélet (13., 18. o.), "túltengő liberális-pozitivisztikus felfogás" (21. o. 27. j.), "pozitív-liberális individualizmus" (24., 27. o.) stb.
[26] A lexikonok a szó többféle jelentéséről is tudósítanak (a nyilvánvalóan irreleváns jelentésrétegektől eltekintve): "mindenre kiterjedő szempontok szerint való ítélés, mindennek rendszeres tudására irányuló törekvés" (A Pallas Nagy Lexikona. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest 1897. XVI. köt. 517. o.), "Különböző területeken alkalmazott fogalom a valóságnak a legáltalánosabb (egyetemes) elvekből való értelmezésére, szembeállítva a rész és az egyes hangsúlyozásával (partikularizmus, individualizmus)... " (Meyers Neues Lexikon Mannheim-Wien-Zürich: Bibliographisches Institut 1980. Bd 8. 219-220. o.), "Közgazdaságtani, szociológiai irányzat, amely az individualizmussal ellentétben szerves egységnek tekinti a társadalmat, nem egyének egyszerű összességének. Felfogásában az állam osztályok fölött álló szervezet. Jelentős képviselője O. Spann. (Akadémiai Kislexikon főszerk. Beck Mihály és Peschka Vilmos. Akadémiai Kiadó, Budapest 1990. II. köt. 836. o.)
[27] Angyal Pál: 'Hacker Ervin: A magyar büntetőjog tankönyve. Általános rész.' [Könyvismertetés] Magyar Jogi Szemle XVIII (1937) 3. sz. 137. o. Kiemelés tőlem.
[28] Irk Albert: Az individualizmus és kollektivizmus gondolatköre a büntetőjogban. Székfoglaló értekezésül felolvasta a Szent István Akadémia II. osztályában 1933. május 13-án. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R. T. Pécs 1933. 27. o. Losonczy egyébként más összefüggésben hivatkozik is Irk ezen írására: 8. o. 12. j.
[29] uo.
[30] Losonczy (2002) 233-234. o. Kiemelés az eredetiben.
[31] Losonczy (1937) 175. o. 19. j.
[32] Feinberg, Joel: The Moral Limits of the Criminal Law. Vol. I. Harm to Others. Oxford University Press, Oxford, New York 1984. 126-186., 256-260.
[33] Ez a különböző államokban eltérő időpontokban, de jellemzően csak a XX. század elején, közepén történt meg. Néhány példa: Portugália (1867), Hollandia (1881), Olaszország (1889, 1930), Norvégia (1902), Oroszország (1903-1917), Törökország (1926), Dánia (1930), Lengyelország (1932), Németország (1935), Románia (1938), Franciaország (1941), Csehszlovákia (1950), Belgium (1961), Finnország (1969). Idézi Feinberg, i. m. 256. o. Az angolszász országokban kivételszámba megy az olyan állam, ahol hatályban van ilyen törvény. Feinberg könyvének idézett fejezete éppen ennek kapcsán íródott.
[34] Lásd pl. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill, Budapest 1914., Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum, Budapest 1920., Balás P. i.m.
[35] A tankönyveket most nem említve, amelyek mindegyike rövidebben-hosszabban kitér a mulasztási bűncselekmények kérdésére, lásd: A Büntető Törvénykönyv magyarázata. I-II. (szerk. László Jenő) KJK, Budapest 1986., Horváth Anna: [Könyvismertetések] Állam. és Jogtudomány VII. évf (1964) 2. sz. 339-346. o., Horváth Tibor: Az élet, testi épség, egészség büntetőjogi védelme. Budapest: KJK 1965. [A Jogtudományi Intézet Tudományos Könyvtára 22.], Molnár József: A büntetőjogilag releváns mulasztás okozatosságának kérdéséről. Jogtudományi Közlöny XV (1960) 3. sz. 127-132. o. Újraközölve: Horváth Tibor-Szük László (szerk.): Büntetőjogi szakirodalom-gyűjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1994. 310-319. o., Schultheisz Emil: A bűncselekmény tana. Debreceni Tudományegyetemi Nyomda, Debrecen 1948., Tokaji Géza: Az okozati összefüggés kérdése a szocialista büntetőjogban. Acta Universitatis Szegediensis Sectio Juridica et Politica. Tom. VIII. Fasc. 9. Szeged 1961., Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. KJK, Budapest 1984., Viski László: Bűncselekmény. In: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (szerk. Szabó Imre) Akadémiai Kiadó, Budapest 1980. I. köt. 437-443., kül. 440. o.
[36] Angyal Pál: i.m. 3. kiadás (1920) és 9. kiadás. (Budapest 1943. Kézirat gyanánt)
[37] i.m. (1943) 22. o.
[38] i.m. (1943) 30. o.
[39] i.m. (1920) 105. o., (1943) 38. o.
[40] i.m. (1920) 104-5. o., (1943) 37-38. o.
[41] Balás P. i.m. Korabeli értékelésére lásd: Bibó István (Szellem és Élet II. évf. (1937) 2. sz. 64-66. o.), Irk Albert (Magyar Jogi Szemle XVIII. évf. (1937) 3. sz. 133-135. o.), Isaák Gyula (Magyar Jogi Szemle XVIII. évf. (1937) 9. sz. 399-402. o.) írását.
[42] Balás P.: i.m. 170. o. 179a. j.
[43] .i.m. 155-170. o. kül. 163-166. o.
[44] i.m. 164. o.
[45] i.m. 165. o.
[46] Vö. i.m. 9. o. és XII. fej.
- 57/58 -
[47] i.m. 165. o. 139. lj.
[48] Molnár: i.m.
[49] Ezt a kötelező feladatot 1966-os könyvének az okozatosságról szóló (s ugyancsak a korábbival szinte azonos nézeteket tükröző) fejezetében sem kerülheti el. A kontinuitásra Losonczy maga is utal, mikor korábbi írásaira hivatkozik (31. o.), de Horváth Tibor is úgy említi őt, mint az akkori (1965-ös) hazai irodalomban egyre inkább uralkodóvá váló, a mulasztás okozatosságát tagadó álláspont egyik úttörőjét, aki időközben úgymond "a dialektikus materializmus kategóriáinak alkalmazásával elmélyítette és tovább gazdagította érvelését." Horváth: i.m. 176. o. 50. lj.
[50] Horváth: i.m. 153, 173-177., 529. o.
[51] uo. 151. o.
[52] uo. 175-6. o.
[53] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. a polgári jogi felelősség. Akadémiai Kiadó, Budapest 1961. 128, 154. o.
[54] Losonczy (1966) 75-76. o.
[55] uo. 43. o.
[56] László, i.m. 443. o. Horváth Tibor és mások: A magyar büntetőjog különös része. Korona, Budapest 1999. 59. o., Belovics Ervin és mások: A Büntető Törvénykönyv magyarázata. KJK, Budapest 1996. 306-307. o. Erdősi Emil-Földvári József-Tóth Mihály: Magyar büntetőjog. Különös rész. 3. kiadás. Rejtjel, Budapest 1998. 82. o., Belovics Ervin-Molnár Gábor-Sinku Pál: Büntetőjog. Különös rész. Hvgorac, Budapest 2001. 84. , 117. o.
[57] "Ezzel a büntetőjog az erkölcs 'minimumát' emelte a jogparancs szintjére." Horváth, i.m. (1999) 117. o.
[58] "Látnunk kell, hogy az ilyen magatartások társadalmi elítélése és büntetést érdemlősége nem éri el az életet aktív támadással fenyegető, veszélyeztető magatartások társadalmi veszélyességét." Erdősi, i.m. 117. o.
[59] László, i.m. 444. o. Horváth, i.m. (1999) 59-60. o., Belovics, i.m. 307. o. Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris, Budapest 1997. 111-112. o., Viski .i.m. 440. o.
[60] Az 1999-es Jogi lexikon szerint a kérdés vitatott, de a többségi álláspont tagadó (i.m. 463. o.). Nagy Ferenc (A magyar büntetőjog általános része. Budapest: Korona 2001) elismeri a pszichológiai okozatosságot mint lehetséges elméleti állláspontot, Erdősi (i.m. 82. o.) "quasi-okozatosságról" beszél. A legkülönösebb érvelés a mulasztás okozatossága mellett Belovics-Molnár-Sinku tankönyvében (i.m. 85. o.) olvasható: "Álláspontunk szerint a szándékos emberölés mulasztással való megvalósításakor ugyancsak fenn kell állnia az okozati összefüggésnek. A mulasztással elkövetett szándékos emberölés esetében is akkor beszélhetünk okozati kapcsolatról, ha a halál mint eredmény bekövetkezésének oka maga a mulasztás volt. Így ha az anya napokon át nem eteti meg néhány hónapos gyermekét és a gyermek az ellátatlanság miatt meghal, bár a halál az ellátatlanság miatt következik be, a halálos eredményt az anya mulasztása okozta, mert amennyiben jogi alapokon nyugvó kötelezettségét teljesíti, az eredmény is elmarad. Megjegyezzük, hogy a mulasztás okozatossága a jogirodalomban vitatott, egyes szerzők szerint mulasztásos emberölés esetén okozatosságról nem lehet szó."
[61] Csupán példaként lásd Roscoe Pound: Law and Morals. 2nd ed. Chapel Hill: University of North Carolina Press, London: Humphrey Milford 1926. 67-69. Pound olyan amerikai esetekre is hivatkozik, ahol a mulasztó annak ellenére felelt, hogy közte és a segítségre szoruló közt nem volt előzetes (szerződéses vagy más) jogviszony (69. o.41. j.).
[62] Vö. Feinberg, i.m.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd (PPKE JÁK).
Visszaugrás
