A tanúval való bizonyítás problémája a büntetőeljárás egyik legsajátosabb kérdése. A tapasztalatok szerint ugyanis a bizonyítékok nagy része tanúvallomásokból származik. Alig van olyan büntető ügy, ahol tanúvallomásokkal ne találkoznánk. Ebből következően a tanúvallomásoknak, mint bizonyítékforrásnak nagy fontossága van a bizonyításban.
A tanú, mint személyi bizonyíték1 jelenik meg a büntetőeljárásban. Léteznek azonban olyan esetek, amikor a tanú kihallgatása - jobban mondva ismételt kihallgatása - helyett csupán a tanúvallomásról készült jegyzőkönyv felhasználása történik meg, és a hatóság így teszi a tanú vallomását az eljárás anyagává. Vám-béry Rusztem ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy lényege a tanúságtételnek a szóbeli nyilatkozat, a tanúnak írásban adott vallomása csak mint okirati bizonyíték jöhet számba.2
Ennek megfelelően érdekes kérdése - véleményem szerint - az egyébként közvetlenség elvére épülő magyar büntetőeljárásnak az, hogy a tanúvallomást rögzítő okiratok mikor és milyen formában használhatóak fel az eljárás későbbi szakaszában.
A kérdés vizsgálatának természetesen a bizonyítási eljárás körében van jelentősége. A bizonyítás, mint megismerési folyamat - anélkül, hogy egysége változnék - az eljárási cselekményeket végzők változása következtében szakaszolható. Így az egységes büntetőeljárás két fő perszakaszra osztható: a nyomozási, illetve a bírósági szakaszra.
A bizonyítási eljárás szempontjából mindkét szakasz jelentőséggel bír. A nyomozás során kerülnek összegyűjtésre az alapos gyanút alátámasztó bizonyítékok, ebben az eljárási szakaszban kell a tanúkat felkutatni, vallomásukat megszerezni és rögzíteni. A bizonyítékok megvizsgálására és értékelésére viszont már az eljárás második szakaszában, a bírósági tárgyaláson kerül sor.
A bírósági tárgyalás a magyar büntetőeljárásban a kontradiktórius elvnek megfelelően nyilvános és szóbeli, a bizonyítékok megvizsgálása a közvetlenség elvének érvényre juttatásával történik. A közvetlenség elvéhez fűzött miniszteri indokolás szerint a közvetlenség alapelve azt jelenti, hogy a bíróság személyes észlelet alapján, az eredeti bizonyítási források - lehetőség szerint közvetítéstől mentes - felhasználásával ismeri meg a bizonyítás anyagát.3 Ebből az elvből vezethető le az a jogszabályi kötelezettség, hogy akinek a bizonyítandó tényről tudomása van, azt a tárgyaláson tanúként kell kihallgatni. Így következik az is, hogy a büntetőeljárásban a legfontosabb személyi bizonyíték a tanú és a legfontosabb bizonyítási eszköz a tanúvallomás. Tanúk meghallgatása nélkül tehát büntetőeljárás - ellentétben a polgári peres eljárással, amely alapvetően az okirati bizonyításra épül - szinte elképzelhetetlen.
A tanúk kihallgatására az 1973. évi I. törvény4 eredeti szabályozása szerint az eljárás mindkét fő szakaszában sor került. Kihallgatta a tanút a nyomozó hatóság tagja - esetenként többször is -, majd a közvetlenség elvének érvényre juttatása érdekében a tárgyaláson a bíróság is.
A tanú kihallgatását a nyomozás során nem lehetett mellőzni. Ezt diktálta a gyakorlat követelménye is, hiszen egyébként a nyomozó hatóság miként jutott volna megfelelő bizonyítékhoz. A tanú a nyomozás során tett vallomását ezután a tárgyaláson is kénytelen volt megismételni, mert a közvetlenség elve következtében a bíróság nem tekinthetett el a személyes meghallgatásától.
Ezen szabály alól az eredeti törvényszöveg csak nagyon szűk körben engedett kivételt. A főszabály ilyen formában való áttörése azonban a sorozatos módosítások eredményeként óriási lyukká változott, hiszen a most hatályos törvényszöveg a kivételek körét rendkívül kibővítette. Ezért is fontos szerintem áttekinteni, hogy milyen esetben lehet a tanú tárgyaláson történő személyes megjelenésétől eltekinteni, és mikor lehet a korábbi kihallgatásáról szóló jegyzőkönyvet felhasználni.
Ennek a kérdésnek a vizsgálata során viszont ahhoz az "örök problémához" lehet visszakanyarodni, hogy melyik eljárási rendszer az üdvözítő, az inkvizitórius-e vagy az akkuzatórius.
Az inkvizitórius rendszerben a tárgyaláson a bizonyítás közvetett, írásbeli és titkos. Ezzel szemben az akkuzatórius eljárási modellben a közvetlenség, a szóbeliség és a nyilvánosság elvei érvényesülnek. A két rendszer eltérő elvei alapján a tanú kihallgatásának két módszere képzelhető el. Az egyik szerint a tanút a nyomozás során kihallgatják, vallomásáról jegyzőkönyv készül, majd a tárgyaláson a tanú kihallgatására már nem kerül sor, hanem csak a korábbi vallomásáról szóló jegyzőkönyvet olvassák fel. A másik megoldás szerint a tanút mind a nyomozás, mind pedig a tárgyaláson kihallgatják.
Az első megoldás véleményem szerint azért nem jó, mert ezzel a döntési pozícióban levő bíróság nem szerezhet közvetlen benyomást a tanúról, nem győződhet meg annak szavahihetőségéről, kérdéseket nem tehet fel neki, hanem csak az iratok alapján dönthet. A másik megoldással szemben pedig az az ellenérv hozható fel, hogy felesleges a tanút annyiszor kihallgatni ugyanarra a körülményre nézve, hanem arra kell törekedni, hogy a tanút lehetőleg minél kevesebb alkalommal idézzék a hatóságok elé.
A jogalkotó a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény elkészítésével egy harmadik megoldási lehetőséget dolgozott ki, amely természetesen csak nálunk új, azonban nem ismeretlen intézmény a külföldi jogrendszerekben. Eszerint a nyomozás során - főszabályként - nem kerül sor a tanúk kihallgatására, a nyomozó hatóság csak információkat gyűjt, és mivel az eljárás főszakasza a tárgyalás, a tanúkat - akiket az ügyész állít a bíróság elé - csak a bíróság hallgatja ki.
A hatályos eljárási törvény egyesíti az első két mód-szert.5 Ennek megfelelően főszabályként a közvetlenség elvét írja elő. Ezért a tanúkat mind a nyomozás során, mind pedig a tárgyaláson ki kell hallgatni. A törvény szövege azonban már az alapelv megfogalmazásánál utal a kivételre. Ugyanis kimondja, hogy a bíróság - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - ügydöntő határozatát a tárgyaláson közvetlenül megvizsgált bizonyítékokra alapítja.6 Így lehetőség van arra, hogy a tanút a bíróság ne hallgassa ki, hanem csak a vallomásáról készült jegyzőkönyvet olvassa fel.
A főszabály alóli kivételt természetesen az 1998. évi XIX. törvény is megfogalmazott. Eszerint a nyomozási bírónál a vádirat benyújtása előtt bizonyítás felvétele indítványozható, ha megalapozottan feltehető, hogy az így megszerezhető bizonyítási eszköz a bírósági eljárásban már nem állna rendelkezésre, vagy addigra jelentős mértékben megváltozna, illetőleg bizonyítási eszköz jellegét elvesztené.7 Mindezekre tekintettel a nyomozási bírónak a vádirat benyújtása előtt fontos feladata a tanúbizonyítás körében, hogy kihallgatja a különösen védett tanút, és azt a tanút, aki az életét közvetlenül veszélyeztető állapotban van,8 illetve a tizennegyedik életévét be nem töltött tanút, ha megalapozottan feltehető, hogy a tárgyaláson történő kihallgatása a fejlődését károsan befolyá-solná.9 Ezt követően pedig a tanú tárgyaláson történő kihallgatására már nem kerül sor, hanem a bíróság a nyomozási bíró által készített jegyzőkönyvet olvassa fel, és így teszi a tanú vallomását a tárgyalás anyagává.
Ezen bizonyítási cselekmények teljesítésének a nyomozási bíró feladatkörébe történő utalását az életveszélyes állapotban levő tanú kihallgatása esetében a nyomozási cselekmény megismételhetetlensége, a tizennegyedik életévét be nem töltött tanú esetében a gyermekkorú kímélete, a tárgyaláson meg nem jelenő különösen védett tanú esetében pedig a tisztességes eljárás követelménye indokolta.10
Ezek a kivételek más országok eljárási törvényeiben is szerepelnek. Ezen külföldi jogszabályok is azt a főszabályt állítják fel, hogy a tanút a tárgyaláson ki kell hallgatni, majd kivételként meghatározzák az eltérés lehetőségét. Mindezt azonban legtöbbször a tanúk védelme érdekében teszik.
Például a szexuális bűncselekmények gyermekkorú áldozatairól szóló 1990. évi törvény11 az Amerikai Egyesült Államokban az eljárás okozta lelki sérelem, a "másodlagos viktimizáció" csökkentése érdekében előírja, hogy a legszükségesebb esetekre kell korlátoznia gyermek, vagy fiatalkorú tanúk ismételt kihallgatásának a számát.12
A német jogterületen is megfogalmazásra került az az elv, hogy a gyermek közvetlen kihallgatása a tárgyaláson nem feltétlenül eredményez jobb bizonyítékot, mint a korábban rögzített vallomás. Sőt éppen a gyermekkorú sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények esetén bír különös jelentőséggel a tanú első vallomása, hiszen a későbbi vallomását már a többszöri kihallgatás, illetve annak körülményei befolyásolhatják.13 Ilyen, a többszöri kihallgatással fellépő veszélyt jelenthet például a kontamináció (összekeveredés) problémája.14
A tanúvallomás rögzítésének - valamennyi jogrendszerben - alapvetően két módja létezik: általában a vallomásról a kihallgatás alkalmával jegyzőkönyvet készítenek, speciális esetben pedig a tanú vallomása video-berendezéssel rögzíthető. Az ilyen módon rögzített vallomások - a külföldi jogrendszerekben általában a tanú védelme érdekében - az eljárás későbbi szakaszában felhasználhatóak.
A német büntető perrendtartási törvény értelmében, ha a tanú jelenléte a tárgyaláson nem várható el, akkor a kihallgatását a korábbi - törvényi feltételeknek megfelelő - kihallgatásáról készült jegyzőkönyv helyette-sítheti.15 Ehhez képest jelentősen szűkebb a nem bíróság által végrehajtott, hanem a rendőrségi, vagy az ügyészi kihallgatásról készült jegyzőkönyvek felolvashatóságának a lehetősége. Ebben az esetben a német eljárási törvényben megfogalmazott feltétel az, hogy a kihallgatandó személy a tárgyaláson ne tudjon megjelenni.16 Nem elegendő tehát az, hogy a megjelenés a tanútól ne legyen elvárható, hanem szükséges egy objektív feltétel fennállása is.
A német büntető perrendtartási törvény 1998. december 1-jén hatályba lépett módosítása fogalmazta meg a tanú vallomásának audio-vizuális eszközökkel történő rögzítésének, illetve az így készült felvétel felhasználhatóságának a lehetőségét. Ennek értelmében ugyanis már a nyomozati szakban a tanú kihallgatása video-berendezéssel rögzíthető.17 Kötelező viszont ezt a rendelkezést alkalmazni abban az esetben, ha a sértett a 16. életévét még nem töltötte be, vagy feltehető, hogy a tanú a tárgyaláson nem hallgatható ki,18 de a valóság felderítéséhez a vallomása szükséges.19
További speciális rendelkezést fogalmaz meg a német eljárási törvény20 - hasonlóan az Egyesült Államok törvényeihez - a gyermekkorú tanú kihallgatására. Kimondja ugyanis, hogy a 16. életévét be nem töltött tanú kihallgatásáról készült videofelvétel bemutatásával a tanú ismételt kihallgatása pótolható abban az esetben, ha a vádlottnak és a védőjének lehetőséget biztosítottak arra, hogy a felvétel elkészítésében közreműködjenek. További feltétel az is, hogy a kihallgatás a törvényes előírásoknak megfeleljen. Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha az eljárás a szexuális önrendelkezés elleni vagy életelleni bűncselekmény miatt indult, illetve, ha olyan bűncselekmény miatt, amelynek a sértettje az elkövető nevelése vagy gondozása alatt álló személy.21
A tanú közvetlen meghallgatása alóli kivételek jogpolitikai indoka természetesen eltérő. A kivétel megfogalmazására sor kerülhet célszerűségi okból, a sértett tanú helyzetére tekintettel, a bűncselekmény jellege miatt, a jogalkalmazó feladatának megkönnyítése érdekében, illetve tanúvédelmi célból is.
Ilyen jellegű kivételek azonban 1973-ban a törvényben nem szerepeltek, sőt a jogalkotó a rendszerváltás utáni időszakig nem is foglalkozott ezekkel. Viszont a jogalkalmazó számos esetben a jogszabály adta keretek között igyekezett a kivételek körét kitágítani, ezzel közeledve a most hatályos szabályozás felé. Az új novellákkal vált azonban a közvetlenség elvén ütött rés tátongó nyílássá.
Mindezekre tekintettel azt kívánom megvizsgálni, hogy a hatályos szabályozás alapján - figyelemmel az új novellákat megelőző jogalkalmazásra - milyen módon és esetekben használható fel a tanú vallomását rögzítő okirat a bírósági eljárásban. A kérdés vizsgálata véleményem szerint azért jelentős, mert a büntetőper során - annak ellenére, hogy a büntetőeljárás szóbeliségének és közvetlenségének elve eljárási alapelv - a szóbeli kihallgatáson elhangzottak lényegét rögzítő okiratok a bizonyításnak meghatározott körülmények fennállása esetén nélkülözhetetlen eszközei.
A hatályos magyar büntetőeljárási törvény a tanúvallomás rögzítésének szabályairól több helyen, a törvényben szétszórva rendelkezik: szó van erről a bizonyítás eszközein belül a tanúvallomás körében,22 az egyéb eljárási szabályoknál a jegyzőkönyvre vonatkozó rendelkezések között,23 valamint a különleges eljárásokon belül a különösen védett tanú kihallgatását meghatározó paragrafusok között.24
A Be. 64. § (3) bekezdése kimondja, hogy a tanú vallomását első személyben és a szükséges részletességgel kell jegyzőkönyvbe foglalni. Lényegében ugyanilyen szabályt tartalmaz a Be. 115. § (3) bekezdése is, amikor előírja, hogy a tanú vallomását a jegyzőkönyvnek a szükséges részletességgel, indokolt esetben szó szerint kell tartalmaznia.
A tanú vallomását rögzítő jegyzőkönyv - mint minden jegyzőkönyv - közokirat, amely az ellenkező bizonyításig azt tanúsítja, hogy a benne leírt eljárási cselekmény a jegyzőkönyv tartalmával egyezően megtörtént. A jegyzőkönyvből ki kell tűnnie, hogy a hatóság a tanú kihallgatása során az eljárási szabályokat betartotta-e, valamint tartalmaznia kell az eljárási cselekmények során tett vallomások lényegét. A tanú vallomását természetesen nem kell szó szerint jegyzőkönyvbe venni, de indokolt esetben, ha annak különös jelentősége van, szó szerinti jegyzőkönyvbe foglalásra is sor kerülhet.25
A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a tanú vallomását saját kezűleg leírja.26 Az így leírt vallomást a jegyzőkönyvhöz kell csatolni,27 ám ez nem pótolja a tanú vallomását, illetve annak jegyzőkönyvezését. Az írásba foglalt és a jegyzőkönyvhöz csatolt vallomást rögzítő okiratot a vallomás megtételével egyidejűleg a tárgyalás anyagává kell tenni.28
A Be. 115. § (6) bekezdése értelmében lehetőség van a tanúvallomás más módon való rögzítésére is. Ilyen lehetőség a gyorsírással, hangfelvevővel vagy egyéb berendezéssel történő rögzítés. Azonban az így készült vallomásról utána jegyzőkönyvet kell készíteni, azaz mindez nem pótolja a jegyzőkönyvet.
A hatályos büntetőeljárási törvény az 1998. évi LXXXVIII. törvény módosításának hatására rendelkezik a tanúvallomás video-berendezéssel történő rögzítésének lehetőségéről. A Be. 379/E. §29 (3) bekezdése értelmében a bíró - indítványra - elrendelheti a meghallgatás kép- vagy hangfelvevővel, illetőleg egyéb berendezéssel történő rögzítését. A felvétel azonban a jegyzőkönyvet nem pótolja. A törvény kimondja azt is, hogy a felvételről készült másolaton a tanú személyazonosságának megállapítására alkalmas egyedi tulajdonságai (pl. arckép, hang) technikai úton torzíthatók. Ez a rendelkezés tehát lehetővé teszi a tanúvallomás ilyen formában való rögzítését azonban nem minden esetben, hanem csak akkor, ha valakit különösen védett tanúvá nyilvánítottak.
A tanúvallomás rögzítésének kérdésével ennél részletesebben nem kívánok foglalkozni. Erre is csak azért került sor, hogy a tanúvallomás felhasználhatóságának vizsgálata előtt egyértelmű legyen, hogy milyen formában lehet rögzíteni egy vallomást, az milyen formában állhat a felhasználó hatóság rendelkezésére.
A hatályos eljárási törvény nem rendelkezik kifejezetten a tanúvallomást rögzítő jegyzőkönyv felhasználhatóságáról. A Be. az okirati bizonyítékoknál mondja ki, hogy a vallomás tartalmát rögzítő okirat csak e törvény rendelkezései szerint, a közvetlenség elvének sérelme nélkül használható fel a bizonyítás eszközeként. Felhasználható az okirat, ha a vallomást tevő nem hallgatható ki, a vallomást megtagadja, vagy az okirat és a vallomás között ellentét van.30
Az okiratoknak a tárgyaláson való felhasználását - ezen általános szabály után - a Be. 203. §-a szabályozza, amelynek (1) bekezdése kötelezően előírja azoknak az okiratoknak a felolvasását, amelyeket a bíróság bizonyítékként értékel. A felolvasás megtörténtét a Be. 115. § (3) bekezdése értelmében a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzíteni kell, mivel az olyan lényeges eljárási cselekmény, amellyel kapcsolatban az eljárási szabályok megtartását ellenőrizni szükséges. Az okiratok felhasználásának csupán egyetlen korlátja van, nevezetesen az, hogy a Be. 10. § (2) bekezdésében írt közvetlenség alapelvét nem sértheti.
A közvetlenség elve a bírósági eljárásban tehát az okirati bizonyítás során sajátosan érvényesül. Bizonyítást felvenni ugyanis - az általános szabályok szerint - csak közvetlenül lehet. A bíróság köteles ez alapján mindazokat a bizonyítékokat, amelyek a bírósági tárgyalás bizonyítási eljárásának keretei között megszerezhetők közvetlenül észlelni, és csupán a közvetlenül észlelt tények és adatok alapján határozhat a büntetőjogi felelősség kérdésében.31 Ha erre azonban nincsen lehetőség, akkor a törvény által meghatározott esetekben a vallomást rögzítő jegyzőkönyv felolvasható, és a felolvasás a szóbelileg lefolytatott tárgyalás anyagává teszi az okirat tartalmát. Így a közvetlenség elve elméletileg nem sérül.32
A törvény szövegéből tehát megállapítható, hogy a tanúvallomást rögzítő jegyzőkönyv, mint okirat felolvasással a tárgyaláson felhasználható és a bizonyítás anyagává tehető. A törvény azonban konkrétan meghatározza azokat az eseteket, amikor ezt a szabályt alkalmazni lehet. Három ilyen eset különböztethető meg:
a) amikor a vallomást tevő nem hallgatható ki,
b) amikor a tanú a vallomást megtagadja,
c) és amikor az okirat tartalma és a vallomás között ellentét van.
ad a) A vallomást tevő tanú akkor nem hallgatható ki, ha a bíróság nincs és előre láthatóan nem is lesz abban a helyzetben, hogy személyes megjelenésre idézze a tanút. Ilyen eset lehet az, ha a tanú már meghalt, vagy tartósan ismeretlen helyen tartózkodik és a felkutatására tett intézkedések nem vezettek eredményre.
A Legfelsőbb Bíróság az egyik eseti döntésében részletesen meghatározta ezen kitétellel kapcsolatban a tanú kihallgatásáról a nyomozás során felvett jegyzőkönyv tárgyaláson való felolvasásának és a tárgyaláson való megjelenésben akadályozott tanú kihallgatásának feltételeit.
A Legfelsőbb Bíróság kimondta ugyanis, hogy az elsőfokú bíróság az eljárási szabályok megsértésével járt el, amikor a nyomozás során tanúként kihallgatott személy tárgyaláson történt kihallgatása helyett felolvasta a nevezett tanúnak a nyomozás során tett vallomását, és azt a bizonyítékok körébe vonta. A bíróság az indokolásában kifejtette, hogy a büntetőeljárási törvény az okiratoknak bizonyítékként felhasználására vonatkozóan korlátozó rendelkezéseket tartalmaz, vagyis a tanú vallomásáról készített - a nyomozás során vagy a tárgyaláson felvett - jegyzőkönyv csakis abban az esetben olvasható fel és értékelhető bizonyítékként, ha nem áll fenn annak a lehetősége, hogy a tanút - a közvetlenség alapján - a bíróság kihallgassa. Mindazokban az esetekben tehát, amikor fennáll a tanú kihallgatásának a lehetősége, a bíróság köteles a tanút kihallgatni.
A Legfelsőbb Bíróság azonban rögzítette azt is, hogy a bíróságnak a tanút elsősorban a tárgyaláson kell kihallgatnia. Lehetnek viszont olyan esetek, amikor a tanú egészségi állapota vagy egyéb körülmény folytán ennek nincs meg a reális lehetősége. A Be. 206. § (2) bekezdése erre az esetre tartalmazza azt a rendelkezést, hogy a tárgyaláson kívül vehető fel a bizonyítás, ha a tanú a tárgyaláson való kihallgatása rendkívüli nehézségbe ütközne. Még ebben az esetben sem szenvedhet azonban csorbát a közvetlenség elve, ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy a tanú kihallgatása céljából a bíróság a hivatásos bíró tagját küldi ki, vagy pedig más bíróságot keres meg a tanúkihallgatás foganatosítása érdekében. A védelem jogának biztosítását szolgálja a törvénynek az a rendelkezése, hogy a bizonyítás felvételének említett módja esetében értesíteni kell a vádlottat, a védőt, az ügyészt és a sértettet is, vagyis lehetőséget kell adni arra, hogy az említettek a tanú kihallgatása során jelen lehessenek, továbbá biztosítani kell, hogy az ügy lényeges körülményei tekintetében a tanú és a vádlott szembesítése megtörténhessék. Az így felvett bizonyítási eszközt a törvény olyanként kezeli, amely nem sérti a közvetlenség elvét, és ezért az a tényállás megállapítása szempontjából - az egyéb bizonyítékokkal való összevetése alapján - értékelhető.
A konkrét esettel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság ezen okfejtés után kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság azáltal, hogy mellőzte a tanú említett módon történő kihallgatását arra hivatkozással, hogy a nevezett tanú hónapok óta fekvő beteg, mozgásképtelen, és állandó orvosi kezelés alatt áll, és ehelyett felolvasta a nyomozás során tett vallomását: olyan eljárási szabályt sértett, amely a büntetőeljárás alapvető elveinek sérelmét eredményezte. Az említett eljárási szabálysértés olyan súlyú, amely a meghozott ítéletre lényeges kihatással volt.33
A konkrét esetből az az általános következtetés vonható le tehát, hogy a bíróságnak mindig kellő körültekintéssel kell vizsgálnia azt, hogy a tanú vallomástételének a lehetősége valamilyen módon nem biztosítható-e. Ha pedig a bíróság minden ilyen lehetőséget kizárt, akkor van csak mód arra, hogy a tanú vallomásáról korábban készült jegyzőkönyvet a tárgyaláson felolvassák.
A tapasztalatom azonban az, hogy a bíróságok ezt a kérdést nem kezelik ilyen "precízen", mint ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság kifejtette. Ugyanis abban az esetben, ha a tanú felkutatására tett további intézkedés, vagy a tanú kihallgatása helyszíni tárgyalással az eljárást túlzott mértékben elhúzná, akkor a bíróságok gyakran választják a korábbi vallomás felolvasását.
Ez a tapasztalati megfigyelés természetesen érthető egy olyan helyzetben, amelyben a statisztikai szemlélet az uralkodó, és az ügyek minél gyorsabban történő befejezése a cél. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság által kifejtett álláspont tartható volt a "szocialista büntetőeljárás fénykorában", amikor ez a jogeset napvilágot látott.
ad b) A tanúvallomás felolvasásának második esete és lehetősége az, ha a tanú a vallomástételt megtagadta.
Ezen szempont vizsgálatánál fontos kérdés annak az eldöntése, hogy a tanúnak volt-e joga a vallomástétel megtagadására vagy sem. A Be. 66. § (1) bekezdése ugyanis pontosan meghatározza azokat az eseteket, amikor a tanú a vallomástételt megtagadhatja.34
Ha ennek megfelelően a tanú a vallomástételt az eljárási törvényben biztosított jogánál fogva a tárgyaláson megtagadja, a nyomozás során tett tanúvallomásáról felvett jegyzőkönyv a tárgyaláson abban az esetben sem olvasható fel, ha a nyomozás során kellő kioktatás után úgy nyilatkozott, hogy kíván tanúvallomást tenni.35
A megyei bíróság az indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás során megsértette az eljárási szabályokat, amikor a mentességi jogával élő sértett és a vádlott felesége által a nyomozás során tett tanúvallomást ismertette. A tárgyalási jegyzőkönyvből kitűnően ugyanis a sértett és a vádlott házastársa a mentességi jogukra történt figyelmeztetés után akként nyilatkoztak, hogy nem kívánnak vallomást tenni.
Kifejtette a bíróság azt is, hogy további eljárási szabályt sértett az elsőfokú bíróság, amikor ezeket a vallomásokat bizonyítékként vette figyelembe, ugyanis ítéletének indokolása tartalmazza, hogy az egyéb bizonyítékok mellett a tényállást megalapozó bizonyítékul a sértett és a vádlott házastársa nyomozás során tett vallomását használta fel. Amennyiben ugyanis a tanú a vallomástételt a Be. 66. § (1) bekezdés a) és b) pontjaira hivatkozással a tárgyaláson megtagadja, a rendőrség vagy az ügyészség előtt tett korábbi vallomását sem lehet felolvasni és az ügyben bizonyítékként figyelembe venni. A vonatkozó jogszabályi rendelkezés ellenkező értelmezése ugyanis a mentességi jog megkerülését jelentené, garanciális szabályt sértene, vagyis a törvény által biztosított mentesség a gyakorlatban nem érvényesülne.36
Ugyanakkor a Be. 67. § (3) bekezdése értelmében a Be. 65-66. §-ának rendelkezése ellenére kihallgatott tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, ezért a megyei bíróság a bizonyítékok köréből a sértett és a vádlott felesége nyomozás során tett tanúvallomását kirekesztette.37
Ezzel szemben, ha a tanú a tárgyaláson a vallomástételt jogosulatlanul - a Be. 65. és 66. §-aiban taglalt okok hiányában - tagadja meg, akkor a tanúnak a nyomozás során tett vallomása a tárgyaláson felolvasható és a bizonyítékok körébe vonható.38
A Legfelsőbb Bíróság egy másik eseti döntésben ugyanis kifejtette, hogy a törvénynek megfelelően járt el az elsőfokú bíróság, amikor a tanúvallomás megtételét jogosulatlanul megtagadó sértett-tanú nyomozás során tett vallomását felolvasta és a bizonyítékok körébe vonta. E körben helyesen értelmezte és alkalmazta a Be. 83. § (3) bekezdésében rögzített szabályokat, és jutott arra a helyes következtetésre, hogy a jogszabály szövegében szereplő "a tanú nem hallgatható ki" esete magában foglalja azt az esetet is, amikor a tanú azért nem hallgatható ki, mert a tanúvallomást a bíróság előtt jogosulatlanul - a Be. 65. és 66. §-ában foglalt okok hiányában - tagadja meg.39
Azt lehet tehát megállapítani ezek alapján, hogy abban az esetben, ha a tanú jogosan tagadja meg a vallomástételt a tárgyaláson, akkor a korábban tett vallomásáról készült jegyzőkönyvet a tárgyaláson nem lehet felolvasni. Az eltérő értelmezési lehetőségek elkerülése érdekében - az első jogeset megjelenését követően - iktatta be a büntetőeljárási törvénybe az 1994. évi XCII. törvény a 203. § (2) bekezdését. Ez a rendelkezés ugyanis kötelező szabályként mondja ki, hogy ha a tanú a tárgyaláson a mentességi jogával él, a korábban tett vallomása nem olvasható fel. Ezzel szemben amennyiben a tanút nem illeti meg a mentességi jog, és a bíróság ezt megállapította, akkor a tanú vallomása előzetes figyelmeztetés és rendbírság kiszabása után a tárgyaláson felolvasható és bizonyítékként értékelhető. Szükséges tehát az, hogy a vallomástételt jogosulatlanul megtagadó tanúval szemben a bíróság először az eljárási törvényben biztosított szankciókat alkalmazza, és ha a tanú ezek hatására sem tesz vallomást, akkor lehet csak a korábbi vallomásáról készült jegyzőkönyvet felolvasni.
ad c) A törvény harmadik esetként fogalmazza meg, hogy felhasználható a tanúvallomás tartalmát rögzítő okirat, ha az okirat és a vallomás között ellentét van. Az esetek többségében gyakorlatilag két, vagy több vallomás - ez lehet a vádlott és más tanúk, vagy a tanú korábbi vallomása is - közötti ellentétről lévén szó, a korábbi, jegyzőkönyvbe foglalt eltérő tartalmú vallomást kell a tanú elé tárni. Ugyanakkor nem csupán jegyzőkönyvek, hanem egyéb okiratok, többek között rendőri jelentések, hivatalos feljegyzések is rögzíthetnek olyan nyilatkozatokat, amelyek ellentétben állhatnak a tanú későbbi vallomásával. Ezek az okiratok ugyanúgy felolvasás és a tanú elé tárás után értékelhetők bizonyítékként.
Gyakran előfordul, hogy a tanúnak több, egymástól lényegesen eltérő nyilatkozata, illetve vallomása van korábbi jegyzőkönyvekben, feljegyzésekben rögzítve, így ezekben az esetekben is a teljes körű mérlegelés érdekében valamennyi vallomást, illetve nyilatkozatot a tárgyalás anyagává kell tenni,40 azaz fel kell olvasni.
Ennek az a magyarázata, hogy a tárgyaláson a tanútól nem azt várja el a bíróság, hogy megismételje a nyomozati vallomását, hanem, hogy azt mondja el, amit tud. Ha azonban az esemény, amelyről a tanúnak nyilatkoznia kellene, nem volt jelentékeny vagy más okból nem hagyott maradandó nyomokat a tanú emlékezetében, akkor előfordulhat, hogy az eseményre a tárgyalásig eltelt hosszú idő miatt a tanú alig, vagy egyáltalán nem emlék-szik.41 Ilyenkor a bíróság a tanú elé tárja a korábban - általában a nyomozás során - tett vallomását.
Aki gyakran jár bírósági tárgyalásra tapasztalhatja, hogy a tanúk gyakran élnek azzal a lehetőséggel, hogy azt mondják, hogy nem emlékeznek már az esetre, de a nyomozás során már kihallgatták őket, az az eseményhez közeli időben történt, így az a vallomása igaz és azt tartja fenn. Ebben az esetben a bíróság nem tehet mást, minthogy a közvetlenség elvének látszatát fenntartva felolvassa a tanú korábbi vallomását és azt teszi a bizonyítás anyagává, majd ezen vallomás alapján - más bizonyíték hiányában - megállapítja a vádlott bűnösségét.
Ezen gyakorlattal szemben joggal hangoztatják a védők aggályaikat. A nyomozás során ugyanis a tanúkat legtöbb esetben a védők távollétében hallgatják ki, így a védő esetlegesen a tanúhoz sem a nyomozás során, sem pedig a tárgyaláson nem tud kérdéseket intézni. A nyomozati kihallgatáson azért, mert nincs jelen, a tárgyaláson pedig azért, mert a tanú nem mond mást, csak azt, hogy fenntartja a nyomozati vallomását. Igaz tehát, hogy a tárgyaláson a tanú jelen van, de a vallomása csak mint okirati bizonyíték kerül felhasználásra, így a közvetlenség elve sérül.
Ezt a problémát viszont véleményem szerint csak úgy lehetne megoldani, hogy az ügyben "koronatanúnak" számító személy nyomozati kihallgatásánál a védő jelen legyen és ott kérdéseket tudjon feltenni. A tanútól ugyanis nem várható el az, hogy több év múlva minden részletre pontosan emlékezzen, a bíróságtól pedig nem lehet elvenni azt a mérlegelési lehetőséget, hogy a tárgyaláson bizonytalan vallomást tevő tanú vallomása helyett a nyomozás során tett, törvényes előírásoknak megfelelő vallomását vegye figyelembe.
A tárgyaláson a közvetlen bizonyítási eszköznek (kihallgatás) közvetett bizonyítási eszközzel (okirat felolvasással) való ez a helyettesíthetősége, amely a tanú nyomozási, illetőleg tárgyalási megnyilvánulása közötti ellentétet a nyomozás javára oldja fel tehát a gyakorlat eredménye. Azonban pontosabb törvényi szabályozás hiányában, illetve az eljárások elhúzódása miatt a bírónak más lehetőség nem áll rendelkezésére, csak az, hogy ha ellentét áll fenn a tanú nyomozati és tárgyalási vallomása között, akkor ismertesse a nyomozati vallomást, majd a bizonyítékok mérlegelése körében eldöntse, hogy melyik vallomást fogadja el.
A büntetőeljárási törvényünk az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása érdekében lehetőségként írja elő a tanúvallomásról szóló jegyzőkönyv felolvasását az eljárás megismétlése esetén. A Be. 203. § (3) bekezdése ugyanis kimondja, hogy fel lehet olvasni - egészben vagy részben - annak a tanúnak a vallomását, akit a vétségi eljárásban tárgyaláson már kihallgattak, de a tárgyalást a 228. §42 alapján elölről kell kezdeni.
A szóbeliség és a közvetlenség elvéből az következne, hogy az elölről kezdett tárgyalásra a tanúkat újból meg kellene idézni és őket újból ki kellene hallgatni. Tekintettel azonban arra, hogy a tanút, illetőleg a tanúkat már a bíróság is kihallgatta, a törvény célszerűségi szempontokat figyelembe véve az ettől való eltérést - tehát azt, hogy a tanács elnöke a vétségi eljárás során a tárgyaláson tett vallomásukat egészben vagy részben felolvashassa - megengedi.43
A Legfelsőbb Bíróság ezt a lehetőséget az egyik eseti döntésében is érvényre jutatta, amikor kimondta, hogy a megismételt eljárás során bizonyítékként értékelhető az elhalt tanú korábban jegyzőkönyvbe vett vallomása, ha a korábbi kihallgatás során nem élt az őt megillető mentességi jogával.
A Legfelsőbb Bíróság indokolásában kifejtette, hogy a tanú a nyomozás során több esetben, de a tárgyaláson is a mentességi jogára történt kioktatás ellenére egyértelműen kijelentette, hogy e jogával nem kíván élni és tanúvallomást tett. Majd úgy folytatta, hogy a Be. 83. § (3) bekezdésének és a Be. 203. § (1) bekezdésének rendelkezéseit figyelembe véve téves a bíróságnak az az álláspontja, hogy a megismételt eljárás során, az időközben elhalálozott tanú vallomása - csupán azért, mert a tanú ismételten nem figyelmeztethető mentességi jogára - nem olvasható fel és bizonyítékként nem értékelhető. Az adott esetben az ismételt figyelmeztetés lehetetlensége nem zárja ki az említett törvényi rendelkezések alkalmazhatóságát. A tanú vallomását ezért felolvasás után értékelés körébe kellett volna vonnia az elsőfokú bíróságnak.45
A jogesetben kitűnik, hogy ebben a döntésben keveredik a Be. 203. § (4) bekezdése és a Be. 83. § (3) bekezdésében megfogalmazott feltétel alkalmazása, hiszen egyrészt megismételt eljárásról van szó, másrészt pedig olyan esetről, amikor a korábban vallomást tevő tanú már nem hallgatható ki.
A megismételt eljárásban a megfelelő törvényi garanciák és elvek érvényesülése érdekében - mivel az eljárás megismétlése esetén a tanúvallomás felolvasása a közvetlenség elvének sérelmével jár - a törvény kötelező erővel írja elő, hogy az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára a tanút újból ki kell hallgatni.46 Ha a tanú ismételt kihallgatására nincsen lehetőség, mert pl. meghalt, akkor lehet alkalmazni a jogesetben megfogalmazott módszert.
Hasonló szabályozás érvényesül akkor is, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyezte és a hatályon kívül helyezésre nem azért került sor, mert az ítélet megalapozatlanságát nem lehetett kiküszöbölni.47 Ebben az esetben a törvény a megismételt eljárás szabályai között48 akként rendelkezik, hogy a tanú újabb kihallgatása helyett a bíróság előtt korábban tett vallomásáról készült jegyzőkönyvet fel lehet olvasni.49 Ilyenkor a tanú ismételt idézése mellőzhető. Ha azonban a tanács elnöke akár hivatalból, akár az ügyész, a vádlott vagy a védő indítványára úgy ítélte meg, hogy a tanú ismételt kihallgatása szükséges, akkor a tanút a tárgyalásra megidézi. Ilyenkor azonban véleményem szerint van arra lehetőség, hogy a tanú korábban tett vallomását a bíróság felolvassa és a tanú csak arról nyilatkozzon, hogy a korábbi vallomásától el kíván-e térni. Ebben az esetben a bíróság csak azt rögzíti a jegyzőkönyvbe, amivel a vallomása a korábbi vallomásától eltér.
A bírósági határozatok vizsgálata során meghatározható még egy lehetőség arra nézve, hogy mikor lehet a tanú vallomásáról készült jegyzőkönyvet a tárgyaláson felolvasni. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis egyik döntésében kimondta, hogy a gyermekkorú sértettnek a nyomozás során tett tanúvallomását tartalmazó jegyzőkönyv a tárgyaláson felolvasható, ha a sértettet a terhére elkövetett bűncselekmény következtében olyan súlyos pszichikai károsodás érte, hogy az átélt események ismételt felidézése veszélyeztetné a személyiségfejlődését.50
Az aljas indokból elkövetett emberölés bűntettének kísérlete miatt indult büntetőügy felülbírálata során a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyes álláspontra helyezkedett, amikor a sértett pszichikumának védelme és a sértett személyiségfejlődése veszélyeztetésére hivatkozással mellőzte a nyomozás során kihallgatott gyermekkorú tanúnak a tárgyaláson történő ismételt kihallgatását. Az igazságügyi pszichológus szakértő a másodfokú eljárás során is fenntartotta azt a korábbi szakvéleményét, amely szerint a sértettnél a vádbeli események súlyos lelki károsodást idéztek elő, s azok újabb felidézése az azóta megkezdődött megnyug-vási folyamatot megszakítaná. A Legfelsőbb Bíróság ezért ugyancsak eltekintett a sértett gyermek fellebbezési tárgyaláson való tanúkihallgatásától.
A Legfelsőbb Bíróság a továbbiakban kifejtette viszont azt, hogy tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a közvetlenség elvének megsértésére hivatkozással elutasította a sértett-tanú nyomozati szakban tett vallomásának a tárgyaláson való ismertetésére irányuló indítványt. A Be. 83. § (3) bekezdése értelmében a tanú kihallgatását tartalmazó jegyzőkönyv felhasználható bizonyítási eszközként, ha a vallomást tevő nem hallgatható ki. Minthogy az adott esetben az igazságügyi szakvélemény szerint a sértett gyermek nem hallgatható ki, e törvényi feltétel fennáll. Nem kizárt a tanúvallomás felolvasása akkor sem, ha a gyermekkorú sértett éppen azért nem hallgatható ki, mert a terhére elkövetett bűncselekmény következtében olyan súlyos pszichikai károsodás érte, hogy az átélt események ismételt felidézése veszélyeztetné a személyiségfejlődését, és az eset óta elkezdődött megnyugvási folyamatot megszakítaná. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a gyermekkorú sértett nyomozás során tett tanúvallomását felolvasás útján a fellebbezési tárgyalás anyagává tette.51
Erre hivatkozással azonban nem lehet a tanú vallomását felolvasni abban az esetben, ha a bíróság a gyermekkorú személy tárgyaláson történő kihallgatását a Be. 63. § (3) bekezdése52 alapján mellőzte.
A Legfelsőbb Bíróság ugyanis megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a Be. 63. § (3) bekezdésének figyelembevételével helyesen nem hallgatta meg tanúként a sértett gyermekkorú fiát, mivel a vallomása más tanúk vallomásával is pótolható volt. A büntetőeljárás szabályait megsértve járt el azonban a megyei bíróság azáltal, hogy az említett tanú nyomozati vallomását a tárgyaláson, a Be. 83. § (3) bekezdésére hivatkozva felolvasta, és azt bizonyítékként értékelte. E törvényhely ugyanis kizárólag abban az esetben teszi lehetővé a vallomást tartalmazó okirat - így a tanú nyomozati vallomását tartalmazó okirat - felolvasását és bizonyítékként való felhasználását, ha a vallomást tevő tanú objektív okból (pl. azért mert a lakcíme, tartózkodás helye nem ismert, a vallomástételt megtagadja, az eljárás során meghalt stb.) nem hallgatható ki. Ebből pedig az következik, hogy a vallomást tartalmazó okirat nem olvasható fel a tárgyaláson abban az esetben, ha a vallomást tevő kihallgatásának tényleges akadálya nincsen, de a bíróság valamely megfontolás alapján (pl. azért, mert a vallomást tevő gyermekkorú) a kihallgatását szükségtelennek tartja. Ilyen esetben természetesen a tanúvallomást tartalmazó okirat bizonyítékként nem vehető figyelembe.53
A két döntés között úgy tűnik, hogy ellentmondás van, ugyanis az egyik szerint fel lehet olvasni, a másik szerint viszont nem lehet felolvasni a korábbi tanúvallomásról készült jegyzőkönyvet, ha a tanú kihallgatásától a bíróság eltekint. Az ellentmondás azonban álláspontom szerint csak látszólagos. A második esetben ugyanis a gyermekkorú tanú vallomása másként is pótolható volt, más tanúk vallomása is a bíróság rendelkezésére állt, ezért a bíróság a Be. 63. § (3) bekezdése értelmében mellőzte a tanú kihallgatását. Az első esetben nem állt a bíróság rendelkezésére más bizonyítási eszköz, így a tanú vallomására mindenképpen szükség volt a tényállás tisztázása miatt. Azonban a bíróság a tanú védelme érdekében - tehát szubjektív okból, és nem a Be. 63. § (3) bekezdésére hivatkozva - mellőzte a tárgyaláson a tanú személyes meghallgatását, és felolvasással tette az eljárás anyagává a tanú korábbi vallomását.
Ez szinte kísértetiesen megegyezik az új eljárási törvény azon szabályozásával, miszerint a nyomozási bíró hallgatja ki a tizennegyedik életévét be nem töltött tanút, ha a tárgyaláson történő kihallgatása a fejlődését károsan befolyásolná. Ezen esetre tekintettel a jogalkalmazás messze megelőzte korát.
Mint már korábban az egyik jogesetben felmerült, a tanúvallomásról készült jegyzőkönyv felolvasásra kerül abban az esetben is, ha a bíróság a tanút kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság útján hallgatja meg.
A bírósági eljárásban a bizonyítást - főszabály szerint - a tárgyalás során kell lefolytatni. Amennyiben ez rendkívüli nehézségekbe ütközik vagy egyenesen megvalósíthatatlan, a bizonyítás lefolytatására vagy kiegészítésére a tárgyaláson kívül kerülhet sor. Ebben az esetben a bíróság hivatalos bíró tagját küldi ki, vagy - szükség esetén - más bíróságot keres meg.54
Ennek megfelelően tehát kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság végzi a bizonyítási cselekményt akkor, ha a rendkívüli nehézség a bizonyításnak a tárgyalóteremben való lefolytatásával kapcsolatban áll fenn. Ilyen esetről beszélhetünk például a jogesetben említetteknek megfelelően akkor, ha a tanú, akinek a kihallgatása az ügy eldöntése szempontjából jelentős, súlyos beteg és nem szállítható.55
Ebben az esetben a kiküldött bíró vagy a megkeresett bíróság a tanú kihallgatásáról jegyzőkönyvet készít és megküldi a megkereső bíróságnak. A tárgyaláson pedig az eljáró bíróság ezt a jegyzőkönyvet olvassa fel.
Minthogy az ilyen jegyzőkönyv felolvasása pótolja a tanúnak a perbíróság által történő kihallgatását, azt a tanút, akit a tárgyaláson kívül hallgattak ki, a tárgyalásra nem is kell megidézni.56 Erre természetesen nincs is lehetőség, mert éppen azért kellett a tárgyaláson kívül kihallgatni a tanút, mert a tárgyaláson nem tud megjelenni.
A tanúvallomást tartalmazó okiratok tehát igen sajátos helyet - szinte közbenső helyet - foglalnak el a bizonyítási eszközök körében a személyi és tárgyi jellegű bizonyítékok között, mert egyfelől önmagukban nem vehetők figyelembe bizonyítékként, ezzel szemben a tárgyaláson bekövetkezett fejleményekkel, az ott beszerzett személyi jellegű bizonyítékokkal vagy nyilatkozatokkal vagy ott bekövetkezett akadályokkal összefüggésben már bizonyítékként értékelhetők. Sőt, ez a korábbi vallomást tartalmazó okirat, mint "tárgyi bizonyíték" erősebbnek bizonyulhat, mint a közvetlenség elvének maradéktalan érvényesülése mellett magán a tárgyaláson elhangzott és megvizsgált vallomás.57
A törvényi szabályozást és az eseti döntésekben megfogalmazottakat összegezve tehát azt tudom megállapítani, hogy a tanúvallomásról készült jegyzőkönyvet a következő esetekben lehet a tárgyaláson felolvasni:
- ha a tanú nem hallgatható ki,
- ha a tanú a vallomását jogosulatlanul megtagadja,
- ha a tanú korábbi vallomásáról készült jegyzőkönyv tartalma és a tárgyaláson tett vallomása között ellentét van,
- a megismételt eljárásban,
- ha a tanút kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság hallgatta ki,
- valamint a gyermekkorú tanú védelme érdekében. Ezeket a lehetőségeket több szempont alapján lehet
csoportokba rendezni. Az egyik csoportosítási mód szerint a tanú vallomásáról készült jegyzőkönyvet fel lehet olvasni objektív és szubjektív alapon. Az objektív esetek közé sorolható az eljárási törvény által megfogalmazott első négy lehetőség, ezért ezeket lehet törvényi okoknak is nevezni. A szubjektív szempontról akkor beszélhetünk, ha a jegyzőkönyvet a gyermekkorú tanú védelme érdekében olvassa fel a bíróság. Ezt azért lehet szubjektív oknak nevezni, mert csak a törvényszöveg kiterjesztő értelmezése alapján van rá lehetőség, és a bíróság szabad mérlegelésétől függ az, hogy ezt alkalmazza-e vagy sem.
A kiküldött vagy megkeresett bíróság útján történő tanúkihallgatás véleményem szerint átmenet az objektív és a szubjektív szempont között. Ugyanis objektív akadálynak kell fennállnia a tekintetben, hogy a kihallgatást a tárgyaláson ne lehessen lefolytatni. Viszont az eljáró bíróság mérlegelésétől függ - ez a szubjektív szempont -, hogy ebben az esetben engedélyezi-e a tárgyaláson kívül történő kihallgatását vagy más módon pótolja a bizonyítékot.
A közvetlenség alapelvének érvényesülése alól a törvény a büntetőeljárás feladatainak egyszerűbb teljesítése érdekében, vagy a közvetlen bizonyítás elé tornyosuló, el nem hárítható akadályok miatt, esetleg más okból kivételeket enged.58 Ennek megfelelően a másik csoportosítás azon az alapon készíthető el, hogy a jegyzőkönyv felolvasása milyen célból történik meg.
Eszerint a felolvasás történhet
- az eljárást gyorsító,
- az eljárást egyszerűsítő,
- a bírói mérlegelést elősegítő,
- valamint tanúvédelmi célból.
Az eljárás gyorsítását szolgálja az, hogy a tanú vallomásáról készült jegyzőkönyvet fel lehet olvasni, ha a tanú nem hallgatható ki, vagy ha a tanú a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja. Ez a két eset azért gyorsítja az eljárást, mert a bíróságnak nem kell újabb és újabb kísérleteket tennie a tanú felkutatására vagy más tanúk "előkerítésére".
Az eljárást egyszerűsíti az a szabály, hogy a megismételt eljárásban nem kell a tanúkat ismét ugyanazon tényre nézve kihallgatni, hanem elegendő a korábbi vallomásáról készült jegyzőkönyv felolvasása. Ezzel jelentősen csökken a bíróságok munkaterhe. Ezen eljárást egyszerűsítő lehetőség alkalmazásától - mint már utaltam rá - természetesen a tanács elnöke belátása szerint eltérhet, és ha a tanúk személyes kihallgatását tartja szükségesnek, őket a tárgyalásra megidézheti.
A bírói mérlegelés segíti és ezzel a döntést könnyíti meg az, hogy az ellentmondások esetén az eltéréseket nemcsak szembesítés során lehet tisztázni, hanem az eltérésék okát fel lehet tárni a korábbi okiratok felolvasásával is. Ez természetesen gyorsítja is az eljárást, hiszen nem kell ismételt szembesítéseket lefolytatni, és ezzel csökkenti a bírósági munkaterhet is.
Az pedig, hogy a gyermekkorú tanúk személyiségének helyes irányú fejlődése, valamint a másodlagos viktimizáció elkerülése érdekében lehetőség van a korábban tett vallomásról készült jegyzőkönyv felolvasására a tárgyaláson, egyértelműen tanúvédelmi célokat szolgál.
A tanúvallomás felhasználhatóságával kapcsolatban - kuriózumként - érdemes megemlíteni, hogy az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény a Be. 64. § (3) bekezdésén túlmutató szabályokat fogalmazott meg. A hatályos törvény előbb említett rendelkezése ugyanis azt mondja ki, hogy a tanú a vallomását saját kezűleg is leírhatja, és a leírt vallomást az iratokhoz kell csatolni. Már korábban utaltam arra, hogy a tárgyaláson kell ezt a vallomást csatolni, és az így leírt vallomás nem pótolja a tanú szóbeli vallomását, illetve annak jegyzőkönyvezését.
Ezen túlmutatva az 1999. évi CX. törvény 60. §-a a hatályos büntetőeljárási törvény 64. §-át kiegészítve az írásban tett tanúvallomás lehetőségét kibővíti. ABe.-be beiktatott új 64. § (4) bekezdése értelmében ugyanis a hatóság engedélyezheti, hogy a tanú a szóbeli kihallgatását követően vagy e nélkül írásban úgy tegyen vallomást, hogy azt saját kezűleg leírja és aláírja, vagy a tanúnak más módon leírt vallomását két tanú, illetőleg bíró vagy közjegyző hitelesítse.
Ez az új rendelkezés két fordulatot tartalmaz: az egyik megismétli a Be. 64. § (3) bekezdésének második mondatát és csak pontosítja a leírt tanúvallomás formai követelményeit; a másik fordulat pedig lehetővé teszi azt, hogy a tanú kihallgatása nélkül, csak írásban tegyen vallomást. Ezért inkább ezen második fordulattal foglalkozom majd.
Az 1999. évi CX. törvény által a Be. 64. §-ába beiktatott (5) bekezdés a tanú írásbeli vallomásának megtételével kapcsolatos törvényességi követelményeket foglalja össze. Eszerint az írásbeli vallomásból ki kell tűnnie, hogy a tanú a vallomást a vallomástétel akadályainak (65-66. §), valamint a hamis tanúzás következményeinek ismeretében tette meg. Erre a tanút az írásbeli vallomás megtételének engedélyezésével egyidejűleg a vallomástétel akadályainak és a hamis tanúzás következményeinek ismertetésével figyelmeztetni kell.
Ezeket az új rendelkezéseket - tehát a Be. 64. § (4) és (5) bekezdéseit - az 1999. évi CX. törvény 166. § (1) bekezdése 2000. március 1. napjával léptette hatályba.
Ezen szabályok alkalmazása véleményem szerint számos problémát vet fel. Az egyik ilyen kérdés, hogy lehetőség van-e arra, hogy a bíróság olyan tanú vallomására alapítson marasztaló ítéletet, akit senki nem látott, aki csak írásban tett vallomást, és azt küldte el a hatóságok számára. Kérdés továbbá az is, hogy ebben az esetben a bíróság, a terhelt, illetve annak védője hogyan győződhet meg a tanú szavahihetőségéről, illetve hogyan lehet lefolytatni az ellentmondások tisztázására az esetleg szükséges szembesítéseket.
Véleményem szerint kérdés az is, hogy a hatóság milyen esetben és formában engedélyezheti a vallomástételnek ezt a lehetőségét. A törvény ugyanis a hatóság számára korlátlan lehetőséget biztosít azzal, hogy nem határozza meg azt, hogy mikor lehet ezt a tanú számára engedélyezni. A törvényszöveg szó szerinti értelmezése szerint ráadásul bármely hatóság, és nemcsak és kizárólag a bíróság adhat engedélyt arra, hogy a tanú ilyen formában tegyen vallomást. Így elképzelhető olyan extrém eset is, hogy valaki ellen úgy induljon eljárás, úgy emeljenek vádat ellene és úgy ítéljék el, hogy az eljárás a sértett írásbeli feljelentésére induljon, az alapos gyanút, majd pedig az ítéleti tényállást a sértett tanú írásbeli vallomására alapítsák, azaz egy "fantomszemély közreműködésével" ítéljék el az illető vádlottat.
Mindez persze a törvényszövegnek a szélsőséges módon való értelmezését jelenti, azonban arra kívántam ezzel rámutatni, hogy ezen két bekezdés beiktatása nem biztos, hogy teljes mértékben megfelel az alkotmányos követelményeknek és a büntetőeljárás során kötelező erővel érvényesülő alapelveknek, és nem biztos, hogy összhangban áll a jogállamiság eszméjével.
Ideális esetben természetesen ezen szabályok alkalmazása úgy néz majd ki, hogy a tanút a nyomozás során kihallgatják, és ezt követően a bíróság a bírósági eljárás során engedélyezheti azt, hogy a tanú írásban tegyen vallomást. Ebben az esetben is felmerül azonban az a kérdés, hogy a bíróság milyen formában ad majd erre engedélyt.
Álláspontom szerint a tanú kérelmére a bíróság alakszerű végzésben fog majd határozni, és engedélyezi a tanúnak, hogy írásban tegyen vallomást. Persze az is lehet, hogy a bíróság a tanúnak nem ad engedélyt. Abban az esetben, ha a bíróság engedélyezi ezt a lehetőséget, a végzésében a tanúnak a figyelmét a következő dolgokra kell felhívni:
- a vallomás megtételének formájával kapcsolatosan arra, hogy vagy saját kezűleg kell leírnia és aláírnia a vallomását, vagy a más módon leírt vallomást két tanúnak, illetőleg bírónak vagy közjegyzőnek kell hitelesítenie;
- a Be. 65-66. §-ai alapján fel kell hívni a tanú figyelmét arra, hogy milyen esetekben nem lehet a tanút kihallgatni, és mikor tagadhatja meg a vallomástételt;
- valamint meg kell határoznia hamis tanúzás fogalmát és figyelmeztetni kell a tanút a hamis tanúzás törvényes következményeire.
Szerintem ezeknek kell szerepelnie a végzés rendelkező részében. Ezenkívül a rendelkező részben utalni kell véleményem szerint a fellebbezés lehetőségére is. Ugyanis a Be. 7. §-ának59 értelemszerű alkalmazására tekintettel lehetőség van ezen végzés elleni fellebbezésre, mert a beiktatott rendelkezések a fellebbezés lehetőségét nem zárják ki. Kérdés természetesen az, hogy ezen végzés ellen kik gyakorolhatják a jogorvoslati lehetőséget. Véleményem szerint a tanúvallomás írásban való megtételének engedélyezése esetén az ügyész, a vádlott és védője, ha pedig a hatóság megtagadja a tanútól ezt a lehetőséget, akkor az ügyész és a tanú élhet fellebbezéssel. A végzés indokolásában pedig azt kell szerintem kifejteni, hogy a bíróság miért engedte meg, vagy tiltotta meg a tanúnak azt, hogy személyes megjelenés nélkül írásban tegyen vallomást.
Az általam felvetett kérdésekre persze úgy gondolom, hogy a gyakorlat majd a későbbiekben megadja a választ. A problémát csak azért vetettem fel, mert egyrészt az újdonság erejével bír, másrészt pedig azért mert kapcsolódik a témához. Ugyanis, ha a hatóság engedélyezi a tanú számára, hogy csak írásban tegyen vallomást, akkor rendelkezésre fog állni ez az írásbeli vallomás, amelyet a bíróság a tárgyaláson az okiratok felhasználására vonatkozó szabályok szerint tehet majd a bizonyítás anyagává.
A tanúvallomásról készült jegyzőkönyvek tárgyaláson való felhasználásának a kérdését megvizsgálva zárógondolatként azt tudom megállapítani, hogy a magyar szabályozás ezen a területen meglehetősen hiányos és kiegészítésre szorul. Hiányos egyrészt azért, mert az eljárási törvény nem rendelkezik kifejezetten arról, hogy a tanúvallomásról készült jegyzőkönyv milyen esetben és módon használható fel a tárgyaláson, másrészt azért, mert a video-berendezéssel történő rögzítést csak a különösen védett tanúk esetében teszi lehetővé, harmadrészt pedig azért, mert ennek a felhasználásáról nem is rendelkezik.
A külföldi mintákat és a hazai szabályokat, illetve a bírósági döntéseket alapul véve, valamint tekintettel az Európai Unió Tanácsának 1995. november 23. napján elfogadott határozatában60 megfogalmazott rendelkezésekre - különösen arra, miszerint a tanú védelmének egyik formája lehet a bizonyítékok felvétele és rögzítése audio-vizuális eszközökkel és felhasználása az Európai Emberi Jogi Bizottság joggyakorlatának megfelelően a kontradiktórius eljárási elv figyelembevételével - a magyar büntetőeljárási törvényt ki kellene egészíteni egy olyan szabállyal, amely konkrétan meghatározná a tanúvallomásról készült jegyzőkönyv tárgyaláson történő felolvasásának lehetőségeit.
Ezt a rendelkezést véleményem szerint a következő tartalommal lehet megfogalmazni: A tanú vallomásáról
- a törvényi feltételeknek megfelelő módon - készített jegyzőkönyv az eljárás későbbi szakaszában felolvasható, ha a tanú semmilyen formában nem hallgatható ki, vagy a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja, vagy pedig a tanú későbbi és korábbi vallomása között felmerülő ellentét tisztázás érdekében ez szükséges. Különösen indokolt esetben pedig kötelező a tanú vallomásáról
- az előbb említett módon - készült jegyzőkönyv felolvasása. Különösen indokolt esetről pedig akkor beszélhetünk, ha gyermekkorú tanút hallgatnak ki a sérelmére elkövetett erőszakos vagy szexuális bűncselekmény miatt indult eljárásban. Ebben az esetben a tanú vallomása video-berendezéssel is rögzíthető, és a későbbiekben ezzel pótolható a tanú ismételt kihallgatása.
Úgy gondolom, hogy ezeknek a szabályoknak szövegszerű megfogalmazásával és a törvénybe való beiktatásával megszűnnének a tanúvallomás felolvasása és felhasználása körüli "anomáliák" és egyértelműbbé válna, hogy mikor lehet a tanú vallomását puszta felolvasással, a tanú meghallgatása nélkül az eljárás anyagává tenni. ■
JEGYZETEK
1 Személyi bizonyítékok azok, amelyek kihallgatás útján, vallomás formájában jelennek meg; ide sorolható a hatályos jog alapján a tanúvallomás, a szakvélemény és a terhelt vallomása.
2 Vámbéry Rusztem: A bűnvádi perrendtartás tankönyve, Grill Károly Könyvkiadó vállalata Bp. 1916. 147. o.
3 A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényhez kapcsolódó miniszteri indokolás.
4 Továbbiakban: Be.
5 Ezért mondható a hatályos eljárási rendszerre, hogy vegyes rendszer. Ugyanis egyesíti az akkuzatórius és inkvizitórius eljárási rendszer előnyeit. Ez azt jelenti, hogy amennyire lehetett átvette az akkuza-tórius eljárást, valamint átvette az inkvizitórius eljárásból azokat az elemeket, amelyeket meg lehetett tarlati.
7 1998. évi XIX. törvény 207. § (5) bekezdés.
8 1998. évi XIX. törvény 207. § (3) bekezdés.
9 1998. évi XIX. törvény 207. § (4) bekezdés.
10 A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény indokolása, 102. o.
11 Victims of Child Abuse Act of 1990.
12 Kertész Imre: A szervezett bűnözés és az európai büntetőjog harmonizációja. Készült: Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport részére, 1997. 99. o.
13 Dieter Meurer: Zeugenschutzgesetz und Unmittelbarkeitgrundsatz. Juristische Schulung, 1999/10. 937-941. o. (továbbiakban: Meurer JS)
14 Erről akkor beszélhetünk, ha többszöri kihallgatásra kerül sor, és az első kihallgatás során megtett vallomás olyan erős hatást gyakorol a tanúra, hogy a későbbi alkalmakkor a korábbi vallomását adja elő, illetve ismétli meg (Gödöny József: Bizonyítás a nyomozásban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968. 229. o.).
15 StPo 251. § 1. pontjának (1) és (3) bekezdése.
16 StPo 251. § 2. pontja.
17 StPo 58/a. § (1) bekezdésének első mondata.
18 StPo 58/a. § (1) bekezdés második mondata.
19 Meurer JS: 937-941. o.
20 StPo 255/a. § második pontja.
21 Meurer JS: 937-941. o.
22 IV. fejezet II. cím.
23 VI. fejezet III. cím.
24 XVIII. fejezet II. cím.
25 Kommentár a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényhez. CompLex CD jogtár. KJK-Kerszöv (továbbiakban: Kommentár).
26 Be. 64. § (3) bekezdés 2. mondata.
27 Be. 64. § (3) bekezdés 3. mondata.
28 Kommentár.
29 Ezt a §-t az 1998. évi LXXXVIII. törvény 51. §-a iktatta be a Be.-be.
31 A büntető eljárás magyarázata, szerk.: László Jenő Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982. 53. o. (továbbiakban: Magyarázat).
32 Magyarázat: 257. o.
33 BH 1985/377.
34 Ezeknek az eseteknek a felsorolásától azért tekintek el, mert nem tartoznak szervesen a vizsgált témához.
35 BH 1994/470.
36 Nem tartozik szervesen a témához, de véleményem szerint érdemes megemlíteni, hogy egészen más a helyzet, ha a vádlott él a tárgyaláson a vallomásmegtagadás jogával, annak ellenére, hogy korábban vallomást tett. Ha ugyanis a vádlott a tárgyaláson a vallomástételt a Be. 87. § (2) bekezdésére hivatkozva megtagadja, a korábbi vallomását fel kell olvasni; ennek elmulasztása eljárási szabálysértést valósít meg, amely az ítélet megalapozatlanságát eredményezheti. Lásd: BH 1992/379., valamint Varga Zoltán: A nyomozati vallomás felolvasásának néhány problémája, Magyar Jog, 1990/12. 1062-1065. o.
37 BH 1994/470.
38 BH 1994/15.
39 BH 1994/15.
40 Kommentár.
41 Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris. Budapest 2000. 413. o.
42 A Be. 228. § (1) bekezdése értelmében, ha a bíróság megállapítja, hogy az ügy bűntetti eljárásra tartozik, az ügyel - a tárgyalás megkezdése után is - a bíróság tanácsa elé utalja. Ebben az esetben a tárgyalást elölről kell kezdeni. E határozat ellen fellebbezésnek helye nincs.
43 Magyarázat: II. kötet, 602. o.
44 BH 1979/355.
45 BH 1979/355.
46 Be. 203. § (1) bekezdés második mondata.
50 BH 1984/11.
51 BH 1984/11.
52 A Be. 63. § (3) bekezdése kimondja, hogy gyermekkorút csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha vallomása olyan bizonyítékot tartalmazhat, amely előreláthatóan másként nem pótolható.
53 BH 1992/451.
54 Be. 206. § (2) bekezdés II. mondat.
55 Magyarázat: 54. o.
56 Magyarázat: 599. o.
57 Tremmel Flórián: Büntető eljárásjog, Pécs, 1996. 257. o.
58 Magyarázat: 53. o.
59 A Be. 7. §-a értelmében a hatóságok határozatai és intézkedései ellen, illetőleg az intézkedés elmulasztása miatt -, ha a törvény kivételt nem tesz - jogorvoslatnak van helye.
60 A tanúk védelméről és a nemzetközi szervezett bűnözés elleni küzdelemről szóló határozat.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Liziczay Sándor, bírósági fogalmazó, Budapest
Visszaugrás
