Az árak szabályozása - az energiaszektor tekintetében is - a piaci viszonyok egyfajta gátját jelentik. Éppen ezért érdekes, hogy az Európai Unió versenyszabályai nem tartalmaznak rendelkezést a tagállami árszabályozással összefüggésben, sőt azáltal, hogy az Európai Unió irányelvekben határozta meg a villamosenergia- és a földgázpiac alapvető piacszervezési és közszolgáltatási szabályrendszerét, széles teret hagyott a tagállamok számára e területen is. Pedig az árszabályozás az egyik olyan eszköz, amellyel a tagállam leginkább képes beavatkozni a piaci viszonyokba.
Az energiaszektorban végbemenő folyamatokat több tevékenységre oszthatjuk, míg egyesekben - például a termelés-kitermelés, kereskedelem, ellátás - a versenypiaci viszonyok túlsúlya jellemző, addig másokban - például hálózati tevékenységek esetén - a természetes monopóliumok léte az uralkodó. Az állam jelenléte leginkább ezen legutóbbi területén jellemző, de a piaci kapcsolatokban is előfordulhat, ilyen például a kötelező átvétel intézménye. E monopóliumok a piaci kudarcok csoportjába tartoznak, illetve általában olyan területeken alakulnak ki, ahol valamilyen speciális körülmény miatt csupán egy szereplő képes az adott erőforrás hatékony felhasználására és a gazdaságos szolgáltatásnyújtásra.
Az energiaszektor területén a versenyt akadályozó ilyen tényezőként működik például a fizikailag megoszthatatlan hálózat, vagy a magas költségek árán kiépítendő párhuzamos infrastruktúra. E kudarcok kormányzati kezelésére három - általában együtt alkalmazott - módszer adott, így az államosítás, szabályozás, illetve a versenyszféra lehatárolása. A természetes monopóliumok állami fenntartása sokszor a leghatékonyabb megoldás, azonban a piaci kudarc kezeléséhez szükség van a központi szabályozás által kijelölt keretekre is. A liberalizációval sem változik meg ezen intézmények természete, csupán leválasztódnak róla azon területek, amelyek megnyithatók a verseny számára. E folyamat nem a tevékenységek tartalmát változtatja meg, hanem csupán a piac működését, alkotmányos kereteit, illetve szabályozási rendszerét, a piacszervezési módot, a minőség javítása, a társadalmi jólét növelése, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődés megalapozása céljából.[1]
Az árszabályozás nem más, mint a piaci árak állam általi meghatározása vagy befolyásolása, általában olyan területeken, ahol vagy a keresleti vagy a kínálati oldal jelentős erőfölényre tesz szert a szabad verseny akadályát képezve. Az árszabályozásra két lehetőség van, míg az egyik esetben az árak közvetlen szabályozása történik, addig a másik módszernél az árak indirekt befolyásolása valósul meg az egyes piaci szereplőkön keresztül.[2]
Fontos megjegyezni, hogy az árszabályozás nem tekinthető állami támogatásnak,[3] ahogyan az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB vagy Bíróság) a Van Tiggele-ügyben a kereskedőket védő minimális árak vizsgálata kapcsán megállapította, hiszen az nem állami forrásól származik és nem a tagállam nyújtja.[4] A belső piac szabályait tekintve pedig főszabály szerint megengedhető intézkedés. Csupán abban az esetben tiltott, ha a szabad mozgást akadályozza, tehát a maximális ár tagállam általi determinálása akkor összeegyeztethetetlen a belső piaccal, ha megakadályozza vagy korlátozza a drágább külföldi termékek behozatalát, míg a minimális ár akkor nem megengedett, ha megfosztja a külföldi árukat az alacsonyabb árban rejlő versenyelőnyüktől.[5] Nem tartozik az EUMSz 34. cikk - a tagállamok között tilos a behozatalra vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés - hatálya alá az önköltségen, beszerzési ár alatt, illetve a csekély nyereséggel történő értékesítés tagállami szabályozása.[6]
Az árreguláció leginkább monopóliumok területén megengedhető, amely beavatkozás azonban jelentős hatást gyakorol a hatékonyságra, a jövedelemelosztásra, valamint a társadalom egészét érintheti. Ennek oka, hogy amennyiben az intervenció eredményeképpen az árak túlzottan csökkennek, az visszavetheti a termelés mennyiségét és minőségét is, ellenkező esetben pedig a monopólium túl nagy profithoz juthat. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az állam megtalálja az intervenció megfelelő szintjét, amivel még nem okoz nagyobb kárt annál, mintha nem avatkozott volna be. A piaci alapú közszolgáltatások - ahol cél a profit elérése, például a villamosenergia-szolgáltatás, a távhőellátás, a gázszolgáltatás, vagy az ivóvízellátás - és azon belül a természetes monopóliumok árszabályozása bonyolult és komplex, hiszen ennek folyamatait teljes egészében leképező és mindig alkalmazható árszabályozási módszert még nem tudtak kialakítani, többek között az alkuk, a koordináció, a fogyasztási szokások kiszámíthatatlan volta miatt.[7]
Kijelenthető azonban, hogy az árak és azok szabályozásának jelentőségével az energiaszektort végigkísérő folyamatok minden elemében találkozhatunk. A regulációt jellege szerint több csoportba oszthatjuk, így ki-
- 19/20 -
terjedés alapján megkülönböztethetünk input-, folyamat- és outputszabályozást, amelyek közül mindig az adott tagállam szabályozó hatósága választ. A legelső mellett érdemes dönteni, ha az adott tevékenység korlátozottan ellenőrizhető, illetve tervezhető előre, mivel ezáltal lehetséges a hatékonyan működő szolgáltató ténylegesen felmerült költségeinek elismerése. Amennyiben a szolgáltató által végzett tevékenység jól tervezhető, úgy lehetséges az árak részleges - például ársapka[8] - vagy teljes szabályozása is.[9]
A következőkben az energiaszektor folyamatait tevékenységekre szedve elemzem, vizsgálva az árszabályozás meglévőségét, megengedhetőségét és jellemzőit.
A termelés tevékenységét nézve, mind a villamosenergia, mind pedig a földgáz területe főszabály szerint mentes[10] a központi árszabályozás alól, a termelők versenypiaci szabályok alapján értékesítenek.
A főszabály alól azonban itt is vannak kivételek, hiszen, ha a hatóság támogat bizonyos technológiákat, már beavatkozik a piac működésébe, amely közvetett módon tekinthető árszabályozásnak. Példaként lehet megemlíteni a megújuló energiaforrás kötelező átvételi árának meghatározását. A 2009/28/EK irányelvet felváltó 2018-as megújuló energia irányelv meghagyja a tagállamok számára a választási lehetőséget abban a tekintetben, hogy mennyiségi vagy az ár alapú ösztönzőket alkalmaznak ezen erőforrások kapcsán.[11] E területen azért lehet szükség továbbra is állami beavatkozásra, mivel az energiaárak a mai napig nem tükrözik az energia termelésének és fogyasztásának externális költségeit, így a megújulók elterjesztéséhez szükséges a központi - tagállami vagy európai uniós - fellépés.[12]
E tevékenységet az engedéllyel rendelkező kis- és nagykereskedők végzik, akik a termelőktől, illetve kitermelőktől szerzik be az energiát beszerzési áron, akár importálva azt külföldről, hálózatokon juttatják el azt a kívánt helyre rendszerhasználati díj fejében, és áramdíjért cserébe adják tovább a lakossági vagy ipari felhasználóknak. E részben a kereskedők és a termelők, valamint a kereskedők és felhasználók kapcsolatát elemzem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
