l. Az Európai Közösség(ek) Európai Parlamentjének 1989. május 26-án elfogadott határozata (OJ 1989 C 158/400) felszólította a tagállamokat, hogy törekedjenek magánjoguk (polgári és kereskedelmi joguk) egységesítésére.1 Az EK e határozat értelmében bizottságot létesített, melynek feladata a tervezet illetve tervezetek kidolgozása.2 1994-ben az Európai Unió Európai Parlamentje 1994. május 6-án kelt határozata (OJ 1994 C 205/518) ismét felszólította az EU tagállamait arra, hogy a belső piac kiépítése érdekében egységesítsék magánjoguk bizonyos területeit. Az Európai Parlament 2001. november 15-én újabb határozatot (OJ 2001 C 255/1) fogadott el a tagállamok polgári és kereskedelmi jogának közelítéséről (approximation, rapprochement).
Az 1989-ben elfogadott határozatot csaknem egy évtizeddel megelőzően, 1980-ban megalakult az Ole Lando, koppenhágai professzor vezette, magát Commission on European Contract Law-nak nevező munkacsoport, amely az Európai Közösség támogatásával az európai szerződési jog elveinek kidolgozására vállalkozott.3 A nem kis hányadban római jogászokat (ebbe a körbe tartozik Peter Stein - aki az Akadémia alelnöke - cambridge-i, Theo Mayer-Maly salzburgi, Franz Sturm lausanne-i, Dieter Medicus müncheni és a néhai Roger Vigneron liège-i professzor) magában foglaló, Pavia központtal működő nemzetközi Akadémia (Accademia dei Giusprivatisti Europei, Académie des Privatistes Européens) 1990 októberében jött létre. A nemzetközi reputációnak örvendő európai civilistákat és romanistákat tömörítő, a közös európai magánjog megteremtését feladatának tekintő akadémia keretében működik a Groupe d’étude pour le droit européen commun (GEDEC), amely egy európai szerződési jogot tartalmazó kódex (Contract Code) megszövegezésén munkálkodik.4 A kódex-tervezet alapját az 1942-es, a francia Code civil és a német BGB hagyományait sok tekintetben "ötvöző" olasz Codice civile negyedik, a kötelmeket szabályozó könyve és az oxfordi Harvey McGregor által az English Law Commission számára az 1960-as és az 1970-es években kidolgozott Contract Code5 képezi.6 Az Akadémia megalapításában döntő részt vállalt Giuseppe Gandolfi paviai professzor, akinek igen jelentős a római jog kutatása területén kifejtett munkássága is.7 A paviai Akadémia nem tekinti célnak egy európai polgári törvénykönyv létrehozását, eltérően az Osnabrückben tevékenykedő Study Group on a European Civil Code-dal.
2. A jogegységesítésnek vannak természetesen ellenzői is. Peter Ulmer heidelbergi professzor például kifejezetten szkeptikus az EK (EU) tagállamok vonatkozásában szorgalmazott jogegységesítés kérdésében.8 Hasonló nézetet vall francia relációban Jean Carbonnier, aki kétségbe vonja a jogegységesítés sürgősségét, sőt annak szükségességét. Mintha csak az Anton Friedreich Justus Thibaut és Friedrich Carl von Savigny között lezajló, a kodifikációt illető vita tanúi volnánk - igaz, az 1810-es évek társadalmi, jogi valóságától lényegesen különböző történelmi feltételek mellett.9
S bár kétségtelenül nem dőlt még el, hogy Európának a közeljövőben szüksége lesz-e egyáltalán valamiféle egységes jogra, mégis nyilvánvaló, hogy a jogegységesítés a polgári (magánjogi) törvényhozás területén perspektivikusan valamilyen formában - ha nem is minden területen egyforma mértékben - elkerülhetetlen. Az Európai Tanács 1999. október 15-16-án Tamperében tartott ülésén megfogalmazódott az európai polgári törvénykönyv (European Civil Code) szerkesztésének szükségessége.10 Kérdéses azonban a jogegységesítés megvalósításának konkrét útja. Ez öltheti rendelet, irányelv formáját éppúgy, mint ahogy realizálható egyeztetett nemzeti törvényhozás útján is.11 A jogegységesítés megvalósítására irányuló, tendenciaszerűen mutatkozó törekvésnek nem mond ellent az, hogy 1970-ben nem sikerült elfogadni az Anglia és Skócia számára egyaránt kötelező, egységes Law of Contracts-ot.12 A római jog szerepe, amely történetileg az európai jogegység alapját alkotja, döntő lehet ebben a kétségtelenül hosszú folyamatban.13 A római jog érvényesülését segítő körülmény, hogy európai viszonylatban még ma is alkalmazott jogelv - többek között - a privátautonómia és a szerződési szabadság.14 Kétségtelen ugyanakkor az, hogy ezek a római jogban gyökerező jogi princípiumok bizonyos területeken viszonylagos jelentőségűvé válnak, relativizálódnak. Ez a helyzet például a fogyasztóvédelem körében. A polgári jogi forgalom gyengébb pozícióban lévő résztvevőjének, a fogyasztónak hangsúlyozott és erősebben kiépített jogi védelme kétségtelenül relativizálja a privátautonómia és a szerződési szabadság elvét egy adott magánjogi rendszeren belül. A közösségi jog ugyanis kétségtelenül indukál bizonyos, a szerződési szabadságot veszélyeztető tendenciát.
Fontos szerepet tölthet be nézetünk szerint a római jog az egységes, vagy legalábbis tendenciaszerűen egységes európai joggyakorlatban, pontosabban annak kialakításában. A ius commune korában Európa-szerte egységes "jogi munkastílus", ún. stilus curiae érvényesült, éppen a jogászok lingua francája, a római jog révén. Az egységes stilus curiae a jogrendszerek "nemzetivé" válását (ius patrium) követően vált a múlt részévé. Az ismét nemzetközivé váló jogászképzés, amelynek integráns részét alkotja, alkothatja a római jog oktatása, hosszabb távon a stilus curiae harmonizálását eredményezheti.15
3. A római jog jelentősége óriási a középkori társadalom számára, annak világi és egyházi szektorában egyaránt, alapja a XVI. században a jogi humanizmusnak, kincsesbányája a racionalista természetjogi tanoknak, a tudományos pozitivizmus szellemében nyer átformálást a pandektisztika révén a múlt században és végül eminens anyaga a nagy magánjogi kódexeknek. Szerepe a politikum szférájában a XX. században sem csekély, aminek talán legszembetűnőbb jele az NSDAP (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, Német Nemzetiszocialista Munkáspárt) pártprogramjának 1920. február 24-én elfogadott 19. pontja, amelyet csak megerősít az Alfred Rosenbergtől származó, nagyon is "interpretatio simplex"-nek tekinthető értelmezés. A német néptől idegennek, individualistának, kozmopolitának, materialistának, liberálisnak, kizárólag a magánérdekeket szem előtt tartónak bélyegzett - sőt megbélyegzett - római jog recepciója az 1930-as évek Németországának jogirodalmában mint nemzeti szerencsétlenség ("nationales Unglück") és mint tragikus esemény ("Tragik") szerepel. Említést érdemel, hogy Carl Schmitt - "Aufgabe und Notwendigkeit des deutschen Rechtsstandes" (Deutsches Recht 6/1936/) című tanulmányában - a recipiált római jog háttérbe szorítását a "deutsches Gemeinrecht" bevezetése révén követelő 1920-as NSDAP pártprogram 19. pontját egyenesen "verfassungsrechtliche Bestimmung ersten Ranges"-nek (sic! H. G.) nevezi. Carl Schmitt ezt a rendkívül különös megállapítást azonban elmulasztja jogi érvekkel alátámasztani. A kérdéses korszak irodalmát olvasva valóban az a képzet alakulhat ki, mintha - Vámbéry Rusztem ironikus sorait felidézve az NSDAP által tervezett jogalkotási reformról - "a római befolyás megfertőzte volna a hajdan barlangokban medvebőrön met-het szürcsölő teutonok puritán gondolkodásmódját".
Az "antike Rechtsgeschichte" irányzata teljességgel ignorálja a római jog "utóéletét" jogi és politikai vonatkozásban egyaránt. A Leopold Wenger nevével fémjelzett "antike Rechtsgeschichte" irányzatának képviselői nincsenek tekintettel arra, hogy a római jog évszázadokon át döntő hatással van az európai jog és a jogtudomány fejlődésére. A "ius commune Europaeum"-nak joggal tekinthető római jog esetében ennek az irányzatnak a hívei, amelynek még ma is akad néhány képviselője, teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a római jog interpretatio multiplex következtében játszott szerepét az európai jognak, pontosabban európai országok jogának és az európai jogtudománynak, precízebben az európai országok fejlődésében. Lényegében hasonló következményhez vezet az a nézet is, amely az összehasonlítás lehetőségét kizárólag az azonos szociális-gazdasági szinten álló államok, népek jogára szűkíti. Kétségtelen előnye viszont ennek a felfogásnak a szinoptikus látásmód hátterének megalapozottsága. Más oldalról viszont ez a koncepció olyan mértékben szab határt az összehasonlításnak, hogy az már a racionalitás legvégső határához áll közel. Különösen szemléletes formában jelentkezik ennek a nézetnek a frusztrációja Ernst Schönbauer munkáiban, aki az összehasonlítás lehetőségét a civilizáció azonos szintjén lévő, vagy etnikailag rokon ókori népek jogai összevetésének igencsak szűk terrénumára limitálja. Sok vonatkozásban érintkezik ezzel a nézettel a felfogás, mely szerint a római jog egyes intézményei a modern jogrendszerek intézményeivel nem vethetők össze, mivel egy rabszolgatartó társadalmi-gazdasági formáció államának jogáról van szó. Ennek a felfogásnak a hívei megfeledkeznek a jogi jelenségek körében kiváltképpen nagy szerephez jutó kontinuitás tényéről.
Az XX. század utolsó negyedében Uwe Wesel berlini professzor polemizál az Aufklärungen über Recht című, 1981-ben publikált munkájában a jogban vissza-visszatérő struktúrákat, konstrukciókat - Theo Mayer-Maly ír igen találóan "Wiederkehr von Rechtsfiguren"-ről - elfogadó felfogással. A visszatérő jogi struktúrák, konstrukciók elfogadásának lehetőségét igenlő álláspont természetesen nem annyira szélsőséges, hogy tagadná a kizárólag egy adott társadalmi-gazdasági formációhoz kapcsolódó jogi forma - például ilyen a vazallusi viszony - létét, ami önmagában véve is kizárja a római jog időtlen ratio scripta-ként történő elfogadását. Persze a déformation professionelle jele az, ha a jogászok túlértékelik azt a tényt, miszerint a jogügyleteket, - a jogügylet (negotium juridicum) kifejezés Johannes Althusiustól (1557/63-1638) származik - vagy legalábbis azok igen tekintélyes hányadát ugyanazoknak a jogi konstrukcióknak a felhasználásával lehet lebonyolítani az időtényezőtől függetlenül. Alapjában véve azonban nem változtat ez azon, hogy az utóbbi esztendők törvényhozása és joggyakorlata - több európai és Európán kívüli országban - nem egyszer konkrét formában is visszatér a római jog konstrukcióihoz, illetve intézményeihez.
A hagyomány továbbhatásának ténye nem mentheti fel a kutatót a tartalmi elérések és a mindenkori gazdasági funkció elemzésének követelménye alól. Ez érvényes például az első látásra extrémnek tűnő, a kartellekre és monopóliumokra vonatkozó szabályozás vizsgálatára. A ius publicum elemeivel igen sűrűn átszőtt római kartell- és monopóliumszabályozás nyilvánvalóan különbözik például a modern kartelljogtól, azonban az ezek hátterében álló gazdasági-társadalmi viszonyok - a gazdasági-társadalmi rendszertől függetlenül is - bizonyos pontokon kétségtelenül kapcsolódnak egymáshoz.
4. A római joghoz kapcsolódó recepció kifejezés, amely a helyes értelmezés szerint nem valamiféle "kultúr-okkupációt" jelent, hanem sokkal inkább - legalábbis németországi viszonylatban - a jognak egyfajta "tudományossá válásával" egyértelmű fogalom. A recepció nem kapcsolható sem az 1495-ben elfogadott Reichskammergerichtsordnunghoz, sem pedig III. Lothar császár legendák homályába vesző rendelkezéséhez. A római jog recipiálása Németországban római jogi alapokra épülő szellemi tradíciót jelent, ami csak kisebb mértékben kötődik egy meghatározott ius positivumhoz. Az ilyen módon értelmezett recepció már évszázadokkal korábban, az észak-itáliai studium generalekban tanult német jogászok közvetítésével folyamatosan, megszakítás nélkül kimutatható.
A tételes joghoz is kötődő recepció, azaz a római jog szubszidiárius érvényesülésének jelei azonban már igen korán, a XI. századtól kezdve mutatkoznak. A XIII. században pedig már a különösen magánjogi természetű jogvitákban is gyakran ítélkező egyházi bíróságok praxisában is kimutathatók a római jogi elemek. Nézetünk szerint a kommentátorok hatása ez utóbbi területen jelentkezik, míg a "jogi literatura"-ként értelmezett római jog már a glosszátorok közvetítésével nyer befogadást Németországban. A római jog hatásának ez a két részre bontása természetesen nem jelenti a kommentátorok tevékenysége jelentőségének tagadását, azaz a Savigny-féle, őket csak posztglosszátoroknak tekintő koncepció elfogadását. A recepció azonban nem korlátozódott a római jog anyagára, hanem kiterjedt a kánonjog és a longobárd hűbérjog "befogadására" is. Így alakul ki a ius commune = gemeines Recht, mint a közjogra és a magánjogra egyaránt vonatkozó, a Landesrechttel szemben álló, azzal konkurráló joganyag. A keverékjog jellegű ius commune és a helyi partikuláris jogok közötti harmóniát, vagy más szavakkal a ius commune "helyi" viszonyokhoz történő adaptálásának feladatát az ún. praktikusok oldják meg.
A római jog recepciója iránti készség, az objektív feltételek függvényében, jelentősen különbözik az egyes európai országokban. Döntő a recepció szempontjából az adott ország (régió) joggyakorlatának színvonala és az ország (régió) politikai rendszere. Az Ibériai félsziget jelentős részén például a XIII. században olyanok a feltételek, hogy a római jog X. (Bölcs)Alfonz hét részből álló törvényművében, a Siete Partidas-ban recepció tárgya lehet. Svájcban viszont elsősorban a sajátos politikai körülményekre visszavezethetően nem lehet szó a római jog teljes mértékű recepciójáról (receptio in globo). A római jog és az ún. császári jog, ius caesareum vagy Kaiserrecht között szoros kapcsolat van. A renovatio imperii ideológiái alapjául szolgál a római jog, amely kiemelkedő jelentőségére a Hohenstaufok uralkodása idején tesz szert. A római jog, pontosabban a ius publicum Romanum a "Weltkaisertum" legitimitásának eszköze. A kameralista irányzatot címében és tartalmában legjobban reprezentáló munka Samuel Stryk "Usus modernus Pandectarum"-a, a XVII. és a XVIII. század fordulójáról.
Bár a praktikusok irányzatára egyrészt a túlságosan is a német praxisra orientáltság - ami az eredeti római forrásoktól való elszakadással jár -, másrészt a kazuisztikus vizsgálati módszer jellemző, mégis a német kameralistákkal kapcsolatosan lehet időben először "pandektatudományról" szólni. Ez az ehhez az irányzathoz kapcsolt "pandektatudomány" kifejezés annak ellenére helytálló, hogy maga az irányzat - főleg a mindjobban eluralkodó partikuláris szemlélete miatt - továbbfejlődésre képtelen. Egyedül a XVII. században kibontakozó természetjog volna alkalmas ennek a meddő, praktikusok művelte "pandektatudománynak" a továbbfejlesztésére.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a római jog komoly szerepet tölt be természetjogi tanok kialakulásában is. A nem antik, "modern" természetjog Max Weber által találóan "Entzauberung der Welt"-ként jellemzett folyamata elválaszthatatlan a rómaiak ius naturale koncepciójától. A római jogtudósok ama törekvése, hogy a ius civile-t a ius naturale-ból vezessék le, alapvető ismérve a XVI. és XVII. századi természetjognak is. A római jog hatása kimutatható a keresztény-skolasztikus természetjogban is. A racionalista természetjogi tan követőjének számító Hugo Grotius esetében a római jog "auctoritas"-a a ius Romanum "imperium rationis"-ával áll összefüggésben. A római jog kardinális szerepet tölt be az ugyancsak a szekurizált természetjogi irányzat követőjének számító Samuel Puffendorfnál, a nagyhatású De iure naturae et gentium libri octo (1672) szerzőjénél. A "pandektatudomány" és a természetjog "ötvözése" azonban nem következik be, ami egyfelől a természetjog közjogias szemléletére, másfelől a természetjogász professzorok - mint ezt az elsősorban morálfilozófiával foglalkozó Christian Wolff példája is mutatja, kiváltképpen filozófiai - azaz nem jogi - érdeklődésére vezethető vissza.
5. Az usus modernus pandectarum és a természetjog közötti alapvető ellentétet a történeti jogi iskola képviselőinek munkásságában kibontakozó pandektisztika képes feloldani. A "pozitív jog filozófiáját" (Wieacker) megalkotni szándékozó pandektisztikára a történeti szemlélet, az eredeti, jusztiniánuszi forrásokra építés, a rendszeralkotás iránti igény, a jog elméletének kialakítására való törekvés és végül - mindezek reményeként - a partikularizmustól való elszakadás jellemző. A XIX. század pandektajoga, a "heutiges römisches Recht" a fentiek alapján élesen elválasztandó az usus modernus pandectarum-tól, amelyben a partikuláris elem dominál.
A XIX. század pandektajoga, amelyet Georg Friedrich Puchta 1838-ban kiadott "Lehrbuch der Pandekten" című munkája után "Pandekták"-nak is neveznek, a német jogtudós megfogalmazása szerint a római alapokon nyugvó német magánjog általános elmélete, amelynek funkciója és jelentősége a magánjogi rendszer alapjainak kialakulásában és továbbfejlesztésében van.
Német földön való kialakulása ellenére sem célszerű ún. német pandektisztikáról beszélni, mivel ez az irányzat nem csupán a "gemeines Recht doktrínáját" (Paul Koschaker) jelenti, hanem már kialakulásától kezdve Németország határain túl is jelentős befolyásra tesz szert.
Elegendő ebben a vonatkozásban a pandektisztika angliai hatására gondolni. John Austin, aki jogelméletét Jeremy Benthamtől vette át, a jogi fogalmak elemzésében a német pandektisztikát követi. Jellemző módon Savigny Das Recht des Besitzes című művét mesterműnek tekinti és azt valamennyi jogi munka közül a legtökéletesebbnek tartja. Nagy hatással volt rá Thibaut első kiadásban 1803-ban publikált System des Pandektenrechts című munkája. Thibaut e műve, mely 1803 és 1834 között nyolc kiadást élt meg, nagy hatással volt az angol jogtudományra. Nathaniel Lindley 1845-ben publikált, Introduction to the Study of Jurisprudence című műve Thibaut fenti munkája általános részének fordítása. Utalunk továbbá arra, hogy Sir Henry Maine 1861-ben publikált Ancient Law-jában is kimutatható a pandektisztika hatása.16
6. A paviai Akadémia tagjai, akik között a római jog, a common law és a modern, kodifikált magánjog szakembereit egyaránt megtaláljuk, az európai szerződési jog kodifikálására irányuló munkájukban a római jogra épülő kontinentális magánjog és a common law szerződési konstrukciója közötti kompromisszum megteremtését tekintik feladatuknak. Ennek jele többek között az, hogy a common law művelői lemondanak a consideration doktrínának a kódex-tervezetbe történő beépítéséről.
Tény, hogy a római jog és az angol jog számos intézménye, konstrukciója között hasonlóságok mutathatók ki.17 Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a római jog és a sajátos történelmi feltételek mellett formálódó angol jog között nem lényegtelen a szemléletben mutatkozó különbség. A római jog egyfajta "attributuma" az, hogy a jogtudósi jog, ún. diritto giurisprudenziale, amely általában nem kötődik korábbi bírói döntéshez. A jogtudósi jog értelmezése viszont eltérő lehet annak függvényében, hogy melyik tudományos irányzathoz tartozó kutató interpretálásáról van szó. Friedrich Carl von Savigny szerint a Juristenrecht fogalmi sajátossága a szisztematizálás, vagy pontosabban a tendenciaszerűen a rendszerbefoglalásra való törekvés. Ez a szemlélet különösen szemléletes módon jut kifejezésre a System des heutigen römischen Rechts című művében. Egészen más oldalról vizsgálja ezt a problematikát Rudolf von Jhering, aki deklarált ellenfele a jogpozitivizmusnak. Jheringnél - vonatkozik ez elsősorban a Geist des römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung című művére - a jogtudósi jognak tekintett római jog metodológiai és ideológiai vonatkozásában rendelkezik aktualitással.
A ius Romanum jogtudósi jog jellege hangsúlyozottan kerül kiemelésre Koschakernél az Europa und das römische Recht című művében. Koschaker a római jogban az "abszolút magasságba" emelt jogpozitivizmus hatékony ellen-ideáltípusát látja. Koschaker a római jogot Juristenrechtnek tekintve hangsúlyozza az angol joggal való éles szembenállást. Az angol jog ugyanis egyértelműen judge made law, ami nyilvánvalóvá teszi a két jog közötti eltérést. A ius Romanum sohasem tekinthető - fejlődésének, történetének egyik fázisában sem - precedens jognak. Erre mutat rá az irodalomban - csak néhány szerzőt említve - Buckland, Mc Nair, Schiller, Dawson, Van Caenegem, Pringsheim és Peter.
7. A római jog jogtudósi jog minősége e jog alakulásának valamennyi szakaszában megfigyelhető és kimutatható. Ennek alapját - többek között - az is képezi, hogy a pontifikális jog illetve jogtudomány és laikus jogtudomány között nyilvánvaló a kontinuitás. A common law bíró alkotta jog jellegét vizsgálva e jog fejlődésének sajátos történelmi és nem utolsósorban ideológiai sajátosságaira, specifikumaira kell rámutatnunk. A stare decisis szabály kapcsán utalhatunk az angol ius consuetudinarium néhány sajátosságára. Kiemelést érdemel az, hogy az angol jogban (ld. például: leg. Henr. IX. 9.) a törvények értelmezése rendkívül elasztikus módon történik. A bíró sokkal kevésbé kötött a törvényekhez, pontosabban azok szövegéhez, mint a korábbi bírói döntésekhez. Bracton, a De legibus et consuetudinibus Angliae szerzője valójában az első - bár korábban már Glanvillnél is mutatkoznak jelei ennek a szemléletnek -, aki a precedensek kötelező vigorját elméletileg is alátámasztja. Hangsúlyozott formában mutatkozik ez a "...Si tamen similia evenerint, per simile iudicentur, dum bona est occasio a similibus procedere ac similia" (De leg. f. 1 b) tételében.
Lényeges eltérést jelent a római jog és az angol jog között a római jogtudósokra jellemző ún. ars distinguendi, az egyes jogtudósi responsumokban kifejezésre jutó, a lényegest, a jogilag relevánst a lényegtelentől elválasztani tudó "művészet". Ez az ars distinguendi az, amelynek eredményeként világosan kimutatható a római iuris peritus-ok (iuris consultus-ok) oly magas fokon álló absztrakciós képessége, melyet a communis opinio mindeddig lényegében elvitatott a római jogtól. Itt utalunk arra, hogy különös módon még Fritz Schulz is a rómaiak absztrakció iránti averziójáról ír.
Az egyes responsumokban valójában csak a jogilag értékes elemek kerülnek felszínre, ami diametrális ellentétben van az angolszász bíróságok precedenseiben egymásba olvadó, jószerével szétválaszthatatlan ratio decidendi és obiter dicta viszonyával. A már a preklasszikus kor utolsó századában működő jogtudósok munkáiban ható "ars abstrahendi" alkotja a valódi választóvonalat a rómaiak gondolkodásmódja és az angolszász jogi szemlélet között. Rá kell mutatnunk arra, hogy bizonyos vonatkozásban - érvényes ez különösen a ius respondendi kapcsán jelentkező, a római jogra nyilvánvalóan mutatis mutandis jellemző "stare decisis"-re - a római jogon belül is vannak bizonyos jelei az ítéletet befolyásoló korábbi jogtudósi vélemény irányt mutató erejének.
A római jog terrénumán a bírói precedensek relevanciájának kérdése jelentős az angol joggal való összevetés körében. A jogi és nem jogi források alapján egyaránt vizsgálhatjuk a precedensek jelentőségét. Rendkívül fontos, sőt egyenesen paradigmatikus jelentőségű az öröklési jog ebben a vonatkozásban. Az öröklési jogban különösen a querela inofficiosi testamenti kapcsán állapítható meg a korábbi döntések súlya. A kötelmi jog terrénumán említhetjük a compensatio-t, amelynél a korábbi időből származó responsumok nagyobb súlyt kapnak. A súly természetesen bizonyos elvek, jogelvek normatív erejének elismerésében jut kifejezésre. Fontos továbbá a ius singulare problémaköre a precedensek vizsgálata szempontjából. A ius singulare esetében ugyanis - például egy privilegiumnál - az in aliis similibus igen nagy körültekintéssel, nyilvánvalóan korábbi esetek figyelembevételével értelmezhető.
A stare decisis kimagasló szerephez jut a modern angol jogfejlődésben. Természetesen a modern judikaturában már éles a disztinkció a ratio decidendi és az obiter dicta között, aminek megtétele nem egyszer komoly feladatot ró a jogalkalmazóra, miként erre az irodalomban többen is - így például Montrose, Simpson, Derham, Allen, Cross és Paton - utalnak. A stare decisis végső soron arra vezethető vissza, hogy az angol jog leglényegesebb elemét már a kora középkorral kezdődően a bíró (judge) aktivitása jelenti, akit erre tekintettel nem véletlenül - joggal - nevez Dawson a "jog orákulumának".
8. A paviai Akadémia tagjai által kidolgozott tervezet funkcióját tekintve összevethető az 1928-ban végleges változatban elfogadott Francia-Olasz Kötelmi és Szerződési Jogi Tervezettel (Projet Franco-Italien des Contrats et des Obligations), melynek megalkotásánál a római jog különösen nagy szerepet játszott.18 A római jogász Vittorio Scialoja vetette fel még 1916-ban a különböző nemzetek joga egységesítésének kérdését. 1916. október 30-án Olaszországban létre is jön a "baráti nemzetek" törvényhozásának egységesítését előmozdító olasz nemzeti bizottság, amelynek tagjai együttműködésre a francia jogászokat kérik fel. Ferdinand Larnaude vezetésével igen rövid időn belül létre is jön a francia nemzeti bizottság. Az olasz és a francia nemzeti bizottság együttműködésének eredményeként 1927 októberében kerül közzétételre a Tervezet.19 A Tervezetet kísérő jelentés elkészítésében olasz részről A. Ascoli, R. de Ruggiero és A. Azra, francia részről H. Capitant, A. Colin és G. Ripert működtek közre.20 A 739 szakaszból álló Tervezet paradigmája a nemzetközi összefogás eredményeként születő, az esprit traditionnelt tükröző (Georges Ripert megfogalmazása),21 a római kötelmi jogot a szerkesztésnél jelentős mértékben figyelembevevő magánjogi kodifkációnak. Említést érdemel, hogy a tudományos pályán romanistaként induló Alfredo Ascoli (1863-1942) a Tervezetet a diritto comune rekonstrukciója egyik fázisának tekinti és alkalmazását, hatályát - az eredeti, még az I. világháború idejéből származó elképzeléssel szemben - nem csak a "baráti nemzetek" körére szűkíti.22
Az európai magánjog fejlődésében a konvergencia egyre nagyobb szerephez jut. Joggal ír több szerző is, így például James Gordley23 és Paolo Gallo24 az újabb irodalomban, a common law és a civil law közötti különbségek relativizálódásáról, sőt egyenesen azok eltűnéséről több jogintézmény körében. A kötelmi jog területén a kontinentális jog több intézménye, konstrukciója recepció tárgya az angol jogban. Figyelmet érdemlő terminológiai vonatkozásban az, hogy egyes angol szerzők az English private law kapcsán kifejezetten utalnak a római jogi hagyomány szerepére.25
Az európai országok magánjoga, igaz, eltérő mértékben és különböző történelmi tradíciókra épülve a római joghoz kapcsolódik. Ez egyre nyilvánvalóbb az egyes "jogterületek", "jogcsaládok" közötti, sokszor politikai szempontok által motivált különbségek csökkenésének, sőt eltűnésének periódusában. A római jog különböző mértékű "befogadásának", recepciójának nem képezi akadályát az eltérő kulturális, civilizációs hagyomány sem. Erre tekintettel indokolt feltétlenül az európai magánjog fejlődésének átfogó, összehasonlító elemzésénél a római jog kiemelkedő szerepét figyelembe venni. A római jog és a római jogi hagyomány, amelynek körében a pandektisztika - s tegyük hozzá, nem csupán a német pandektatudomány - teszi lehetővé a jogközelítést (approximation, rapprochement), sőt a jogegységesítést a magánjog területén.26 Ezt bizonyítják - többek között - a paviai Akadémia működésének eredményei is. ■
JEGYZETEK
1 A magánjog területén folyó jogegyesítés antik előzményeire nézve is ld. F. Maroi: Tendenze antiche e recenti verso l’unificazone internazionale del diritto privato, Roma 1933, 7 sk és 15. Theophrastos lényegében ugyancsak jogegyesítés célját szolgáló Peri nomónjának jelentőségére nézve ld. Hamza G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest 1998, 17 skk.
2 Ld. B. Großfeld - K. Bilda: Europäische Rechtsangleichung, Zeitschrift für Rechtsvergleichung Internationales Privatrecht und Europarecht 33 (1992) 426.
3 Ld. O. Lando: Principles of European Contract Law, Rabels Zeitschrift für ausländisches und internationales Privatrecht 56 (1992) 261 skk. és O. Lando-H. Beale (ed.): Principles of European Contract Law. Parts 1-2. The Hague, 2000.
4 A paviai Akadémia illetve munkacsoport tevékenységéről és működésének eredményéről ad áttekintést Gandolfi. Ld. G. Gandolfi: Il progetto 'pavese' di un codice europeo dei contratti. In: Vincula iuris. Studi in onore di M. Talamanca. IV. k. Napoli 2001, 1-27. és uő.: Pour un code européen des contrats. Revue trimestrielle de droit civil 1992. 707 skk. Vö. még P. G. Gaggero: Il progetto di un codice europeo dei contratti: l'attività del gruppo di lavoro pavese, Rivista di diritto civile 43 (1997) 113-120.
5 Ld. H. McGregor: Contract Code drawn up on behalf of the English Law Commission, Milano-London 1993.
6 A paviai Akadémia illetve munkacsoport vitaüléseinek anyagát eddig két kötetben tették közzé. Incontro di studio su il futuro codice europeo dei contratti. Pavia, 20-21 ottobre 1990. A cura di P. Stein, Milano 1993. és Atti accademici 1992-1994, A cura di P. Stein, Milano 1996.
7 Ld. G. Gandolfi: Studi sull'interpretazione degli atti negoziali in diritto romano, Milano 1966.
8 Ld. P. Ulmer: Vom deutschen zum europäischen Privatrecht, Juristen Zeitung 1992, 1 ssk.
9 Savigny és Thibaut tudományos munkásságára nézve ld. Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói. 8. átdolg. és bőv. kiadás. Budapest 2003, 135.
10 A tamperei tanácskozáson elfogadott "working paper" szövege utal a tagállamok jogi hagyományai körében mutatkozó hasonlóságokra, amelyek kiegyenlítik ("outweigh") az eltéréseket. Ugyanakkor utalás történik arra is, hogy az Európai Unió tagállamai polgári joga "törzsanyaga" átfogó harmonizálásának kérdése politikai töltésű és igen "érzékeny" ("sensitive") feladat.
11 Ld. O. Remien: Rechtseinheit ohne Einheitsgesetze?, Rabels Zeitschreift 56 (1992) 30. és uő.: Illusion und Realität eines europäischen Privatrechts, Juristen zeitung 1992, 277 skk. továbbá R. Herber: Deutsche Zivilrechtskodifikation und internationale Rechtsvereinheitlichtigung, Rechtsdogmatik und Rechtspolitik (hrsg. von K. Schmidt), Berlin 1990, 269.
12 Ld. W. Tilman: Kodifikation des Privatrechts in der Gemeinschaft, Für Recht und Staat. Festschrift für H. Helmreich zum 60. Geburtstag, München 1994, 441.
13 R. Knütel: Rechtseinheit in Europa und römisches Recht, Zeitschrift für Europäisches Privatrecht 2 (1994) 244 skk.
14 Ld. P. Hommelhoff: "Europarechtliche Bezüge" im Zivilrecht, Überlegungen zur Gestaltung des akademischen Unterrichts, Für Recht und Staat. Festschrift für H. Helmreich zum 60. Geburtstag, München 1994, 340.15 F. Ranieri: Der europäische Jurist. Rechtshistorisches Forschungsthema und rechtspolitische Aufgabe, Ius Commune 17 (1990) 10 skk.
16 Ld. Hamza G.: Sir Henry Maine és az összehasonlító jog. Állam- és Jogtudomány 40 (1999) 31-50.
17 A római jog angliai hatására nézve ld. Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest, 2002. 81-83. és 184-189.
18 A tervezetre nézve ld. M. Rotondi: The Proposed Franco-Italian Code of Obligations. The American Journal of Comparative Law 3 (1954) 345-359.; R. Nerson: Des enseignements a tirer du Projet Franco-Italien de Code des Obligations et des Contrats, en vue d’une unification internationale du droit des obligations. In: Etudes offertes à J. Lambert. Paris 1975, 495-513. és G. Rouhette: Les codifications du droit des contrats. Droits 24 (1996) 113-124.
19 F. Larnaude: Rapport à M. le Garde des Sceaux sur l’unification législative. Paris 1928.
20 Ld. P. C. Viforeanu: Contribution à l’étude du contrat dans le Projet Franco-Italien et en droit comparé. Formations et éléments du contrat. Paris 1935, 4. sk.
21 Ripert így fogalmaz a Viforeanu monográfiáját bemutató előszóban: "D’une façon très générale, la délégation italienne, dans laquelle figuraient des romanistes, représentait plutôt l’état d’esprit traditionnel, cependant que la délégation française voulait faire une plus large place aux solutions acquises dans notre jurisprudence moderne." G. Ripert: Préface, In: Ld. P. C. Viforeanu: Contribution à l’étude du contrat dans le Projet Franco-Italien et en droit comparé. Formations et éléments du contrat. Paris 1935, IV-V.
22 Ascoli Pisában Filippo Serafini tanítványa. Monográfája jelenik meg Le origini dell’ ipoteca e l’interdetto Salviano (1887) és Lex Cincia (1893) címmel. Ld. G. Osti: Alfredo Ascoli (l863-l942) in: Rivista di diritto civile 35 (1943), 1-4.
23 Ld. J. Gordley: "Common law" v. "civil law" Una distinzione che va scomparendo? In: Scritti on onore di R. Sacco I. k. Milano 1994. 559 skk.
24 Ld. P. Gallo: La recezione dei modelli continentali nel diritto inglese delle obbligazioni. In: Scritti in onore di R. Sacco I. k. Milano 1994. 473-494.
25 Ld. English Private Law. I-II. Ed. by P. Birks. Oxford 2000.
26 A polgári törvénykönyv funkciójára, szerepére nézve történeti vonatkozásban a legújabb irodalomból ld. R. Ferrante: «Dans l’ordre établi par le code civil». La scienza del diritto al tramonto dell’illuminismo giuridico. Milano, 2002.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Hamza Gábor, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
