Törökországban az állam és az egyház kapcsolatát a szekularizmus jellemzi. A szekularizmus jogszabályi szinten történő megjelenése 1928-ban[1] alkotmánymódosítás során történt. A változás az 1924. évi Török Alkotmány 2. cikkelyét érintette, amely kimondta, hogy a hivatalos államvallás az iszlám. Az alkotmánymódosítás még nem tartalmazta explicite a szekularizmus elvét, pusztán annyit, hogy a korábbi államvallásra vonatkozó rendelkezés eltörlésre kerül.
Kilenc évvel később, 1937. február 5-én a szekularizmus/laicitás elve (laiklik) kifejezetten bekerült az 2. cikkelybe. "Törökország republikánus, nacionalista, nép iránt elkötelezett, intervencionista, szekuláris és forradalmi."[2] E 6 irányelv - amely Törökország alapítója, Musztafa Kemal Atatürk (1881-1938)[3] rövid politikai programjának is tekinthető - mentén valósultak meg Törökország későbbi közigazgatási és politikai reformjai és végső soron a modern török szekuláris állam.
Mind az 1960-ban mind az 1980-ban bekövetkezett katonai puccs a török alkotmány alapvető felülvizsgálatát eredményezte. Az új alkotmány szövegét mindkét esetben népszavazás hagyta jóvá. A 1961. évi alkotmány 1. cikkelye kimondta: "A török állam köztársaság." E a törvényhely 2. cikke szerint: "A Török Köztársaság egy nacionalista, demokratikus, világi, szociális, és az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával, valamint a preambulum által meghatározott alapvető elvek mentén kormányzott jogállam."[4]
A 1982. évi alkotmány nem tesz említést államvallásról és nem helyez előtérbe egyetlen vallást sem. Ez az iszlámra is vonatkozik, amely lakosság 90%-át érintette.[5] A 2. cikkely szerint: "A Török Köztársaság demokratikus, világi és szociális állam, melyet a jogállamiság mentén a preambulumban meghatározott tézisek alapulvételével irányítanak; szem előtt tartva a köznyugalom, a nemzeti szolidaritás és igazságosság elveit, tiszteletben tartva az emberi jogokat; híven Atatürk nacionalizmusához."[6]
A szekularizmus jelentőségét jelzi, hogy a kemáli elvek közül az alkotmánymódosítások során direkt módon csak a szekularizmus, az atatürki nacionalizmus elvei maradtak meg, mint a török alkotmányjog alapkövei.
A szekularizmus hivatalos megfogalmazása szerint nem tagadja, pusztán elválasztja az istenit a világitól és ellenzi a vallás, mint eszköz politikai életben történő használatát.[7] Törökország "világiságát" ezen túl a könnyed kettősség jellemezte és az állam és a vallás elválasztását sem hajtották végre egyértelműen. A vezetés az aktív semlegesség kényelmes pozíciójába helyezkedett. A vallással kapcsolatos kérdéseket a Vallásügyi Minisztérium (Diyanet Isleri Baskanligi vagy egyszerűen Diyanet) elnöksége továbbra is gondosan elemezte és értékelte. Átalakított feladatköre az lett, hogy a hit, az istentisztelet, és az iszlám etika tekintetében felvilágosítsa a közvéleményt és a szent imádat helyeit adminisztrálja.[8] A török szekularizmus ezen karaktere máig megmaradt. De vajon kizárólag Atatürkhöz köthető-e a megjelenése, illetve, ha végig a kettősség jellemzi, mi volt a valódi célja a bevezetésének és a deiszlamizáló törekvéseknek? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Kiindulópontom az, hogy bár a szekularizmus alkotmányos elvvé 1937-ben vált, a jogrendszer ilyen irányba tett átalakítása már a késő Ottomán Birodalomban elkezdődött és a pragmatikus elvek mentén megvalósított szekularizmus, vagy az erre irányuló törekvés már ekkor elkezdődött. Ebben az időszakban több vallási jogszabályt eltöröltek, vagy új, európai, világi jogszabályokkal hatályon kívül helyeztek (pl. eltörölték a megkövezés büntetési tétel alkalmazását, nem járt halálbüntetés a hitehagyásért). Mindez a szultán/kalifa és a vallási hatóságok jóváhagyásával történt. Emellett elkezdődött az alapjogok vallási hovatartozástól független egyenlő biztosítása és a nem muszlimok birodalomba történő integrálása.
Vizsgálódásom célja kettős. Mindenekelőtt annak bemutatásával, hogy a szekularizmus bevezetése nem egy alkotmányjogi módosítás eredménye, hanem komoly történelmi előzményekkel bír, alá szeretném támasztani azon megállapításomat, hogy az Ottomán Birodalom jogrendszere és az Atatürk által megalapított Török Köztársaság jogrendszere között nem ellentét, hanem jogfolytonosság van. Ezt a jogfolytonosságot, a modern török történettudományi kutatások az utóbbi évtizedekben sokszor elmulasztották kellően hangsúlyozni, kizárólag az Atatürki reformoknak tulajdonítva a modern Törökország képét.
E jogfolytonosság megértése és az ottomán, majd atatürki reformok helyének pontos ismerete a mai politikai klíma megértéséhez is nélkülözhetetlen. Az iszlamista aktivisták különböző szinten igyekeznek ellenállni a reformoknak és a modernizációnak olyan torz történelmi hivatkozással, hogy az Ottomán Birodalom egy egységes ideológiájú iszlám kalifátus volt, melynek jogi és ideológiai örököseiként kívánnak fellépni a sharia szó szerinti és egyetlen értelmezésével. Úgy vélem, hogy a
- 333/334 -
Tanzimat reformok objektív elemzésével illusztrálható az, hogy az Ottomán Birodalom korántsem volt egységes sem ideológia, sem közigazgatás, sem vallás tekintetében. Sokkal inkább egy pragmatikus katonai birodalom volt, mely mindent fennmaradása érdekében hajtott végre, és ez képezte az alapját az atatürki reformoknak. Emellett a mai iszlám törekvéseknek sincs történelmi előzménye.
Az Oszmán Birodalom az egyik leghosszabb ideig fennálló birodalom volt a történelemben. A hosszú élettartam egyik magyarázata az, hogy bizonyos mértékig tolerálta a területén élő etnikailag és vallásilag sokféle populációt. Ilyenformán a közel tízmillió türk három kontinensen, közel 250 millió ember fölött volt képes uralkodni.[9] A lakosság kezdetben millet (közösségi) struktúrában élt, minden közösségnek megvolt a saját önálló bírósági szerve és saját vallási szabályaival összhangban alkothatta meg a jogszabályait. Az alattvalók nagyra értékelték a birodalom vallási sokszínűségét és toleranciáját és nem törekedtek ennél nagyobb függetlenségre. A vallási toleranciára kitűnő példa a spanyol szefárd zsidók esete, akiket az 1492-es inkvizíció idején kiutasítottak Spanyolországból és II. Bajazid (1447-1512) szultán örömmel üdvözölte őket birodalmában biztosítva számukra a letelepedést.[10]
A 16. században, az Oszmán Birodalom a világ egyik nagyhatalmaként fénykorát élte, szerepe és ereje azonban a 18. század közepétől jelentősen meggyengült. Egyre növekvő számban szenvedett vereséget a csatatéren és területei is elkezdtek csökkenni. A belső és külső lázadások általánossá váltak és a birodalom összeomlása úgy tűnt a küszöbön áll. Ezen realitások mentén a reformista szultánok és befolyásos tudósaik új megoldásokat kerestek a birodalom problémáinak megoldására.
Az első szultán, aki felismerte a birodalom hanyatlását III. Selim szultán (1789-1807) volt. Hatalomra jutása után azonnal a nyugat-európai irányvonalak mentén megfogalmazott reformprogramot hirdetett. Azzal kezdte, hogy változásokat kezdeményezett az oktatásban, a jog- és katonai rendszerben. Ezeket a reformokat a janicsárok nem üdvözölték, hiszen a változások hatására, szerepük és feladatuk jelentősen megcsökkent a hadviselésben. Amikor III. Selim elkezdte kifejleszteni új gyalogsági erejét Nizám-i Cedit (Új Rend) keserű ellenzékké változtatta a janicsárokat, akik azt látták, hogy az új haderő veszélyezteti a létüket.[11]
A janicsárok végül az európai ihletésű reformokat bidahnak[12] nyilvánították és háttérben a Shaykh ul Islam (az Oszmán Birodalom tudósa) támogatásával fellázadtak. Sikerült foglyul ejteniük és később meggyilkolniuk Selimet és az ő helyére testvérét Musztafát (1807-1808) ültették. Egy évvel később, miután egy véres küzdelemben Musztafát eltávolították, helyébe unokaöccsét II. Mahmud (1808-1839) szultánt ültették, aki elhatározta, hogy modernizálja a nyugat-európai elvek és normák adoptálásával a hagyományos oszmán kánunt (Kanun-i Osmani). Ezt a vallásjog, a szokásjog és a világi törvények császári rendeletekbe történő harmonizációjával érte el. Ebben az időszakban az európai államok szintén nyomást kezdtek gyakorolni az ottománokra a nem muszlim állampolgárok azonos jogainak biztosítása érdekében.
A korszerűsítő modernizáló reformokat elsősorban császári dekrétumokon (firman) keresztül hajtották végre, ismertebb nevén ez volt a Tanzimat (jelentése átszervezés) korszak. A reformok nem maradtak ellenállás nélkül, ilyen volt különösen a Kuleli eset 1860-ban (lázadás és egy gyilkossági kísérlet a szultán ellen). Ennek ellenére azonban II. Mahmud rendíthetetlenül folytatta a reformokat.[13] II. Mahmud szultán első célja a hadsereg korszerűsítése volt, melynek keretében eltávolította a janicsárokat a hadseregből és helyettük egy modern, európai módon képzett hadsereget hozott létre. Uralkodása első évtizedeit azzal töltötte, hogy a janicsárok közé, a legjelentősebb pozíciókba a saját embereit ültette.
1826 májusára Mahmud biztos volt abban, hogy a rangidős tisztek szimpatizálnak az európai reformokkal és a hónap végére elfogadtatta a hadtesttel az európai kiképzési gyakorlatot.[14] Ahogy az várható volt, a janicsárok nem engedelmeskedtek és fellázadtak. A szultán új hadserege, modern puskákkal felszerelkezve lelőtte a janicsárokat és 1826. június 18. napján az alakulatot megszüntették.[15]
Az esemény után az ottomán hadsereg és az állami hivatalnokok európai stílusú egyenruhát viseltek és előrelépés történt katonai, haditengerészeti és az állami törvények modernizálása terén is. II. Mahmud szultán nem élhette meg a végrehajtott reformokat, meghalt 1839-ben, de a fia Abdul Majid szultán, aki követte őt, továbbra is folytatva a megkezdett reformokat.
Röviddel azután, hogy Abdul Majid hatalomra került, 1839. november 3.napján kihirdették a Gülhani[16] rendeletet. A rendelet fő célja a következő idézettel szemléltethető legjobban:
"A teremtő Isten segítségében és irgalmában bizakodva és a szent próféta lelki támogatására támaszkodva, a hatalmas birodalom és a védelmezett országok helyes kormányzata érdekében ezek után néhány új törvény megalkotása szükségesnek és fontosnak látszik. Ezen szükséges törvények a következő alaptételekből állanak: az élet biztonsága, a becsület és vagyon védelme, az adó
- 334/335 -
meg határozása, a szükséges katonaság sorozási módja és a katonai szolgálat időtartama."[17]
A Gülhane Hatti Hümayunu-ban biztosított élet, vagyon és becsületre vonatkozó összes jog egyenlő mértékben illette meg az Ottomán Birodalom területén élő muszlimokat és nem muszlimokat, tekintet nélkül vallásukra, mely a közjog deiszlamizációja első lépésének tekinthető. Megszüntette az életfogytig tartó, iszlámhoz kötött katonaságot és a szolgálati időt 4-5 évben maximálta. A büntetőjogba eljárási garanciákat épített be pl. a tárgyaláshoz való jogot, az eljárások nyilvánosságát és megtiltotta az ítélethozatal nélküli kivégzést. A szabályok betartására a szultán, az ulema tagjai és a miniszterek is megesküdtek, az ellene vétkezők büntetését külön büntetőtörvény rögzítette.[18]
A Gülhane rendelet, az iszlám vallás elismerése mellett megnyitotta az utat az elkövetkező évek új, európaizált törvényeinek. 1843-ban egy új büntetőtörvénykönyv került bevezetésre, és 1844-ben pedig eltörölték az iszlám hitehagyás miatt előírt kötelező halálbüntetést és lassan elhagyták a házasságtörés miatt alkalmazható megkövezést (rajm), mint büntetési nemet.[19] A Gülhane rendelet azért volt jelentős előrelépés az ottomán történelemben, mert a deiszlamizáló, európai jogharmonizációs reformokat nem egy réteg, hanem maga az állam kezdeményezte.[20]
A törvények további reformjaira törekvő oszmán vezetés újabb lépése az 1856-ban,[21] a krími háború után kihirdetett Islahat Hatt-i Hümájun[22] volt. Ezt a rendeletet is támogatták a nyugat-európai államok, akik úgy érezték, hogy az előző rendelet (Gülhane) nem ment elég messzire és nem biztosított mindenre kiterjedően egyenlő jogokat a birodalom nem muszlim alattvalóinak. Ellentétben elődjével ez a pátens - kifejezetten megerősítve a Gülhane rendeletben foglaltakat - már nem tett utalást az iszlám elvekre, sokkal inkább európai ihletésű kódexek bevezetéséről beszél:
"Ámbár birodalmunk és népünk jóléte és gazdagsága állandó növekedésben van, mégis az a mi méltó kívánságunk, hogy a szükséges új reformokat, melyeket idáig kibocsátottunk és kihirdettünk, újra megerősítsük és gyarapítsuk, hogy a mi dicsőséges birodalmunk azon tökéletességre jusson, amely azt fényénél és a műveit államok közti előkelő helyzeténél fogva megilleti. Összes alattvalóink dicséretreméltó hazafias törekvése és a velünk nemes és Őszinte szövetségben élő nagyhatalmak jóakaró támogatása és kívánsága következtében, Isten segítségével, a mi dicsőséges birodalmunk hatalmas jogai a külföldön nagy mértekben erősbödtek... Ezen cél elérésére mindazon eszközök pontosan figyelembe vétetnek és fokozatosan alkalmaztatnak, melyek által Európa tudományából, ismereteiből és tőkéiből haszon meríthető."
"A javasolt büntetőjogi reformok keretében Minden esetnél, magukban a fogházakban mindenféle testi büntetés és fenyítés azok kivételével, melyeket a mi szultáni kormányunk a fegyelmi szabályzatban előír, valamint minden kínzás jellegű eljárás teljesen mellőztetik és eltöröltetik. Ezen határozatokkal ellenkező kegyetlen cselekedetek megakadályoztatnak és szigorúan megtoroltatnak. Ezen felül mindama tisztviselők, akik ilyen cselekedeteket elrendelnek, valamint azok, akik ezeket végrehajtják, rendreutasíttatnak és a büntetőtörvény szerint megbüntetnek."[23]
Ezt követően az 1858. évben hozott Büntetőkódex az 1810-es napóleoni büntetőkódexet vette alapul, teljesen mellőzve az iszlám vallásjog büntetési tételeit. Francia típusú büntetőbírósági rendszert (törvényszék, fellebbviteli bíróság és legfelsőbb bíróság) épített ki, először vezetve be Törökországban a hierarchikus bírósági rendszert. 1923-ig mind a bírósági rendszer, mind a büntetőkódex érvényben maradt.[24]
A hadd[25] büntetések[26] hatályon kívül helyezését egy pragmatikus jogi indoklással végezték el. Az ediktumok betartásának biztosítása szerte a birodalomban a Shaykh ul Islam hatáskörébe tartozott, mely egy akkor több mint 500 éve létező intézmény volt. A hadd büntetések eltörlését, - amely sok esetben kegyetlen volt és kínzó büntetésekkel járt - a két prominens Shaykh ul Islam úgy indokolta, hogy mindez az emberek javára és érdekében történik, tehát összhangban van a maslahával, az iszlám teológiai érveléssel.
A Hatt-i Hümayun a jizya[27] eltörlésével kiemelte a nem muszlimokat a dhimni[28] státuszból. Az ún. bedel-i askeri helyettesítette a fejadót (jyzia), amit hagyományosan a nem muszlimoknak kellett fizetni és az 1856-os Hatt-i Hümayun deklarálta, hogy az Oszmán Birodalom összes alattvalója egyenlő és alattvalói kötelezettsége, hogy a hadseregben szolgálatot teljesítsen, melynek időtartamát törvény szabályozza.[29] A Tanzimat korszakban az ottomán vezetés 1850-ben adoptálta továbbá a Napóleoni Kereskedelmi Törvényt, 1858-ban a Francia Büntető Kódexet, szintén 1858-ban a francia tulajdonjogi szabályokat és 1864-ben a francia Tengeri Kereskedelemre vonatkozó törvényt.[30] A homoszexualitást 1858-tól büntették.[31]
Bár a sharia bíróságok továbbra is működtek a birodalom területén, elsősorban a városi muszlim lakosságnak az igazságszolgáltatási szervei maradtak. A vidéki lakosság számára fenntartott bíróságok a szokásjogot (urf) követték mind anyagi, mind eljárási tekintetben, milliya bíróságokat pedig a különböző keresztény és zsidó szekták tartották fenn saját szabályaik alapján saját vallásuk gyakorlói számára. A sharia szerepe tehát csökkent.
Emellett az uralkodónak saját közigazgatási joga volt, amit nem a shariából származtatott.[32] Ezek az ún. szultáni rendeletek (ferman) voltak, melyekre az iszlám különösen a közjogot érintő befejezetlen és hiányos szabályai miatt a fennálló joghézagok kitöltése érdekében volt szükség. Az ottomán uralkodó
- 335/336 -
ezen az egyszemélyes döntései jogszokásokon, szokásjogi gyakorlaton alapultak és azokat az Ottomán Birodalom vallásjogi hivatala (ulema) vezetőjének a Shaykh ul Islamnak kellett jóváhagynia. A jóváhagyás fetva, fatwa) gyakorlatilag egy megjegyzés volt arra vonatkozóan, hogy ezek a döntések összhangban vannak az iszlám jogával (kanunlar). Ezek a döntések közigazgatási jogba tartozó szultáni direktíváknak számítottak[33] és egyetlen iszlám államban sem volt ennyire elterjedt az alkalmazása, mint az Ottomán Birodalomban.[34] A Shaykh ul Islamot a szultán nevezte ki és bármikor leválthatta, a megbízatása tehát a mindenkori szultán/padisah[35] óhajától függött.[36] A közjogot bevezetésben jellemző kettősség tehát már itt megmutatkozott.
Az első világi bíróságok (nizamye) felállítása is a 19. században, 1869-ben kezdődött, hogy az új szekuláris, európai joggal harmonizáló jog alapján dönthessenek el ügyeket birodalomszerte. Ezeket a bíróságokat az ottomán szultán hozta létre, hogy ezeken a bíróságon a szekuláris jogot alkalmazzák.
A sharia kodifikációja is ebben a században kezdődött. Ennek lett az eredménye az ún. Mejelle, amely egy a Hanafi jogiskola[37] által kodifikált sharia jog volt. Hozzá kell tenni, hogy a sharia kodifikációja elsősorban a kereskedelmet érintő szabályokat kodifikálta, tehát a sharia kis részét (szerződések joga, bérleti, kötelmek, biztosítók, gazdasági társaságok, tanúvallomás tétel és bizonyítékok), elsősorban a gazdasági anyagi és eljárásjogot érintő legsürgősebb kérdéseket. Nem fedte le a családjogot, ahol változatlanul a sharia szabályai voltak érvényben, sem a büntetőjogot, amelyet pedig európai alapokon külön kodifikáltak.[38] Az ottomán a vezetés és a hadsereg a 19. századra elfogadta az európaiságot ezzel együtt a szekuláris szabályokat - legalábbis a kereskedelmi jog tekintetében - és ennek az új realitásnak a Tanzimat reformok voltak a manifesztációi. A szekularizáció irányába tett első lépések gyakorlati megvalósulására példa a Bahai vallás alapítójának 'Baha'u'llah' (1817-1892) az esete, aki magát Isten új küldöttjének vélte. Emellett azt állította, hogy a Korán és Mohamed próféta tanításai (pbuh) többé nem alkalmazhatóak. Állításai ellenére II. Abdul Hamid (1876-1909) szultán nem ítélte őt hitehagyás miatt halálra, ehelyett börtönbe záratta. Ez az eset ekkor azt mutatta, hogy a hitehagyás miatti halálbüntetés eltörlése nem csupán elmélet, hanem a gyakorlat is.
A reformok következő lépése az Islahat fermani volt. Az islahat szó a török islah (reform) szóból származik. Az Islahat fermani a tanzimat fermanit jelöli további változtatásokkal. Az edictum még határozottabban továbbvitte a Gülhane rendelet eredményeit az Ottomán Birodalom nem muszlim lakosainak muszlimokkal egyenlő bánásmódját illetően, de más ügyekben is, így például a jogok, adók, katonai szolgálat és toborzás, oktatás, közhivatalokban eljárás, valamint bírósági tanúvallomás tétel ügyében is. Újra megerősítette az 1839-as szultáni levélben az alattvalóknak vallás és felekezetkülönbségre tekintet nélkül biztosított jogokat. Meghagyta az összes nem muszlim vallási felekezetnek a régebben adományozott előjogokat és kiváltságokat, rendezte a különböző vallási felekezetek belső vitás kérdéseit és teljes vallásszabadságot hirdetett. Biztosította továbbá a bírósági eljárások nyilvánosságát és eltörölték a kínzást az eljárásokban. A büntetések kiszabása során a humánus bánásmód érvényesült, elfogadták a nullum crimen sine lege, és a nulla poena sine lege elveket, vegyes bíróságokat hoztak létre, amellyel lehetőség nyílt muszlimok és nem muszlimok között zajló perek tárgyalására, emellett a nem muszlimok tartományi gyűléseken való részvétele és politikai jogaik gyakorlásának lehetősége is biztosítva lett.
A dekrétumot Anglia és Franciaország jól időzítve a párizsi békeszerződés 1856-os aláírása előtt, Isztambulban hirdettette ki. A megállapodás szerint az európai hatalmak biztosítják az Ottomán Birodalmat arról, hogy megvédik a Földközitengeri kereskedelmi útvonalait Oroszországgal szemben, cserébe pedig az Ottomán Birodalom elismeri az Islahat fermaniban foglaltakat, melyet a külföldi kormányok készítettek elő számára. Az Ottomán Birodalom tehát hanyatlásának olyan korszakához érkezett, amikor a külföldi hatalmak nem kevés számukra tett belpolitikai engedmény mellett tudták reformokra bírni.[42]
Az előbb említett szultáni edictumok és reformok azt eredményezték, hogy az ottomán értelmiségiekből egy olyan kis csoport kezdett szerveződni, akik a nyugat alkotmányos fejlődését követve az Ottomán Birodalomban is hasonlót akartak megvalósítani. Az ún. "fiatal ottománok"[43]- akiket a szultán maga küldött Franciaországba - célja egyértelműen az alkotmányos monarchia megvalósítása volt, mely tulajdonképpen azt jelentette, hogy a szultán hatalmát a parlament korlátozza a birodalom összeomlásának elkerülése érdekében.[44] Ők hozták a birodalomba a civilizáció, a modernizáció, a nacionalizmus és a szekularizáció eszméit.[45]
Az Ottomán Birodalom első alkotmányát, amelyet az 1831-es belga alkotmányról és az 1875-ös francia alkotmányról modelleztek[47] 1876 december 23-án[48] hirdették ki szultáni rendelettel, melyet II. Abdülhamit (1876-1909) szultán bocsátott ki, Mithat
- 336/337 -
Pasa jóváhagyásával. A történettudomány szerint az alkotmány véget vetett a tanzimat korszakának és kezdetét vette az első alkotmányos korszak (Birinci Mesrutiyet).[49]
A birodalom teokratikus monarchia jellegét az alkotmány nem változtatta. Az államhatalom Istentől származik és még mindig az ottomán családot illeti meg (3. Cikkely), de ez a hatalom csak és kizárólag a család legidősebb fia által gyakorolható. A szultán kinevezte magát kalifának, egyben az iszlám védelmezőjének (4. Cikkely). A szultán szent és felelősségre nem vonható (5. Cikkely). Az államvallás az iszlám (11. Cikkely), a birodalom hivatalos nyelve a török (11. Cikkely).
Az Ottomán Birodalom állampolgárai alapjogait az alkotmány 8-26. Cikkelye szabályozta. A szabályozás mellett - amely gyakorlatilag felsorolás jellegű - nem voltak garanciális rendelkezések. Ennek értelmében az Ottomán Birodalom minden állampolgára számára biztosította a személyes szabadságjogokat (8-10 Cikkely) a nulla poena sine lege elvét (10 Cikkely) a vallásszabadságot (11. Cikkely), a szólás és sajtószabadságot (12-13 Cikkely) az igényérvényesítés jogát (14. Cikkely), az ingyenes oktatáshoz való jogot (15. Cikkely), minden ottomán számára jog- és közhivatalok előtti egyenlőséget (17-19. Cikkely) a tulajdon szentségét (21. Cikkely), a lakhely sérthetetlenségét (22. Cikkely), az inkvizíció és a kínzás teljes tilalmát (26. Cikkely).
Sajnos azonban a 113. Cikkely könnyedén kikerülhetővé is tette ezeket a rendelkezéseket. A 113. Cikkely értelmében ugyanis a szultánnak joga volt a birodalom területéről kiutasítani és eltávolítani azokat az embereket, akikről a rendőrség hiteles nyomozása folytán kiderül, hogy az állam biztosságát megsértették. Mivel pedig az alkotmány összes rendelkezése a jogi hierarchiában a törvények felett állt, így nem létezett olyan jogszabály, melynek segítségével e cikkely rendelkezéseit érvényteleníteni lehetett volna. Nem beszélve arról, hogy a rendelkezés totális ellentétben áll a Gülhane rendelet büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezéseivel (tárgyaláshoz való jog, eljárás nyilvánossága), mivel ebben az esetben a nyilvánosság előtt lefolytatott bizonyítási eljárás nem volt megengedett.
Továbbá a törvényjavaslat benyújtásának joga kizárólag a Minisztertanács joga volt (Heyet-I Vükela) és csak a szultán konszenzusával kerülhetett a törvényjavaslat megvitatásra a Parlament elé (53. Cikkely). A Minisztertanács vezetője a nagyvezír volt és a miniszterek kinevezése a szultántól függött és egyedül neki tartoztak felelősséggel. A kormány Képviselőház felé fennálló felelősségének pontos szabályai az alkotmányban nem kerültek rögzítésre, aszultán bármikor feloszlathatta a Képviselőházat.[50]
A parlament kétkamarás volt: a Szenátusból (Heyet-I Ayan, 60-64 Cikkely) és a Képviselőházból állt (Heyet-I Mebusan, 65-80 Cikkely). Mindkettőnek egyszerre kellett üléseznie novembertől márciusig (43. Cikkely). A szultán szükségállapot esetén összehívhatta a parlamentet a törvénykezési időszakon kívül is, illetőleg rövidíthette, vagy meghosszabbíthatta az ülésezési időtartamot (43. Cikkely). A Szenátus tagjainak száma, vezetővel együtt nem haladhatta meg a Képviselőház tagjai 1/3-ának számát (60. Cikkely). A Szenátus tagjait élethosszra a szultán nevezte ki (60.,62. Cikkely). A Szenátus feladata az elé terjesztett törvényjavaslatok felülvizsgálata volt abban a tekintetben, hogy összeegyeztethetőek e a szultán felségjogaival, a szabadsággal, az alkotmány rendelkezéseivel, az Ottomán Birodalom területi egységével, az állam belső biztonságával, az államvédelmi érdekekkel, avagy egyéb etikai szempontokkal (64. Cikkely). A Képviselőház tagjai közvetlen választással nyerték el tagságukat és az Ottomán Birodalom férfi lakosaiból választották ki őket. Minden kb. 50.000 férfira 1 képviselő esett (65. Cikkely). Törvényjavaslat akkor volt előterjeszthető, ha a Képviselőház azt megvitatta (80. Cikkely). Törvényhozó hatalommal azonban kizárólag a szultán volt felruházva.
A bírói hatalom "mehákim" címszó alatt az alkotmány 81-91 Cikkelye alatt került szabályozásra. Szabályai megfeleltek a korabeli nyugat-európai standardnak. A bírói testületre vonatkozó szabályok a következőkben foglalhatóak össze: bírókat nem lehet elbocsátani, a bírói elmozdíthatatlan, nyugdíjazása, bűntett miatti elítélésből következő elbocsátása külön törvény alá tartozik (81. Cikkely). A bírósági eljárásokban rögzítésre került az eljárások nyilvánosságának elve (82. Cikkely), az igényérvényesítés szabadsága (83. Cikkely), a törvényeknek megfelelő ítélet garanciája (85. Cikkely) és a bírói függetlenség elve is (86. Cikkely).
Az 1876. évi alkotmánnyal nem sikerült a nyugati modellekhez hasonló alkotmányos monarchiát létrehozni. A törvényhozó és a végrehajtó funkciók még mindig széles körben a szultántól függtek.[51] Valójában II. Abdulhamid szultán profitált az alkotmányból, aki 1878-ban feloszlatta a parlamentet és nem hívta össze egészen 1908-ig, az országot pedig az abszolutizmus (istibdat) szabályaival kezdte igazgatni, de ezek a közjog irányába tett deiszlamizáló lépések hozzájárultak ahhoz, hogy évtizedekkel később az Ottomán Birodalom romjaiból kinőhetett a szekuláris Török Köztársaság.[52]
A Tanzimat reformok indították el a szekularizációt a közjogot érintő deiszlamizáló lépésekkel az Ottomán Birodalomban és a kezdeti reformok Mahmud szultán szándékából történtek. A reformokat illető legjelentősebb innováció a szuverenitás szekuláris felfogásán alapuló ottomán állam
- 337/338 -
létrehozatala volt, szemben a középkori koncepción alapuló iszlám államéval. A mai modernizációs és szekularizációs folyamatok ezzel a változással kezdődtek. A Tanzimat reformok az összes alattvaló számára történő egyenlő jogokat biztosítottak, különösen a nem muszlimok tekintetében, akik a korábbiakban dhimniként voltak nyilvántartva. Ez vezetett el az identitás újabb állomásához, az ottomán[53] alattvaló fogalmának bevezetéséhez (mely gyakorlatilag az alapját képezi a török állampolgár fogalmának), akik a korábbi millet rendszert felváltották. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a birodalom összes alattvalója a törvény előtt egyenlőnek számított tekintete nélkül vallási hovatartozására.
Az Ottomán Birodalom hivatalosan iszlám állam volt, melynek a feje a szultán volt. A millet rendszer nagyfokú vallási, kulturális és etnikai kontinuitást engedett a birodalom területén élő nem muszlim lakosság számára és lehetővé tette számukra, hogy beépüljenek a birodalom közigazgatási, gazdasági és politikai életébe.[54] A különböző régiók szultáni közigazgatási szervei és hivatalnokai beszedték a fejadót a nem muszlim lakosságtól, amelynek fejében garantálták, hogy a helyi vallási és kulturális kérdéseket a régió közössége dönthesse el. Ez a fajta kettősség a jogrendszert is jellemezte. A szultánok az iszlám vallás szabályait követték, a jogrendszer alapja a sharia volt, emellett pedig regionálisan érvényesek voltak a különböző területek kulturális jogszokásai és szokásjoga is.
A 19. század fordulóján az uralkodóréteg felismerte, hogy ahhoz, hogy európai politikai riválisaikkal meg tudjanak birkózni, újra kell építeniük a törvényhozási, katonai és bírói rendszerüket. Amikor a millet elvesztette a hatékonyságát a határokon jelentkező nacionalista törekvésekkel szemben, az Ottomán Birodalom új módszereket keresett a területén élő különböző csoportokból álló lakosság kormányzására.[55]
III. Szelim szultán már 1792-ben megalapította az első világi katonai iskolákat (Nizam-i Cedid). A jelentős reformokat azonban az Oszmán Birodalom első reformkora, a Tanzimat korszak hozta el. A Tanzimat korszakot követően olyan szabályok léptek életbe, mint a muszlim és nem muszlim alattvalók jogainak egyenlővé tétele, a parlament megalakítása, a hitehagyás büntetőjogi kategória eltörlése, az alkotmány megalkotása és az ottomán alattvaló fogalmának és jogainak rögzítése. Az első világháború hozta az Oszmán Birodalom csökkenését, végül a győztes szövetségesek általi felosztását, de véleményem szerint a Török Köztársaság valójában egy a birodalom romjain épült nemzetállam megalkotása volt.
Tanulmányom másik célja alapvetően abból a kihívásból eredt, hogy rávilágítsak a napjaink terror cselekedeteinek hátterében álló extrém szervezetek nézeteinek alaptalanságára így pl. Al-Muhajiroun és Hizb-u-Tahrir terrorszervezetekre, akik a modern Khilafah állam létrejöttét és a vallásos szövegek szószerinti értelmezését hirdetik. Pamfletjeikben rendszeresen rövid áttekintést adnak az Ottomán Birodalomról és a Khilafah új iszlám államot a birodalommal történő félrevezető párhuzamba állítással népszerűsítik.
Ennek érdekében folyton arra hivatkoznak, hogy 1923 volt az utolsó éve a kalifátusnak és ez az a modell, melyet ők a jövőben kizárólag ideálisnak és egyetlen működőképesnek tartanak. Próbálnak valamiféle párhuzamot állítani a dicsőséges Ottomán Birodalom és a saját maguk által elképzelt kalifátus között. Még szóhasználatban (Khilafah) is igyekeznek előidézni egyfajta nosztalgikus múltbéli képet. Azonban a múltban nem a sharia egyetlen értelmezése létezett, alattvalóik pedig vallásilag és politikailag sokszínűek voltak.
Ennek során rendre mellőzik a Tanzimat korszak pragmatizmusát, mely az alattvalók erős iszlám gyökereivel egy olyan kifelé tekintő országot teremtett, mely aktívan együttműködik szomszédaival, ennek érdekében befogadja a kisebbségeket és egyenlő jogokat biztosít nekik. A szélsőséges csoportok irodalma szerint azonban az Ottomán Birodalom azért volt sikeres, mert (látszólag) a Korán tanításai mentén járt. Azonban ha ezt a nézetet még egy további szűk ideológiai lencsén keresztül nézzük, amely figyelmen kívül hagyva releváns történelmi tényeket, és a Tanzimat korszak értékeit és eredményeit téves következtetésekre juthatunk. A Tanzimat korszak egy olyan reformkorszak volt, mely az Ottomán Birodalom eredményes korszakának, nem pedig az iszlámtól való különös eltérésnek tekinthető. A történelem azt mutatja, hogy a múltat ilyen szűk lencsén keresztül történő vizsgálata korrodáló hatással bír, és manipulatív eszköze lehet radikális politikai céloknak.
A modern iszlám állam képzelgéseknek tehát nincs történelmi előzménye, hiszen a késő Ottomán birodalom sokkal inkább európai gyökereit és az európai politikai konstrukciókat kereste, mint az iszlámot erősítette. A modern iszlám állam szélsőséges elképzelései totalitárius víziók, ahol az állam és a vallás viszonyának egyetlen értelmezése a pszichológiai manipuláció eszköze, annak érdekében, hogy engedelmes állampolgárok zsarnoki diktátoroknak legyenek kiszolgáltatva. ■
JEGYZETEK
[1] 1928. április 10.
[2] http://genckaya.bilkent.edu.tr/1924constitution.pdf A letöltés ideje: 2016.06.01. Az idézett cikkelyt szerző angolról magyarra fordította.
[3] Abban az időben, amikor Atatürk született, a törököknél még ismeretlen volt a nyugaton már megszokott vezetéknév fogalma.
- 338/339 -
Atatürk születésekor az elterjedt Musztafa nevet kapta, mely arab eredetű, jelentése "a kiválasztott". Ez Mohamed próféta egyik jelzője. Musztafa, miközben katonai iskoláit végezte Szalonikiben, a "tökéletes" jelentésű Kemal nevet kapta matematikatanárától. Ettől kezdve Musztafa Kemal néven ismerték. 1916-ban dandártábornoki rendfokozatba léptették elő, amihez a pasa cím és megszólítás is járt. Ettől kezdve Kemal Pasa néven szólították. 1921. szeptember 19-én a Török Nemzeti Országgyűlés a függetlenségi háborúban elért eredményei miatt a Gazi, "Hős" címet ajándékozta neki, így ettől kezdve a Gazi Musztafa Kemal megszólítás járt ki neki. 1934-ben a reformok részeként bevezették a vezetéknév-törvényt, a lakosság nyilvántartásának pontosítása miatt. November 24-én az országgyűlés külön törvénybe iktatva nevezte el Mustafa Kemalt Atatürknek, melynek jelentése "minden törökök atyja". A törvény kimondja, hogy ezt a vezetéknevet nem viselheti más személy. Törökországban legtöbbször Atatürkként hivatkoznak rá, hivatalos személyi igazolványában (nüfus cüzdani) Kemâl Atatürkként szerepelt a neve. In: Patrick Kinross: Atatürk. The Rebirth of a Nation. Weidenfeld & Nicolson, London 2012. 12. o.; Kemal H. Karpat: The Personality of Atatürk. The American Historical Review, 90. kötet 1985. 4. sz. 893-899. o. http://wwwjstor.org/stable/1858844?seq=1#page_scan_tab_contents, 2016.01.03.
[4] http://www.anayasa.gen.tr/1961constitution-text.pdf 2016. 06. 01. Az idézett cikkelyt angolról magyarra fordította a szerző.
[5] "Turkey". The World Factbook. Central Intelligence Agency (US). https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/tu.html
[6] https://www.constituteproject.org/constitution/Turkey_2002.pdf 2016. 06.01. Az idézett cikkelyt szerző angolról magyarra fordította.
[7] Patrick Kinross: Ataturk: The Rebirth of a Nation. Phoenix, London 1993. 47. o.
[8] Hivatalos weboldaluk: http://www.diyanet.gov.tr/en
[9] Hakan Yavuz - John Esposito: Turkish Islam and the Secular State, First Edition, Syracuse University Press, New York 2003. 64. o.
[10] Richard Davey: The Sultan and his Subjects, First Edition, Chatto & Windus, London 1907. 395. o.
[11] John Freely: Inside the Seraglio: Private Lives of the Sultans in Istanbul, Penguin, New York 2000. 226. o.
[12] A bidah a jogtudósok által iszlámmal ellentétesnek kinyilvánított jogi aktus.
[13] Alpay Kabacali: Abdulhamid: In Light of Objective History, Creative Publishing, Isztambul 2004. 13. o.
[14] Alan Palmer: The Decline and Fall of the Ottoman Empire, John Murray Publishers Ltd., London 1995. 91. o.
[15] Ld. uo. 92. o.
[16] A Rózsaházban felolvasott Szultáni Levél
[17] A Gülhane-ben felolvasott Hatti Hümayunu (1939) eredeti török nyelvről történt magyar nyelvű fordítása: Dr. Mészáros Gyula: A török alkotmány alaptörvényei. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Kolozsvár 1912. 11-14. o.
[18] A teljes magyar fordítás In: Dr. Mészáros Gyula: A török alkotmány alaptörvényei. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Kolozsvár 1912. 16-23. o.
[19] Elie Elhadj: The Islamic Shield: Arab Resistance to Democratic and Religious Reforms, Brown Walker Press Florida 2007. 49. o.
[20] Ilber Ortayli: Ottoman Studies , Bilgi University Press, Second Edition, Isztambul 2007. 164. o.
[21] 1856. február 18.
[22] A Hatt-I Hümajunu első sorát a szultán kézírással írta, így a kézirat a törvény erejével bírt.
[23] A teljes magyar fordítás In: Dr. Mészáros Gyula: A török alkotmány alaptörvényei. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Kolozsvár 1912. 16-23. o.
[24] Nadirsyah Hosen: 'In Search of Islamic Constitutionalism', American Journal of Islamic Social Sciences, 21/2. 2004. 23. o.
[25] Az iszlám vallásjogban szereplő büntetési tételek.
[26] Mohammad S. Wiawa: Punishment in Islamic Law: A Comparative Study, American Trust Publications, 1993. 31. o.
[27] Fejadó, amelyet a nem muszlimoknak kellett fizetni a birodalom területén.
[28] Nem muszlim alattvaló.
[29] Roderic Davison: Reform in the Ottoman Empire 1856-1876, Princeton University Press, Princeton 1963. 116. o.
[30] Hans-Lucas Kaiser - Walter Stoffel: Revolution of Islamic Law. Eighty years of the Swiss Civil Code in Turkey Tagungsbericht University of Fribourg, Berlin 2006. 1. o.
[31] Robert Wintemute: Legal Recognition of Same-sex Partnerships: A Study of National, European and International Law, 2001. 438. o.
[32] Talal Asad: Formation of the Secular: Christianity, Islam, Modernity, Stanford University Press, 2003. 210. o.
[33] Hunt Janin - Andre Kahlmeyer: Islamic Law. The Sharia from Muhammad's Time to the Present, MacFarland, London 2007. 188. o.
[34] Carter Vaughn Findley: Bureauratic Reform in the Ottoman Empire, Princeton Universtiy Press, 1986. 5. o.
[35] Hamilton Alexander Roskeen Gibb -Harold Bowen: Islamic Society and the West. A Study of the Impact of Western Civilization on Moslem Culture in the Near East, Oxford University Press, 1969. I. kötet, 2. rész, 120. o.
[36] Don Peretz: The Middle East Today, Praeger, London 1994. 53-65. o.
[37] A legliberálisabb szemléletű jogértelmezéssel foglalkozó iszlám jogiskola.
[38] Knut S. Vikor: Between God and the Sultan:The History of Islamic Law, Hurst & Co Ltd, London 2005. 230. o.
[39] Islahat jelentése reform.
[40] A szultán kézjegyével (tugrájával) ellátott szultáni, rendelet, parancs.
[41] A Hatt-I Hümajunu első sorát a szultán kézírással írta, így a kézirat a törvény erejével bírt.
[42] Sükrü Hanioglu: A Brief History of the Late Ottoman Empire, Princeton University Press, 2008. 82-83. o.
[43] Metin Heper - Sabri Sayan (szerk.): The Routledge Handbook of Modern Turkey, New York 2012. 15-26. o.
[44] Fatma Muge Gocek: Rise of the Bourgeoisie, Demise of Empire, Ottoman Westernization and Social Change, Oxford University Press, Oxford 1996. 133. o.
[45] Özgür Metin-Gelbal Onur, The Path to Modern Turkish Law, 1994 http://www.ankarabarosu.org.tr/siteler/AnkaraBarReview/tekmakale/2008-2/13.pdf
[46] Törökül: Alapjogok.
[47] Mehmet Merdan Hekimoglu: Constitutional Developments since Ottoman Times, Grin Verlag, München 2010. 15. o.
[48] A teljes magyar fordítás In: Mészáros Gyula: A török alkotmány alaptörvényei, Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Kolozsvár 1912. 24-43. o.
[49] Patrick Kinross: The Ottoman Centuries. The Rise and Fall of the Turkish Empire, Perennial, USA, 559. (első kiadás Quill, New York 1979)
[50] Ergun Özbudun, Constitutional Law, In: Ansay Tugrul- Don Wallace, Introduction to Turkish Law, Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2002. 19-51. o.
[51] Patrick Kinross: The Ottoman Centuries. The Rise and Fall he Rise and Fall of the Turkish Empire, Harper, First Edition 1979. 517-520. o.
- 339/340 -
[52] Hakan Yavuz and John Esposito, Turkish Islam and the Secular State Syracuse University Press New York First Edition, 2003. 244. o.
[53] Stanford J. Shaw: History of the Ottoman Empire and Modern Turkey, Cambridge University Press, London 1976. 36. o.
[54] Omer Baristiran: Secularism: The Turkish Experience, University of Pennsylvania, 2004. 34. o.
[55] Istiaqh Hussain: The Tanzimat: Secular reforms in the Ottoman Empire. A Brief Look at the Secular Laws in the Ottoman Empire with a Particular Focus on the Tanzimat Reforms, Faith Matters, 2011. 12. o. (1839-1876) http://faith-matters.org/images/stories/fm-publications/the-tanzimat-final-web.pdf
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
