Kiinduló tézisem szerint az Európai Uniót vissza kellene állítani az Európai Gazdasági Közösség mintájára, nézetem szerint azonban kissé kibővítve, Európai Gazdaságpolitikai Közösségnek elnevezve. Hogy miért, azt a későbbiek során igyekszem megindokolni. Visszatérve a miniszterelnökre, többször hangoztatott itt említett nézete, amire a magamét is építem, megalapozottnak tűnik a korábbi és a mai történések vetületében egyaránt.
Induljunk ki az előzményekből. A II. világháború következtében Európa infrastrukturálisan, gazdaságilag, kulturálisan és társadalompolitikailag egyaránt 1945 és 1947 között romokban hevert. A háborút nemcsak a vesztes országok, hanem azok a győztesnek kinyilvánított államok is megsínylették, amelyek a háború alatt Németország megszállás alatt voltak. A gyárakat, az áruházakat, a pénzintézeteket, valamint a közigazgatási és helyi önkormányzati intézményeket ért támadások miatt tevékenységük részben leállt, vagy dezorganizálódott, ami a nagy-, és kisipari termelést és áruforgalmazást, azaz a termelőtől a fogyasztóig folytatódó gazdasági és pénzügyi láncolatot is rendkívül zavarossá tette az áru-, főleg az élelmiszerhiány és az infláció miatt. A háború lezárását követő hónapokban nagy volt a munkanélküliség is, és ez is az előbbiekkel együtt átfogó szociális problémákat idézett elő. Mindez jobban sújtotta a szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai országokat, amelyeknek tilos volt felvenni az USA által nyújtott Marshall-segélyt. Az amerikai, az angol és a francia megszállási övezet alá, illetve érdekszférába került országok e segély felhasználásával indították el gazdasági és pénzügyi rendszerük, valamint infrastruktúrájuk helyreállítását. A Marshall-segélyre épült a Montánunió, azaz az Európai Acél- és Szénközösség, valamint az Euratom, mely két szervezet 1957-ben gyakorlatilag betagolódott az akkor megalakult Európai Gazdasági Közösségbe (EGK), részben pedig az Európai Közös Piacba.
Az EGK első tagállamai Belgium, Hollandia és Luxemburg, vagyis a Benelux Államok, Olaszország és Nyugat-Németország voltak. Később csatlakozott hozzájuk Spanyolország, Portugália, valamint Dánia, Írország és az Egyesült Királyság. Azok a nyugat-európai országok, amelyek nem váltak az EGK. tagjaivá, az Európai Közös Piac államai voltak, élén Svájccal, amelyhez még kapcsolódott Ausztria, és Norvégia, valamint Liechtenstein. Az Európai Gazdasági Közösséggel az Európai Közös Piac együttesen tette ki az Európai Gazdasági Térséget, amely a G. M. Keynes által kialakított szociális piacgazdaság és a jóléti társadalom (welfre society) elvei alapján működött. A jóléti piacgazdaság és állam (welfare state), illetőleg társadalom három pilléren nyugodott. Az első pillért a gazdasági versenyen alapuló áru- és tőkepiac, a másodikat a foglalkoztatási szféra, vagyis a munka világa, a harmadikat pedig a szociális háló jelentette. A versenyszféra gazdasági szereplői között a nagyvállalatok és vállalati láncok mellett - amelyek a nagybani termelői és áruforgalmazói, valamint fogyasztói igények kielégítésére szolgáltak - arányos nagyságrendben létezett és elégítette ki a közép- és kisvállalkozás a vele hasonló méretű fogyasztói igényeket. Az EGK és az Európai Közös Piac, vagyis az Európai Gazdasági Térség gazdaságpolitikája ügyelt arra, hogy a nagyvállalatok ne torzíthassák a gazdasági versenyt és erőfölényükkel ne nyomhassák el a kis- és középvállalkozói szférát, amelynek bekövetkezése esetén sérülnének a lakossági és egyéb fogyasztói igények kiszolgálása. Ez ellen megfelelő védelmet nyújtottak a fúziókontrollt realizáló, valamint a versenyt védő gazdasági közösségi irányelvi és azokat megfelelően implementáló előírások.[1]
Az így működött áru- és tőkepiaci verseny szereplői közül azokat, amelyek vagy akik nem bírták a versenyt, szociális hálóként felfogta a munka világa. Keynes ezért arra törekedett, hogy produktív munkakörök és állások a különböző vállalatoknál és intézményeknél olyan mértékben álljanak rendelkezésre, amelyek a munkát keresőket képzettségüknek és hivatásuknak megfelelően be tudják fogadni. E cél szolgálatába állt az aktív és passzív foglalkoztatáspolitika eredeti rendszere, amelynek aktív oldalán egy széles körű ingyenes állami munkaerő-közvetítés állt, amely passzív eszközként összekapcsolódott a legtöbb nyugat-európai országban kétszakaszos, egy-egy évre szóló csökkenő összegű munka-
- 22/23 -
nélküli-segéllyel, amit hatékony eszközként ingyenes képzési és átképzési rendszer is kiegészített.[2] Abból kifolyólag pedig, hogy a foglalkoztatáspolitikával a teljes foglalkoztatásra törekvő, itt leírt rendszer következtében a munkaerőpiacon nagy volt a kereslet és kicsi volt a kínálat, erős állami kontroll mellett kialakult a "munkaerő-kölcsönzés", pontosabban a munkaadói bérbeadás intézménye. Erre mindenekelőtt amiatt került sor, hogy ahol betegség, haláleset, nyugdíjba menetel, szülés vagy felmondás folytán munkahely-megürülés következik be, de a munkakör folyamatos ellátására szükség van munkaerő-kölcsönző, pontosabban munkaerőt bérbe adó cégtől átmeneti jelleggel kölcsönbe, pontosabban bérbe lehessen venni munkaerőt. Ez egyúttal annak idején arra is jó volt, ha valaki nem talált magának rendes munkahelyet, átmeneti egzisztenciához tudott jutni munkaerő-kölcsönzőnél.[3]
Azokat, akik átmenetileg vagy végképp kiestek a munka világából, azt lehet mondani, hogy automatikusan felfogta a szociális háló széles körű rendszere. Az állását elvesztő személy két-, esetleg háromszakaszos munkanélküli-segélyezés és saját hibáján kívüli képzés, átképzés ellenére eredménytelen álláskeresés után akkor is, ha egészséges és keresőképes, a helyi önkormányzattól szociális segélyben részesült. Ez vonatkozott Magyarországra is.[4] Ha pedig munkáját egészségügyi okból átmenetileg nem tudja végezni és emiatt keresőképtelen, kötelező egészségbiztosítása alapján a társadalombiztosítási pénztártól átlagkeresetének 75%-áig terjedő táppénzben, a betegellátó egészség-helyreállító intézménytől pedig orvosi, gyógykezelési ellátásban részesült és néhány kivétellel az uniós egészségbiztosítási politika ellenére részesül jelenleg is. Mind az egészség-, mind a nyugdíjbiztosítás eredetileg egy kötelező alap-, és egy szintén kötelező kiegészítő munkahelyi biztosításon nyugodott, ahol az utóbbi az üzemi, vagy a szakmai kiegészítő biztosítás, amit az uniós politika szintén profitorientálttá kívánna tenni.[5]
Az EGK-ban foglalkoztatottak túlnyomó többségét jelentő munkavállalókat a munkáltatók erőfölényéből adódó túlkapásaival szemben és egészségügyi, valamint munkaerejük megóvását a munkajogon belül egy sor munkaszociális és munkaegészségügyi irányelv védte, mint amilyen az önfoglalkoztatásról szóló 86/613. számú önfoglalkoztatási, és a munkaidőt, pihenőidőt, valamint az évi rendes szabadságot rendező 93/104. számú EGK irányelv volt. Az önfoglalkoztatási irányelvet, amely a kötetlenebb olyan munkavégzést, amelynél a vállalkozó, vagy a megbízott tevékenysége a munkavállalóéhoz hasonlít, lehetőséget adott arra, hogy vállalkozási-megbízási formája miatt a foglalkoztató mentesülhessen foglalkoztatottja kötelező társadalombiztosítási költségeinek részbeni viselése alól, de ellentételezésképpen a munkajognak a munkavállaló egzisztenciális és egészségvédelmi, valamint szociális jogait védő szabályait alkalmaznia kell. Eme alapvető egzisztenciális és egészségügyi, valamint szociális "minimálstandardokat" az Európai Gazdasági Térség valamennyi nyugat-európai állama alkalmazta és alkalmazza ma is, viszont az Európai Közösségbe 1990 után belépett új tagállamoknál a betelepülő multinacionális vállalatok nem szívesen, vagy visszaélésszerűen alkalmazták, mely utóbbi az új tagállamok szakirodalmában tiltakozást váltott ki,[6] és ezért az EK a 2010/41. számú irányelvével az önfoglalkoztatási irányelvet hatályon kívül helyezte. Minthogy az Európai Térség és az Európai Unió (EU) régi tagállamaiban hatályban maradhattak az önfoglalkoztatási előírások, jogszerűen továbbra is alkalmazzák, viszont az új tagállamok esetében kényszervállalkozásnak minősülve visszaélésszerűen olyként kijátszva, hogy a foglalkoztatottat valamelyik családtagja formális bevonásával a foglalkoztatott személy társas cégnek minősüljön, és mint közkereseti társasági tag a társaság nevében végezze a munkát.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
