Az Alkotmánybíróság 2002. szeptember 4-én alkotmánysértővé nyilvánította és megsemmisítette a Büntető Törvénykönyv 199. §-át a természet elleni fajtalanságról, illetve a 200. §-t, amely a természet elleni erőszakos fajtalanságot tartalmazta. A továbbiakban arra a kérdésre keressük a választ, hogy e határozat megoldotta-e, és ha igen, mennyiben a diszkrimináció problémáját a nemi erkölccsel kapcsolatos büntetőjogi szabályozásban, és hogy milyen irányú további lépések lennének megfontolandóak e kérdéssel kapcsolatosan.
A fenti rendelkezések megsemmisítésére azért került sor, mert önkényesen, ésszerű ok nélkül tettek megkülönböztetést különböző szexuális irányultságú személyek között, első látásra is szembetűnően a homoszexuális személyek rovására. Az Alkotmánybíróságot ekkorra már kilenc, az 1993-2000-es időszakban egymástól függetlenül előterjesztett indítvány1 késztette arra, hogy véleményt nyilvánítson a kérdésben.
Az indítványok sokaságánál azonban még erősebb ösztönző erőt jelentett a kérdéssel kapcsolatos nemzetközi álláspontok alakulása. Maga az Alkotmánybíróság sem tagadja ezt, sőt határozatában2 részletesen ismerteti az európai államok homoszexualitással kapcsolatos büntetőpolitikájának alakulását a 12. századtól egészen napjainkig, amikor is a homo, illetve heteroszexuális kapcsolatok eltérő szabályozása valamennyi uniós tagállamban megszűnt, utolsóként - a magyar határozatot azonban megelőzve - 2002. június 21-én -Ausztriában. Az Európai Unió egyes szerveinek rendelkezései sem hagynak kétséget az Unió egyértelmű álláspontja felől: kezdve az 1984-es parlamenti határozattal, az amszterdami szerződésnek a diszkriminációt többek között szexuális irányultság alapján is kifejezetten tiltó 13. cikkén keresztül az Európai Unió Alapjogi Kartájáig. Az 1998-as parlamenti határozat kifejezetten megerősítette, hogy a Parlament "nem adja hozzájárulását olyan állam tagfelvételéhez, amelynek jogalkotása vagy politikája sérti a homoszexuális személyek emberi jogait." Az idézett rész magából az Alkotmánybírósági határozatból származik, erős gyanút ébresztve afelől, hogy mi volt előbb: az Alkotmánybíróság gondosan kidolgozott, alkotmányjogi érvekkel alátámasztott álláspontja vagy maga a megsemmisítésről szóló döntés, amelyet azután olyan jogi érvekkel támasztottak alá, amelyek már 1993-ban, az első indítvány benyújtásának idején is megállhatták volna a helyüket.3
Az utóbbi álláspontot valószínűsíti az a tény, hogy az Alkotmánybíróság amellett, hogy hivatkozik az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára, nem él azzal az eszközzel, amit az indítványok és a Bíróság döntései szinte tálcán kínálnak: hogy a magánszférához való jog vonatkozásában vizsgálja a kérdéses büntetőjogi rendelkezések alkotmányellenességét.4 Az Alkotmány ugyan nem tartalmazza kifejezetten a magánszférához való jogot, azonban nem állt volna ellentétben az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatával, ha az általános személyiségi jogból, az emberi méltósághoz való jogból vezették volna le a magánszféra védelméhez való jogot. Ekkor szükségképpen az alapjogok korlátozásának vizsgálata során alkalmazandó szükségesség-arányosság teszt lett volna alkalmazható. Ennél enyhébb teszt ugyanis egyetlen alkotmányos rendelkezés esetében létezik csupán: az Alkotmány 70/A. §-ban megfogalmazott diszkrimináció-tilalom érvényesítése során, amennyiben a diszkriminatív korlátozás nem alapjogot sért, viszont összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltósághoz való joggal.5 Ilyen esetben az alacsonyabb védelmi szintet biztosító ésszerűségi tesztet kell alkalmazni, amely nem vizsgálja az adott korlátozás szükséges, illetve arányos voltát, csupán azt, hogy annak van-e ésszerű oka, azaz nem önkényes-e.
E cikk egyik következtetését megelőlegezve ide kívánkozik, hogy magánszférához való jog vizsgálata mellett az Alkotmánybíróság egy másik alapjog, illetve állami kötelezettség vonatkozásában is vizsgálhatta volna a kérdést. Hogy melyik ez az alapjog, és hogy milyen következményekkel járt volna a diszkrimináció-tilalom e jog fényében történő értelmezése, arról a későbbiek során lesz majd szó.
Az Alkotmánybíróság azonban az ésszerűségi tesztet alkalmazva nyilvánította alkotmányellenessé a Btk. 199. és 200. §-ait. Ebből is adódóan éri az a kritika, hogy érvrendszere nincs összhangban a Szivárványügyben hozott határozat indokolásával,6 illetve nem áll egységes elvi alapon, nem áll ki határozottan valamely értékrend mellett. Így aztán az a paradox helyzet állt elő, hogy 14-18 éves fiatalok minden további nélkül létesíthetnek beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot felnőttekkel, emellett kiállniuk azonban azáltal, hogy homoszexualitással kapcsolatos érdekvédelmi szervezetekhez csatlakoznak, nem szabad.7
Bár az Alkotmánybíróság jelen határozatában tartózkodott a morális, erkölcsi töltetű állásfoglalástól, a büntetőjog, különösképpen a nemi erkölcs elleni bűncselekmények némelyike kapcsán nehezen kerülhető ki a kérdés8, hogy a büntetőjognak feladata-e, illetve alkalmas-e arra, hogy az erkölcsöt, illetve a nemi erkölcsöt kikényszerítse. Az Alkotmánybíróság erre a kérdésre igen korán igenlő választ adott9, viszont később kifejtette, hogy amellett, hogy a büntetőjog a nemi erkölcs terén is meghúzza az áthághatatlan szélső határt, idővel a nemi erkölcs egyes részei kikerülnek a jogi szabályozás alól10. E kérdéskör kapcsán mindig is számos jogfilozófiai vita volt, van és lesz,11 és a mindenkori jogalkotó szervek számára elkerülhetetlen az e kérdésben történő állásfoglalás. E cikk azonban szükségszerűen a jelenkori szabályozás és annak koncepciója keretei között mozog, célja nem lehet más, mint az e keretek közti egyenlőség megvalósításához szükséges feltételek feltérképezése.
Mindazonáltal azt gondolom, hogy a jog, különösen a büntetőjog legfőbb funkciója nem más, mint az egyének lehető legteljesebb szabadságának biztosítása azáltal, hogy védelmet nyújt az állam és más egyének általi korlátozással szemben. A büntetőjog feladata a mást (egyént, csoportot vagy államot) bántó, károsító magatartások tiltása és szankcionálása - azaz a "más" védelme. E funkció egyben jelzi az erkölcsi beavatkozás határait is: azon erkölcsi szabályok igényelnek jogi szankcionálást, amelyek meg nem tartása esetén más személyt konkrét, közvetlen sérelem ér például személyében, vagyonában, becsületében. Amennyiben viszont egy erkölcsi norma tiszteletben nem tartása csak járulékosan, passzívan és szubjektíven, tehát nem tárgyiasult formában sért valamely személyt, büntetőjogi szankcionálásnak helye nem lehetne.
A fenti kritériumok viszont nem zárják ki, hogy a sértett személy vonatkozásában - alapvető funkcióját betöltendő - a jog differenciáljon. Személyek bizonyos körét, például életkor szerint, jól körülhatárolt, megalapozott indokok alapján védendőnek nyilváníthatja olyan cselekvésekkel szemben is, amelyekkel szemben mások nem védendők. Azaz, alapos okkal megtilthat bizonyos személyekkel szemben olyan magatartásokat is, amelyek egyébként megengedettek, illetve az egyéni erkölcsi mérlegelés körébe tartoznak. Ilyen differenciáló körülmény lehet a gyermekkor - a gyermekek fokozott védelmére az Alkotmány és számos nemzetközi dokumentum is kötelezettséget teremt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
