A vízi erőforrásokhoz, illetve tágabban értelmezve a vízhez való - egyre szűkösebb - hozzáférés kérdése rendkívül összetett és szerteágazó, ezek eltérő mértékben ugyan, de kapcsolódnak napjaink legégetőbb, globális kihívásaihoz legyen szó az éghajlatváltozásról, a Föld lakosságának megállíthatatlan növekedéséről vagy akár a fejlődő országok előtt álló problémákról. Afrika, a Közel-Kelet és Ázsia egyes területein egyre égetőbb kérdés és egyre nagyobb kihívás a megfelelő mennyiségű és minőségű ívóvíz biztosítása, a helyzetet súlyosbítja, hogy ezekben az államokban a népesség növekedése - szemben pl. Európával - folyamatos, a meglévő kapacitások pedig gyakorlatilag képtelenek kielégíteni az igényeket. Ezeknek az államoknak a többsége olyan területen található, ahol a belpolitikai krízisek, illetve a fegyveres összeütközések mindennaposak. Ezek a körülmények gyakran párosulnak a gyenge gazdasági potenciállal, elmaradottsággal, ami értelemszerűen gátolja a korszerű és gyakran igen költséges vízgazdálkodási technológiák és módszerek alkalmazását. A drámai mértékű népesség növekedés legközvetlenebb következménye a vízhez való korlátozott hozzáférés, a lakosság növekedésével együtt értelemszerűen emelkedik az ivóvíz iránti igény, ezt fokozza a lakosság elvándorlása a megélhetést egyre kevésbé biztosító rurális területekről a nagyvárosok felé. "A világ ma évente több mint 80 millió emberrel gyarapodik, és 2040-re várhatóan már 9 milliárdan élünk a Földön. [...] A következő négy évtizedben is Ázsia, Afrika, Dél-Amerika és a Karibi térség országaiban nő a világ népessége, e fejlődő államok adják 2050-ig a népességnövekedés 97%-át."[1]Az urbanizációval és a városokba zsúfolódó tömegekkel a lakossági célú vízfelhasználás jelentősen megnőtt. A növekvő lakosság velejárója, hogy egyre szélesebb tömegek foglalkoztatását kell megoldani, illetve biztosítani kell az alapvető létszükségleteinek a kielégítését is, az ipari termelés fokozása következtében az ipari jellegű vízfelhasználás is emelkedik, a problémákat fokozza, hogy a modern és környezetkímélő technológiák alkalmazása a költségvonzatuk és a hiányzó technológiai transzferek hiányában nem mindenhol realitás, ezt súlyosbítja a fenntarthatóság irányába elkötelezett szemlélet hiánya is. A megnövekedett lakosság ellátása nemcsak az iparral, hanem a mezőgazdasági termeléssel is szoros összefüggésben áll, mivel meg kell oldani a lakosság megfelelő élelmezését. Ennek megfelelően a mezőgazdaságban a termelőkapacitásokat folyamatosan bővíteni kell. A szárazabb, illetve fokozatosan kiszáradó, aszályos területeken eredményes növénytermesztés csak az öntözés biztosításával valósítható meg, de ugyanez érvényes az állattenyésztésre is. A problémát fokozza, hogy a hivatkozott térségek államainak többsége gazdaságilag kevésbé fejlett, ennek következtében a vízgazdálkodás módszerei kezdetlegesek és gyakran teljességgel hiányzik a környezettudatosság. A gazdasági helyzet következtében az innováció szintje is alacsony, ennek köszönhetően a korszerű vízgazdálkodási technikák alkalmazására korlátozott a lehetőség és az igény, ezek a tényezők pedig együtt járnak a csekély hatékonyságú és pazarló vízfelhasználással. A vízhez való egyre inkább korlátozódó hozzáférés felerősíti az amúgy is meglévő társadalmi feszültségeket: a foglalkoztatottsággal és munkahelyek hiányával összefüggő rendkívül alacsony jövedelmi viszonyok, a gazdaság stagnálása, az ipari és mezőgazdasági kapacitások gyakran a lakosság saját igényeit sem képesek kielégíteni, a politikai vezetőkkel és a társadalmi elittel szembeni elégedetlenség, valamint a demokrácia és a demokratikus hagyományok hiánya. A kiterjedt állami korrupció szintén gátja a javak igazságosabb újraelosztásának. A vallási és számos helyen ennél is megosztóbb etnikai feszültségek miatt a belpolitikai helyzet ingatag és a központi kormányzat nem képes az állam egyész területét az irányítása alatt tartani és a törvényeknek érvényt szerezni. A fentiek következtében a lakosság egy része fogékony a szélsőséges ideológiákra és szélsőséges vallási magyarázatokra. Nem véletlen, hogy
- 275/276 -
az érintett afrikai és közel- keleti térségekben számos vallási vagy etnikai alapon szerveződő milícia és terrorista csoport jött létre.[2] Eddig az államközi konfliktusokban - néhány ritkább kivételtő eltekintve - a vízzel kapcsolatos kérdések nem tekinthetőek kiemelkedő jeltőségűnek. Európa nagy részén természetes az, hogy a vízcsap kinyitása után annyi vízhez jutunk, amennyire szükségünk van, de számos országban a megfelelő minőségű és mennyiségű víz igazi kincsnek számít, amiért napi több órát megéri gyalogolni vagy sorban állni. Lassan elcsépelt közhelynek számít, hogy a víz az ember számára létszükséglet[3] pedig nagyon nem mindegy, hogy az emberek a saját és családjuk vízszükségletét milyen nehézségek árán tudják kielégíteni. Emellett az sem mellékes, hogy a hozzáférhető víznek milyen a minősége, továbbá nem szabad megfeledkezni a vízhez való hozzáféréssel összefüggésben a szennyvízelvezetésről sem, ami közvetlenül kapcsolódik a közegészségügyi és járványügyi kérdésekhez. A növekvő népesség, a könnyű és nehézipar energia, valamint a mezőgazdaság igényének kielégítése a végsőkig kihasználja a rendelkezésre álló ökoszisztémát, számos állam nagyszabású nemzeti presztízsberuházásokkal tovább fokozta ezt pl. duzzasztógátak és vízerőművek építése, amik drámai hatással vannak a nemzeti és nemzetközi vízi erőforrásokra.
A fent vázolt civilizációs kihívások mellett és részben azok következményeként szembe kell nézni az éghajlatváltozással is, aminek az egyik legjelentősebb hatása éppen a felszíni vizek vízhozamának, valamint a csapadék mennyiségének csökkenése. Ennek következtében egyre kiterjedtebbek az elsivatagosodó területek, illetve egyre kiszámíthatatlanabb az időjárás. A globális átlaghőmérséklet emelkedésének következménye a sarki jégsapkák egyre gyorsuló ütemű olvadása, amivel a tengerek és óceánok vízszintje emelkedik meg, továbbá felborulhatnak az időjárást befolyásoló globális óceáni áramlatok is. Az éghajlatváltozással és annak hatásaival kapcsolatban a nemzetközi közvélemény és a Föld államainak vezetői is megosztottak, az éghajlatváltozás káros következményeinek csökkentése érdekében szükséges tennivalókról nem is szólva. Egyes államok vezetői magának az éghajlatváltozásnak a tényét is igyekeznek megkérdőjelezni, hatását és következményeit elbagatellizálni. Donald J. Trump az Egyesült államok elnöke tweetjében kijelentette, hogy: "Ez az egész klímaváltozás nem is álhír, hanem áltudomány. Nincs is klímaváltozás [...]"[4] A klímaváltozást következetesen tagadók véleményével szemben az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (The Intergovernmetal Panel on Climate Change) a globális felmelegedés hatásairól szóló jelentése[5] értékelte a legalaposabban a klímaváltozás okait, hatásait, valamint ajánlásokat fogalmazott meg a klímaváltozás következményeinek mérséklésére. "A 728 oldalas tanulmány átfogóan mutatja be időjárás, klíma, gazdaság, az emberi egészség és az ökoszisztémák összefüggéseit. Egyik legfontosabb megállapítása az, hogy nagyjából egy évtizede maradt a világnak arra, hogy megakadályozza, a bolygó végérvényesen a szélsőséges felmelegedés útjára lépjen az emberi tevékenység következtében."[6]
A vízgazdálkodással kapcsolatban találkozhatunk pozitív példákkal is, számos olyan állam található a klímaváltozás kedvezőtlen következményeivel érintett régiókban, ahol a megfelelő szemlélet találkozik a politikai akarattal, valamint a gazdasági teljesítőképességgel és ezt a kombinációt pedig érdemi, gyakorlati tettek is követik. A klímaváltozás hatásaival Izrael állam már régóta tisztában van és komolyan is veszi a térségben - a jelenlegi prognózisok szerint - a klímaváltozással elkerülhetetlenül együtt járó vízhiány veszélyeit, ezért jelentős erőfeszítéseket tesz azért, hogy igényeit a jövőben is biztosítani tudja. A technológiai innovációra fokozott mértékben van szükség, mivel a lakosság szempontjából nélkülözhetetlen édesvízi tartalékok - a Kinneret-tó vízszintje és a felszín alatti vízkészletek is - folyamatosan apadnak. Izrael a lakosság vízfogyasztásának már jelentős részét képes fedezni a tengervíz sótalanításával és a keletkezet szennyvíz megtisztításának köszönhetően azt is újrahasznosítják. "Izrael helyzete azonban még így is viszonylag jónak tekinthető a kiszáradással küzdő térségben a szomszédos országokhoz képest, mert előzetesen felkészültek az ínséges időkre tengervíz-sótalanítók és - a lakossági fogyasztás közel 80 százalékát ipari-mezőgazdasági felhasználásra vissza-
- 276/277 -
forgató - víztisztító telepek építésével."[7] Izraelhez hasonlóan a térség gazdagabb államai szintén megengedhetik maguknak a szükséges vízigényt biztosító technológiák kifejlesztését vagy komplex rendszerek megvásárlását, de az afrikai és közel-keleti szegényebb országok önerőből képtelenek ezt finanszírozni. A szárazsággal és aszállyal érintett területek és a népességszámnak - az átgondolt családtervezési szempontok hiánya miatti - drasztikus növekedése a gazdaságilag fejletlen államokban veszélyes egyveleget alkot. Bizonyos államok területén a rendelkezésre álló ökoszféra már képtelen fenntartani a jelenlegi lakosságszámot. A rendelkezésre álló és egyre fogyatkozó természeti erőforrásokhoz, mint pl. a vízhez való hozzáférés korlátok közé szorulása következtében a belpolitikai és az államközi konfliktusok száma vélhetően emelkedni fog, ahogy a már meglévő konfliktusoknak az intenzitása is. A vízügyi konfliktusok ("water conflicts" vagy ritkábban "water war") azoknak a tipikusan államközi konfliktusoknak a gyűjtőfogalma, amit a felek a vízi erőforrások birtoklásáért, használatáért folytattak. A nemzetközi jog eddig is figyelemmel volt a víznek mint korlátozott erőforrásnak a stratégiai értékére, aminek szerepe várhatóan a közeljövőben egyre inkább növekedni fog. A politikai elit a hatalma megőrzése érdekében a történelem során gyakran folyamodott a belpolitikai feszültségek levezetése érdekében a többség indulatait külső ellenségek vagy akár vallási, etnikai alapon saját állampolgárai ellen fordítani.[8] A lokális konfliktusok számának gyarapodása és egyre inkább ellhetetlenülő megélhetési feltételek következtében a helyi lakosság egy része el fogja hagyni hazáját egy gondtalanabb és jobb élet reményében, ahogy azt a közelmúlt Európát is elérő menekült/migrációs hullámai során láthattuk.
A fentiekből is látszik, hogy a globális kihívások - aminek pl. a tiszta vízhez való jog biztosítása és érvényesülése is részét képezi - szorosan összefüggenek egymással, magukban nehezen értelmezhetőek, sőt csak önmagukban gyakran nem is oldhatók meg a legnagyobb jó-szándék mellett sem. Felmerül a kérdés, hogy a fejlett országok mit tehetnek vagy egyáltalán kell-e tenniük bármit is a fejlődő országok problémáinak kezelése érdekében. A nyugati "demokratikus" országok beavatkozásai, segítsége - és itt nem a katasztrofális eredményt produkáló, az Egyesült Államok által referált demokráciaexportra kell gondolni - a fejlődő országok gyakran korrupciótól átitatott működése miatt kevés látható eredményt hozott. A politikai vezetőktől - és nem csak a bevándorlásellenesektől - egyre gyakrabban hallani, hogy a segítséget helybe kell vinni és nem a problémát importálni. "[...] ha a jövőben ezt úgy akarjuk csinálni, hogy a menekülteknek a hazájuk közelében legyen biztosított a fennmaradásuk, akkor ott, helyben kell segítenünk, ez a 2015-ös helyzet tanulsága."[9] A fejlődő országok számára biztosított programok és támogatások csak cseppben a tengert jelentik és nem szolgáltak átfogó megoldással, mert a problémáknak csak egy szűk területére fókuszálnak. A fejlődő országok előtt álló problémák előbb vagy utóbb számos formában átgyűrűznek a fejlett országokra is, ezért sokkal hatékonyabb, célirányos és komplex formában nyújtott segítségre van szükség. A segítség nemcsak pénzügyi támogatást jelent, ami a csekély hatásfokú vagy gyakran nem is működő ellenőrzés következtében nem jut el a megfelelő helyekre, hanem pl. a korszerű vízgazdálkodást, illetve szennyvízkezelést biztosító technológiai transzfert, a politikai- és gazdasági viszonyok stabilizálását, valamint a közbiztonság megteremtését. Az illúzió, hogy a különféle kontinenseken elhelyezkedő, eltérő adottságú és helyzetű államok sokaságának a problémájára egységes megoldást lehet találni, a politikának és a jognak is figyelembe kell vennie ezeket a sajátosságokat. A hangzatos politikai nyilatkozatokon túl meg kell határozni a konkrét "testreszabott" segítség formáját is, továbbá meg kell teremteni ennek a jogi kereteit is. Minden segítségnek elsődlegesen arra kell fókuszálnia, hogy a lakosság létfenntartásához alapszinten nélkülözhetetlen feltételek biztosítva legyenek, ezek közül a pedig talán legfontosabb a lakosság ivóvízzel való ellátása.
A fejlődő országokat érintő, komplex és egymással bonyolult összefüggésben álló megoldandó feladatok közül a prioritáslista előkelő helyén szerepelnek a vízzel kapcsolatos ügyek, ezzel előtérbe kerülhet a nemzetközi vízjog, illetve a már meglévő nemzetközi vízjogi szabályok alkalmazhatóságának kérdései
- 277/278 -
és a szabályozás továbbfejlesztésének lehetséges irányai. A közelmúlt nemzetközi vízjogot érintő fejleményei csak óvatos optimizmusra adnak okot. Tekintettel arra, hogy korlátozottan hozzáférhető, sőt egyre nehezebben hozzáférhető erőforrásról beszélünk ezért gyakori, hogy a vízzel kapcsolatos jogi kérdések a kellő politikai akarat hiányában kimerülnek a szépen csengő szándéknyilatkozatokban, amit egyre kevésbé követnek gyakorlati tettek, és egyre elérhetetlenebb egy mindenki számára "win-win" jellegű szabályozás kialakítása. A vízhez való korlátozott hozzáférés következtében a vízbázisok és vízgyűjtő területek és folyószakaszok ellenőrzése és kiaknázása egyre nagyobb prioritást jelent az államok számára. A nemzetközi jogban a megosztott vízi erőforrások használata szabályozásának már komoly előzményei vannak, szintén jelentős a hatályban lévő, a nemzetközi folyók és tavak nem hajózási célú használatát rendező szerződések száma. A nemzetközi vízfolyások, hasonlóan a nemzeti folyókhoz egyfelöl vízi útnak minősülnek, másfelöl a nem hajózási célú hasznosítás tekintetében erőforrásnak tekinthetőek, harmadrészt pedig a lakosság létfenntartásához szükséges alapvető tényezőnek. A víz utóbbi aspektusát a vízhez való jognak mint emberi jognak a meghatározása jelenti. A vízre sokan még mindig végtelenül rendelkezésre álló, kimeríthetetlen és emberi beavatkozástól függetlenül megújuló erőforrásra tekintenek, ennek a szemléletnek a látványos cáfolatát jelenti az Aral- tó sorsa.[10] A nemzetközi vízjog éppen a fent bemutatott összefüggések kapcsán dinamikus fejlődésnek és változásnak nézhet elébe. Az emberi jogokhoz és a környezetvédelmi joghoz való szövevényes kapcsolata miatt a joganyag áttekinthetősége és kötelező erejű normáinak megállapítása azonban egyre inkább nehézségekbe ütközik. Dr. ifj. Vécsey Tamásnak a hazai vízjogra vonatkozó joganyaggal kapcsolatos több mint százéves megállapítása a mai napig is helytálló és érvényes (nemcsak) a nemzetközi vízjogra vonatkoztatva is. "Törvényeink gyakori módosítása, új törvények, rendeletek életbelépte folytán a vízjog anyaga oly hullámzásnak tétetett ki s terjedelmet öltött, hogy az érvényben lévő jogalap meghatározása nehézséggel jár."[11] A nemzetközi vízjog számos más jogággal osztozik bizonyos speciális kérdések szabályozásában, például a környezetvédelmi joggal, az emberi jogokkal vagy a vízügyi konfliktusok esetében a fegyveres összeütközések jogával. A nemzetközi jog változása és fejlődése az utóbbi időben felgyorsult és a szabályozás tárgya egyre szerteágazóbbá vált. Egyes, a vízjogot érintő szabályozások pedig olyan mértékben integrálódtak az adott jogág, pl. a környezetvédelmi jog szabályrendszerébe, hogy szétválasztásuk vagy megkülönböztetésük komoly nehézségekbe ütközik.
A víz és a vízhez való hozzáférés az emberi történelem egyik jelentős alakító tényezőjének számít, mivel városok, városállamok vagy akár egész civilizációk sorsa kapcsolódott az éltető vízhez, ezért a jog, még a legkezdetlegesebb formájában is, igyekezet a vízzel kapcsolatos kérdéseket szabályozni az adott történelmi kornak megfelelő színvonalon. "[...] a nemzetközi vízügyi megállapodások története ie. 2500-ig nyomon követhető, amikor két sumér városállam Lagash és Umma létrehozta a köztük fennálló, a Tigris folyóval kapcsolatos vízügyi vitát lezáró megállapodást, [...]"[12] A vízhez való hozzáférés kérdése kapcsán felmerült a víznek a jogi természete is, a későbbi megközelítések alapját a római jog jelentette. A kérdés azonban már az ókorban sem volt teljesen egyértelmű és ennek megfelelően többféle megközelítés is érvényben volt. "Az mindenesetre megállapítható, hogy a vizek kapcsán érdekes kihívásokkal találkozhatunk a vizek dologként történő meghatározásában. A helyzet eldöntése nagyban függött attól, hogy milyen típusú vízről volt szó, illetve, hogy magáról a vízről, a partjáról (mint ingatlanról) vagy a medréről kellett-e határozni."[13] A víz (felszíni vizek) tulajdonjogára, illetve a felette való rendelkezés jogára ilyen előzmények után érthető módon többféle magyarázat született a későbbi korokban is. A vízhez való hozzáférés kívánatossága és köz céljainak való alárendeltségének hangsúlyozása egyenes arányban jelent meg
- 278/279 -
azzal, ahogy a vízhez való hozzáférés csökkent. "A víz ne legyen tehát magánvagyon, de ne is legyen államvagyon, amelyet a kormány pénzért egyeseknek eladhat. Az állam joga csakis az engedélyezésre és felügyeletre vonatkozzék, miközben a fő szempontot mindenkor a közjólét emelése képezze."[14] A nemzetállamok korának az önös nemzeti érdekeket előtérbe helyező gondolkodása és a korszak politikájának lenyomata a mai napig megjelenik a nemzetközi vízjogban, mivel annak egyik központi elemét jelenti a szuverenitással és annak korlátozhatatlanságával vagy sérthetetlenségével kapcsolatos kérdések. Számos jogterületen jelentős jogfejlődésnek lehetünk tanúi a XXI. század elején, azonban a nemzetközi jog mindig is ki volt téve a nagyhatalmak politikai érdekeinek, illetve érdekellentéteinek. A vízhez való hozzáférés a Föld bizonyos területein a nagyhatalmi és regionális hatalmak közti ellentétek további összeütközési pontját jelentheti, annak függvényében, hogy a víz mint erőforrás és mint az emberi élethez nélkülözhetetlen alapszükséglet bőséggel avagy egyre korlátozottabban áll rendelkezésre. A vízjog tárgyának meghatározása esetén is találkozhatunk különféle megközelítésekkel, a nemzetközi vízrendszert egységként szabályozó és kiterjesztő jellegű értelmezéssel a hatályos joganyagban meglehetősen kevés példát találhatunk. Ezzel szemben a nemzetközi vízjog hatályos - nem is beszélve a már hatályát vesztett megállapodásokról - joganyagának jelentős része a nemzetközi folyókkal (tavakkal) kapcsolatos nem hajózási célú hasznosítás kérdéseket szabályozza. Pedig a felszíni vizek - pl. a folyók vízhozama - jelentős kölcsönhatásban állnak a több államot érintő, regionális folyamatokkal, emiatt lenne létjogosultsága a nemzetközi vízrendszerek szintjére is kiterjedő szabályozásnak. "A főfolyó és mellékfolyói, valamint a velük fizikai kapcsolatbaban álló föld alatti vizek hidrológiai egységet alkotnak és ha a vízrendszer vagy vízgyűjtő medence több ország területére terjed ki akkor a vízhasznosítással, árvizekkel és más károkkal kiváltott határokon átjutó hatások földrajzi térségét alkotja. Ilyen értelemben a Földön több mint 200 nemzetközi vízrendszer vagy vízgyűjtő medence létezik (international drainage basin - international catchment area)."[15]
A nemzetállamok korában a prioritást a nemzetközi vizek (nemzetközi folyók és tavak, valamint a tengerek, tengerszorosok) szabad hajózhatósága jelentette, tekintettel a kereskedelemi forgalom jelentőségének növekedésére. A hajózás szabadságát biztosító elvek[16] általánossá válását és az elvek tiszteletben tartásának a biztosítékát tipikusan az jelentette, hogy a hajózás szabadságának fenntartásához hosszabb távon mindenkinek egyforma érdeke fűződött. A vizek nem hajózási célú hasznosítására vonatkozó joganyag - összefüggésben a kor technológiai korlátaival és a hasznosítás korlátozott lehetőségeivel - még rendkívül kiforratlan volt, nemzetközi jogi relevanciája pedig teljességgel marginális volt. Sőt elmondható, hogy inkább egyes államközi szerződések (tipikusan a békeszerződések) egyes pontjai szabályozták a határvizek kérdését és ezzel együtt a nem hajózási célú hasznosítás kérdéseit. A technológiai fejlődéssel bővültek a vizek nem hajózási célú, túlnyomórészt ipari és mezőgazdasági célú felhasználásának lehetőségei, ezzel drámai módon megnövekedett a vízfelhasználás, ezt a folyamatot a gyorsuló urbanizáció (közművesítés) és a lakosságszám növekedése is felgyorsította. A fokozódó vízfelhasználás és vízigény következtében egyre lényegesebbé vált, hogy a parti államok az államközi konfliktusok elkerülése érdekében szerződéses úton elrendezzék egymás közt a megosztott vízi erőforrások felhasználásának vitás kérdéseit. Ekkor a vízjogot alapvetően az adott nemzetállamok törvényhozása által elfogadott, olykor kódex jellegű rendkívül részletes vízjogi törvényei, olyanok mint pl. a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvényczikk jelentették. Emellett fokozatosan jelentek meg az egyre inkább aprólékosabbá váló, kiegészítő jegyzőkönyvekkel bővülő tárgyú határvízegyezmények. Az iparosodás és az urbanizáció káros következményeire történő reagálásként a nemzetközi vízjogi tárgyú szerződésekben megjelentek a szennyezéssel szembeni kezdetleges szabályok is. Az ipari szennyezésnél ekkor még jelentősebb fenyegetést jelentettek a nagyobb hóolvadásokat és esőzéseket kísérő árvizek. A nemzetközi folyók és folyamok vízmedre ekkor még alig volt szabályozva, ezért az árvizek jelentős károkat okoztak, a nemzetközi folyók esetében a szomszédos parti államok esetében kézenfekvő volt,
- 279/280 -
hogy az árvizek elleni védekezés összehangolása is megjelenjen a szerződésekben. "A XIX sz. végén a nemzetközi vízügyi kapcsolatok és nemzetközi jogi szabályozásuk területén jelentős fejlődés következett be. Mind az ipar vízfelhasználása, mind pedig a lakosság vízfogyasztása az urbanizáció és a demográfiai robbanás következtében soha nem tapasztalt mértékben megnövekedett, melyet a rendelkezésre álló édesvízkészlet az egyenlőtlen földrajzi megoszlás miatt nem képes mindenütt fedezni."[17]
A nemzetállamok aranykora azonban együtt járt a nemzeti önzéssel és felsőbbrendűség tudattal is, a vízjog terén ennek iskolapéldáját jelentette az ún. Harmon doktrína.[18] Az abszolút területi szuverenitás elve alapján a területi állam vízhasznosítását, hacsak azt önszántából saját maga szerződésben nem teszi meg, nem lehet korlátozni. A nemzetközi jog fejlődésével az állami szuverenitás elvét központi elemként értelmezve megjelent az abszolút területi szuverenitás jogának ellentétpárja is, ami az államok egyenjogúsága alapján az abszolút területi integritás elvét mondta ki. Ennek alapján a nemzetközi folyó és annak vize is az államterület részét képezi, aminek az integritását az államterülettel együtt tiszteletben kell tartani. A két jogi álláspont láthatóan a nemzetközi folyók esetében a folyásirány szerinti feljebb vagy lejjebb fekvő államok érdekeinek szélsőséges artikulációját jelentette. Azonban a nemzetközi vízjog szempontjából lényeges jogelveknek számítanak, mivel rávilágítanak mindkét elv szélsőséges egyoldalúságára. Ezeknek az elveknek a tarthatatlansága a nemzetközi jog fejlődésével nyilvánvalóvá vált, mivel a szomszédos parti államok egymásra utaltsága számos más, a vízügyi kérdéseken túlmutató tényezőből tevődik össze. A J. Harmon által megfogalmazott jogi érvek a vízügyi viták esetében azonban csak lassan koptak ki a nemzetközi joggyakorlatból, pl. a Kansas vs. Colorado ügyben Colorado Állam az Arkansas folyó vízhozama feletti teljes ellenőrzés jogát az abszolút területi szuverenitás elvével támasztotta alá. A nemzetközi vízjogi szabályozás területén tanúi lehetünk a technológiai fejlődés eredményeivel kapcsolatban megjelenő szabályozási igényeknek és a "fejlődés" káros következményeire reagálni igyekvő, azokat megelőzni szándékozó törekvéseknek. A vízjogi szabályozás esetében azonban az is látható, hogy a jogi szabályozás céljai, indokai az idők folyamán keveset változtak. A vízjogról szóló 1885. évi XXIII. tc. kiegészítéséről és módosításáról szóló 1913. évi XVIII. tc. indokolását áttekintve a benne megjelölt célok és indokok bármelyik, a vízzel kapcsolatos XXI. századi nemzetközi konferencián megállnák a helyüket. "A közegészségügyi állapotok javítása szempontjából első rangú fontosságú, hogy az ivóvíz kielégítőbb védelmet nyerjen, mint amennyit azt eddig biztosítani lehetett. [...] közgazdaságunk fejlesztése pedig sürgetően követeli, hogy a vízben rejlő természeti erőket lehető kiterjedten és a legcélszerűbb módon a termelés szolgálatába vonjuk. Amióta villamos árammal nagy távolságokra munkaerőt vagyunk képesek átvinni, azóta a vízerők kihasználása egyes államokban óriási arányban haladt előre. Hazai viszonyaink között a vízerők értékesítése kétszeresen nagy fontosságú: egyrészt mert hivatva lennének pótolni kőszénben való bizonyos mérvű fogyatkozásunkat, másrészt közgazdaságunk és elsősorban iparunk nagy arányú fejlődését az olcsó vízerőkre alapíthatnók."[19] A szabályozás speciális tárgya és a megosztott vízi erőforrások egyedisége következtében a jogterület szabályozására még mindig a jóval korábban megkötött túlnyomórészt bilaterális szerződések jelentik a jogalapot.[20] A határvizekről szóló nemzetközi szerződések nemcsak az egyes államok határait rendezték a természetes vízfolyások, nemzetközi tavak esetében, hanem a határvizeknek a nem hajózási célú használatát is.
A nemzetközi folyók és tavak a nemzeti szuverenitás védelme alatt állnak, viszont maga a vízhozam, a felszín alatti vízkészletek, illetve a vízgyűjtő területek megítélése már nem ennyire egyértelmű. Mivel az abszolút területi szuverenitás elvének érvényesítése a vízügyi természetű konfliktusok és ezzel együtt az államközi konfliktusok gyarapodásához vezetett volna, ezért előtérbe került a békés rendezés igénye. A szuverenitás gyakorlása az adott állam területén átfolyó vizekre kiterjesztve nem lehet kizárólagos és a folyásirány alapján lejjebb elhelyezkedő államok érdekeire is tekintettel kell lenni. Ennek tipikus esete volt a Rio Grande ügye vagy akár az 1959. évi Nílus megállapodás hiányoságai. A teljes és kizárólagos birtok-
- 280/281 -
bavétel rövid távon szinte elképzelhetetlen, de már a részleges kisajátítás (pl. vízhozam öntözéses felhasználása, víztározók feltöltése, stb.) vagy akár egy ipari méretű szennyezés is beláthatatlan és nehezen visszafordítható következményekkel járhat, amik jócskán túlmutatnak a szuverenitás kérdésén. Ezeknek a hatásoknak a kapcsán sokkal tágabb összefüggéseket kell vizsgálni ilyen pl. az ökoszisztémára gyakorolt hatás. "A Föld 261 nemzetközi vízrendszerén (Danube Watch, 2013, 14.), azaz két vagy több parti állam között megosztott vízi erőforrások eseteiben az együttműködés kereteit és feltételeit, ezen országok jogait és kötelezettségeit, közös intézmények létesítését, a viták rendezésének módjait a nemzetközi jog speciális területe: a nemzetközi vízjog határozza meg."[21] A nemzetközi folyóvizek (és nemzetközi tavak) nem hajózási célú hasznosításának körét érdemes tágan értelmezni, mivel a lakossági célú vízfelszanálás mellett, ide tartozik a mezőgazdaság vízfelhasználása mind az állattenyésztés, mind az öntözéses földművelés, illetve az ipar vízfogyasztása is, emellett az élet és vagyonbiztonság szempontjából nélkülözhetetlen árvíz elleni védekezés, sőt a szennyezés elleni védekezés is. A vízügyi tárgyú szerződések az érintett nemzetközi folyószakasz egyedi jellemzőit figyelembe véve a fenti, szabályozandó témákat ölelik fel. A parti államok egymásra utaltságából és a felszíni vizek (folyók és tavak) kiemelt fontosságából következően az érintett államok saját érdekeik biztosítására, mások érdekeinek elismerésére és figyelembevételére mindig is igyekeztek megállapodásokat kötni. A megállapodások elsődleges célja a vízrendszerek használatának szabályozása és a hozzáférés biztosítása, a kettő- vagy ritkábban többoldalú megállapodásokkal a vízhasználattal összefüggő potenciális konfliktusforrásokat lehetett kezelni. A technológiai fejlődéssel és az államközi kapcsolatokban meghatározóvá vált nemzetközi jognak köszönhetően ezeknek a vízügyi megállapodásoknak a tárgya fokozatosan kibővült. A kifinomultabb használati szabályokat és a károkat mérséklő kölcsönös árvízvédelmi rendelkezéseket kiegészítették a környezetvédelmi megfontolásokat is előtérbe helyező szabályozások.
A vízjogi kérdéseket túlnyomórészt a szomszédos parti államok közti bilaterális szerződések szabályozzák. A bilaterális szerződések ideális megoldást jelenthetnek, ha a nemzetközi folyó területe csak két állam területét érinti, a Föld vízrendszerei esetében azonban gyakran nem ez a jellemző. A három vagy többoldalú szerződések meglehetősen ritkának számítanak, pedig a több állam területét érintő nemzetközi folyókat érintő megállapodások esetében az adott folyó vízkészletének megosztására ez jelenthetné az ideális megoldást[22] a bilaterális szerződések egyoldalúságával szemben.[23] A több állam területét érintő vízrendszerek esetében találkozhatunk olyan köztes jogi megoldásokkal, mit pl. Latin-Amerikában az 1969. évi La Plata-medence-szerződés. Ez a parti államok részéről elfogadott keretmegállapodás elismeri a részes államok egyenjogúságát, ami a vízhasznosítás jogára is kiterjed, a keretmegállapodásban nem szabályozott kérdéseket a keretmegállapodás felhatalmazása alapján a szomszédos államok bilaterális és multilaterális szerződésekben rendezték egymás közt. Európában az Európai Unió és a tagállamok vízügyi politikájának kereteit a 2000/60/EK irányelv jelölte ki, ebben a környezetvédelmi célkitűzések már fajsúlyosan jelentek meg a fenntarthatóság követelménye köré szervezve. Az irányelv főbb célterületei az elegendő ivóvíz- és a gazdaság igényeinek biztosítása; a vízi környezet védelme, valamint az árvizek és a szárazság káros hatásainak csökkentése, megelőzése, sokan meggyőződéssel vallják az irányelv alapján az EU vízjogi rezsimjének a primátusát. A vízügyi tárgyú viták és nézeteltérések - elismerve fontosságukat - nem azonosak az államközi kapcsolatokkal és nem is tölthetik ki az államközi kapcsolatok egészét, azoknak csak egy aspektusát jelentik, ami értelemszerűen jelentősen befolyásolhatja az államok közti kapcsolatok minőségét. Az államok közt hatályban lévő, többségében bilaterális vízügyi megállapodások esetében - elsődlegesen az azonos szabályozási tárgyból következően -
- 281/282 -
részleges uniformalizálódásukat tapasztalhatjuk a módosítások és kiegészítő jegyzőkönyvek eredményeként. A vízügyi megállapodások az egységesülés irányába mutató tendenciák dacára mindig is egyediek lesznek. Ennek okát a felszíni vizek, egyedi sajátosságaiban - vízhozam mennyisége és ciklikussága, a topográfia vagy érintett parti államok száma - találjuk, ezt bonyolítják a parti államok érdekei és egymáshoz fűződő történelmi, gazdasági és politikai viszonyaik. Az egységes és globális szabályozás igényéből fakadóan a nemzetközi jog számos területén kialakultak a nemzetközi közösség által többé- kevésbé elfogadott és betartott normák. Azonban a nemzetközi vízjog esetében az egyes államok jól felfogott és jól érvényesített politikai és gazdasági érdekei ezt részben megakadályozzák, ezért beszélhetünk jelenleg is (és még nagyon hosszú ideig) a vízügyi megállapodások dominanciájáról. "[...] a vízügyi megállapodások rendelkezései nem sorolhatók az ún. absztrakt vagy tiszta nemzetközi jogi normák közé, ellenkezőleg: tükrözik és kifejezésre juttatják a nemzetközi vízrendszerek egyedi sajátosságait, aminek következtében az egyes nemzetközi vízrendszerek között meghatározó különbségek vannak olyan tényezők tekintetében, mint a hidrológiai és hidrográfiai viszonyok, a hasznosítási lehetőségek, ez utóbbiakhoz fűződő gazdasági és politikai érdekek, az ökológiai megfontolások, a parti államok közötti kapcsolatok helyzete és egyéb vonatkozások is."[24]
A nemzetközi joggal kapcsolatban gyakran felmerülő általános kérdés, miszerint mit is tekinthetünk a főbb jogforrásoknak, a nemzetközi vízjog esetében ez a kérdés hatványozottan merül fel. "Az uralkodónak tekinthető nemzetközi jogi pozitivizmus - a voluntarista felfogáshoz hűen - a nemzetközi jog alapjának kizárólag az államok akaratát tekinti, azaz a nemzetközi jog szabályait az államok akaratából, akaratmegegyezéséből származtatja."[25] A legtöbb csoportosítás estében tapasztalhattuk, hogy az uralkodónak számító magyarázatokon kívül további releváns elméletek is léteznek pl. a normativista iskola felfogása, illetve magán az uralkodónak számító felfogáson belül is különféle iskolák és elképzelések élnek egymás mellet.[26] A nemzetközi joggal kapcsolatban nemcsak a jogforrásokkal kapcsolatban merülnek fel kérdések, hanem legalább ugyanennyire fontos az is, hogy a nemzetközi jog elveit, esetenként magukat a megállapodásokat mennyire lehet érvényesíteni vagy megszegésük esetén kikényszeríteni. Ez a problémafelvetés a bilaterális szerződések által uralt nemzetközi vízjog esetében is felmerül és látható, egyben a bilaterális és esetenként a multilaterális szerződések alkalmazhatóságának a korlátja is egyben. "Vajon a klasszikus nemzetállamok képesek-e egy jó együttműködésre egymással (határokon átívelő vízszemléletű kormányzás megvalósítására), vagy a napjainkban kibontakozó vízválságra hivatkozással a (nemzet) államok közjogi alapokon álló rendelkezési joga immáron megkérdőjelezhető, s helyettük érdemes-e valami hatékonyabbat keresni?"[27] A nemzetközi vízjogi gondolkodásban a fent részletezett okok következtében nehezen ver gyökeret többek közt a globalizáció tényére és a globális kihívásokra választ adó reagálás, ami globális szintű jogalkotásban ölthetne testet. Az államok érdekeit nagyrészt kielégíti a bilaterális, illetve multilaterális szerződések rendszere. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a bilaterális szerződéseknél a jogok és kötelezettségek a nemzetközi vízrendszerek sajátosságához kénytelenek igazodni, emellett az egyes államok gazdasági ereje, illetve gyakran a katonai erőre is támaszkodó politikai érdekérvényesítő képessége is meghatározó. A nemzetközi vízjog kodifikációjával összefüggésben meghatározó szempont, hogy a tendenciák szerint egyre csökkenő mértékben hozzáférhető erőforrást a vizet, miként biztosíthatjuk az egyre inkább növekvő lakossági és gazdasági igények mellett. A globális vízproblémák kezelése esetében a legfontosabb kérdés, hogy egy adott állam, amelyiknek az érdekeit és céljait egyedi szerződések keretében elérte és biztosítja, az miért járuljon hozzá önként az öt megillető "jogok" csökkentésébe, illetve ezeken a megállapodásokon túlmutató általában igencsak tágan meghatározott kötelezettségek vállalásába. A különféle államok közt hatályban lévő tipikusan bilaterális vízügyi megállapodásokat meghaladó egységes, a globálisan megoldandó vízügyi témát érintő kodifikáció kérdésében már születtek részeredmények. Szükséges hangsúlyozni, hogy ezek alapját az egységesedő és meghatá-
- 282/283 -
rozó jelentőségű nemzetközi szokásjog jelenti. Az ENSZ keretein belül kimunkált különböző nemzetközi egyezmények, bár megszületésük ténye önmagában bizakodásra ad okot, gyakorlati érvényesíthetőségük azonban gyakran megkérdőjelezhető. A nemzetközi vízjog kodifikációjára irányuló erőfeszítések eredménye az 1997. évben az ENSZ közgyűlés által elfogadott, a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításainak jogáról szóló egyezmény. Az egyezmény tipikusan általános alapelveket fogalmazott meg, amik tényleges tartalma nehezen ragadható meg, ilyen az 5. cikkben megfogalmazott méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve[28] is, ami az egyezmény egyik központi eleme.[29] Az egyezmény szövegében a hasznosítással összefüggésben megjelenik a környezetvédelmi szempontokkal is összefüggő fenntartható fejlődésre való utalás. A méltányos részesedéssel kapcsolatban a legfőbb problémát az jelenti, hogy amíg folyamatosan megújuló és bőségesen rendelkezésre álló erőforrásról beszélünk addig annak megosztása az érintett államok közt nem okozhat problémát. Amint a szóban forgó erőforráshoz való hozzáférés módja megnehezedik, illetve az erőforrás mennyiségileg csökken, akkor az felértékelődik, ilyen esetben már az alapelvek tényleges tartalmának meghatározása nélkül könnyen kialakulnak a vízügyi konfliktusok, mivel az alapelv értelemzése során mindegyik érdekelt fél a saját szempontjából releváns mértékű méltányos és ésszerű részesedést tekinti mérvadónak. "Az előzőek alapján az eredmény aligha kétséges: a parti állam - a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvéből folyó - hasznosítási jogainak tartalma, terjedelme és határai bizonytalanok, meghatározásukra vonatkozó követelmények inkább csak irányelvek (provide guidance/pour guider)."[30] A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvével konkrét esetekben ellentétesek lehetnek a már hatályos bilaterális (pl. 1959. évi Nílus megállapodás), illetve ritkább esetekben multilaterális megállapodások. Az egyezmény általános elvei így konfliktusba kerülhetnek a vízügyi status quo megőrzésére irányuló szempontokkal, a nemzetközi közösségnek pedig nem érdeke, hogy a nemzetközi folyók használatának szabályait többé-kevésbé rendező hatályos megállapodásokat újra kelljen tárgyalnia úgy, hogy a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének tartalma is képlékeny, ráadásul a jogi tények mellett az újratárgyalás eredményét politikai gazdasági és hatalmi megfontolások is befolyásolhatják. A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének a bizonytalan meghatározásból, amit még a Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlata sem old fel, fakad, hogy az adott vízrendszereken érintett parti államoknak - amennyiben ezt még nem tették meg - egymás közt kell rendezniük az adott folyószakaszra vonatkozó egyedi jellegű vitás kérdéseiket, ennek pedig a tipikus módja a bilaterális megállapodások megkötése. Az egyezmény az alapelvek deklarálásával jelentős lépést tett előre, azonban ezek tartalmi meghatározása homályos, a nemzetközi bírósági gyakorlat pedig finoman szólva következetlen, emellett az egyezmény elmulasztja feloldani az alapelvek közt feszülő, azok érvényesíthetőségét gátló ellentmondásokat. Ennek a következménye, hogy bizonyos az egyezményből fakadó és a parti államokat terhelő kötelezettségeket az őket megillető jogokhoz képest méginkább általános szinten fogalmazta meg, valamint a nemzetközi jogsértés esetére a felelősséget, azaz a kártérítés kérdését rendkívül "puhán" szabályozta a 7. cikk 2. bekezdése: "[...] e kár megszüntetése vagy csökkentése érdekében és esetleg megvitatva a kártérítés kérdését." Az egyezmény a fentiek következtében a részes államok esetében a jogok tartalmát és terjedelmét, valamint a kötelezettségeket jelentős mértékben relativizálta. A fentiek alapján világosan látszanak a kodifikációs törekvések határai, a kodifikáció pozitív hatásaitól mellett - nagy valószínűséggel - a parti államok közti bilaterális megállapodások fogják a jövőben is rendezni a vízügyi tárgyú kérdések jelentős részét.
- 283/284 -
A XX. század közepére-végére főként a vízhasznosítással kapcsolatos kérdések kerültek előtérbe, mivel a folyami teherszállítás a közúti és vasúti teherszállítás fejlődésével vesztett jelentőségéből, ehelyett a szerződésekben a nem hajózási célú hasznosítás módjai kerültek előtérbe, illetve a határokon átterjedő hatások következményeinek felismerését követően a szennyező tevékenység csökkentése és a fenntartható fejlődés biztosítása. Amíg a bilaterális szerződések által dominált nemzetközi vízjog területén az egységesülő kodifikáció nehézkesen haladt, addig az ökoszisztéma védelme és fenntarthatóságának kérdése következtében a környezetvédelmi jog rohamléptekkel fejlődött. A környezetvédelmi jog fejlődésében a környezettudatosság mellett megjelenő politikai érdekek is számottevőek. Főként a XX. század legvégén a fejlett nyugati demokráciákban jelentek meg az ún. "zöld" ügyeket zászlajukra tűzők politikai pártok és szerveződések, ezek meghaladva a hagyományos bal- és jobboldali politikai témákat - amik egyre kevésbé érdeklik a fiatal szavazásra jogosult generációkat - új problémafelvetéssel és megközelítéssel álltak elő. A média kitüntetett figyelmének köszönhetően a környezetvédelem "trendi" téma, ügy lett, amire minden politikai aspiráns szívesen hivatkozik és hangsúlyozza annak fontosságát. A környezetvédelmi jog fejlődésének vitathatatlanul jót tett az üzleti dimenziója is, mivel sokan felismerték a környezetbarát termékekben rejlő üzleti potenciált. Vállalkozások sokasága ismerte fel annak tényét, hogy a környezettudatos vásárló ugyanazon termékért hajlandó többet fizetni annak tudatában, hogy ezzel csökkenthető a fogyasztói társadalom ökológiai lábnyoma. A környezetvédelemi jog sajátos tárgyából következve jelentős átfedéseket mutat a vízjog szabályozási területével.[31] A környezetvédelmi jog látványos és dinamikus fejlődése során számos vízjogi kérdést is magába olvasztott, éppen ezért merülhetett fel annak a felvetése, hogy az önálló nemzetközi vízjog megszűnt létezni és a továbbiakban már csak a nemzetközi környezetvédelmi jog egyik speciális területeként lehet tekinteni rá. Ezzel szemben sokan fenntartják a nemzetközi vízjog önállóságával kapcsolatos véleményüket, bár a két jogág közti átjárhatóságot elismerik. "Az előzőekben említett tények ellenére nem tűnik helyesnek a teljes abszorpció feltételezése. Pontosabb az a megfogalmazás, amely szerint a nemzetközi vízjog és a nemzetközi környezetvédelmi jog között részleges átfedés jött létre [...] figyelemmel a tevékenységek természetére, a vízhasznosításra vonatkozó szabályok az előbbihez, a szennyezés, illetve a károk megelőzéséről szóló intézkedési kötelezettségek pedig inkább az utóbbiakhoz tartoznának."[32] A két jogág közti átfedések és elhatárolásuk vizsgálata helyett célszerűbb azoknak a pontoknak a keresése és kidolgozása, ahol a nemzetközi környezetvédelmi jog, illetve a vízjog a globális problémák megoldására koncentrálhat a saját speciális szabályrendszerével. Ilyen közös pont a felszíni édesvizek hasznosítása során érvényesítendő fenntarthatóság elve, illetve a fenntartható fejlődés koncepciója, vagy a határon átterjedő káros hatások elleni küzdelem jelentősége, amiben már megjelenik a prevenció elve, illetve a szennyező fizet elv. "A szennyező fizet elv már a kezdet kezdetétől alapvető elve a közösségi környezetpolitikának, majd környezetjognak. Az Európai Közösség Első Környezeti Akcióprogramja is tartalmazta, sőt maga az elv nem sokkal később egy jogforrásban, méghozzá tanácsi ajánlásban is megfogalmazást nyert."[33] A szennyező fizet elv modern értelmezése elkerülhetetlen a gyakorlati alkalmazhatósága érdekében, bármennyire is egyértelműnek tűnik annak megfogalmazása. Az első feladat a szennyező személyének a megállapítása, mivel a környezetkárosításért közvetve, illetve közvetlenül is felelős lehet egy adott (jogi)személy. Ezt követően a szennyezésnek a definíciója is vizsgálandó. Végül, de nem utolsó sorban a szennyező által fizetendő összeg kérdése is kiemelkedően fontos, mivel a cél nemcsak a szennyezés felszámolásával kapcsolatban felmerült költségek megtérítése, hanem az is, hogy a fizetendő összeg mértéke visszatartsa a szennyezőt, illet-
- 284/285 -
ve generális prevencióként másokat is. Egyszerűbben fogalmazva a szennyező által fizetendő összegnek meg kell haladnia a szennyezéssel járó hasznot, illetve az ipari szereplőket olyan - költséges - környezetvédelmi beruházásokra ösztönözze, amik reálisan megakadályozhatják a vizek szennyezését.
A szennyező fizet elv megjelenését hajlamos a jogi szakirodalom egy része jelentős nóvumként kezelni, az igazság, hogy ezt a kérdést már a XIX. századi kódex jellegű, rendkívül aprólékosan kidolgozott vízügyi törvények is szabályozták Európa államainak többségében. Ebben az időben a szabályozások természetesen a kor technológiai színvonalából indultak ki, a modern ipar ennek megfelelően a szennyező tevékenységével összehasonlíthatatlanul komolyabb károkat tud okozni. Már a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvényczikk 24.§-a is kimondta: "A vizeknek ártalmas anyagokkal való megfertőzése tilos." A törvény az adott kor környezeti szennyezések reagálva részletesen felsorolta a hivatkozott szennyező anyagokat. Szennyezés észlelése esetén annak megszüntetése panaszra vagy hivatalból a főszolgabíró feladata volt. A 185. § (1) bekezdése a száz forintig terjedő bírság megfizetését írta elő büntetésként a vizek szennyezése esetére. A szennyező fizet elv rendkívül jól csengő megfogalmazás, azonban kötelező ereje, jogi érvényesíthetősége gyakran vitatott.[34] A nemzetközi vízjognak és a környezetvédelmi jognak is fontos eleme a vízhasznosítással és szennyezéssel előidézett határon átterjedő károk miatti felelősség, az ilyen károk jóvátétele. Az egyes államok és vállalatok szennyezés miatti felelősségének megállapítása és felelősségre vonása nehézkes és gyakran eredménytelen, mint azt a tiszai ciánszennyezés esetében is láthattuk. Azokban az esetekben, amikor a szennyező kizárólag jogi személy volt hatékonyabban érvényesíthető a szennyező fizet elv, azonban így is vitatott az eredménye, ha már a határokon átterjedő hatásokról van szó. Bizonyos esetekben a szennyező fizet elv legszigorúbb érvényesítésével sem lehet jóvá tenni a vízi ökoszisztémában bekövetkezett károkat, ezt a felmérhetetlen károkat okozó olajszállító hajók vagy az olajfurótornyok katasztrófái[35] során érzékelhettük, azonban a tengerfenékre fektetett olajvezetékek is potenciális veszélyt jelentenek. A szennyező fizet elv gyakorlati érvényesülése a határokon átterjedő hatások (szennyezés) esetében a legproblémásabb, éppen ezért a nemzetközi jog igyekszik aprólékosan szabályozni ezt a kérdést. A Helsinkiben 1992. március 17. napján elfogadott, a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó Egyezmény[36] 2. cikk 5. bekezdésében szerepelnek azok az általános elvek, amik alapján a részes felek a határokon átterjedő hatások megelőzése, ellenőrzése és csökkentése érdekében eljárni kötelesek. Ezek az elővigyázatosság elve, a szennyező fizet elve és a fenntarthatóság. A 7. cikk a kártérítés és felelősség tekintetében rendkívül óvatosan fogalmazva kevés konkrétumot tartalmaz: "A Felek támogatják a felelősség és a kártérítési kötelezettség tárgykörébe tartozó szabályok, követelmények és eljárások kidolgozására irányuló megfelelő nemzetközi erőfeszítéseket." Az egyezményben a környezetvédelmi szempontok erőteljes hatása jelenik meg a vízminőségre és a vízmennyiségre vonatkozó rendelkezésekben, de méginkább a nemzetközi vízgyűjtő területek esetében a szennyezésnek és a szennyvízkibocsátásnak a csökkentése esetében. A nemzetközi jog elveinek betartásával a parti államok közti konzultációk alapja a viszonosság, a jóhiszeműség és a jószomszédság. Az egyezmény az uniformalizált és állandó jellegű együttműködés szempontjából is előremutató volt, mivel a részes felek rendszeres ülésezéséről döntöttek, ennek szabályait a 17. cikk tartalmazza. A vitarendezés szabályai a 22. cikkben találhatóak, eszerint a felek a vitás kérdéseket elsődlegesen tárgyalás útján kötelesek rendezni, ennek eredménytelensége esetén a felek alávetik magukat a Nemzetközi Bíróság vagy választottbíráskodás ítéletének.
A környezetvédelmi jognak a vízzel kapcsolatos területe, illetve maga a vízjog is jelentős átfedésben áll a tiszta vízhez, a szennyvízelvezetéshez és a szennyvízkezeléshez való emberi jogokkal. A határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó Helsinki Egyezményt kiegészítő Víz és egészség címet viselő jegyzőkönyvének preambuluma[37] ennek megfelelően kimondja: "[...] a víznek alapvető fontossága van az élet fenntartásában, és az alapvető emberi szükségletek kielégítéshez elegendő mennyi-
- 285/286 -
ségű és minőségű víz az egészség megőrzésének és a fenntartható fejlődésnek egyaránt elengedhetetlen feltétele, elismerve a megfelelő összetételű tiszta víznek, valamint a harmonikus és jól működő vízi környezetnek az emberi egészséget és jólétet szolgáló jótéteményeit, [...]" A jegyzőkönyv központi elemei a lakossági célú ivóvíz biztosítása, a vízzel kapcsolatos megbetegedések megelőzése, illetve a szennyvízelvezetés és a szennyvízkezelés. Ennek érdekében a 4. cikk 2. bekezdése határozta meg a részes államok számára az elérendő célkitűzéseket. Ezek közül a legfontosabb célkitűzések az alábbiak:
"a) Egészséges, teljes értékű ivóvízzel való ellátás, amely mentes minden mikroorganizmustól és parazitától, valamint olyan anyagoktól, amelyek mennyiségük vagy koncentrációjuk miatt potenciális veszélyt jelentenek az ember egészségére. Ez vonatkozik az ivóvíznyerő források védelmére, a vízkezelésre, valamint a közösségi rendszerek létesítésére, fejlesztésére és fenntartására is;
b) Megfelelő szennyvízelvezetés és -kezelés az ember egészségére és a környezetre kielégítő védelmet jelentő megoldással, amelyet elsősorban közösségi rendszerek kialakítása, fejlesztése és fenntartása útján kell megvalósítani;
c) Az ivóvízforrásként használt vízbázisok és a kapcsolódó vízi ökoszisztémák hatékony védelme az egyéb szennyezésektől, beleértve a veszélyes anyagok mezőgazdasági, ipari és egyéb kibocsátását (emisszióját). Ennek célja az ember egészségére és a vízi ökoszisztémákra veszélyesnek tartott anyagok kibocsátásainak és emisszióinak hatékony csökkentése, illetve megszüntetése;"
A részes államoknak a hivatkozott célkitűzések elérése érdekében biztosítaniuk kell az ivóvízhez való hozzájutást, a szennyvízelvezetési és szennyvízkezelési lehetőséget mindenki számára, továbbá a vízkészletek fenntartható használatát. Ezek a célok a kiegészítő jegyzőkönyvben világosan kerültek meghatározásra, aminek része a felek rendszeres együttműködése, a nyilvánosság tájékoztatása és a végrehajtás folyamatos felülvizsgálata és a folyamatok kiértékelése. A kiegészítő jegyzőkönyv a célkitűzésekben szereplő ivóvízzel, szennyvízelvezetéssel és szennyvízkezeléssel kapcsolatban nem mondta ki, hogy emberi jogként kell-e kezelni, azonban a "mindenki számára" kitétel értelmezése ebbe az irányba mutat. Ez a fajta értelmezés hosszas jogfejlődés eredményeként végül az ENSZ közgyűlés határozataiban is alakot öltött. ■
JEGYZETEK
[1] https://fna.hu/vilagfigyelo/nepessegrobbanas
[2] A közelmúltból a legismertebbek terrorista szervezetek az Iszlám Állam, az Al-kaida, az An-Nuszra Front, a tálib lázadók és az afrikai tömegmészárlásokról elhíresült Boko Haram. Azonban ezek a szervezetek csak jéghegy csúcsát jelentik, mivel a nyugati médiában az általuk elkövetett terrorcselekmények révén tettek szert kétes hírnévre, a valóságban a terrorista szervezetek és azok fiókszervezeteinek száma ennek a sokszorosa. Az egyes államok nemzetbiztonsági szolgálatai kiterjedt listákon tartják nyilván a terrorista szervezeteket az Egyesült államokban a külügyminisztérium vezeti a Foreign Terrorist Organizations (FTOs) listáját, az Egyesült Királyság Belügyminisztériuma a Proscribed terrorist groups listáját, illetve az Európai Unióban a Tanács a terrorizmus leküzdésére vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspontjának a rendszeresen frissített melléklete tartalmazza a hatályos listáját a terrorszervezeteknek.
[3] Egy egészséges felnőttnek hozzávetőleg 2500-3000 ml vízre van szüksége naponta a kiszáradás megelőzése céljából. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy az ember a saját és családja vízigényét milyen nehézségek árán tudja biztosítani és az sem mellékes, hogy a rendelkezésre álló víznek milyen a minősége.
[4] https://edition.cnn.com/2019/03/12/us/trump-clima-te-change-tweet-patrick-moore/index.html
[5] IPCC special report on the impacts of global warming of 1.5 °C
[6] https://www.origo.hu/gazdasag/20181008-utolso-evtized-klimavaltozas-ensz-jelentes.html
[7] https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/elapadoban-vannak-izrael-vizforrasai.668671.html
[8] Sokan szeretnék azt hinni, hogy az etnikai alapú tisztogatások, a népírtás már az emberiség szomorú múltjához tartoznak, erre cáfol rá, hogy a polgárháborús körülmények és fegyveres konfliktusok mellett is előfordulnak ilyen esetek, pl. a mianmari népírtás, ahol a buddhista többség a muszlim vallású rohingya kisebbség ellen fordult és az etnikai tisztogatások hatására közel 700.000 fő menekült el az országból. Ennél nagyságrendekkel súlyosabb népírtást követtek el a hutu milicisták az 1994. évben Ruandában, a világ közönye vagy együttérző nyilatkozatai mellett a becslések szerint közel 800.000- 1.000.000 fő, túlnyomórészt tuszi vesztette életét a módszeres mészárlás során.
[10] Az Aral tó az 1960-as években még a Föld negyedik legnagyobb tava volt a maga 68 900 km[2] kiterjedésével, azonban mára az ökológiai katasztrófa, a klímaváltozás és az emberi tevékenység hatásának elrettentő példája lett. A tó 2004-re vízmennyisége 90%-át már elvesztette, a vízvesztesség legfőbb okának a tavat tápláló folyók vízhozamának korszerűtlen öntözőrendszereken keresztül történő elvonását tartják
[11] Dr. Ifj. Vécsey Tamás: A vízjogi törvények és vonatkozó jogszabályok. Franklin társulat, Budapest 1902. 9.o.
[12] https://www.un.org/waterforlifedecade/transboundary_waters.shtml
- 286/287 -
[13] Szilágyi János Ede: Vízjog: A vizek tulajdonának és használatának főbb magyar előírásai a nemzetközi tendenciák tükrében. Sectio Juridica et Politica, Miskolc Tomus XXIX/2. 2011. 597. o.
[14] Vízjogi tanulmányok, Különlenyomat Kvassay Jenő mezőgazdasági vízműtanából, Weiszmann testvérek nyomdája, Budapest, 1879. 8.o.
[15] Bruhács János: Nemzetközi jog II.. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 1999. 98.o.
[16] H. Grotius a tengerek szabadsága mellett a folyami hajózás szabadsága mellett érvelt, érvei és jogelvei a mai napig meghatározzák a tengerjogot, illetve tágabb értelemben a nemzetközi jogot.
[17] Bruhács János: Nemzetközi vízjog. Akadémiai Kiadó, Budapest 1986. 9.o.
[18] Az elhíresült doktrína névadója az Egyesült Államok igazságügy minisztere Judson Harmon volt, aki megfogalmazta az Egyesült Államok abszolút szuverenitásának elvét, amikor Mexikó kifogásolta, hogy az Egyesült Államok elterelte a Rio Grande vizét. J. Harmon ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy: "[...] a nemzetközi jog szabályai, elvei és precedensei semmilyen felelősséget vagy kötelezettséget nem rónak az Egyesült Államokra. [...] Az Egyesült Államok azt tesz a Rio Grande vizével amit csak akar." Az ügy előzménye, hogy Mexikó külügyminisztere Matias Romero az 1895. évben felszólította az Egyesült Államokat, hogy a két állam közt hatályban lévő megállapodások (1884. évi Guadalupe Hidalgo egyezmény és a 1853. évi Gadsen- megállapodás) illetve a nemzetközi jog elvei alapján tegyen intézkedéseket a Rio Grande vízhiányának megszüntetése érdekében. A Rio Grande mexikói szakaszán fellépő vízhiányt a Rio Grande Dam & Irrigation Comapany által épített gátrendszer és a társaság jelentős öntözési célú vízfelhasználása okozta. Az Egyesült Államok történelme során első alkalommal a Rio Grande vízfelhasználásával kapcsolatos nézeteltérések vezettek az államközi kapcsolatok jelentős mértékű romlásához, aminek az alapját vízügyi tárgyú vita képezte. A két állam közt már zajlott korábban a reguláris haderők által is megvívott fegyveres összeütközés, a Rio Grande vízének kisajátítása és J. Harmon nyilatkozatai nem segítették az államközim kapcsolatok javulását. J. Harmon olvasatában az Egyesült államoknak semmiféle kötelezettsége nem állat fenn Mexikóval szemben, ami a Rio Grande vizének megosztását előírta volna a számára. Jelenleg a két állam közt a Rio Grande vízének felhasználását több kétoldalú vízügyi szerződés rendezi, emellett az Egyesült Államok területén a vízfelhasználás szabályait az 1939. évi Colorado, New Mexico és Texas államok közti államközi szerződés (Rio Grande Compact) rendezi.
[19] Dányi Miklós: A vízjogi törvény. A kapcsolatos törvények és reájuk vonatkozó rendeletek III. kötet. Pátria Kiadó, Budapest 1919. 238.o.
[20] 1820. és 2007. közt közel 450 nemzetközi vízügyi megállapodást kötöttek egymással az egyes államok, a Human Development Report 2006. Beyond scarcity: Power, poverty and the global water crisis hatodik fejezete alapján a vizsgált nemzetközi vízügyi megállapodások ~ 40-40%-ban a vízfelhasználást és a vízerőművekre vonatkozó szabályokat rendezték. A szennyezés megelőzésével és megszüntetésével, valamint az árvíz elleni védekezéssel kapcsolatos rendelkezések lényegesen kisebb hangsúlyt kaptak a nemzetközi vízügyi megállapodásokban.
[21] Bruhács János: Nemzetközi Vízjog a XXI. század elején. In. (Csányi Vilmos főszerk.): Magyar Tudomány, MTA Budapest 2013/11. 1322.o.
[22] Egy adott vízrendszer használatában és hasznosításában érdekelt államok közt létrejött és működőképes multilaterális megállapodás jó példája a medenceállamok részvételével elfogadott 1978. évi Amazonas együttműködési szerződés, ami a tipikus vízügyi kérdések szabályozása mellett kitér a hajózás biztosítására, a környezetvédelemre, sőt az Amazonas egyedi jellemzőire tekintettel még a bennszülött lakosság védelmére is.
[23] A bilaterális szerződések hiányosságaira jó példát jelent a világ leghosszabb folyója a Nílus vízhozamának megosztását szolgáló, Egyiptom és Szudán közt 1959. évben elfogadott Nílus megállapodás. A bilaterális szerződés a két részes állam közt osztja meg a Nílus teljes vízhozamát, anélkül, hogy a többi parti állam érdekeit is figyelembe venné.
[24] Bruhács János: i.m. 1323.o.
[25] Bruhács János: Nemeztközi Jog I.. Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest 1998. 19.o.
[26] A voluntarista elméleten belül megtalálhatjuk pl. az R. Jelinek nevéhez kapcsolható önkorlátozási elméletet, amit lesarkítva az állami vagy nemzeti önzés elméletének is nevezhetünk, hiszen az állam bármiféle önkorlátozást csak a saját akaratából tehet. Ennek értelmében a vállalt korlátozást is bármikor elvetheti, amikor annak szükségét érzi. Az önkorlátozási elmélet szélsőséges értelmezése alapján az egyes államok csak és kizárólag azokat a nemzetközi szerződéseket tartanák be, és csak addig, amíg az a saját érdekükkel egybeesne. Ez a magatartás általánossá válása a jelenleg ismert és többé- kevésbé működő nemzetközi jogi rendszer szétzilálásához vezetne. Pedig a nemzetközi jog számára a nagyhatalmi érdekek eddig is jelentős kihívásokat jelentettek, a közelmúltból elég Trump elnök külpolitikájának eredményeire tekinteni, aki a "make America great again" jelszónak megfelelve igyekszik felrúgni minden olyan nemzetközi megállapodást, ami véleménye szerint az amerikai érdekekkel ellentétes.
[27] Szilágyi János Ede: Vízszemléletű kormányzás - vízpolitika - vízjog. Miskolci Egyetemi Kiadó, 2018. 234.o.
[28] "5. cikk 1. A parti államoknak területük nemzetközi folyóit méltányosan és észszerűen kell hasznosítani. Különösképpen egy nemzetközi folyót úgy kell hasznosítani és fejleszteni, hogy más parti államok érdekeit figyelembe vevő és a folyó megfelelő védelmének követelményeivel összeegyeztethető optimális és fenntartható hasznosításokat és előnyöket érjenek el.
2. A parti államok egy nemzetközi folyó hasznosításában, fejlesztésében és védelmében méltányosan és észszerűen kötelesek részt venni. Ezen részvétel magába foglalja mind a folyó hasznosításának jogát, mind a védelmében és fejlesztésében való együttműködés kötelességét ezen cikkekkel összhangban."
[29] Az egyezmény másik, a hasznosításhoz szorosan kapcsolódó alapelve a károkozás tilalmának a 7. cikkben történő kimondása volt. A két elv gyakorlati érvényesíthetősége során egymással logikai konfliktusba kerültek, ezért vált központi kérdésé, hogy mit is értünk a jelentős károkozás meghatározás alatt. A károkozás tilalmának szélsőséges, tág értelmezése ugyanarra a jogi patthelyzethez vezetne mint az abszolút területi integritás elvének az alkalmazása. Tágan értelmezve a kérdést a folyásirány szerint feljebb lévő állam, ha hasznosítja a folyót vagy annak vizét felhasználja, akkor óhatatlanul beleütközhet a károkozás tilalmába (itt nemcsak arra kell gondolni, hogy a nemzetközi folyót vagy tavat szennyezi vagy a vízhozamot egymaga felhasználja pl. öntözésre). A károkozás tilalma éppen ezért a "jelentős kár" megfogalmazást alkalmazza, ami természetesen szintén vita tárgya lehet, hogy egy adott tevékenység mikortól számít jelentős károkozásnak (pl. a lakossági szennyvizet a folyóba történő visszaengedése előtt milyen szinten kell kezelni). A károkozás tilalmának másik lényeges eleme előírja, hogy a parti államok kötelesek minden megfelelő intézkedést megtenni azért, hogy ne okozzanak jelentős károkat más parti államoknak." Itt a károkozás tilalmának megsértése esetén történő felelősségrevonás alóli kimentés kérdése kapcsán lényeges, hogy mit is jelent a gyakorlatban a "minden megfelelő intézkedés." Kérdés rendkívül jelentős hiszen nemcsak szituációfüggő, hanem rendkívül szubjektív is az, hogy egy adott államtól gazdasági fejlettsége okán mit értünk a "minden megfelelő intézkedés" kitétel alatt.
- 287/288 -
[30] Bruhács János: A nemzetközi folyók jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezmény. In. Jura a PTE-ÁJK Tudományos lapja, 6. évf. 2000. 1-2. szám 47.o.
[31] A Föld felszínének mintegy háromnegyed részét víz borítja, de ebből mindössze 3% az édesvíz, éppen ezért nem mindegy, hogy az emberiség ezt mennyire képes megbecsülni. A Föld vízkészletének ~ 97%-át az óceánok és tengerek teszik ki, azonban a szennyezés már ezeket a hatalmas vízfelületeket is elérte. Az óceánokban képződő hatalmas kiterjedésű, alapvetően műanyagokból álló, szemétszigetekről meglepően kevés szó esik. Pedig a napfény ibolyántúli sugárzása következtében felbomló műanyag jelentős mértékben károsítja a tengeri élővilágot, egyrészt a műanyag bomlása során káros anyagok kerülnek a vizekbe, illetve a mikroszemcséket a tengeri élőlények el is fogyasztják.
[32] Bruhács János: i.m. 1326.o.
[33] Bándi Gyula: Környezetjog. Szent István Társulat, Budapest 2011. 115. o.
[34] Magyarország területén az eddigi legnagyobb vízszennyezést és a határokon is átterjedő szennyezés iskolapéldáját az ún. tiszai ciánszennyezés jelentette. A román állam és az ausztrál Esmeralda Exploration Ltd. közös tulajdonban állt az Aurul bányavállalat. A Zazár település közelében található ülepítő gátja 2000. január 30. napján átszakadt, az 100 ezer m[3] ciánt és nehézfémeket tartalmazó víz először a Lápos folyóba került majd onnan a Szamosba és végül pedig a Tiszába. A környezeti katasztrófánál siralmasabb eredménnyel csak a környezetkárosításért való jogi felelősségre vonás és a kártérítés megítélésének kérdése járt. Magyarország eredetileg 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be, Románia azonban az Aurul vállalatot tette felelőssé a szennyezésért. A román hatóságok, a Román államnak a vállalatban meglévő tulajdonrészétől vélhetően teljesen függetlenül, megállapították, hogy a vállalat nem felelős a katasztrófáért, mivel a katasztrófa előre nem látható körülmények következményeként következett be. A vállalat szerint a károk is rendkívül eltúlzottak voltak. Az Aurul ennek megfelelően nem ismerte el a szennyezésért való felelősségét és a peren kívüli megegyezést is elutasította. Végül a Magyar Állam 2001-ben kártérítési pert kezdeményezett az Aurul ellen, majd jogutódja a Transgold ellen. A Fővárosi Bíróság előtt rendkívül nehézkesen folyó per a környezeti kár összegszerűségét sem volt képes jogerősen megállapítani, a Transgold Romániában lefolytatott csődeljárásába a Magyar Állam nem tudott bekapcsolódni, a vállalat jogerős megszűnésével és a román cégjegyzékből való törlésével a Fővárosi Bíróság is megszüntette a kártérítési pert.
[35] Az Exxon Valdez nevű olajszállító hajó az alaszkai partoknál történt 1989. évi zátonyra futásával a becslések szerint több mint 50 millió liter olaj került a tengerbe, ami 1300 négyzetkilométernyi területet szennyezett be nyersolajjal. A 2002. évben a galíciai partoknál megsérült a Prestige nevű olajszállító hajó, a spanyol kormány úgy rendelkezett, hogy a partoktól távolabbra, a nyílt vízre kell vontatni a hajót. A hajótest végül kettétört és a becslések szerint itt is hozzávetőleg 50 millió liter olaj került a tengerbe, ami 1700 négyzetkilométernyi területet szennyezett be nyersolajjal. Az olajfurótornyok katasztrófái közül talán a legismertebb a Deepwater Horizonnak az amerikai partok közelében történt esete. A szennyező fizet elv érvényesítését jelentősen megkönnyítette, hogy a szennyezés az amerikai partoknál történt és így a tiszta vízről szóló törvény (Clean Water Act) megsértéséért jelentős pénzbírsággal nézett szembe a szennyező. A hivatkozott példák csak a közelmúlt legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó esetei voltak, azonban ennél sokkal súlyosabb a helyzet. A tengeri olajkatasztrófák (oil spills) pontos száma ismeretlen, mert a kisebb horderejű szivárgásokat sok esetben eltitkolják. A hivatalosan megerősített olajkatasztrófák száma és tengerekbe, óceánokba vagy folyóvizekbe ömlött olaj mennyisége megismerhető a https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_oil_spills cím alatt.
[36] Az egyezményt a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó, Helsinkiben, 1992. március 17-én aláírt Egyezmény kihirdetéséről szóló 130/2000. (VII. 11.) Korm. rendelet hirdette ki.
[37] A kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetésére a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó, Helsinkiben, 1992. március 17-én aláírt egyezményhez kapcsolódó Víz és Egészség Jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 213/2005. (X. 5.) Korm. rendelettel került sor.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, PTE-ÁJK.
Visszaugrás
