Ádám Antal professzor úr megtisztelő és minden esetben megfontolásra érdemes kritikai megjegyzései olyan érveket tartalmaznak, amelyeket egyenként kell szemügyre vennünk. Ennek során mind az implicit előfeltételezéseket, mind pedig az explicit érveket meg kell vizsgálnunk.
Ádám Antal a jogági elválasztás kritériumaiként a következőket nevezi meg (1. pont 3. bek.): 1. tárgy és tartalom, 2. sajátos jogelvek, 3. "más közös sajátosságok", így különösen specifikus alanyi jogosultságok és kötelezettségek, 4. a jogágazat nevét viselő tudományág (ill. felsőoktatási oktatási tananyag). Nézzük egyenként az érveket.
ad 1. Tanulmányomban igyekeztem bemutatni a tulajdon példáján [amelyet egyszerre szabályoz a polgári jog, a közigazgatási jog (kisajátítás), a büntetőjog (lopás) és az alkotmányjog (Alk. 13. §)], hogy a szabályozási tárgy mint principium divisionis nem működik. Evvel kapcsolatban Ádám Antal nem hozott új érvet és az általam felhozott érvvel sem foglalkozott konkrétan. Ezért inkább a következő problémára térnék rá.
ad 2. A jogelvekkel kapcsolatos probléma valójában az előzőre vezet vissza minket, és részben hasonló problémákkal küzd (a "tulajdon védelmének elve" behelyettesíthető az előző gondolatmenetbe). Fel lehetne hozni esetleg velem szemben, hogy vannak azonban tipikus és speciális jogági elvek, pl. ártatlanság vélelme a büntetőjogban vagy az ügyfél jóhiszeműen szerzett jogainak védelme a közigazgatási jogban. Ez az érv azonban két oldalról is támadható. Egyrészről megmutathatjuk, hogy az egyes elvek valójában nem csak egy jogágra jellemzőek [pl. ártatlanság vélelme az alkotmányjogban, ld. Alk. 57. § (2) bek.], másrészről (és ez a fontosabb érv, mert ez minden esetben áll, az előző pedig nem minden esetben) pedig arra világíthatunk rá, hogy nem "jogági alapelv"-ről van szó, hanem egy konkrét jogszabályban található konkrét rendelkezésről [az ügyfél jóhiszeműen szerzett jogainak védelme: Ket. 1. § (4)]. Nem azt tagadom tehát, hogy lennének ilyen fontos és átfogó jellegű elvek, csupán azt állítom, hogy ez nem jó principium divisionis. Méghozzá azért nem, mert ha azt mondjuk, "minden olyan jogszabály közigazgatási jog, amely az ügyfél jóhiszeműen szerzett jogainak védelmét elismeri", akkor egyrészt a közigazgatási szervezeti jog kimaradna (így különösen az Ötv., amelyben egy szó sincs az ügyfél jóhiszeműen szerzett jogainak védelméről). A helyzet tehát az, hogy vannak a jogrendszerben fontos (gyakran alkalmazott, ill. hivatkozott) konkrét törvények, amelyekben vannak fontosnak ítélt pozitívjogi rendelkezések (esetleg explicite alapelvnek nevezve). Ezek az alapelvek azonban alkalmatlanok arra, hogy egy konkrét jogszabályról a segítségével megállapítsuk, vajon melyik "jogág"-ba tartozik. Azaz nincs jogelméleti igényű (értsd: következetes és védhető, tehát nem csupán közhelyszerűen hangoztatott) principium divisionis.
ad 3. A más közös sajátosságok közül Ádám Antal csupán egyet nevezett meg, a specifikus alanyi jogosultságokat és kötelezettségeket. Ez azonban hasonló problémákhoz vezet, mint az előző pont. Az egyes jogok nem "jogági jogok", hanem konkrét törvényekben foglalt jogok. Lehet persze a "védelemhez való jog"-ot speciális büntetőeljárási jognak nevezni (ahogy ezt a büntetőeljárási jogászok tényleg teszik),[1] de evvel csupán rövidebb és elegánsabb formában szóltunk a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 5. §-a szerinti jogról. Egy ilyen "jogág"-nál, amelyik lényegében (leegyszerűsítve) egy törvényből áll, akár úgy is tűnhetne, hogy igaz az a megállapítás, hogy "amelyik jogszabályt a védelemhez való jog áthatja, az a büntető eljárásjog jogágába tartozik".[2] Ha azonban veszünk egy olyan "jogág"-at, amely törvények tömegéből áll, pl. a közigazgatási jogot, akkor nyilvánvaló lesz, hogy Ádám Antal állítása nem helyeselhető. A Ket.-ben szabályozott ügyféli jogoknak nyomuk sincs a közigazgatás belső szervezetét szabályozó jogszabályokban. Ezért aztán a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalokról szóló 191/1996. (XII. 17.) Korm. rendelet ezen logika szerint nem is lenne közigazgatási jog. Természetesen, ha valaki tudna mutatni olyan jogokat és kötelezettségeket, amelyekkel a jogrend distinkt (azaz átfedésektől mentes és mindent lefedő) felosztása lehetséges, és ez nagyjából megfelelne az általában elfogadott jogágaknak, akkor szívesen feladnám álláspontomat. Eddig azonban ilyennel nem találkoztam. Ez a fajta felosztási próbálkozás is olyan, mint az említett másik kettő: első ránézésre csábítónak és hihetőnek tűnik, de ha megkapargatjuk egy kicsit, akkor nem működnek: kivételek és ellenpéldák gyengítik mindet. S egyébként is kétséges, milyen gyakorlati jelentősége lenne az ilyen fogalmi bűvészkedésnek.
ad 4. A helyzet ugyanis az, hogy a jogági felosztás egyik fontos indoka - amint azt Ádám Antal helye-
- 194/195 -
sen megállapítja - az egyetemi oktatás. Nem az történik tehát, hogy a "jog"-ot jogágakra osztjuk és azt eszerint oktatjuk, hanem fordítva: bizonyos jogsza-bály(csoport)ok önálló kurzust kapnak (saját tankönyvekkel, amelyek az első lapokon saját önálló jogágiságukat bizonygatják),[3] s ezeket aztán a "jogág" megtisztelő címmel látjuk el. Ne ámítsuk azonban magunkat azzal, hogy emögött bármiféle következetes "kritérium"-ot találunk, amellyel a jogrendet distinkt módon feloszthatnánk. Részben erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a "jogági rang elnyeréséhez jó esélyt nyújt, ha önálló törvényben szabályozzák a kérdést, ha az egyetemeken önálló tanszékek születnek az adott névvel, ha a jogi karokon önálló tantárgyként kezdik tanítani, ha önálló tankönyveket írnak a témában (melyeknek első fejezetében mindig elkezdik saját jogági önállóságukat hangoztatni), és ha társadalmilag fontosnak tekintik az adott kérdést". S ezért gondolom továbbra is, hogy az önálló jogágiság "tudományszociológiai és egyetemszervezési okokkal, egy-egy új törvény megalkotására irányuló törvényhozói ötlettel, a társadalmi jelentőségre vonatkozó (jogászi) közvélekedéssel és (teljesen logikátlan) hagyományos beidegződésekkel" magyarázható.
Kérdés pl., hogy vajon mi a különbség az Ádám Antal által kvázi jogágazatnak és az általa valódi jogágazatnak nevezett normacsoportok között. Valódinak nevezi az alkotmányjogot, a közigazgatási jogot, a polgári jogot és a büntetőjogot; ellenben kvázinak (azaz a valódiak részeit átfogónak) gondolja többek közt a környezetvédelmi jogot, az orvosi jogot és a médiajogot. Kérdés az, hogy vajon miért nem fordítva áll a dolog, és miért nem az orvosi jog a valódi jogágazat, a polgári jog pedig a kvázi jogágazat. Ennek oka álláspontom szerint csupán a hagyomány.[4] Ez alatt azt értem, hogy hagyományosan a polgári jognak vannak kurzusai és tanszékei az egyetemeken, és hagyományosan a polgári jognak van egy törvénykönyve (Ptk.) - az orvosi jognak pedig nincs.
Összefoglalva tehát a következőket mondanám: Fel lehet osztani a jogrendet jogágakra (mint ahogy azt gyakran tesszük), de ez nem bármiféle kritérium következetes alkalmazása révén történik. Az ilyesfajta kritérium keresése a középkori alkimisták aranycsinálási receptjének keresésére emlékeztetően reménytelen.
Ádám Antal írásának 2.1 pontjában kritizálja azt a szóhasználatomat, amely szerint a közigazgatás alatt szervezetet értek, s azt állítja, a közigazgatás csupán állami tevékenységcsoport. Való igaz, hogy a közigazgatás kifejezés tevékenységet is takar. Álláspontom szerint - s evvel nem vagyok egyedül[5] - azonban közigazgatás alatt nem csupán tevékenységet, hanem ezen felül szervezetet és szakemberállományt is érthetünk.[6] Van, ami szervezeti értelemben nem tartozik bele a közigazgatásba, de tevékenységi értelemben igen (pl. egyházi egyetemek diploma-kiadása).[7] S előfordul, hogy a közigazgatási szervezet nem közigazgatási tevékenységet végez (pl. egy falusi önkormányzat villanyszerelőt hív, s a Ptk. szerint fizeti ki a szerelőt). Ez itt ehelyütt azonban csupán egy terminológiai tisztázás, s ezért inkább az érdemi problémákra térnék rá.
Az alárendelési elmélet elvetésével kapcsolatban Ádám Antal a következő kifogásokat emeli:
1. Álláspontja szerint nem igaz az, hogy a közigazgatási szerződés mellérendeltséget jelent, hiszen az egyik szerződő mindig (különleges jogosultságokkal felruházott) közhatalmi szerv. Nézetem szerint az alany ténye nem változtat azon, hogy a szerződés konstrukciója szerint mellérendeltségen alapul. Ha nem sikerül a szerződést megkötni, a közigazgatási szerv kezében ott van az egyoldalú aktus kibocsátásának lehetősége, ez azonban már egy másik probléma, amely a szerződés mellérendeltségi természetét nem érinti.[8]
2. Álláspontja szerint az sem igaz, hogy a közigazgatásban általános lenne a mellérendeltség. Én kitartanék álláspontom mellet, mégpedig a következő példákkal alátámasztva: (a) Országos Atomenergia Hivatal vs. Heves Megyei Közigazgatási Hivatal, (b) egészségügyi miniszter vs. belügyminisztérium politikai államtitkára, (c) APEH vs. párizsi magyar nagykövet stb. Ezek egyikében sincs alá-fölérendeltség, és a példákat naphosszat gyűjtögethetjük különféle kombinációkban. A mellérendeltség tehát nem csupán az önkormányzatok egymás közti és az államigazgatással való viszonyára igaz, hanem az államigazgatáson belül is. Az államigazgatáson belül tényleg vannak alá-fölérendeltségi viszonyok, de ha azt a rengeteg szervet számba vesszük, amely létezik, akkor azt látjuk, hogy minden államigazgatási szervnek a többi államigazgatási szerv 99%-ához mellérendeltségi a viszonya. Az alá-fölérendeltség a rendkívül ritka kivétel, mégha ezek a viszonyok szembetűnőek is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mellérendeltséget, mint alapvető és túlnyomó jellegzetességet, ignorálhatnánk.
3. Ádám Antal úgy véli, a munkajogi és családjogi alá-fölérendeltség azért más, mint a közjogi hierarchia, mert az előbbieken belül állami kényszer csak akkor alkalmazható, ha a szabályokat megsértik, ezért nem közhatalmi, azaz nem közjogi. Ez azonban sze-
- 195/196 -
rintem nem jó ellenérv, hiszen ennyi erővel semmilyen jog nem közjogi: állami kényszer mindig csak akkor alkalmazható, ha megsértik a szabályokat. A közigazgatási jogban éppúgy, mint a családjogban. A szabályok megsértése nélkül a közigazgatási jogban sincs állami kényszer - legalábbis egy jogállamban. Az "állami kényszer (a szabályok megsértése esetén ill. anélkül)" tehát - Ádám Antal álláspontjával szemben - nem jó elválasztási elv közjog és magánjog között.
4. Álláspontja szerint az állampolgár tényleg nem alárendeltje az államnak. Az ezt követően megfogalmazott tételei (jogszabály-betartási kötelezettség,[9] Public-Private-Partnership stb.) épp ezért fő mondandómat nem is érintik, úgyhogy ehelyütt inkább nem válaszolnék egyenként rájuk. Csupán arra az újszerű érvre érdemes kitérni, miszerint a közjogiság mellet egy érv lehet (az állami kényszer mellett), hogy a tevékenységet az állami költségvetésből finanszírozzák. Az állami kényszer megkülönböztető jellegével kapcsolatos kételyeimről az előző bekezdésben szóltam. Az pedig, hogy az állami költségvetésből jön valamire a pénz, hasonlóképpen nem elfogadható. Ha segélyt kapó állampolgár a sarki fűszeresnél a segélyből tejet vesz, arra nyilván nem mondanánk,
- 196/197 -
hogy valamiféle közjogi adásvételről van szó. Erre Ádám Antal nyilván azzal replikázhatna, hogy csak arra a tevékenységre gondolt, amire közvetlenül jön a pénz az állami költségvetésből. Azt látjuk azonban, hogy a közvetlenség sem jó kritérium, mert magánjoginak gondolt viszonyokra is igaz, pl. (a) az említett villanyszerelő a falusi önkormányzatnál, aki közvetlenül az önkormányzattól kapja a pénzt, nem pedig egy harmadik (privát) közvetítésével, vagy (b) az állammal szembeni megnyert (Ptk. alapján indított) kártérítési per utáni fizetés, illetve az ebből finanszírozott bármely tevékenység (pl. karib-tengeri nyaralás) sem feltétlenül közjogi.
5. Ezt követően Ádám Antal a következő konklúzióra jut: "Ha az ilyen közhatalom szervezetét, fenntartását, hatáskörét, tevékenységi formáit, valamint a polgárok és más jogalanyok jogait és kötelességeit meghatározó, állami kikényszerítést biztosító jogi normák közjogi jogági jellegének érzékeltetésére a felsorolt kritériumok jogelméletileg nem elfogadhatók, akkor - megítélésem szerint - valószínűsíthető, hogy az ilyen jogelmélet az igent és a nemet, valamint a kettő szintézisét is tagadó absztrahálás szférájába emelkedett". Azaz rövidebben megfogalmazva, Ádám Antal szerint álláspontom abszurd. Ebben a konklúzióban megjelenik egy máshol nem kifejtett érv is: a közjog és magánjog elválasztásának kritériuma ezek szerint az, hogy a közjog a "közhatalom szervezetét, fenntartását, hatáskörét, tevékenységi formáit, valamint a polgárok és más jogalanyok jogait és kötelességeit meghatározó, állami kikényszerítést biztosító jogi normák" összessége. Magánjog pedig - vélhetően - a többi norma.
Nem tudok egyet érteni ezzel az állásponttal sem. A "polgárok és más jogalanyok jogait és kötelességeit meghatározó" jogi normák közé a Ptk. is beletartozik ugyanis. Az állami kényszer fogalmi eleme is problematikus, mint azt négy bekezdéssel ezelőtt bemutattam. Ezért álláspontom szerint ez a fajta elválasztás sem tartható.
Végezetül az alanyelmélet védelmében száll vitába velem Ádám Antal, és azt állítja, hogy az alapjogi Drittwirkung - bár tényleg két privát közti viszonyról van szó - azért közjogi, mert az állam írja elő, és az állam nyújt védelmet megsértése esetén (kényszerrel). Ez azonban a Ptk.-ra is igaz: egy állami törvény írja elő (1959. évi IV. tv.), és az állam (bíróságai útján) védelmet nyújt megsértése esetén. Azt pedig bizonyára Ádám Antal sem állítja, hogy a Ptk. közjogi jellegű. A Drittwirkunggal kapcsolatos érvemet ezért továbbra is tartom: közjoginak tekintjük, noha két privát közti viszonyról van szó - azaz íme egy bizonyíték az alanyelmélet működésképtelenségére.
A helyzet tehát a közjog-magánjog felosztással hasonló a jogági felosztáshoz: Fel lehet osztani a jogrendet közjogra és magánjogra (mint ahogy azt gyakran tesszük), de ez nem bármiféle kritérium következetes alkalmazása révén történik. Az ilyesfajta kritérium keresése is hasonlatos a középkori alkimisták aranycsinálási receptje keresésének reménytelenségére.
Örömömre szolgált, hogy jelen kiváló jogi folyóirat hasábjain érveimet részletesebben kifejthettem és kiegészíthettem, s ezt tehettem egy olyan elismert szaktekintéllyel vitatkozva, mint amilyen Ádám Antal. Álláspontjának jelentős részével azonban a fenti okoknál fogva nem tudok egyetérteni. ■
JEGYZETEK
[1] Az egyszerűség kedvéért hagyjuk most figyelmen kívül az Alk. 57. § (3) bek.-t, bár ebből a magam számára kedvező érvet alkothatnék.
[2] Persze itt is lehetne szőrözni, pl. a 2002. évi LIV. törvény a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről kapcsán, de az egyszerűség kedvéért ezt most figyelmen kívül hagyjuk.
[3] Az önálló jogágiság elismerésének persze nagyon fontos gyakorlati következményei lehetnek, nevezetesen tanszékgründolási lehetőség és a reménybeli tanszékvezetői pozícióval járó magasabb fizetés. Az ilyen jellegű problémákkal azonban itt most nem foglalkozom.
[4] Implicite részben erre is utal Ádám Antal, amikor "korszakunk" szaporodó jogágazatainak nevezi a vegyes jogágazatokat. Ezek tehát új jelenségek, ellentétben a hagyományos (azaz "valódi") jogágazatokkal.
[5] Hozzám hasonlóan háromjelentésűnek látja a kifejezést Lőrincz Lajos-Takács Albert: A közigazgatás-tudomány alapjai (Budapest: Rejtjel 1997) 9. o.
[6] A közigazgatási szervezettel kapcsolatos álláspontomat bővebben kifejtettem jelen folyóirat hasábjain, ld. Jakab András: "A közigazgatás helye a magyar államszervezetben" Jura 2004/1. 39-47. o.
[7] Ezek azok az alanyok, akiket a német szakirodalom Beliehene névvel illet, ld. bővebben Michaelis Rüdiger: Der Beliehene [Diss. Münster] (Münster 1969). Az, hogy egy állami egyetem mennyiben tekinthető a közigazgatási szervezet részének, egy olyan bonyolult probléma, amelyet ehelyütt nem elemeznék, hiszen mondandómhoz nem szükséges ennek tisztázása. Az egyházi egyetemek esetében azonban a kétely fel sem merülhet: ezek nem részei a közigazgatási szervezetnek.
[8] Az egyetlen pont, ahol különbség van a két oldal jogállása között, az a szerződésszegés esete [Ket. 77. § (2)-(3) bek.], ahol a közigazgatás az ügyfél szerződésszegése esetén a szerződést lényegében végrehajtható határozatnak tekinti (azaz az egyszerűség kedvéért nem ad ki egy, a szerződéssel azonos tartalmú határozatot, hanem gyakorlatilag a szerződést kell határozatnak tekinteni), a magánfél azonban bírósághoz kell forduljon. Itt azonban nincs másról szó, minthogy "ha a szerződés nem sikerül, akkor a közigazgatás határozatot használ" elve kerül alkalmazásra - avval a formai egyszerűsítéssel, hogy nem adnak ki formailag új határozatot. A jogviszonyra ezt leszámítva mindenben a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni [explicite: Ket. 77. § (4) bek.].
[9] Amely, megjegyzem, az államra hasonlóképp vonatkozik.
Lábjegyzetek:
[1] The Author is a lecturer in law.
Visszaugrás
