A felperes módosított keresetében elsődlegesen a felek között létrejött "önálló épület feltüntetésére irányuló okirat"-ként címzett szerződés érvénytelenségének, másodlagosan pedig annak megállapítását kérte, hogy a perbeli lakóház az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel ellentétben 1/2-1/2 arányban képezi a felek tulajdonát, és erre tekintettel kérte az arra való feljogosítását, hogy az eladási árként az ingatlan helyébe lépett készpénzből a letétbe helyezett 24.800.000 forintot ő vehesse fel.
Az alperes az érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a peres felek 1984. szeptember 29-étől élettársakként éltek együtt, 1985. december 25-én pedig házasságot kötöttek. Az 1990. április 5-én kötött eltartási szerződéssel - egymás közt egyenlő arányban - szerezték meg a perbeli telek ingatlant, amelyen 1996-ban lakóházas felépítményt építettek és azt panzióként működtették. 1997. december 15. napján a felek "önálló épület feltüntetésére irányuló okirat" megnevezéssel szerződést kötöttek, melyben megállapodtak a felépítmény önálló ingatlanként való telekkönyveztetéséről. Szerződésbe foglalták, hogy az épületen nem egyenlő mértékben, hanem a különvagyoni körülményeket is figyelembe véve, a tényleges hozzájárulás arányában a felperes 1/3, míg az alperes 2/3 arányban szerez tulajdont. A szerződés - melyet ügyvéd készített és ellenjegyzett - a tulajdonszerzés jogcímeként ráépítést és eredeti felvételt jelöl meg.
A felek életközössége 2004. április 29-én megszakadt, majd a házasságukat a városi bíróság a 2005. február 15. napján jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bíróság végzésével jóváhagyott egyezségükben a felek kijelentették, hogy az ingatlan közös értékesítését folyamatba tették, a vételárból szóbeli megállapodás alapján kialakított arányok szerint kívánnak részesedni. Rögzítettek azt is, hogy az egyezség mellékletét képező megállapodásban felsorolt ingóságokat megosztották, és ezzel összefüggésben további igényt egymással szemben nem támasztottak.
A felek a jelen per tartama alatt a közös ingatlant 11.200.000 forint telekáron és 148.800.000 forint felépítményi áron értékesítették. A telek vételárát 1/2-
1/2 arányban, valamint a felépítmény vételárának a személyenkénti 1/3-1/3 részét mindketten egyaránt felvették, a vitatott további 1/3 rész felét pedig az alperes ugyan felvette, annak a másik fele, tehát
24 800 000 forint azonban letétbe helyezésre került.
Az elsőfokú bíróság - az ítéletének indokolása szerint - elsődlegesen az 1997. december 15. napján kötött szerződés érvényességét érintő felperesi keresetet vizsgálta. Kiemelte, hogy 2005. október 18-ig a felek között a szerződés érvényességét senki nem kérdőjelezte meg, a felperes pert nem indított, a jogellenes fenyegetés, illetve kényszerhelyzet fennállását nem tudta igazolni. A Ptk. 236. § (2) bekezdés b) pontja szerint a megtámadási határidő a kényszerhelyzet megszűnésétől számítandó, a megtámadásra nyitva álló határidő tehát többszörösen eltelt. Mindezek alapján a szerződés érvényesnek minősül, ennek lényeges tartalmi elemét képezi, hogy a felek az egyenlő szerzés vélelmétől eltérően - ennek indokait a szerződésben is megjelölve - 1/3-2/3 szerzési arányt állapítottak meg. Az okirat egyértelműen tartalmazza az egyenlő arányú közös tulajdontól való eltérésre irányuló szándékot, így az alperesnek a házastársi vagyonközösségre alapított tulajdonjog megállapítása iránti kereseti kérelme is alaptalan.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a per eldöntéséhez szükséges körben lefolytatta a bizonyítási eljárást. A peradatok okszerű mérlegelésével helyes tényállást állapított meg, a döntése pedig érdemben helytálló.
Kiemelte a másodfokú bíróság, hogy a felperes az elsődleges kereseti kérelmében a felek között 1997. december 15-én létrejött szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, hivatkozva arra, hogy azt kényszer, illetve fenyegetés hatására írta alá. Kifejtette emellett, hogy a szerződés érvényessége esetén sem teszi indokolttá az egyenlő szerzés vélelmétől való eltérést. Erre figyelemmel a másodlagos kereseti kérelmében a felek között egyenlő arányban kérte megosztani az önálló ingatlannak minősülő felépítmény tulajdonjoga, illetve az értékesítésből befolyt vételára tekintetében a közös vagyont.
Ez a kereseti kérelem határozta meg az elsőfokú eljárás kereteit és az ebben hozott döntés felülbírálata képezte a másodfokú eljárás tárgyát.
Téves az a fellebbezési érvelés, hogy az elsőfokú ítéleti döntés nem terjed ki a másodlagos kereseti kérelemre. Az elsőfokú ítélet mindkét kereseti kérelmet számba vette és mind az elsődleges, mind a másodlagos kereseti kérelem elutasításának indokait tartalmazza, ezért a döntés nem sérti a Pp. 213. § (1) bekezdésében foglaltakat.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az 1999. december 15-i szerződés megtámadására nyitva álló határidőt a felperes elmulasztotta.
A Ptk. 236. § (1) bekezdésében meghatározott egy éves megtámadási határidő a (2) bekezdés b) pontja értelmében jogellenes fenyegetés esetében a kényszerhelyzet megszűntekor kezdődik. A felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy - az általa állított, de megfelelően nem bizonyított - kényszerhelyzet a felek közti házassági kötelék felbontásáig fennállott. Az ezzel kapcsolatos felperesi álláspontot cáfolja az a tény, hogy 1999-ben a szerződésben foglaltakhoz képest eltérő tulajdoni illetőség tárgyában végrendelkezett, ennek érdekében a végrendelet elkészítésére ügyvédet keresett fel. Ebből a tényből és a végrendeletet szerkesztő jogi képviselő tanúvallomásából kitűnik, hogy - bár a per tárgyát képező szerződés megtámadásának az időmúlás vagy egyéb ok akadályát képezte - a felperesnek lehetőségében állt jogi lépéseket tenni a szerződéssel kapcsolatosan, kényszerhelyzet a felperest nem korlátozta. Mindezek ellenére az egy éves megtámadási határidőt elmulasztotta, erre tekintettel a megtámadásra alapított elsődleges kereseti kérelem további érdemi vizsgálata szükségtelen, az ebben a körben felhozott felperesi állítások a per eldöntése szempontjából már nem relevánsak, az elsődleges kereseti kérelem elutasításának volt helye.
A Csjt. 27. § (2) bekezdése szerint a házastársak az egymás közötti vagyoni viszonyaikat - a házassági életközösség tartamára - szerződéssel rendezhetik. A szerződésben e törvény rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetőleg a különvagyonba. A (3) bekezdés értelmében a szerződés érvényességéhez annak közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges.
Az elsőfokú bíróság a fenti rendelkezések helyes alkalmazásával minősítette az 1997. december 15-én kötött szerződést házassági vagyonjogi szerződésnek. A felek a szerződésben azt juttatták kifejezésre, hogy miként kívánnak eltérni a Csjt. 27. § (1) bekezdésében foglalt egyenlő arányú szerzés vélelmétől és a megállapodás a megkívánt alaki feltételeknek is eleget tesz. A szerződés eredménytelen megtámadása folytán az abban foglalt tulajdoni arányok irányadóak a felek között a házastársi közös vagyon megosztása tekintetében, nincs tehát a perben jelentősége a felperesi különvagyonnal, illetőleg az alperesi különvagyon hiányával kapcsolatos tényállításoknak.
A bíróság azonban - a felek által 2006. március 14-én kötött szerződésre tekintettel - a vagyonmegosztásban nem dönthetett, hiszen a megállapodásban a felek a közös vagyont már egymás között megosztották.
A vitatott 24.800.000 forintos vételárrész sorsát attól tették függővé, hogy jelen perben a korábban az ingatlan-nyilvántartásban foglaltakhoz képest a bíróság eltérő tulajdoni arányt állapít-e meg. A felperes erre irányuló kereseti kérelme azonban - a korábbiakban kifejtettek szerint - alaptalannak bizonyult, a vételárrész további sorsát a felek szerződése határozza meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt annak megváltoztatása és annak megállapítása iránt, hogy a felek között létrejött "Önálló épület feltüntetésére irányuló okirat" teljes egészében semmis, és az nem tekinthető a Csjt. 27. § (2) bekezdése szerinti házassági vagyonjogi szerződésnek, ezért az eredeti állapot helyreállítása folytán az ingatlan teljes egészében a felek 1/2-1/2 arányú tulajdona. Erre tekintettel kérte az alperes arra való kötelezését, hogy fizessen meg neki 24.800.000 forintot, valamint annak 2006. április 4. napjától számított törvényes kamatát és a perrel felmerült költségeit.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, amit a következőkkel indokolt.
1. A Csjt. 27. § (2) bekezdése feljogosítja a házasságkötés előtt a házasulókat, valamint a házasfeleket arra, hogy az egymás közötti vagyoni viszonyaikat a házassági életközösség tartamára szerződéssel rendezzék, és a szerződésben a törvény rendelkezéseitől eltérően határozhassák meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetőleg a különvagyonba, a szerződés érvényességéhez azonban a hivatkozott § (3) bekezdése szerint - ide nem tartozó kivételtől eltekintve - annak közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges.
A volt házastársaknak az "önálló épület feltüntetésére irányuló okirat"-nak címzett szerződésbe foglalt megállapodása szerint a felek fele-fele arányú tulajdonában álló ingatlanon létesített felépítmény - a különvagyoni hozzájárulásokra is figyelemmel - a felek felperesre terhesebb 1/3-2/3 arányú közös tulajdonában áll.
A vitás szerződés a házassági vagyonjogi szerződés tartalmi elemeinek és alaki érvényességi feltételeinek egyaránt megfelel, azt a felperes a Ptk. 236. § (1) bekezdésében és (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott megtámadási határidőn belül nem támadta meg, és - a jogerős ítélet helyes indokai szerint - az alperes tagadásával szemben nem bizonyította azt sem, hogy őt a szerződés megkötésére az alperes a Ptk. 210. § (4) bekezdése szerinti jogellenes fenyegetéssel vette volna rá, a tulajdonszerzés jogcímének a szerződés általi esetleges téves megjelölését vagy a szerződésben foglalt nyilatkozatoknak a felperes által állított tartalmi valótlanságát pedig a Ptk. nem minősíti érvénytelenségi oknak.
A házassági vagyonjogi szerződés érvényes létrejötte folytán a volt házastársak vagyoni viszonyaira nem a Csjt., hanem - a Csjt. szabályainak a diszpozitív (szerződést pótló) jellegéből következően - a szerződés tartalma lenne az irányadó akkor is, ha a felépítmény önálló ingatlanként történő feltüntetésére vonatkozó megállapodás a felek között nem jött volna létre, vagy az erre vonatkozó megállapodásuk - annak a jogszabályba ütközősége miatt - semmisnek minősült volna.
Ennek a további következménye pedig az, hogy nincs jogi jelentősége a felek vagyoni viszonyainak a mikénti elbírálása körében annak, hogy a Csjt. 27. § (1) és 28. § (1) bekezdése szerint a felépítmény egészben vagy részben közös vagy valamelyik házasfél különvagyonához tartozott-e, hiszen a házassági vagyonjogi szerződésnek fogalmi eleme a közös- és különvagyon körének a törvény rendelkezéseitől eltérő meghatározása.
2. Téves a felperesnek az a felülvizsgálati érvelése, mely szerint a perbeli jogvita érdemi elbírálásához vagyonmérleg felállítása és a felek házastársi közös vagyonának a teljes körű megosztása lett volna szükséges.
A házassági bontóperben a bíróság olyan tartalmú egyezséget hagyott jóvá a felek között, amelyben a felek kölcsönösen kijelentették, hogy az egyezség mellékletét képező megállapodásban felsorolt ingóságokat megosztották, és ezzel összefüggésben további igényt egymással szemben nem támasztottak, az ingatlan közös értékesítését pedig folyamatba tették, és a vételárból szóbeli megállapodás alapján kialakított arányok szerint kívánnak részesedni. A felek a jelen per tartama alatt a közös ingatlant - a bontóperbeli egyezségüknek megfelelően - közösen értékesítették, az eladási áron belül külön meghatározták a telek és a felépítmény árát, és a telek árát 1/2-1/2 arányban megosztották, a felépítmény vételárának a személyenkénti 1/3-1/3 részét pedig mindketten egyaránt felvették, a vitatott további 1/3 rész felét pedig az alperes ugyan felvette, annak a másik fele, tehát 24.800.000 forint azonban letétbe helyezésre került. A letétben lévő készpénz kivételével tehát a felek házastársi közös vagyonának megosztása teljes körűen megtörtént, és a felperes jelen perbeli keresete - ennek megfelelően - lényegében már csupán a letétben lévő készpénz felvételére való feljogosítására irányult. Ilyen körülmények mellett viszont a házastársi közös vagyon megosztására a perben már sem szükség, sem - anyagi, illetve eljárásjogi - lehetőség nem volt.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.115/2008. szám).
A peres felek között a házasság felbontása és a Pp. 289. §-a, 292. §-a szerinti kapcsolt pertárgyak tekintetében per volt folyamatban. A perben a házastársi közös vagyon megosztására a jelen per felperese (ott alperes) terjesztett elő viszontkeresetet, amely - többek között - öt ingatlant érintett.
Miután a bíróság a viszontkeresetet is már több tárgyaláson érdemben tárgyalta és bizonyítást is foganatosított, a 2004. június 29-én megtartott tárgyaláson a pert végzésével a viszontkereset tárgyában jogerősen megszüntette. Ugyanezen a tárgyaláson a felek a járulékos kérdésekben a Csjt. 18. § (2) bekezdés a) pontja alkalmazását lehetővé tévő egyezséget is kötöttek. Ebben - egyebek mellett - három ingatlan használatáról, a házastársi közös ingó vagyonuk megosztásáról és az Sz. Betéti Társasághoz kapcsolódó házassági vagyonjogi igényük rendezéséről állapodtak meg.
Rögzítették, hogy "...a házassági vagyonközösséget megszüntető okiratot az ingatlanok vonatkozásában 30 nap alatt aláírják a jegyzőkönyvben foglaltak szerinti tartalommal...". Ez nyilvánvaló visszautalást jelentett a feleknek a pert megszüntető végzést megelőző, az ingatlanokkal kapcsolatos jognyilatkozataira. Ilyen előzmények után a bíróság ezen a tárgyaláson meghozott 51. sorszámú ítéletével a felek házasságát egyező akaratnyilvánításukra és a szükséges járulékos kérdések rendezésére tekintettel felbontotta.
A házasság felbontását követően a felperes által a házastársi közös vagyonhoz tartozóként megjelölt, de csak az alperes tulajdonaként nyilvántartott 2/14 illetőségű gépkocsi tároló tulajdonjogát az alperes elidegenítette. A vételárat a közös gyermeknek adta át. Ezt a felperes és a közös gyermek jóváhagyólag tudomásul vette, bár a felek a korábban említett jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozata szerint az alperes kötelezettsége valójában az ingatlan-hányad "természetbeni" ajándékozása lett volna.
Jelen perben - a módosított és fenntartott - keresetében a felperes az alperest 3.000.000 forint és kamatai megfizetésére kérte kötelezni. Keresetét a bontóperben a felek által kötött és jegyzőkönyvben foglalt szerződésre alapozta, amelyet az alperes ebben a körben nem teljesített.
Az alperes ellenkérelme elsődlegesen a kereset elutasítására irányult. Másodlagosan, kifogás útján, tévedés, fenyegetés, feltűnő értékaránytalanság miatt a szerződést megtámadta.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetnek helyt adott. A bírói gyakorlatra utalással ugyanis a bontóperi utolsó tárgyaláson az 51. sorszámú jegyzőkönyvben foglalt, a viszontkereset tárgyában a per megszüntetését megelőző jognyilatkozatokat, az ott írt tartalommal, közokiratba foglalt szerződésnek tekintette. Megállapította, hogy a szerződésnek a gépkocsi tároló tulajdoni illetőségére vonatkozó része módosult tartalommal ment foganatba. Részletesen megindokolta, hogy az alperesnek a szerződés érvénytelensége iránti és kifogás útján érvényesített megtámadása miért nem foghat helyt. Az érvényes szerződés alapján a felperes igénye a 3.000.000 forint megfizetésére, az alperes önkéntes teljesítésének hiányában alapos.
Az első fokon eljárt bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett. A kereset elutasítását kérte és a kifogásait az elsőfokú bíróság által érvényesnek tekintett szerződéssel szemben fenntartotta. Álláspontja az volt, hogy a jegyzőkönyvbe foglaltakat nem lehet az ingatlanok tulajdonjogát (is) rendező szerződésnek tekinteni. Szerinte a felek nem is tértek ki minden ingatlanra a megállapodásukban. Részletesen levezette, hogy az ingatlan-nyilvántartási helyzet fenntartása mellett, a teljes körű rendezés alapján, mi lenne a felek közötti elszámolás eredménye. Eszerint a felperes nevén bejegyzett és az említett ingatlannak a számbavétele esetén őt illetné, mégpedig a felperesi követelésnél jóval magasabb összegű értékkiegyenlítés a házastárs közös vagyon megszüntetésének a jogcímén. A szerződés létrejöttét feltételezve pedig azt tévedés, megtévesztés, jogellenes fenyegetés és feltűnő értékaránytalanság miatt érvénytelennek kell nyilvánítani.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Úgy ítélte meg, hogy a feleknek a bontóperben tett nyilatkozatai - helyes értelmezés mellett - az érvényes előszerződésnek felelnek meg. Ennek alapján a felperes az alperestől a szerződés megkötését követelhette volna, annak az alperes általi megtagadása esetén pedig a Ptk. 208. § (3) bekezdése alkalmazásával a szerződésnek a bíróság általi létrehozását. Ilyen igényt azonban a felperes a perben nem érvényesített. A kérelemhez kötöttség Pp. 3. §-a szerinti elve miatt pedig azt a bíróság létre nem hozhatja.
Az elsőfokú bíróság jogi álláspontjától eltérő állásfoglalása miatt és a szerződés létrehozására irányuló kereset hiányában, az alperes kifogás útján érvényesített megtámadásairól a döntést szükségtelennek tartotta. A per és illetékköltségről az érdemi rendelkezésének megfelelően határozott.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, annak hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyása iránt. Azzal érvelt, hogy a bontóperi jegyzőkönyvben foglaltak a szerződés valamennyi lényeges elemét tartalmazzák. A felek a kölcsönös egybehangzó akaratukat kinyilvánították. Az, a jogerős ítélet által többek között ügydöntőként idézett és bírósági egyezségbe foglalt kitétel, hogy ".... peres felek rögzítik, hogy a házassági vagyonközösségüket megszüntető okiratot az ingatlanok vonatkozásában 30 nap alatt aláírják, a jegyzőkönyvbe foglaltak szerinti tartalommal..." kizárólag a teljesítési határidőre vonatkozó kikötés. Megítélése szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a döntésénél a jegyzőkönyvi nyilatkozatok véglegességét, pontosságát és azt is, hogy - bár módosított tartalommal -, de a szerződésük részben foganatba ment. Arra is hivatkozott, hogy az érvénytelenség megállapítása iránti fellebbezési kérelemtől eltérve utasította el az másodfokú bíróság a keresetet.
A felülvizsgálati ellenkérelmében az alperes elsődlegesen a jogerős ítélet hatályában fenntartását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta. A jogerős ítéletet a bontóperi bírói egyezségben foglaltakkal mindenben alátámasztottnak vélte. Hivatkozott arra is, hogy őt a felperes a 3.000.000 forint megfizetésére nem szólította fel.
A gépkocsi tároló részilletőségére pedig nem ment a megállapodásuk foganatba, mivel nem magát a résztulajdoni illetőséget, hanem annak ellenértékét adta a fiának ajándékba. A másodlagos indítványát illetően rámutatott arra, hogy a szerződés létrejöttének esetére nincs a kifogás útján érvényesített megtámadása jogerősen elbírálva.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta, a következők miatt.
Téves a másodfokú bíróság álláspontja, amely szerint a felek megállapodása előszerződésnek minősül.
Nem a Ptk. 208. § (1) bekezdése szerinti előszerződés, hanem a Ptk. 205. § (1) bekezdése szerint szerződés jön ugyanis a felek között létre, ha a felek kölcsönös és egybehangzó akaratukat a szerződés valamennyi, a Ptk. 205. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelő, lényeges elemére kinyilvánították (BH 1986. évi 59. jogeset). Ez a bírósági jegyzőkönyvbe foglaltak esetén közokirati formát jelent [Pp. 195. § (1) bekezdése].
A felek nyilatkozatainak előszerződéskénti minősítésekor pedig a másodfokú bíróság a tárgyalás menetének figyelmen kívül hagyásával, a feleknek a bírósági jegyzőkönyvbe foglalt jognyilatkozatait nem mindenre kiterjedően és egyeseket nem megfelelő súllyal értékelve, másokat túlértékelve foglalt állást. Így téves jogi következtetésre jutott.
A felek jognyilatkozatainak helyes értelmezésével kapcsolatban az eljárás adataiból kiemelendő, hogy a bontóperben a már érdemben, minden ingatlanra kiterjedően tárgyalt viszontkereset körében a bíróság által engedélyezett szünetben, majd a tovább folytatott tárgyaláson kölcsönös alkudozások eredményeként az alperes a felperesnek az ingatlanokkal kapcsolatban végül olyan szerződési ajánlatot tett, amelyet a felperes elfogadott. Ezzel pedig a szerződés a Ptk. 213. § (1) bekezdése alapján létrejött.
A Ptk. 205. § (2) bekezdésében írt valamennyi lényeges elemre ugyanis az elfogadott ajánlat kiterjedt, hiszen az alperes "a bejegyzett tulajdoni viszonyok érintetlenül hagyása mellett" vállalta először 2.000.000 forint, majd az elfogadott egyezségi ajánlatában a 3.000.000 forint értékkülönbözet 30 nap alatti megfizetését és a gépkocsi tároló résztulajdoni illetőségének a gyermekük javára való ajándékozását "külön okiratban, 30 napon belül", valamint a földhivatalhoz annak benyújtását. Ennek megfelelően a "külön okirat" kitétel a Ptk. 207. §-a (1) bekezdésének értelmezési elvei szerint csak a garázsra vonatkozhatott.
Téves tehát az a jogi következtetés, hogy a felek az ingatlanok tulajdoni helyzetéről ne állapodtak volna meg, és az is, hogy a megállapodás ne terjedt volna ki a T. utcai ingatlanra, mely egyébként az öt ingatlan közül egyedül volt a felperes tulajdonaként bejegyezve. A többi négy ingatlan mind az alperes tulajdonaként volt közhitelesen nyilvántartva. A felek megállapodása a bejegyzett tulajdoni állapot figyelembevételével osztotta meg közöttük az ingatlan vagyont.
Az ügyvéd által ellenjegyzett okiratba foglalás, illetőleg arra, és annak aláírására, valamint a földhivatalhoz való benyújtására a 30 nap kikötése, amit a bírói egyezség tartalmaz, és amit a másodfokú bíróság kiemelten értékelt, a fentiekhez képest csak teljesítési határidő volt, mégpedig a garázsingatlan tekintetében. Erre a szerződés teljesülése érdekében feltétlen szükség is volt, mert a házastársi közös vagyonból "kiemelt" gépkocsi tárolóra vonatkozó ajándékozás jogosultja, a közös gyermek, nem állt perben.
A felperesnek az alku során elhangzott követeléséből és az alperes módosított ajánlatából, amit aztán a felperes elfogadott, továbbá az alperes kötelezettség-vállalásából mindez egyértelműen ki is derül.
Téves tehát a jogerős ítéletnek azon megállapítása, hogy a felperes azért állt volna el az ingatlanokra vonatkozó viszontkeresetétől, mert a felek a későbbiekben ügyvéd által ellenjegyzett okiratban peren kívül kívántak megállapodni. Ez ugyanis az elfogadott szerződési ajánlathoz képest csak a gépkocsi tárolóra vonatkozott. Kétségtelen, hogy ebben a tekintetben a vállalt ajándékozás a Ptk. 240. § (1) bekezdése alapján módosult tartalommal és nem a megegyezés szerinti szükséges formában, de teljesült. Az érintett személyek egyező akaratának megfelelő helyzet létrejöttével a Ptk. 217. § (2) bekezdése szerint azonban ez nem kizárt. A jogerős ítélet indokolásával szemben tehát az alperes teljesítésének részben módosult volta nem támasztja alá a felek korabeli jognyilatkozatainak a szerződés helyett előszerződéssé minősítését.
Összefoglalva a fentieket a vonatkozó törvényhelyek helyes értelmezése szerint és az elsőfokú bíróság által helyesen idézett bírói gyakorlat szerint a felek jognyilatkozatait nem a jogerős ítélet, hanem az elsőfokú bíróság minősítette helyénvalóan.
Mindezek mellett - a helytálló másodlagos ellenkérelmi indítvány szerint - a kereset tárgyában való érdemi döntésre nem kerülhetett sor. Eltérő jogi álláspontja folytán ugyanis a másodfokú bíróság mellőzte az alperes által kifogásként előterjesztett megtámadási okok vizsgálatát. A felülvizsgálati kérelem korlátaihoz a Pp. 275. § (2) bekezdése szerinti kötöttség pedig a felülvizsgálatot a Legfelsőbb Bíróság részéről ebben a körben kizárja, tekintettel a Pp. 270. § (2) bekezdésében foglaltakra is.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 213. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelően a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és új eljárás és új határozat hozatalára a másodfokú bíróságot utasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.714/2008.) ■
Visszaugrás
