Japan: Waseda University, The Institute of Comparative Law
2005, 274., ISBN 4 903107 02 7
A japán alkotmányjoggal foglalkozó írások gyér számban hozzáférhetőek hazánkban. Ennek szerteágazó okaira nem kívánok jelen helyzetben magyarázatokat hozni, meghaladná e rövid recenzió kereteit. Mindazonáltal választ adna arra a kérdésre is, hogy miért van értelme Magyarországon japán alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozni.
Kenji Urata professzor emeritus, a Waseda Egyetemen szerzett jogi diplomát immár több mint fél évszázada, fő kutatási területe az alkotmányjog. Fontosabb vendégprofesszori állomásai: London (1978-1980), Lund, Svédország (2002-2003). Kenji Urata nemzetközi konferencián először 1982-ben vett részt előadói minőségben, és azóta a japán alkotmány szellemének, a pacifista doktrína képviselőjeként tartják számon. A kötet tíz, 1982 és 2003 között elhangzott előadás szerkesztett változatát tartalmazza időrendi sorrendben, a legfrissebbtől kezdődően. Ünnepi gyűjtemény: a neves Waseda Egyetem Összehasonlító Jogi Intézete Kenji Urata 50 éves oktatói munkája elismeréséül jelentette meg ezeket sorozatában.
Hazánkban a japán jog- és alkotmányfejlődés vizsgálata, oktatása egy-egy tanszék, egy-egy oktató munkája nyomán valósulhat meg, rendkívül kis körben, és teljesen kívül esik az általános jogászi képzés követelményein. Ugyanakkor a könyvben szereplő lebilincselő tanulmányok az általános jogi, főként nemzetközi jogi ismeretekre épülnek. A bátran képviselt pacifizmus hatja át a cikkek egészét: akár Okinava státuszát, akár a japán alkotmány béke-klauzuláját, akár a humanitárius intervenciók gyakorlatát elemzi a szerző.
Lebilincselők. Ezt nem azért hangsúlyozom, mert jelen sorok íróját valóban érdeklik a japán alkotmányjog egyes kérdései, hanem mert a japán alkotmányból kiindulva, de globális összefüggéseiben ábrázolja a szerző a felvetett problémákat. Természetesen nem árt némi előismeret a japán alkotmányjog tárgyköréből, de a szerző - mivel nemzetközi konferenciákra szánt írásokról van szó - a legtöbb esetben röviden ismerteti a megértés szempontjából releváns történeti-politikai környezetet.
A kiindulást azért nem árt itt is - kulcsszavakban - megismételni. Japán a meidzsi-korszakban (1868-1912) végrehajtott modernizáció eredményeként megőrizte függetlenségét, létrehozta az elsősorban kontinentális jogi, francia-német mintákon alapuló jogrendszerét, amely megfelelt a nagyhatalmak elvárásainak. A gyors gazdasági-ipari fellendülés időszakát a hadi sikerek, majd a gyarmatosítás követte. A császárközpontú, militarista ideológia a Japán Birodalmat 1944-et követően elkerülhetetlen világháborús vereségbe sodorta. A kudarcot látva a katonai vezetők nagy számban követtek el öngyilkosságot felelősségre vonásuk előtt. A Hiroshimát és Nagaszakit ért atombomba-támadás után néhány nappal maga Hirohito császár jelentette be 1945. augusztus 15-én délben Japán feltétel nélküli kapitulációját. A szövet-
- 178/179 -
séges erők megszállása közvetlen amerikai befolyást jelentett, Japán először vált megszállt területté. A reformok kiindulópontja az amerikai mintájú alkotmány elfogadása volt 1946 novemberében, ami 1947 májusában lépett hatályba. A béke alkotmányaként is nevezett alaptörvény 9. cikkében mind a mai napig tiltja a fegyveres erők bárminemű alkalmazását, és rögzíti, hogy a japán nép mindörökké lemond a háború jogáról.
A kötet címadó tanulmánya a szerző legújabb kutatásának témájára utal: létezhet-e globális alkotmányos rendszer, amelynek pillérei a demokrácia és a béke? A kilencvenes években indult amerikai kutatást új évezredünk eddigi legnagyobb kihívásának tekinti. A globális alkotmányos rendszer célja, hogy azonnali választ tudjon adni az alkotmány-, azaz demokráciaellenes szélsőséges berendezkedésekre, diktatúrákra. Kényszer alkalmazása helyett az általánosan elfogadott alapelvek szerepét kívánja növelni. A kutatás közvetlen hátterét a hidegháború megszűnése jelentette; "katartikus" pillanatban fogant, egyfajta univerzális ideál szerepet kölcsönözve ezáltal a jognak.
A kötet második tanulmánya a pacifista japán alkotmány szemszögéből a humanitárius intervenció kritikáját fogalmazza meg. Az alapkérdés egyrészt az, hogy a humanitárius segítségnyújtás (humanitarian committment) erőszakmentes és a humanitárius beavatkozás (humanitarian intervention) nagyrészt fegyveres jellege mennyiben egyeztethető össze a japán alkotmánnyal, másrészt - immár általános jelleggel -a humanitárius beavatkozáshoz milyen jogalap szükségeltetik, mely körülmények között lehet jogszerű a fegyveres beavatkozás. Kiindulásként leszögezi, hogy a humanitárius beavatkozást csak nagyon körülhatárolt esetekben lehet jogszerűen elrendelni, és nem ért egyet azzal az ENSZ és NATO gyakorlattal, hogy a hosszú távú béke értelmében rendelnek el humanitárius intervenciót, mert az a gyakorlatban háborús aktust jelent, ami a békének teljesen az ellentéte. Hangsúlyozza, hogy a nem-fegyveres segítségnyújtás alkalmazását kellene gyakorlattá tenni.[1] Példaként és mintaként említi a japán alkotmány 9. cikkét.
Ugyanakkor egyértelműen bírálja a japán kormányzat alkotmányértelmezését is. Egyik legélesebb példája ennek az Öböl-háború idején a térségbe küldött japán aknaszedő egység és a japán kormány által átutalt mintegy 9 milliárd dollár összegű segítségnyújtás.[2] 1991 után számos eljárást indítottak magánszemélyek a kormány ellen az alkotmányellenesnek tűnő kormányzati döntések felülvizsgálatára. Az eljárások több esetben öt is évnél tovább tartottak, számos szakértői vélemény ellenére egy esetben sem állapított meg a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenességet, és elutasított minden kártérítésre való igényt, amelyet a békéhez való alkotmányos alapjog megsértése címen követeltek a felperesek az államtól.[3]
A humanitárius intervencióra visszatérve, a szerző úgy értékeli, hogy az állami szuverenitás tiszteletben tarása és a humanitárius intervenció alkalmazásának egyensúlya megbillent, ez utóbbi irányába. Mind az ENSZ-Alapokmány, mind a NATO-t létrehozó szerződés szellemével ellentétes a humanitárius intervenció egyre gyakoribb
- 179/180 -
alkalmazása. Ennek fő példájaként Szerbia bombázását említi. Elismeri a szerző, hogy egyes kutatók a humanitárius intervenciót valóban a szokás és gyakorlat eredményének tekintik.[4] Azonban - véli a szerző -, jelenleg nem beszélhetünk sem általános, sem állandó államok közötti, jóhiszemű és a szükségesség által vezérelt gyakorlatról. A brit alsóház egyik különbizottságának tanulmánya is arra a végkövetkezetésre jutott, hogy a humanitárius intervenció nemzetközi jogi alapjai ködösek, és ez a Szerbia elleni NATO bombázások jogszerűségét kérdőjelezi meg.[5]
Az új alkotmányos rendszerben a nemzetközi jogot új értékekkel kell megtölteni, mint pl. igazságos világrend, ám az igazság nevében végrehajtott fegyveres beavatkozásokat előbb-utóbb a jog is igazságosnak fogja tekinteni, azaz lehetővé teszi. A Szerbia elleni bombázásokat ezek alapján tekintik egyes nyugati tudósok jogszerűtlennek, ám igazságosnak. Kenji professzor értékelése ezen állásponttal gyökeresen ellentétes: a NATO-bombázást jogszerűtlennek, szükségtelennek és eredménytelennek tekinti, amely az ENSZ Alapokmány szellemét is sértette.
A kötet másik központi témája Okinava státuszának megítélése, vagy ahogy az első kérdés hangzik: mi az Okinava probléma? Okinava Japán délnyugati részén, közel 1000 km hosszan terül el, és több száz szigetből ál, egy különleges jogállású terület. 1868-ig Ryukyu néven önálló terület volt, rövid ideig Kína hűbérese, majd egy japán tartomány része, de 1879-ben prefektúra, megye lett, amely Japánhoz tartozott. Már ekkor felmérték a terület geopolitikai jelentőségét: Japán délnyugati kapujaként védelmet nyújthat a nyugati támadások ellen. A II. világháború alatt aztán betöltötte ezt az "áldozati" szerepet: 1945 tavaszán a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatája zajlott itt.[6] A kapitulációt követően Hirohito császár levélben ajánlotta fel a területet katonai célokra a megszálló szövetséges erőknek.[7] E "nagylelkű" levélnek bizonyára nagy szerepe lehetett abban, hogy a tokiói perekben a császár nem került a háborús bűnösök sorába. 1945 után Okinava amerikai közigazgatás alá került, a kínai kommunizmus megszilárdulása, majd a koreai-háború kitörése után jelentősége tovább nőtt: kulcsszerepét jelzi, hogy több tízezer fős amerikai haderőt vezényeltek a szigetre.
1972. május 15-én Okinava visszakerült japán joghatóság alá, ám az amerikai katonai jelenlét nem szűnt meg. Az okinavaiak jelentős része mindvégig ellenezte az amerikai megszállást, az idegen kormányzatot. A helyzet 1972 után sem javult jelentősen, sőt 1995 szeptembere után újra kiújultak az ellentétek. A közvéleményt megrázó történet szerint egy este három, szolgálatot teljesítő amerikai katona elrabolt egy 12 éves japán lányt, majd megkötözték, szemét és száját betapasztották, végül ketten megerőszakolták. Bill Clinton amerikai elnök az incidenst követően 20%-kal csökkentette az amerikai haderő létszámát, ám ez sem nyugtatta meg teljesen a kedélyeket.
E rövid ismertető bepillantást tervezett engedni a mű üzenetébe: az új alkotmányos (világ)rend alapjai a béke, a demokrácia és a pacifizmus. A szerző határozottan bírálja az ezzel ellentétesnek ítélt japán vagy nyugati kormányzati lépéseket.
- 180/181 -
Bátran ajánlom felsőbb éves joghallgatóknak, nemzetközi jogi kérdések iránt fogékony jogászoknak, Japánnal foglalkozó szakembereknek. A kötet jelenleg Magyarországon kizárólag Kállay István professzor magánkönyvtárában érhető el. Köszönet érte, hogy ideiglenesen rendelkezésemre bocsátotta.■
JEGYZETEK
[1] Urata i. m. 54.
[2] Urata i. m. 144.
[3] Urata i. m. 146.
[4] Urata i. m. 53.
[5] Urata i. m. 59.; http://www.publicationsparliament.uk/pa/cm19990/cmselect/cmfatt/28/2803.html
[6] Összesen közel 190 ezer főre tehető a japán áldozatok száma. Urata i. m. 83.
[7] Urata i. m. 73.
Visszaugrás
