Ha a klasszikus kor örökségét nézzük, a görögök sokat töprengtek a jog természetén és a társadalomban betöltött szerepén. A különböző poliszok tételes joga nem volt túlságosan fejlettnek nevezhető, görög tudományról pedig szinte nem is beszélhetünk. A rómaiak ellenben az elméleti kérdéseknek nem szenteltek nagyobb figyelmet. Őket az olyan normák érdekelték, mint amelyek a magántulajdont szabályozták, és amelyek azt rögzítik, mit kényszeríthet ki peres úton az egyik ember a másiktól. Az évszázadok folyamán a római jog igen jelentős szerepet játszott a közös európai kultúra gondolatának megszületésében. A római jog annak a ragyogó civilizációnak a joga, amely a Földközi-tengertől az Északi-tengerig, Bizánctól Bretagne-ig terjedt.[1]
A római jog újjászületése Itáliában ment végbe, mely a középkor későbbi évszázadaiban is a jog oktatásának és továbbfejlesztésének centruma maradt. A humanizmus előretörésével a XVI. században Franciaország vette át a vezető szerepet. A XVII. században Hollandián volt a sor, hogy a jogtudomány fejlődésének új lendületet adjon.
Közismert, hogy a középkortól a XVIII. század végéig az európai kontinensen egységes jog és egységes jogtudomány létezett, mely egyfelől a Corpus Iuris Cilvilisen, másfelől a Corpus Iuris Canonicin alapult. E két joganyag mellé a középkor folyamán számos fontos jogintézmény társult egyes territoriális jogokból és szokásokból. Mindezek együttesen alkották az ún. ius communét.
A kontinentális Európa ius communéja erősen különbözik a common law-tól, amely Angliában a királyi bíróságok által alkalmazott egységes jogot jelenti. Ez nem jelenti azt azonban, hogy ezek ne együttesen alkotnák az ún. nyugati jogot[2], amelynek közös vonásai a kapitalizmus, a liberalizmus, valamint a keresztény erkölcs.
A XIX. századtól azonban a jog már egyenlővé vált az egyes nemzetállamok jogával.
A nemzeti jogok egyetemi oktatásának első színhelye Uppsala, ahol 1620-tól kezdve oktatták a svéd jogot. 1679-ben Francia jogi tanszéket állítottak fel Párizsban a Sorbonne-on. Wittenbergben 1707-től kezdték tanítani a német jogot, Spanyolországban 1741-től, Oxfordban 1758-tól, Cambridge-ben 1800-tól, Portugáliában pedig 1772-től.
A szakirodalomban ma már úgyszólván közhelynek számít az a tétel, miszerint Európában ún. törésvonalak léteznek.
Közelebbről:
a) a centrum- és a perifériaországok;
b) a keleti és a nyugati államok, valamint
c) a protestáns és a katolikus vallású nemzetek között.
Ezekhez - a magam részéről - negyedikként hozzátenném a politikai és jogi kultúrájuk tekintetében érzékelhető törésvonalakat is.
S ebben kell látnunk vizsgált témánk gyökereit, jóllehet az utóbbi évtizedekben az Európai Közösség jog-
- 385/386 -
alkotási törekvései egyre inkább egy egységes európai jog felé mutatnak.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a "törésvonalak" kifejezést nem pejoratív értelemben használom, hanem annak érzékeltetésére, hogy az erős európai identitás alapját éppen a jogi kultúrák közötti különbségek fenntartása alkotja.
A jogi kultúra komponensei az alábbiak:
a) az írott jog és az élő jog;
b) az intézményi infrastruktúra (bírósági rendszer, jogászi hivatás);
c) a jogilag releváns magatartás modelljei (pl. pereskedés), valamint
d) a jogtudat.[3]
Világméretekben a regulatív és az orientatív jogi kultúrák különböztethetők meg.[4]
A tipikusan az "euro-atlanti" kultúra társadalmaira jellemző regulatív jogi kultúrában a jog elfogadása a magatartást valóban, normatív értelemben irányító szabályként történik[5], de távolról sem azonos mértékben.
A regulatív jogi kultúrán belül az EU-hoz tartozó nemzeti jogrendszerek eltérő jogcsaládokba[6], illetve jogkörökbe tartoznak, melyek a következők.
Az öt világrészen működő jogi berendezkedés európai tagjai: az Angliára és Walesre kiterjedő angol jog; az ír jog, amely "korrigált" angol jog, valamint a skót jog, amely "vegyes" jellegű.[7]
A jogcsalád modellje az angol jog, ezért ezt mutatjuk be részletesebben. Jellegzetességei a következők:
a) Az angol jog a XV. és XVI. században - önálló fejlődése folytán - ellenállt a kontinensen általánossá vált római jogi recepciónak.
b) A másik lényegi jegye az angol jognak, hogy nem kodifikált, azaz szabályainak jelentős része nincs törvénybe foglalva.
c) Az angol jog bíró alkotta jog (judge-made law).
d) Előbbiből fakad, hogy szabályai kevésbé elvontak és általánosak, mint a kontinentális jogrendszereké, hiszen mindig egy konkrét eset eldöntésére vonatkoznak.
e) Az angol jog nyílt rendszert képez. Olyan módszer felhasználását jelenti, amely mindenfajta kérdés megoldását lehetővé teszi, de nem tartalmaz olyan anyagi jogi jogszabályokat, amelyeket minden körülmények között alkalmazni kellene.
f) Végül, de nem utolsósorban a római-germán jogcsaláddal szemben, az angol jog történeti jellegű fejlődése nem tört meg, egységes volt. Nem beszélhetünk tehát régi és új angol jogról; minden jogszabály, bármily régi keltű, egyben mai is, hacsak ellenkező törvény vagy szokás le nem rontotta; sőt minél régebbi a jogszabály, annál nagyobb a tekintélye.
A világ első jogcsaládja a római-germán, melynek története a messzi múltba nyúlik vissza. Az ókori Róma jogához kötődik, de a több mint ezeréves fejlődés során nemcsak az anyagi és eljárási szabályok, hanem a jogról és a jogszabályról alkotott koncepció is jelentékenyen eltávolodott az Augustus és Justiniánus idején uralkodó felfogástól. A római-germán család jogrendszerei a római jog továbbvivői, fejlődésének befejezői, tökéletesítői voltak; semmiképpen sem jelezték annak másolatát, annál kevésbé, mert igen sok elemük más forrásból ered, mint a római jog.
Európában - Nagy-Britanniát leszámítva - ma már minden jogrendszer idetartozik. Ugyanakkor a római-germán jog az egész világon megtalálható. A régi római császárság határait messze túllépve, meghódította egész Latin-Amerikát, Afrika tekintélyes részét, a Közel-Kelet országait, Japánt és Indonéziát. Ezt az elterjedést részben a gyarmatosítás, részben azok az előnyök okozták, amelyeket a jog átvételénél a XIX. századi romanista jogokban általánosan elfogadott kodifikáció jogi technikája nyújtott.
A jogcsalád jellegzetességeit a következőkben foglalhatjuk össze.
a) E jogrendszerek pillérei az írott jogforrások (törvény, rendelet), a törvény elsőbbséget élvez más jogforrásokkal szemben.
b) Viszonylagos absztraktság, amely azt jelenti, hogy a jogszabály nem valamely vitás ügy eldöntésekor keletkezik, és aztán alkalmazzák más esetekre is - mint pl. az angolszász jogrendszerekben -, hanem az egyes esetek konkrét körülményeitől függetlenül ír le bizonyos magatartásmintát.
c) A jogszabályok optimális általánossággal rendelkeznek, azaz nem túlságosan általánosak, mert akkor megnehezítenék a jogalkalmazást, ám elég általánosak ahhoz, hogy bizonyos típushelyzetekre alkalmazhatók legyenek.
d) A jog alkotásának és alkalmazásának szférája mereven elválik egymástól, szemben a common law-val.
e) A jogászok feladata ezekben az országokban főleg a jogszabályok értelmezése. Minden közelebbi megjelölés, ami kimarad a jogszabályból, automatikusan növeli a bíró értelmezési feladatát. A római-germán jogcsaládban tehát nemcsak a törvényalkotó által megfogalmazott jogszabályok alkotják, hanem a joggyakorlat által kialakított "másodlagos szabályok" is.
f) A joganyag önálló, zárt rendszert alkot, amelyben minden fajta kérdés - legalábbis elméletben - valamely létező jogszabály "értelmezésével" megoldható, illetve megoldandó.
A római-germán jogcsaládon belül a következő három jogkör alakult ki.
A romanista jogkörhöz tartozó európai országok:
1. Franciaország (mint a jogkör "bölcsője");
2. Belgium, Luxemburg, Hollandia (amelyek a francia katonai expanzió eredményeképpen kerültek kapcsolatba a francia joggal), valamint
- 386/387 -
3. Olaszország, Spanyolország és Portugália (amelyek jogrendszerére már erőteljes hatással volt a német és a svájci törvénykönyv is, így bizonyos fokig átmeneti típusnak számítanak).
A romanista jogkör jellemzői az alábbiakban foglalhatók össze.
a) A jogkör központi jelentőségű kódexe a Code Civil (1804). Ez a törvénykönyv világos szerkezetű, minden feudális elemtől, "kompromisszumtól" mentes, a bírói mérlegelésnek igen kis teret hagy, rövid, egyszerű fogalmazású. A Code-ot a "legpolgáribb" magánjogi kódexnek szokták nevezni, amely alapja lett az európai kodifikációnak.
A Code Civil érintetlenül hatályban maradt Belgiumban, négy olasz államban, továbbá Svájc két kantonjában, Badenben néhány módosítással. A Code Napóleont fogadták el Hollandiában (1838), valamint Szicíliában (1812), Pármában (1820), a Szardíniai Államokban (1837) és Modenában (1842). Az eredetinek adaptált fordításaként nyert bevezetést Görögországban (1841), az egységesült Olaszországban (1865) és Romániában (1865). Végül, ha nem is kizárólagos forrásként, de meghatározó inspirálóként jelentkezett a portugál (1867) és a spanyol (1889) magánjogi kodifikációban, akárcsak Észak-Amerikában Lousianában és Québecben.
A Code Civil a legátütőbb sikert azonban Dél-Amerikában érte el. Így eredeti francia nyelven vették át Dominikában (1825), majd fordításban Bolíviában (1831). A francia közvetítésű európaiság alkotó elsajátítása először Chilének sikerült (1855), ami több országot (Ecuador, 1861; Kolumbia, 1873) lemásolásra ösztönzött, másokat (Uruguay, 1867; Argentína, 1869) pedig arra, hogy a Code-ot továbbfejlesztve, nemzeti kódexet alkossanak.
Ázsiában hasonlóan széles körben gyakorolt erjesztő hatást a Code Civil, bár kevésbé egységesen, Japánban pl. elveit alkalmazták, Törökország pedig mind a négy francia kódexet átvette. Egyiptom első törvénykönyvei (1876, 1883) a Code Napóleon átvételével, jelenlegi kódexe pedig (1948) ennek továbbfejlesztésével - Szíriát is adaptált átvételre inspirálva (1949) - született meg. Végezetül francia gyökerűnek, bár nagymértékben továbbfejlesztettnek kell tekintenünk Libanon (1934) és Venezuela (1942) polgári törvénykönyvét is.[8]
aa) Elég radikális álláspontot foglal el a törvény és a bíró viszonyát illetően. Utóbbi ugyanis nem értelmezheti "önkényesen" a törvényt, hanem jogértelmezési kérdésekben az 1790-ben létrehozott referé legislatif nevű fórumhoz kell fordulnia.
ab) A Code a tulajdonos polgári törvénykönyve, ami azt jelenti, hogy a kódex alkotóinak szeme előtt a racionálisan döntő, információkkal és jogismerettel rendelkező állampolgár lebegett. A Code emiatt a személyes, tulajdon és szerződési szabadság maximumát igyekszik garantálni.
ac) A Code átmenetet testesít meg a teljesen elvont jogelvek és a konkrét szabályok között. Ezzel évszázadokra nemcsak a magánjogi kódexek stílusát határozta meg, hanem más törvénykönyvekét is.
b) A romanista jogkörön belül - szemben a germanista jogkörrel és a common law jogcsaláddal - a törvényhozás túlsúlya érvényesül és - paradox módon a római jog korai recepciója miatt - a római jog közvetlenül kevésbé.
A jogcsalád második jogköre a germán jogkör, melyhez a következő országok tartoznak:
1. Németország;
2. Ausztria;
3. Svájc;
4. Kelet-Közép-Európa országai (mindenekelőtt Csehország és Magyarország).
A germanista jogkör jellemzőiről a következőket állapíthatjuk meg.
a) A germanista jogkör kialakulásában fontos tényező volt az, hogy a többi jogrendszerhez képest későn érte a római jogi hatás (a XV. század táján), akkor azonban ez a hatás igen jelentős volt.
b) A jogkör központi jelentőségű kódexe a Bürgerliches Gesetzbuch (1900), mely - szemben a Code Civillel - konzervatív kódex.
A BGB Európában felhasználtatott a görög magánjog újrakodifikálásában (1840) és a lengyel kötelmi jog kodifikálásában (1933). Alapul vették a brazil (1916), a mexikói (1928) és perui (1936) Codigo Civil megalkotása során csakúgy, mint a japán (1898), sziámi (1925), kínai (1929) vagy thaiföldi (1962) magánjog kodifikálásában. Végezetül az olasz Codice Civilére (1942) is inspirálóan hatott, ami azért figyelemre méltó, mivel az 1865. évi Codice Civile még francia szellemben fogant.[9]
ba) A BGB joga jogászjog, és elsősorban pontosságra, részletességre, absztraktságra törekvő nyelvezet és stílus jellemzi. Címzettjei nem az állampolgárok, hanem elsősorban a jogászok (persze nem régi, hanem szociológiai értelemben). Konstrukciói, fogalmai mesterségesek, nyelve műnyelv, amelyet igazán csak a szakma érthet meg. Fő célja nem a tömörség, hanem a pontosság, ezért olykor igen bonyolult.
bb) A törvénykönyv rendszere is sajátos, amennyiben többé-kevésbé követi a justiniánusi Institúciók szerkezetét (személyi és családi jog, tulajdon tárgyai és fajai, a tulajdonszerzés módjai stb.).
Az Osztrák Polgári Törvénykönyvet (ABGB, 1811) sokan sajátos átmenetnek tartják a BGB jogászjoga és a Code Civil jogalkalmazói joga között.
A germanista jogkörön belül sajátos helyet foglal el a híres Svájci Polgári Törvénykönyv (ZGB, 1912). A ZGB "szándékosan homályos" bizonyos pontokon annak érdekében, hogy a bíró a lehető legmegfelelőbb megoldást találhassa meg az adott esetben. Ennek megfelelően kiterjedten használja az ún. generálklauzulákat, amelyeket az egyedi esetben a bírónak kell értelmeznie.
Végül az északi jogkörbe a következő országok tartoznak:
1. Dánia;
2. Finnország;
- 387/388 -
3. Izland;
4. Norvégia;
5. Svédország.
A jogkör sajátosságai az alábbiak.
a) Az északi jogkört gyakran emlegetik úgy, mint amely a common law és a római-germán jogcsalád között sajátos átmenetet képvisel.
Előbbihez közelíti az a tény, hogy szerinte alig hatott rá a római jog és a felvilágosodás kódexközpontúsága (pl. még mindig nem került sor a polgári jog átfogó kodifikációjára). Utóbbival rokon vonásai pedig a bíró nem központi szerepe és a normatív precedensrendszer hiánya.
Az északi országok relatív elszigeteltségben éltek hosszú ideig. Jogi berendezkedésükre a XIX. század folyamán elsősorban a francia, a XX. század elején a német, és különösen a II. világháború után a common law - főként az USA joga - hatott anélkül, hogy eredetiségüket elvesztették volna.
b) Sajátos a skandináv államok közötti együttműködés a jog területén azáltal, hogy igyekeznek egymás jogrendszereit minél közelebb hozni tartalmilag. Példaként említhető a valamennyi északi ország által közösen elfogadott Skandináv Adásvételi Törvény (Svédországban 1905-ben, Dániában 1906-ban, Norvégiában 1907-ben, Izlandon 1922-ben lépett hatályba), amely egyaránt merít az angol Sales of Goods Actből (1893) és a német BGB-ből. Az együttműködést jelentősen megkönnyítik a közös jogi és nyelvi tradíciók.
c) Végül, de nem utolsósorban említendő az a vonás, hogy a skandináv törvényhozásban a nagy tekintélynek örvendő felsőbírósági bíráknak és jogtudósoknak jelentős szerepe van.
Az európai jogi kultúra fogalmát két megközelítésben használhatjuk: egyrészt az európai államok jogi kultúrái közös jellemzőinek leírására, másrészt az Európai Unió sajátos sui generis jogi kultúrájának megjelölésére.
Az európai jogi kultúra a nyugati jogi kultúra része és lényegében annak bölcsője. Jellemzője a jog szekularizált jellege, azaz a jog formálisan elkülönül a vallási és erkölcsi szabályoktól, ezeknek a szabályrendszereknek az értékei a jogba a politikai jogalkotáson keresztül transzformálódnak. Az európai jogrendszerek szekularizáltak ugyan, de gyökereiket a zsidó-keresztény hagyományokban jelölik meg. Társadalomszervezési és politikai értékrendjükben a parlamentáris demokrácia, a politikai pluralizmus, a jogállamiság és az emberi jogok melletti elköteleződés tükröződik. A professzionalizált jogalkotási folyamat mellett a professzionalizált jogalkalmazás is meghatározó jellemzője, de a bírák szerepéről vallott felfogás már bizonyos töréspontot jelent a hagyományos értelemben vett európai jogi kultúrán belül: a bíró alkotta jog az angolszász (common-law) jogi kultúra természetes része, ugyanakkor a kontinentális (civiljogi) jogi kultúrákban a bíró jogalkotó, jogfejlesztő szerepe vitatott. Az európai integráció azonban hozzájárult az európai jogi kultúrák közeledéséhez és az Európai Unió jogi kultúrájában ezek a különbségek már feloldódni látszanak.
Hesselink szerint az európai jogi kultúra legfontosabb jellemzője a jogi formalizmus, a jog dogmatikus, pozitivista megközelítése, azaz a szöveghez kötöttség és a formállogikai érvelés dominanciája. Bár az angol jogrendszer formalizmusa nem olyan erőteljes, mint a kontinentális jogrendszereké, ebben a tekintetben szerinte mégis kisebb a különbség az angol és a kontinentális jogrendszerek között, mint az angolszász jogrendszeren belül az angol és az amerikai jogrendszer között, vagyis az európai jogi kultúrán belül nagyobb a koherencia, mint az angolszász jogcsaládon belül.[10]
Az európai, és főként a hagyományos kontinentális megközelítés a jogot koherens, logikus rendszernek tekinti, amelyben a törvény (kódex) szövegében vagy következtetés útján minden felmerülő kérdésre megtalálható a helyes (és egyedül helyes) válasz. A jogtudomány is erősen pozitivista, a jogtudósok kommentárjainak pedig fontos szerepe van a jogalkalmazásban, a bíróságok érveléseikben, a megfelelő megoldás megtalálásában gyakran támaszkodnak ezekre a kommentárokra. A 19. századi formalizmust idővel enyhítette ugyan a teleologikus értelmezés módszerének elterjedése vagy az olyan általános fogalmak (pl. a magánjogban a jóhiszeműség) bevezetése, amelyek a bíró mérlegelési jogkörét szélesítették, az ítélkezés alapját jelentő kódexet továbbra is elsősorban a törvényhozónak kellett a változó társadalmi körülményekhez és követelményekhez igazítania.
Az angol és a kontinentális jogrendszerek közötti legnagyobb különbség a bírák szerepére vonatkozó felfogásban, a bíró alkotta jog jogforrási szerepének elismerésében rejlik. A kontinentális felfogásban a bíró feladata kizárólag a jog alkalmazása (ez következik a hatalmi ágak elválasztásának elvéből is), a törvényhozás a jogalkotó feladata, a bíró csak a törvény "szája". Ezzel szemben az angol jogrendszer jogforrásként ismeri el a bírói joggyakorlatot, az esetjogot, a bírák a változó körülmények fényében alkalmazhatják a törvényeket. Természetesen a gyakorlat bebizonyította, hogy az extrém formalizmus tarthatatlan, és a XX. század folyamán a különböző kontinentális jogrendszerekben is elismerték - különböző mértékben és fáziskésésekkel -, hogy a bírák valamilyen módon jogot alkotnak, ami megnyilvánulhat az eseti döntések iránymutató, orientációs szerepében, a bírói jogpolitikában, vagy akár olyan jogintézményekben, mint a magyar Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatai.
Ugyanakkor, ha túllépünk a formalista megközelítésen, és nem a jogforrások (mint a jog megjelenési formái) közötti különbségekre fokuszálunk, akkor az angol és a kontinentális jogrendszerek közötti különbség minimálisra zsugorodik, és nem lesz nagyobb, mint az egyes kontinentális jogrendszerek közötti különbségek. Ez az
- 388/389 -
amerikai jogi kultúrával összevetve válik leginkább láthatóvá, amely az európai pozitivizmussal szemben a jogi érvelésben nem a jogforrásokra helyezi a hangsúlyt, hanem a döntés következményeire, tehát inkább pragmatista. A jogtudomány és a jogi képzés sem a szövegre (legyen az törvény vagy esetjog) összpontosít, hanem inkább annak kontextusára, társadalmi összefüggéseire, a jog gyökereinek és működésének megismerésére helyezi a hangsúlyt interdiszciplináris megközelítésben (jog és gazdaság, jog és társadalom stb. tudományterületeken).
Ilyen nézőpontból megvizsgálva az angol jogrendszer valóban közelebb áll a kontinentális jogrendszerekhez, mint az angolszász testvér amerikai jogrendszerhez, és az angol és a kontinentális jogi kultúra együtt európai jogi kultúrának nevezhető. Az európai jogi kultúra formalizmusa mögött ugyanis - az amerikaival ellentétben - a parlamenti szuverenitás és szupremácia eszmerendszere áll, amelynek része a jogalkotóban és a kormányzat megfelelő működésében való bizalom (szemben az amerikai bizalmatlansággal). Amint Hesselink rámutat, az európai megközelítés is kevésbé formalisztikus, amikor a jogalkalmazók bizalmatlanok más intézményekkel szemben, mint például az Európai Unió intézményeivel szemben.
Kérdés, hogy ez a bizalmatlanság a politikai bizalmatlanság (a nemzeti politikai intézményrendszernek az EU intézményrendszere iránti bizalmatlansága, vagy az amerikai helyzethez hasonlóan, a jogi intézményrendszernek a politikai intézményrendszer iránti bizalmatlansága) jogi tükröződése, vagy a jogalkalmazóknak a más jogi kultúrával szembeni bizalmatlansága, esetleg mindkét forrásból táplálkozik. Témánk szempontjából azt érdemes megvizsgálni, hogy az EU-val szembeni bizalmatlanság eredhet-e a "mássággal", más jogi kultúrával szembeni bizalmatlanságból, azaz más-e az Európai Unió jogi kultúrája, mint a fentiekben elemzett, és alapvetően a formalizmussal jellemzett közös európai jogi kultúra.
A Kelet- és Közép-Európai régió társadalmainak jogi kultúrája főként regulatív jellegű volt, bár a történelem során vegyültek bele az orientatív jogi kultúrára jellemző elemek is. Ez két okkal magyarázható. Egyrészt, a régió jogrendszerei bizonyos téren erős regulatív elemekkel rendelkeztek, például a pereskedési hajlam tekintetében, főként Magyarországon. Más téren viszont a törvény megkerülésére való hajlandóság nemcsak hogy évszázadokon keresztül létezett és létezik ma is, hanem a jogi kultúra elfogadott viselkedésformájává is vált. Bár a jogállamiság eszméje hatással volt a királyi törvényhozásra - ahogy ezt a magyar jogtörténet bizonyította is -, a XVI. század elejéig a királyi törvényhozás gyakorlatilag csak az adott király uralkodásának idejére szóló jogszabályok megalkotását jelentette. A XVI. századig a bírósági ítéletek és charták nem törvényekre, hanem az ország ősi szokásaira hivatkoztak (antique regni consuetudo). Ez a körülmény bizonyos mértékben eltérítette a magyar jog - és ezzel együtt a jogi kultúra - fejlődésének irányát a nyugati jogrendszerekétől, ami a későbbiekben újra felvetette az adaptáció szükségességének kérdését.[11]
A magyar jogi kultúrában a bíróság és ezzel együtt, a bíró társadalmi helyzete is ambivalens maradt. A magyar bírósági szervezetet csak 1869-ben választották külön a közigazgatástól, és csak ekkor rendelkezett törvény a bírák függetlenségéről. Egyrészt a bírói szerep sosem vált olyan jelentőssé és elismertté Magyarországon, mint például az angolszász jogrendszerekben. Másrészt viszont a magyar jogi kultúrában megmutatkozó pereskedési hajlam a bíróságnak, mint a jogviták eldöntésében részt vevő intézménynek a fontosságát jelzi. A "szocialista" korszakban, a korlátok nélküli törvényhozás vált meghatározó jellemzővé, a bürokratikus típusú, szimbolikus és technikai jellegű jogszabályok száma gyors növekedésnek indult, és ennek következtében a normativitás háttérbe szorult. Mindez jelentős mértékben rontotta a jog és a jogász szakma társadalmi presztízsét, amelyet a mesterségesen generált politikai célokat szolgáló koncepciós perek még tovább romboltak.
A történelmi múltra visszatekintve, azt kell megvizsgálnunk, hogy az intézményi és politikai kultúrának a változása vajon kontinuitás vagy diszkontinuitás eredménye. Magyarországon a következő területeket különböztethetjük meg:
− politikai intézmények: diszkontinuitás, forradalmian új kormányzati rendszer,
− jogrendszer: kontinuitás.[13]
Ezen a téren különös figyelmet kell szentelnünk az Alkotmánybíróság híres határozatának (1992), amely egyértelmű megállapításokat fogalmazott meg többek között a jogállamiságról és a rendszerváltás jogi jelentőségéről.
Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program egyszerre. A jogállam azáltal valósul meg, hogy az Alkotmány valóban és feltétlenül hatályosul. A jog számára a rendszerváltás azt jelenti, és jogi rendszerváltás kizárólag abban az értelemben lehetséges, hogy a jogállami Alkotmánnyal összhangba kell hozni, illetőleg - az új jogalkotást tekintve - összhangban kell tartani az egész jogrendszert. Nemcsak a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az Alkotmánnyal, hanem az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat. Ez a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valóságossá. A jogállam megvalósítása folyamat.
A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe.
- 389/390 -
A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az "Alkotmány előtti" és "utáni" jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az alkotmányossági vizsgálatban sincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatálybalépésével válhattak alkotmányellenessé.
Az Alkotmánybíróság döntése szintén utal a gondolkodásmód és attitűd változásának fontosságára a jogi (és ezért a politikai) kultúrában. Ez a rendszerváltás, amely jogállami forradalom útján és törvényesség és kontinuitás alapján ment végbe, tömeges törvényhozást tett szükségessé. A normaalkotásban a hangsúly áthelyeződött a jogforrási hierarchia csúcsára, így jött létre több mint másfél ezer hatályos törvény (a jelenleg érvényben lévő jogszabályok száma mintegy hatezer)[14]. A '90-es évek elejétől a törvények száma folyamatos növekedést mutat. A törvények háromnegyedét 1990 óta hozták; tehát a jogrendszer legfontosabb szintje lecserélődött a rendszerváltás után. Míg a Parlament 1990-ben 104, 2000-ben 145 törvényt hozott, a 2010 májusa és 2011 májusa között hozott törvények száma elérte a 200-at, beleértve az új Alaptörvényt is, amely az 1949. évi Alkotmányt váltotta fel. Nagyfokú aktivitás figyelhető meg az átruházott jogalkotás (rendeletalkotás) terén is. Az Alkotmánybíróság bírái a jogalkotás felett állandó felügyeletet gyakorolnak.
Az "élő jog" legfontosabb színtere a bírák által alkotott jog. A bíróságok nem pusztán "végrehajtják" a jogi normák rendelkezéseit, hanem értelmezik[15], alkalmazzák és ezáltal szükségszerűen fejlesztik is a jog minden ágát. Tehát, praetor ius facit inter partes. Ezért a bíróságok állandó és egységes gyakorlata, valamint a Legfelsőbb Bíróságnak ezt az egységes gyakorlatot alakító precedens értékű jogegységi határozatai, egyedi határozatai és egyes véleményei mind jogforrásszerű normáknak tekinthetők. Csak a példa kedvéért: 2008 és 2010 között 46 büntetőjogi, 37 közigazgatási és 24 polgári jogi precedens született.[16]
A rendszerváltást megelőzően a magyar jogászszakmát két alapvető vonás jellemezte. Egyrészt, alacsony volt a presztízse, másrészt, a négy évtizednyi "szocialista" - és ennek leple alatt: keleti - befolyás ellenére, jelentős mértékben megőrizte a hagyományos magyar jogi gondolkodás folytonosságát. Ez utóbbi jellemző döntő fontosságúnak bizonyult a magyarországi rendszerváltás során[17]. Az első választásokat követően, az Országgyűlést nagyrészt jogászokkal, független értelmiségiekkel és filozófusokkal töltötték meg.
A jogászi pálya vonzereje hirtelen megnőtt - összhangban Magyarország demokratikus jogállammá való fejlődésével. Összehasonlítva a rendszerváltás idején hagyományos jogászi hivatást űző mintegy 4000 fővel, ma ezeken a területeken 15 000 jogászról beszélhetünk, köztük: 2800 bíróról, 1729 ügyészről, mintegy 10 000 ügyvédről és 313 közjegyzőről. A korábbi négy jogi kar helyett, az oktatás kilenc jogi karon zajlik. A ’90-es évek elején 3000 joghallgató volt; ma több mint 18 000. A diploma megszerzése után legtöbbjük az ügyvédi pályát választja.
A pereskedési hajlam, amely a magyar jogi kultúrát egész történelme során jellemezte, természetszerűleg tovább erősödött a piacgazdaság feltételei között, és a bíróságok számára nehézséget jelentett a fokozódó ügyteherrel való megbirkózás. Míg például, 1998-ban a helyi és megyei bíróságokhoz benyújtott keresetek száma 402 884 volt, 2010-ben ez a szám 456 188-ra emelkedett. A befejezett ügyek száma ezekre az időszakokra vonatkozóan 410 810 és 453 325 volt.
Magyarország közelebb áll a rövid perek országaihoz, de átlagosan minden típusú per valamivel tovább tart Magyarországon, mint Németországban (hat hónap) vagy Franciaországban (négy hónap). Bár Magyarország dicsekedhet - a lakosság arányában -a második legnépesebb bírói karral (2800 bíró) Németország után, az első és másodfokú eljárások átlagosan egy évig tartanak, és a legleterheltebb bíróságokon a perek időtartama a két évet is elérheti (pl. Pest megyében).[18]
A magyar lakosság jogtudatában a rendszerváltást követően végbement változásokat kitűnően mutatják az 1997-98-ban 219 fős mintán végzett elemzés főbb eredményei.[19] A jogágak közül a büntetőjog bizonyult a legismertebbnek és a közigazgatási és eljárási jog a legkevésbé ismertnek. A megkérdezettek 90%-a tudta, hogy a bíróság nem fogadja el a felperes vagy vádlott azon védekezését, hogy nem ismerte azokat a jogszabályokat, amelyek alapján a bíróság el akarja marasztalni. Az 1965-ben végzett felméréssel összehasonlítva 15%-os növekedést tapasztalhatunk a helyesen válaszolók számában. Magyarország jogállamiságának szerencsés következménye, hogy 30%-kal több fő gondolja úgy, hogy igazságos ennek az alapelvnek az alkalmazása, azaz változott a jogtudat minőségszerkezete is.
Az elemzésben részt vevő lakosság 87%-a tudta, hogy
- 390/391 -
Magyarországon a törvényeket az Országgyűlés hozza, 10%-uk nem válaszolt erre a kérdésre, 3%-uk pedig rossz választ adott. Az 1965-ös felmérés idején az Országgyűlést választók aránya összesen 45% volt! A jelentős különbség oka szintén a rendszerváltásban rejlik, mivel az Országgyűlés súlya és hatalma jelentősen megnövekedett és az állampolgárok figyelemmel kísérik - kísérhetik - az Országgyűlés munkáját. Sajnálatos azonban, hogy arra a kérdésre, hogyan lehet részt venni egy nyilvános tárgyaláson - előzetes engedély nélkül -, a helyes válaszok aránya mindössze 33% volt. Ez az állampolgároknak a bíróságokhoz való apatikus hozzáállásával magyarázható, valamint azzal, hogy az igazságszolgáltatási rendszerbe vetett bizalom nagymértékű csökkenést mutat az utóbbi években.
Végül, beszélnünk kell arról a dichotómiáról, hogy amíg a megkérdezett 219 fő háromnegyede különbséget tudott tenni az emberölés és az emberölés kísérlete között, a törvényhozást összekeverték az igazságszolgáltatással, és a természetes és jogi személyek közötti különbséget sem ismerték. Mindezt figyelembe véve, miközben elégedetten tapasztaljuk a magyar jogi kultúra megszilárdulását, nem szabad megfeledkeznünk a jogi ismeretek terjesztéséről és a jogtudat fejlesztéséről.
A tanulmány keretében csak két kérdés rövid megválaszolására van lehetőség, Először: készen állt-e a magyar jogi kultúra a csatlakozásra 2004-ben? Másodszor: hozzájárulhat-e Magyarország pozitív módon az EU jogi kultúrájához? Az EU joga nem egyenlő az "európai jogi kultúrával", hanem az európai jogi kultúrák eredménye.[20] Az új "európai kultúra" most van kialakulóban, amit jelez például a technikai jogszabályok elburjánzása, ugyanakkor a jogrendszer növekvő egységesedése és vertikális pluralitása is. Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a nemzeti törekvések mellett, bizonyos harmonizációs tényezők is mindig jelen voltak az ezer évre visszatekintő magyar jogi fejlődésben. E harmonizációs folyamat mögött meghúzódó főbb erők a következők voltak: Magyarországnak a Nyugat-Európáéhoz hasonló gazdasági és társadalmi szerkezete, valamint az európai életszínvonalhoz való felzárkózás törekvése. Ebben a tekintetben tehát Magyarország EU-s csatlakozásának jogharmonizációs dimenziója nem az első kihívás a magyar történelem során.
A rendszerváltás óta több pozitív eurokonformitás felé mutató tendenciát is megfigyelhetünk a magyar jogi kultúrában. Ilyen például a rendszerváltás legalitásának ténye, valamint az Alkotmánybíróság következetes joggyakorlatának a magyar jogi kultúrára gyakorolt előnyös hatása. Másrészt, a jogszabályok harmonizációja jelentős szerepet játszik Magyarország regulatív jogi kultúrájának megszilárdításában. Elég csak arra a tényre utalnunk, hogy a Fehér Könyvben szereplő uniós jogszabályokat Magyarország 1990 és 2003 között harmonizálta. A bírák és közszolgák nyelvi és európai jogi továbbképzése megtörtént, de a végső megoldás az egyetemekről kikerülő új generáció tömeges alkalmazásától várható.
Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Magyarország Európába való integrálása nem zárja ki azt, hogy megőrizzük az ország jogi kultúrájának egyediségét. Az integráció célja kettős. Egyrészt biztosítania kell bizonyos közös hatások elérését; másrészt pedig, ennek érdekében be kell építenie a folyamatokba biztosítékokat annak érdekében, hogy hasonló eredők hasonló eredményekre vezessenek. "A jogban mindez azt jelenti, hogy a jogi kultúrának csakis olyan elemeit lehet - és adott esetben kell - egységesítenünk, amelyek sine qua non szereppel eszközszerű jelentőségűek a mindenképpen megvalósítandó alapcélok szemszögéből."[21]
Ezért, amikor azon munkálkodunk, hogy a magyar jogi kultúrát eurokonformmá tegyük, figyelmet kell fordítanunk a már létező magyar kultúra ápolására is! Nem gondolom, hogy túlzás azt állítani, hogy a magyar jogi kultúra is hozzá tudna járulni az Európai Unió jogrendjének fejlődéséhez, ha a magyar jogpolitika kezdeményezhetné néhány magyar jogi megoldás átvételét és alkalmazását a közösségi joganyagban még kidolgozatlan jogi intézmények fejlesztésére. Ilyen megoldás lehetne, például, a magyar etnikai kisebbségekről szóló törvény. ■
JEGYZETEK
1 René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. KJK, Bp. 1977. Peter Stein: Roman Law in European History. Cambridge University Press, Cambridge 1999.
2 Vö. Visegrády Antal: A jog- és állambölcselet alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011. 11. o.
3 Kondorosi Ferenc-Visegrády Antal: Európa: az állam- és jogfejlődés irányai. HVG-ORAC, Bp. 2011.
4 Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kultúrtrade Kiadó, Bp. 1997. 137-147. o.
5 Fő sajátosságai: az individualizmus és a racionalizmus. Vö. Mark Van Hoecke and Mark Werrington: Legal Cultures, Legal Paradigmes and Legal Doctrine: Towards a New Model for Comparative Law. International and Comparative Law Quarterly. Vol. 47, Part 3. 1998. 503-505. o.
6 Vö. pl. René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1977. Peter De Cruz: Comparative Law in Changing Word. Cavendish Publishing Ltd. London, 1995 Konrad Zweigert-Hein Kötz: Einführung in die Rechtsvergleichung auf dem Gebiete des Privatrechts. Mohr, Tübingen, 1971.
7 Lásd Visegrády Antal: Angolszász jog és politika. Dialóg-Campus Kiadó, Bp.-Pécs, 1999., Kecskés László: Polgári jogi fejlődés az angol és a skót jogban. HVG-ORAC Kiadó, Bp. 2012, Az ír jogra nézve lásd Brian Doolan: Principles of Irish Law. Dublin, 1986.; a skót jogi kultúrához pedig Alan Watson: Legal Transplants. Edinburgh, 1974. passim
8 Lásd Varga Csaba: A kodifikáció, mint társadalmi-történeti jelenség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 117-118. o.
9 Lásd Varga Csaba: i. m. 120-121. o.
10 Martijn W. Hesselink: The New European Legal Culture. In: Martijn W. Hesselink (ed.): The New European Private Law: Essays on the Future of Private Law in Europe. Kluwer Law International, 2002. 11-75. o. Forrás: http://ssrn.com/abstract=1029573, Kondorosi Ferenc-Visegrády Antal: A jog társadalmi küldetése az európai integráció és globalizáció korában. Complex, Bp. 2012.
11 Kulcsár Kálmán: Jogszociológia, Kulturtrade, Budapest 1997.
12 Lásd erről részletesen Antal Visegrády: Um balanco das transformacoes democráticas no Centro-Leste Europeu. Revista Brasileira de Estudos Políticos No. 103., 2011. 11-41. o.
13 Vö. Paczolay Péter: Constitutional Transition and Legal Continuity. Connecticut Journal of International Law 8/Spring 1993/2, 559-574. o.
14 Fleck Zoltán: Változások és változatlanságok. Budapest, 2010. 55. o.
15 Vö. Marek Zirk-Sadowski: Court as Judges' Interpretative Community. JURA 2011/1.
16 Vö. Visegrády Antal: Judge-Made Law in Hungary (megjelenés alatt)
17 Kulcsár: i. m. 135. o.
18 Vö. Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Budapest, 2003. 46-49. o.
19 Kormány Attila: Jogismeret és jogtudat a mai magyar társadalomban. De Jure, 1999. március
20 Vö. pl. A. Febbrajo - W. Sadurski (szerk.): Central and Eastern Europe after Transition. Cornwall, 2010.
21 Varga Csaba: Európai integráció és a nemzeti jogi kultúrák egyedisége. Jogtudományi Közlöny 1992/10. 446. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Visegrády Antal DSc, tanszékvezető egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem ÁJK
Visszaugrás
