A demokratikus jogállam alkotmányi követelményei meghatározzák a közhatalom gyakorlásának kereteit és korlátait bárki számára, aki közhatalom gyakorlására feljogosított. A közhatalom gyakorlásának törvényhez kötött módon, az előírt eljárás szerint, az alapvető jogokat tiszteletben tartva kell megvalósulnia. A közhatalom gyakorlása olyan döntés meghozatalát, illetve aktus kibocsátását jelenti, amely a polgárok (és más jogalanyok) egészét vagy meghatározott körét jogi érvénnyel kötelezi, és amelyek érvényesítéséhez állami kényszer vehető igénybe.[1] A bírósági döntések meghozatala tehát a közhatalom gyakorlásának minősül. A közhatalmi feladatot ellátó jogi személy e jellegénél fogva a vele szolgálati, alkalmazotti jogviszonyban álló természetes személyek útján fejtheti ki tevékenységét, ezért a természetes személyek magatartása a jogi személynek tudható be. (Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. 20834/2008/6.)
A jelen tanulmányban vizsgált kártérítési jogviszony jellemző sajátossága az, hogy a jogellenesség az alapügyben eljáró bíróság jogalkalmazói tevékenysége során, szorosan az ítélkezési tevékenységhez kapcsolódóan áll fenn. Ennek a jogellenességnek az eredője azonban nagyon sokféle lehet és ezért a jogellenesség megítélése is az általánosnál összetettebb, bonyolultabb kérdés. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy a kárfelelősség az alapügyben végzett ítélkezési munkával áll kapcsolatban, amely sokrétű, szerteágazó szakmai tevékenységet igénylő feladat; az nem egyszerű mechanikus jogszabály-alkalmazás, hanem sok esetben mérlegelést igénylő rendszerképző (jogalakító) jogértelmezés.
Az Alaptörvény védelme alatt álló és az alkotmányos jogszabályok rendelkezései által behatárolt bírói tevékenységhez kapcsolt felelősségi szabályok többrétegűek. Az eljárási törvények a bíró számára szigorú kötelezettségeket határoznak meg saját tevékenységével, perbeli szerepével kapcsolatban is. Ide tartoznak mindazok a garanciális rendelkezések, amelyek a bíró kizárására, ennek maradéktalan érvényesülése érdekében az őt terhelő feladatokra, az eljárásban résztvevők jogainak, a tárgyalás folytonosságának biztosítására, a határidők megtartására, vagy a pervitelben (pervezetésben) való felelősségére vonatkoznak. Ezek számonkérése elsődlegesen a jogorvoslati eljárásban, másodlagosan (a jogállási törvény alapján) az igazgatási vezető révén történik. A bíró munkajogi felelősségét a Bszi. illetve a Bjt. szabályai rendezik. Ezeknek a rendelkezéseknek már önmagukban is az a specialitása, hogy a konkrét ügyekben elkövetett hibák nem csupán a fegyelmi eljárás keretei között értékelhetők, hanem a szakmai elemzést is tartalmazó rendszeres bírói vizsgálatok révén közvetlen kihatással vannak a bíró munkájának megítélésére, előmenetelére.
Ehhez képest a Ptk.-nak a bírói jogkörben okozott kárra vonatkozó rendelkezései azokra a határhelyzetekre vonatkoznak, amikor az Alaptörvénynek megfelelően biztosított jogorvoslati rend, és a szervezeti szabályok sem bizonyultak alkalmasnak a bírói hiba kivédésére vagy elhárítására. A speciális kárfelelősségi alakzatra vonatkozó jogintézmény megléte, amely a bíróság felelősségétől a bíró felelősségét elválasztja, a kárt szenvedettek számára jelent stabil garanciát. A bíró "személyi felelősségét" ez a megoldás nem eliminálja, az ilyen esetben ettől elkülönülten, a bíróság, mint közhatalmi szervezet feladataihoz, a bírói tevékenységhez, az igazságszolgáltatás folyamatának természetéhez igazodva, szervezeti keretek között vizsgálható.[2]
Az állami immunitás áttörésére a mellérendelt viszonyokban abban az időben kerülhetett sor, amikor az állam minden más jogalannyal szemben fennálló felsőbbrendűségét feladva, önálló jogalanyként "aláereszkedve" a gazdaság területére jelent meg a gazdasági kapcsolatokban, és szerződésekre lépett a gazdaság más, egyébiránt neki a közhatalom-gyakorlás során alárendelt szereplőivel.[3] Az abszolút immunitás elve a XIX. század végén kezdte elveszíteni a jelentőségét.[4] Hazánkban a közhatalom gyakorlásával okozott kár, mint tételes jogi szabályozás, csak a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 1960. május 1. napján történt hatálybalépésével jelent meg. (Ezt megelőzőn ágazati jogszabálynak nevezhető rendelkezések ugyan születtek a témával kapcsolatban, de a jogfejlődés mozgatórugója a bírói gyakorlat volt, ami egyértelműen az ágazati szabályoknak megfelelően alakult.[5])
Az 1959-es Ptk. szerint - főszabályként - a felelősség megállapításának három együttes feltétele volt: a) jogellenesség a károkozásban; b) a kár rendes jogorvoslattal való elháríthatatlansága, illetve az, hogy a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslatot igénybe vette; c) és az eljáró alkalmazott bűnösségét, illetve vétkességét
- 633/634 -
büntető- vagy fegyelmi eljárás során megállapították. Ezen felül kapcsolódó jogi szabályozás volt még a 34/1967. (X. 8.) Korm. számú rendelet 119. §-a is, amely a Munka Törvénykönyve végrehajtásaként az államigazgatási, bírói, ügyészi jogkörben okozott kár alapos gyanúja esetén követendő eljárás kógens szabályait tartalmazta, azzal, hogy a szerv által a károsult részére kifizetett kártérítés a Munka Törvénykönyvének az anyagi felelősségre vonatkozó szabályai szerint volt áthárítható a dolgozóra. Itt említendők meg a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 42. és 43. sz. állásfoglalásai is, melyek a Ptk. rendelkezéseinek értelmezését, egységes alkalmazását segítették.
Enyhe túlzással azt lehet mondani, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség jogintézménye Magyarországon az 1959. évi Ptk. hatálybalépését követően még évtizedekig nem hatályosult; számottevő gyakorlata ugyanis nem volt. Pontos felmérés e kártérítési alakzatról sokáig nem létezett, ám e nélkül is meg lehetett állapítani, hogy a Ptk. hatálybalépése óta 1975-ig ilyen üggyel csak elvétve lehetett találkozni (összességében közel százas nagyságrendűre becsülték az ügyszámot). Az 1960-as évek elején még viszonylag több ilyen eset fordult elő, az 1970-es évek elején viszont már szórványosan is alig lehetett találkozni ezzel a kárfelelősséggel. Különösen a bírói és ügyészi jogkörben okozott jogellenes kár minősült ritkának. A nem túl gyakori előfordulás egyik oka az volt, hogy megalapozottnak tűnő kártérítési igény érvényesítésére sem volt lehetőség a fegyelmi felelősség előzetes megállapításának elmaradása esetén. Közrehatott még az is, hogy bizonyos idegenkedés volt tapasztalható az állammal szembeni perlést illetően, valamint a jogi lehetőségek nem kielégítő ismerete úgyszintén.
A vizsgált jogintézménnyel kapcsolatban két alapvető jogpolitikai cél fogalmazódott meg: a jogos kártérítési igények sikeres érvényesíthetősége és az állami apparátus védelme. A korabeli jog szerint az utóbbi rendszerint érvényesült, nem ritkán az előbbi rovására. Kolláth György 1975. szeptember 2. napjára datált, az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésével foglalkozó írásában egyértelműen fogalmazott: nem volt helytálló az előzetesen megállapítandó büntető, illetve fegyelmi felelősséget a kárfelelősség előfeltételéül állítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
