A köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordult, miután az Országgyűlés újabb kísérletet tett a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szabályozásának szigorítására. Az indítvány kifejti, hogy az Országgyűlés által elfogadott Btk.-módosítás alkotmányellenes, mert nem felel meg a gyűlöletbeszéd büntetőjogi korlátozhatóságát meghatározó, az Alkotmánybíróság által megfogalmazott szólásszabadságjogi mércének, valamint sérti a jogbiztonságot, illetve az önrendelkezési jogot is. E meggyőzően alátámasztott kifogásoknak már egy része is elegendő lenne az új törvényszöveg alkotmányellenességének megállapításához. Ezért írásomban a bírósági gyakorlatot is elemezve azt vizsgálom, hogy az alkotmányossági próbán várakozásaim szerint elbukó törvényjavaslat által kiváltott nyilvános szakmai vita - amelyet a köztársasági elnök "összességében üdítően és példamutatóan tárgyilagosnak" nevezett - miként vihet közelebb az említett alkotmányos mérce megfelelő, tárgyszerű alkalmazásához.
Az Alkotmánybíróság 1992-ben alkotmányellenesnek ítélte és megsemmisítette a gyalázkodás tényállását, a döntés indokolásában mégis úgy fogalmazott, hogy "a közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát a határozat azt, hogy arról a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék."[1] 1999-ben viszont, amikor a testület egyhangúan megerősítve hét évvel korábbi döntését, alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a Btk. 269. §-ának azt az 1996-os kiegészítését, amely a gyűlöletre uszítón túlmenően büntetni rendelte azt is, aki "gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el", a határozat indokolásában a következő megállapítást olvashattuk: "a már száz éve követett bírói gyakorlat szerint is csakis az uszítás foglalja magában azt a »bizonyos mérték« fölötti veszélyt, amely a véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé teszi."[2] Az indokolás szövege összefoglaló részében is hangsúlyozza, hogy a hét évvel korábbi határozat "a büntethetőség alkotmányos korlátját a gyűlöletre uszításban és nem általában a »gyűlölet keltésében« határozta meg."[3]
A két határozat tehát egymásnak ellentmondó állításokat tartalmaz az uszításon túlmenő alkotmányos szabályozás lehetségességét illetően, még ha az idézettek úgy is értelmezhetők, hogy a későbbi döntés szűkítette a korlátozás terét. A lényeg azonban az, hogy akár lehetséges az uszítás tényállásán túlmenő alkotmányos szabályozás, akár nem, a vonatkozó büntetőjogi rendelkezésnek mindenképpen meg kell felelnie az Alkotmánybíróság által megfogalmazott mércének. Mi is tehát ez a mérce?
A köztársasági elnök - aki indítványában hangsúlyozta, hogy elfogadhatatlannak tartja a különböző közösségek elleni gyűlöletkeltést, amivel szemben "minden magyar állampolgár, és különösen a közéletben befolyással bíró emberek" kötelesek fellépni - rámutat arra, hogy a gyűlölködéssel szemben "a meggyőzés, a cáfolás, az elítélés és a megbélyegzés fegyvereit [...] a véleménynyilvánítási szabadság lehető legtágabb biztosítása" révén használhatjuk. Indítványában a köztársasági elnök összefoglalja, mit ért "a véleménynyilvánítási szabadság lehető legtágabb biztosítása" megfogalmazás alatt, azaz miként értelmezi a legerősebb megütközést kiváltó véleménynyilvánítás, a gyűlöletbeszéd büntetőjogi korlátozhatóságát meghatározó alkotmánybírósági döntést. Az államfő értelmezése szerint "az Alkotmánybíróság ugyan nem szabja az alkotmányosság mércéjéül, hogy a gyűlöletre uszítás nyilvánvaló és közvetlen veszélyeztetést idézzen elő, de a konkrét alapvető jogok veszélyeztetettségének reálisan, ténylegesen fenn kell állnia". Az elnöki indítvány tehát az Alkotmánybíróság 1992-es döntésének olyan, "mérsékelt" értelmezését nyújtja, amely - mint látni fogjuk - kevésbé szűkíti a szólásszabadság büntetőjogi korlátozhatóságát, mint a bírósági gyakorlatban és a szólásszabadságjogi szakirodalomban fellelhető olvasatok egy része.
A Legfelsőbb Bíróság két vonatkozó eseti döntése közül az első szerint a közösség elleni izgatás 1992-ben alkotmányosnak ítélt szabályozásában "az uszítás nem egyszerűen gyűlölet, hanem olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át. Aki »gyűlöletre uszít«, az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel."[4] A Legfelsőbb Bíróság második ítélete viszont úgy fogalmaz, hogy aki gyűlöletre
- 141/142 -
uszít, az "olyan feszültséget gerjesztő, lázongó magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly mértékben szítsa fel, amely gyűlölet kiváltására és ezzel a társadalmi rend és béke, a harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok megzavarásához vezethet".[5]
Ez utóbbi mondat alapján akár a "harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok" megzavarása is bűncselekménynek minősülhetne, amely esetben feltehetően előbb-utóbb mindannyian bűnözővé válnánk. Az ítélet a továbbiakban azonban akként definiálja az uszítást, mint ami "nem más, mint az erőszak érzelmi előkészítése".[6] A bírói testület szerint e bűncselekmény nem célzatos, és "megvalósulásához elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak: [...] kijelentései a gyűlölet szítására alkalmasak, amely magában foglalja annak a felismerését is, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (pl. kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben erőszakos cselekménybe) mehet át".[7]
A mérce értelmezése érdekében érdemes arra is kitérni, hogy a két előbb említett ügyben miféle körülmények között elhangzott milyen véleményt ítélt, illetve nem ítélt uszításnak a Legfelsőbb Bíróság. Az első esetben helybenhagyta Szabó Albert és más vádlottak felmentését a közösség elleni izgatás bűntette alól. A másodikban viszont helybenhagyta e bűncselekmény elkövetése miatt Szabó három év próbaidőre felfüggesztett egy év börtönbüntetését. A hírhedt újnáci által mondottakból vett idézetek és a beszéd körülményei rávilágíthatnak arra, hogy eltérően alkalmazta-e a gyűlöletbeszéd büntethetőségének alkotmányos mércéjét a legfőbb bírói testület a két esetben, vagy a tényállások közötti különbség vezetett felmentő, illetve elítélő döntéshez.
Az első ügyben Szabó - pártja nyilas jelképekkel és szövegekkel "díszített" helyiségében, egymást nyilas köszöntéssel üdvözlő tagtársai és néhány újságíró, összesen mintegy harminc-negyven főnyi hallgatóság előtt - 1994. január 18-án többek között a következőket mondta a nyilaskeresztes párttal kapcsolatban: "büszkék lennénk rá, hogy ha legalább olyan szinten tudnánk működni, és olyan szinten tudnánk szolgálni a hazánkat és a fajtánkat"; "a hungaristák kérem szépen, azok az állítólagos nyilasok nem lőttek a Dunába, nem lehet igazolni. Kitették oda a cipőket..."; "mi azt fogjuk ezzel a mozgalommal elérni, hogy a magyar fiatalság ismét büszkén álljon meg példaképei előtt... Szálasi Ferenc..."[8]
A második ügy alapja az volt, hogy Szabó 1996. október 23-án Budapesten, a Szabadság téren kétszázháromszáz főnyi hallgatóság, köztük akkori pártjának hozzávetőlegesen száz-százötven, nyilas szimbólumokkal felszerelt tagja előtt szónokolt. Bevezetőjében "a politikai élet közszereplőit" olyan "cionista gazembereknek" jellemezte, "akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból". A kisöprés módjáról előre megírt beszédében a következőket mondta: "Felszólítjuk ezért a felelős magyar vezetést, hogy haladéktalanul alkossák meg azt a törvényt, amely megtiltja az önálló hazával rendelkező magyarországi zsidóságnak a magyar gazdasági, politikai és kulturális területen való kulcsfontosságú pozíciók betöltését, valamint az államhatalmi és államigazgatási területeken való munkavállalásukat. [...] Mert mi nem lövünk vissza, ugye? Mert mi nem ütünk vissza, ugye? [...] Mi azt feleljük, hogy ebből a tanításból elég. [...] Leplezzük le a kaftános, sábeszdeklis gazembereket, és rugdossuk ki őket minden hivatalból [...] amikor a lakásunkba bejön egy rabló, akkor nem aláírást gyűjtünk a szomszédoktól, hanem jól pofán kell verni, és páros lábbal ki kell rugdosni a lakásból. Ha a kaftános tolvajok az éj leple alatt bejönnek az országunkba, nem aláírást kell gyűjteni, hanem meg kell fogni a grabancukat, és sábeszdeklistől, kaftánostól, mindenestől, tórástól ki kell vágni őket a hatalomból."[9]
Szabó több mondatában erőszak alkalmazására buzdított, tapstól, illetve "úgy van, ki velük, idegenek kifelé" közbekiabálástól kísérve. Az első ügyben ilyen, gyakorlatilag erőszakra uszító mondatokat nem találunk, "csak" visszataszítóan rasszista kijelentéseket. A jogerős elítéléssel végződő ügyben tehát a közösség elleni izgatás alkotmányos mércéjének legszigorúbb értelmezésével is megállapítható volt a bűncselekmény, hiszen egy tüntetés rasszista résztvevőit erőszakra izgató mondatok előidézik az erőszak bekövetkezésének nyilvánvaló és közvetlen veszélyét. Ennek belátásához elég csak a 2004 januárjában a Tilos Rádió előtt tartott tüntetésre gondolni, ahol már azáltal is megvalósult a közösség elleni izgatás, hogy az egyik szónok a többség nevében "zéró toleranciát" hirdetett, ami nyilvánvalóan olaj volt a tűzre az amúgy is felheccelt tömegben lévő, agresszívan fellépő antiszemiták számára, akik erőszakot is alkalmaztak.[10]
Közismertté vált antiszemita, kirekesztő felhívást tartalmazó írásának megjelentetése, valamint a Pannon Rádió műsorában való felolvasás általi közzététele miatt ifj. Hegedűst, illetve a cikkét közlő lap szerkesztőjét a Fővárosi Bíróság első fokon egy év hat hónap, három év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre, illetve 525 000 forint pénzbüntetésre ítélte.[11] A Fővárosi Bíróság a cikkel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy "ezekkel a következtetésekkel, illetve szemléletmóddal semmilyen formában nem ért egyet, azt
- 142/143 -
erkölcsileg is elítéli, azoktól teljes körűen elhatárolja magát".[12] A Fővárosi Ítélőtábla szerint azonban "ez ellentétben áll az [...] objektív eljárás követelményével. A vádról való döntés nem hozható összefüggésbe a jogalkalmazó által vallott egyéni meggyőződéssel."[13] Valójában a másodfokon a vádlottakat felmentő ítélőtábla részéről különösen indokolt lett volna az antiszemitizmussal és a kirekesztéssel szembeni erkölcsi állásfoglalás, de a közösség elleni izgatás elkövetését megállapító Fővárosi Bíróságtól is mindenképpen elvárható volt a rasszizmus morális elítélése. A két bíróság döntésének tárgyszerűségét pedig annak alapján lehet megítélni, hogy következetesen, körültekintően, az eset összes mérlegelendő körülményét figyelembe véve alkalmazták-e az alkotmánybírósági mércét.
A Fővárosi Bíróság szerint a gyűlöletre uszítás "olyan magatartásnak értendő, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket olyan mértékűre szítsa, amely gyűlöletet vált ki, és a társadalmi rend, a köznyugalom, valamint a béke megzavarására vezethet".[14] A bíróság az Alkotmánybíróság 1992-es határozatára hivatkozva kiemeli: "a büntetőjog igénybevételére csak a legvégső esetben", az említett lehetőség "reális veszélye esetén" kerülhet sor. Utóbb azonban így fogalmaz: "a cselekményből a köznyugalomra háruló veszély, még kevésbé valamilyen valóságos sérelem mint eredmény már nem tartozik a törvényi tényálláshoz. Nincs jelentősége annak sem, hogy az uszításra a jelenlévők hogyan reagálnak. [...] a cselekmény megvalósulásához elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak, [...] hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba, így kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben erőszakos cselekménybe mehet át."[15] A zsidótörvényeket példaként említve a bíróság megállapítja, hogy a hatályos törvénynek megfelelő kirekesztés is jogfosztást jelent.[16] Végül arra a következtetése jut, hogy "a kirekesztésre való felhívás már önmagában is bűncselekmény megvalósítását jelenti, hiszen a kirekesztés egyfajta fizikai elkülönítésre vezethet, arra adhat alapot. [...] A társadalom egy részének kirekesztésére való felhívás és ezúton való megbélyegzése, vagyis a gyűlölet felkeltése már önmagában alkalmas lehet a társadalmi rend, a béke és a köznyugalom megzavarására. [...] a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából és mások számára is láthatóvá válik."[17] A Fővárosi Bíróság ítélete indokolásában tehát eltér az Alkotmánybíróság 1992-es határozatának az indokolásban hivatkozott tartalmától.
A Fővárosi Ítélőtábla másodfokú ítélete szerint az uszításnak a következő "hármas követelménynek" kell megfelelnie: "gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre, ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget. [...] Gyűlöletre az uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel."[18] A "hármas követelmény" nem világosabb az utóbbi mondattól sem, amely lényegében a Legfelsőbb Bíróság korábban már idézett megfogalmazását veszi át: "Aki »gyűlöletre uszít«, az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel."[19] A második elemként szereplő "ilyen magatartás vagy tevékenység" ugyanis csak nem erőszakos cselekedetként értelmezhető, különben nem szerepelhetne az első elemtől különállóan. A harmadik követelménynek azonban része a közvetlenül fenyegető erőszakos cselekedet. E zavar csak fokozódik, amikor a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének indokolásából megtudjuk, hogy ifj. Hegedűs cikke "sem magatartás vagy tevékenység kifejtésére, sem erőszakos cselekedetre nem hív fel. [...] A bűncselekmény [...] megvalósulásához nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. [...] a Fővárosi Bíróság ítéletében nem foglalkozik a veszély mértékével, annak konkrétságával, valamint az erőszak mértékével sem."[20]
Az idézet alapján az erőszakos cselekedet nem magatartás vagy tevékenység, a Fővárosi Bíróságnak viszont vizsgálnia kellett volna az ítélőtábla által sűrűn emlegetett erőszak[21] mértékét. Mint láthattuk, a Legfelsőbb Bíróság két hivatkozott döntése közül a vádlott elítélését jóváhagyó az uszítást "az erőszak érzelmi előkészítéseként" definiálta, és úgy fogalmazott, hogy e bűncselekmény megvalósulása esetén "a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben erőszakos cselekménybe) mehet át".[22] Az első fordulat egyértelműen az erőszak érzelmi előkészítéséről szól, a második viszont csak az egyik, mégpedig a végső lehetőségként említi az erőszak veszélyét. Tehát az ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság indokolása is nélkülözi a koherenciát.[23]
Megemlítendő még, hogy sem a Fővárosi Bíróság, sem a Fővárosi Ítélőtábla nem vizsgálta az ifj. Hegedűs-ügynek azt a vonatkozását, hogy a vád tárgyát képező írás egy akkori parlamenti párt egyik országgyűlési képviselő vezetőjétől származott. Pedig e tényező vizsgálata hozzájárulhatott volna annak megítéléséhez, hogy a szöveg közlése következtében kialakult-e "közvetlen és nyilvánvaló veszély". A gyűlölködés ugyanis gyúlékonyabb közegre találhat olyan időszakban, amikor egy párt a parlamentből hirdetheti rasszista ideológiáját, és az országban általában felerősödik a kirekesztő szemlélet. Ez volt a helyzet ifj. Hegedűs cikkének nyomtatott formában és a Pannon Rádión keresztül történő terjesztésekor, amit büntetőügye megítélésénél indokolt lett volna a mérlegelendő körülmények részének tekinteni.
- 143/144 -
A bírósági gyakorlat után lássuk, mit mond a szakirodalom a gyűlöletbeszéd büntetőjogi korlátozhatóságának alkotmányos határáról, és a mérce fogalmi elemének tekinti-e az erőszak veszélyének előidézését. Sólyom László így fogalmaz: "Az Alkotmánybíróság alaphatározatában három teszt van, amelyek nem függetlenek egymástól: egy materiális tűrésküszöb; másodszor a véleményszabadság által veszélyeztetett alkotmányos értékek, különösen az egyéni alapjogok veszélyeztetettségének közvetlensége, amely fokozatainak különböző súlya van a szólásszabadsággal szemben; és végül a veszélyeztetés feltételezett vagy valamilyen hatással visszaigazolt volta. A véleményszabadság korlátozása alkotmányossági vizsgálatánál mindhármat mérlegelni kell."[24]
Kis János a következőket írja: "A gyűlöletre uszítás ott kezdődik, ahol az írott vagy kimondott szó olyan sok embert hoz olyan erős készenléti állapotba, hogy az már felér a köznyugalom, a társadalmi béke megzavarásával. De mi a köznyugalom megzavarásának kritikus mértéke, amely alatt a beszéd még csak gyalázkodás, fölötte azonban már uszítás? Bár e mérce részletes kidolgozására nem vállalkoztak a bírák, egy zárójeles megjegyzés azért utal rá, hogy az amerikai legfelsőbb bíróság »nyilvánvaló és közvetlen veszély« próbáját (clear and present danger test) tartják irányadónak."[25] Kis - 2002 februárjában tartott előadásában, amikor a MIÉP még országgyűlési képviselőcsoporttal rendelkezett - nem hagy kétséget afelől, hogy álláspontja szerint az említett teszt "nagyon magasra teszi a mércét. A MIÉP-es politikusok botrányos megnyilatkozásai közül egyik sem elégíti ki; [...] ifj. Hegedűs Lóránt röpirata sem."[26]
Az ifj. Hegedűst büntetőjogilag elmarasztalhatónak tartó Halmai Gábor[27] viszont - némileg a köztársasági elnök indítványához hasonlóan értelmezve az alkotmánybírósági mércét - így foglal állást: "Kétségtelen, hogy a magyar bírák által a szabályozás alkotmányosságának feltételéül szabott veszély távolabbi és esetlegesebb, mint az, amire amerikai kollégáik gondoltak."[28] A indítvány konkrét alapvető jogok reálisan,[29] ténylegesen fennálló veszélyeztetettségéről szól, ami - Halmai szavaival - "távolabbi és esetlegesebb", mint a nyilvánvaló és közvetlen veszély tesztje, amelyet Kis János olvas ki az Alkotmánybíróság 1992-ben hozott határozatából.
A Fővárosi Ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság említett döntéseit bíráló Halmai szerint az Alkotmánybíróság "az erőszakos cselekedetre való felhívásnál kevesebbet, a köznyugalom megzavarására való alkalmasságot tekinti a gyűlöletre uszítás fogalmi elemének".[30] A döntés részben valóban a köznyugalom megzavarásából vezette le a véleménynyilvánítás büntetőjogi korlátozhatóságát, ami szerepet játszik abban, hogy nem vált eléggé világossá a határ uszítás és gyalázkodás között. Az Alkotmánybíróság határozata indokolásában a következőképpen érvel: az uszítás "olyan veszélyt hordoz egyéni jogokra is, amelyek a közvetlen tárgyként szereplő köznyugalomnak olyan súlyt adnak, hogy a véleményszabadság korlátozása szükségesnek és arányosnak tekinthető. Nem csupán a köznyugalom megzavarásának intenzitásáról van szó, amely egy bizonyos mérték fölött (»clear and present danger«) igazolja a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását. Itt az a döntő, hogy mi került veszélybe: az uszítás az alkotmányos értékrendben [a véleménynyilvánítás szabadságához hasonlóan] szintén igen magasan álló alanyi jogokat veszélyeztet."[31]
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága által alkalmazott híres mérce, a nyilvánvaló és közvetlen veszély fogalma tehát döntő ponton jelenik meg a határozat indokolásában, de első olvasásra nem egyértelmű, hogy mire vonatkozik. A szöveg alaposabb elemzésével azonban világosan megállapítható az előbbiekben idézett mondatok értelme. Bár a határozat a köznyugalom megzavarásáról szóló mondatban használja a nyilvánvaló és közvetlen veszély mércéjét, hangsúlyozza, hogy az egyéni jogok veszélyeztetése a döntő.[32] Ha a köznyugalom megzavarása bekövetkezik, akkor a köznyugalom megzavarásának veszélyéről már bajosan lehet beszélni, ezért valójában a köznyugalom megzavarásának részeként fenyegetett alanyi jogoknak kell nyilvánvaló és közvetlen veszélybe kerülniük ahhoz, hogy az uszítás alkotmányosan tiltható tényállása megvalósuljon.
Az 1992-ben született alkotmánybírósági határozat szerint szükségesnek ítélt - valóban nélkülözhetetlen - esetenkénti mérlegelés csak így állapíthatja meg, hogy egy gyűlölködő kifejezés a véleményszabadság korlátozását indokló mértékben megzavarta-e a köznyugalmat, azaz egyéni jogok is veszélybe, méghozzá nyilvánvaló és közvetlen veszélybe kerültek-e. Pusztán a köznyugalom megzavarását vizsgálva nem lehetne megállapítani a gyűlöletbeszéd határait. Hiszen ha az egyéni jogok nyilvánvaló és közvetlen veszélyeztetését nem szabnánk a büntetőjogi tilalom feltételéül, akkor például egy település "köznyugalmát" nem megzavaró, bevett cigányozást védhetne a szólás szabadságához való jog, a romáknak a nem roma többséget felkavaró válaszát viszont nem. Ebből következően a magyar Alkotmánybíróság által megfogalmazott mérce döntő eleme a "clear and present danger" teszt.[33]
Az Alkotmánybíróság tehát a nyilvánvaló és közvetlen veszély mércéjét fogalmazta meg a gyűlöletbeszéd büntetőjogi korlátozhatóságának meghatározó feltételeként. Ezért a gyűlölködő véleménynyilvánítás által keltett veszély mibenlétét, valamint nyilvánvaló és közvetlen voltának megítélhetőségét kell pontosíta-
- 144/145 -
nunk. A tárgyszerűen alkalmazható teszt eljárási és tartalmi kellékeiből[34] itt csak a közösség elleni izgatás megvalósulásához szükséges egyéni jogi jogsérelem természetét illető megszorítás kérdését vizsgálom.
Mint a köztársasági elnök indítványában kifejti, a Btk. módosítása által bevezetni kívánt új "becsmérlési" tényállás a véleménynyilvánítás szabadsága mellett sértené a jogbiztonságot és az önrendelkezés jogát is. Utóbbit azért, mert a Btk. 269. § (2) bekezdése (a "becsmérlés" tényállása) "egyes személyek bizonyos személyhez fűződő jogait védi, akiket nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozása miatt becsméreltek, megaláztak, így megsértve a méltóságukat (becsületüket). A sértettek ilyen esetben, belátásuk szerint, jelenleg is élhetnek a Btk. 183. §-a adta lehetőséggel, és magánindítványban kezdeményezhetik a büntetőeljárást becsületsértés miatt." A becsmérlés tényállása tehát olyan sérelmeket is közösség elleni izgatásként rendelne büntetni, amelyek miatt személyiségi jogai védelmében ki-ki maga léphet fel. Az izgatási tényállás ilyen kiszélesítésének alkotmányellenessége sajátos módon segít rávilágítani arra, hogy a különböző csoportok ellen irányuló gyűlölködés akkor valósítja meg a közösség elleni izgatás bűncselekményét, ha az okozott érzelmi megrázkódtatáson túlmenő egyéni jogsérelmek nyilvánvaló és közvetlen veszélyét idézi elő. Az érzelmi megrázkódtatást okozó gyűlölködéssel szemben ugyanis - amint azt a köztársasági elnök indítványa pontosan leírja - a csak személyesen érvényesíthető személyiségi jogvédelmi eszközök állnak rendelkezésre.
Mi minősül az érzelmi megrázkódtatáson túlmenő egyéni jogsérelemnek, amelynek nyilvánvaló és közvetlen veszélyét elő kell idéznie a szólásnak ahhoz, hogy közösség elleni izgatás címén büntethető legyen? Mint láttuk, a Legfelsőbb Bíróság szerint "kirekesztő, jogfosztó magatartás, végső esetben erőszakos cselekmény"[35] jöhet szóba. Ez azt jelenti, hogy ha a diszkó előtti cigányellenes gyűlöletkeltés hatására romákat rekesztenek ki a szóban forgó szórakozóhelyről, akkor az ilyen gyűlöletbeszéd közösség elleni izgatásnak minősül? Vagy ilyen esetben az antidiszkriminációs törvény alapján kell eljárni a jogsértőkkel szemben? Ha az utóbbi törvényt kell alkalmazni, akkor a közösség elleni izgatás tényállása leszűkítendő az erőszak nyilvánvaló és közvetlen veszélyét felidéző véleménynyilvánításokra? Kis János a Btk.-módosításról való szavazás előtt megjelentetett cikkében az uszítás tényállását megvalósító beszéd példájaként olyan közléseket, illetve helyzeteket említ, amelyek együttese erőszak veszélyét keletkezteti: "egészen biztos, hogy a Ferencváros-Debrecen-mérkőzésen történtek kimerítik a közösség elleni izgatás tényállását. Amikor a ferencvárosi szurkolók egy része »mocskos zsidók« ordítozással hergelve magát nekirontott a két szektort elválasztó korlátoknak, az erőszaknak nem csak a veszélye volt jelen: a stadionban már ténylegesen tombolt az erőszak. Az antiszemita hangoskodás és az erőszakos tettek közti kapcsolat itt minden ésszerű kételyt kizáró módon fennállt. De kimerítik a közösség elleni izgatás tényállását azok az esetek is, amikor a lelátón antiszemita gúnyképeket és szövegeket emelnek a magasba, miközben még nem tört ki - esetleg nem is fog kitörni - verekedés. Tudott dolog, hogy ezek a gyűlölködő ábrák és szövegek olyan hecchangulatot gerjesztenek, mely könnyen fajul tömeges atrocitássá, és az esetek nagy részében nem is marad el az erőszak. A veszély közvetlen és nyilvánvaló."[36] Kis János az uszítás alkotmányos mércéjét összefoglalva azonban nem az erőszak, hanem jogsértő tettek veszélyéről ír: "A hatályos izgatási törvény mérvadó alkotmánybírósági és legfelsőbb bírósági értelmezései szerint [...] az olyan közlés tartozik a büntetőjog hatálya alá, mely felidézi annak nyilvánvaló és közvetlen veszélyét, hogy hatására más emberek jogsértő tettekre ragadtatják magukat."[37] Tehát Kis szerint nem csak az erőszak veszélye felelhet meg a mércének. De ha ez a mérce helyes értelmezése, akkor milyen jogsértő cselekedetek felelnek meg a tesztnek és melyek nem?
Az igazságügyi miniszter a köztársasági elnök indítványához fűzött észrevételeiben részben idézi az Alkotmánybíróság azon megállapítását, amely szerint az uszítás esetében a köznyugalom "megzavarása mögött ott van nagyszámú egyéni jog megsértésének a veszélye is: a csoport ellen felszított indulat fenyegeti a csoporthoz tartozók becsületét, méltóságát (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel korlátozza őket más jogaik gyakorlásában is (köztük a szabad véleménynyilvánításban)".[38] Az élet veszélyeztetésének zárójelben említett szélső esete egyértelműen az erőszak veszélyét jelenti. Az adott csoporthoz tartozók becsületét és méltóságát nem pusztán fenyegeti, hanem egyértelműen sérti közösségük gyalázása, akkor is, ha a gyalázkodás nem minősül uszításnak. Ebben a tekintetben nem veszélyhelyzetről van szó, hanem megvalósult sérelemről. Nem véletlen, hogy a "becsmérlési" tényállás nem az emberi méltóság megsértésének veszélyét, hanem a méltóság megsértését kívánja büntetni. A megfélemlítő hatás eredményezheti a támadott csoporthoz tartozó személyek elhallgattatását és más jogkorlátozásokat, azonban legalábbis erősen kérdéses, hogy az ilyen úton bekövetkező jogsértések veszélyére vonatkoztatható-e a nyilvánvaló és közvetlen veszély tesztje.
- 145/146 -
Az Alkotmánybíróság által 1992-ben megfogalmazott "nyilvánvaló és közvetlen veszély" mércéjét illetően tehát - a Btk. módosításáról és az ifj. Hegedűs felmentéséről szóló vitában elhangzottakra is építve - tisztáznunk kell, vajon a nyilvánvaló és közvetlen veszély erőszak veszélyét jelenti-e vagy más jogsértő tettekre is vonatkozhat, és az utóbbi esetben mely - nem erőszakos - jogsértések nyilvánvaló és közvetlen veszélyének előidézése valósítja meg az uszítás bűncselekményét. ■
JEGYZETEK
[1] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 181.
[2] 12/1999. (V. 21.) AB határozat, ABH 1999, 106, 110.
[3] Uo., 112-113. Megjegyzendő, hogy Halmai szerint az idézett utolsó mondat érvelése "triviális", és "valójában a határozat indokolása meglehetősen eklektikus, hiszen több ízben idézi ugyan az 1992-es döntésnél alkalmazott teszteket, maga a levezetés ezeket nem [...] tartalmazza." Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem?, Fundamentum, 2000/3, 71.
[4] Legf. Bír. Br.I.1062/1996, BH 1997.165. 259.
[5] Legf. Bír. Bf.IV.2211/1997, BH 1998.521. 818.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Legf. Bír. Br.I.1062/1996, BH 1997.165. 257-258.
[9] Legf. Bír. Bf.IV.2211/1997, BH 1998.521. 816-817.
[10] Az MTI fotósa beszámolója szerint tíz perccel az izraeli zászló elégetése után a következők történtek vele a tüntetésen: "Egy férfi támadott meg, a kameránál fogva rángatni kezdett, a sálamat húzta, majd a fényképezőgép vakuját letörte, közben artikulálatlanul kiabált velem, azt is mondta: te is zsidó vagy, takarodj innen." Idézi Seres László: Tilos-ügy: őrizetben a zászlóégetők, Népszabadság, 2004. január 14., 4. Ez az erőszakos, rasszista cselekedet tehát ott történt, ahol a "zéró toleranciára" való felhívás nem sokkal korábban elhangzott.
[11] A büntetőeljárás korábbi szakaszának leírását lásd Molnár Péter: Gondolatbátorság. Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2002, 150-152.
[12] Fővárosi Bíróság 13. B. 423/2002/7. 9. Az ítélet szövegét a Fővárosi Bíróságtól nem kaptam meg - más úton kellett hozzájutnom -, ami miatt az adatvédelmi biztoshoz fordultam. A Fővárosi Bíróság elnökéhez küldött írásbeli megkeresésemet - noha abban leírtam, hogy az ítélet szövegére a Fundamentum számára készülő tanulmányomhoz és az ELTE-n folytatott oktatói tevékenységemhez van szükségem - a bíróság titokvédelmi felügyelője többek között arra hivatkozva utasította el, hogy a levéltári törvény szerint a személyes adatokat nem tartalmazó ítélet csak a keletkezésétől számított harminc éven túl kutatható. Ez a döntés annak ellenére született, hogy a másodfokú ítélet a Fővárosi Ítélőtábla honlapján hozzáférhetővé vált, igaz, a közzétett szövegből indokolatlanul törölték a közszereplő vádlottak és az ítéletet meghozó bírók nevét.
[13] Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.111/2003/10. szám 3-4, kiemelések az eredetiben.
[14] Fővárosi Bíróság 13. B. 423/2002/7. 8.
[15] Uo., 8-9. Az utolsó idézett mondat, mint láthattuk, a Legfelsőbb Bíróság egyik hivatkozott eseti döntéséből való.
[16] Uo., 9.
[17] Uo., 10.
[18] Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.111/2003/10, 6-7; kiemelések az eredetiben.
[19] Legf. Bír. Br.I.1062/1996, BH 1997, 165, 259.
[20] Fővárosi Ítélőtábla 7; kiemelések az eredetiben.
[21] E tanulmányban nem térek ki az indokolás azon sokak által joggal bírált részére - lásd például Halmai Gábor: A főbíró igazsága?, Magyar Narancs, 2003. november 20., 19. -, amely az erőszak esélyét latolgatva nagyobb hangsúlyt fektetett a támadott közösség tagjai részéről felmerülő erőszak eshetőségének mérlegelésére, mint az uszítóval egyetértők erőszakos cselekedeteinek veszélyére.
[22] Legf. Bír. Bf.IV.2211/1997, BH 1998.521. 818.
[23] Megemlítendő, hogy amint arra a köztársasági elnök indítványa is felhívta a figyelmet, a Legfelsőbb Bíróság ilyen eseti döntései - amelyek nem jogegységi határozatban szerepelnek - nem kötelezők a bíróságokra.
[24] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 479.
[25] Kis János: A szólásszabadság próbája, Magyar Narancs, 2002. február 7., 19. (A Társaság a Szabadságjogokért rendezte Gyűlöletbeszéd című konferencián, 2002. február 1-jén elhangzott előadás szerkesztett változata.)
[26] Kis János: I. m., 19.
[27] Halmai: A főbíró igazsága?, id. megj., 19.
[28] Halmai Gábor: Kommunikációs jogok, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2002, 115-116.
[29] Sólyom László egy cikkében a szóban forgó veszély mibenlétét illetően a "valóságos" szót használja. Sólyom László: Szeretetbeszéd, tiszteletbeszéd, Népszabadság, 2001. dec. 24.
[30] Halmai: A főbíró igazsága?, id. megj., 19.
[31] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 179.
[32] Lásd Sólyom László megfogalmazását: "Általában való vagy emberek csoportjai ellen irányuló gyalázkodást büntetni csak akkor szabad, ha annak következtében konkrét egyének kerülnek valóságos veszélybe." Sólyom: Szeretetbeszéd... , id. megj.
[33] Ennek részletesebb kifejtését lásd Molnár: I. m., 155-156.
[34] Részletesen lásd Uo., 160-164.
[35] Legf. Bír. Bf.IV.2211/1997, BH 1998.521. 818.
[36] Kis János: A bírói döntéstől a törvény fölötti döntési, Élet és Irodalom, 2003. november 21., 3.
[37] Uo.
[38] ABH 1992, 167, 178-179.
Visszaugrás
