"a rikkancssajtó addig-addig cserezte ki a
közéleti előkelőségek irháját, míg azután a
szájaskodásból véres valóság, a
nyegleségből tragédia lett"
(Herczeg Ferenc)
Nagy idők tanúi vagyunk.[1] A történelemnek koránt sincs vége. Hiába sugallta ezt az elkényelmesedett jóléti társadalmak tespedtsége, a megváltoztathatatlannak gondolt nemzetközi status quo, vagy a történelemtudomány divatos képviselője. A sokat megélt Párizs állítólag legutóbb 1944-ben, a német megszállás után látott annyi embert egy célért tüntetni, mint ahányan a "Charlie Hebdo" (Heti Karcsi) szatirikus lap szerkesztőségében történt 2015. januári vérengzés okán a köztársaság emlékművénél megjelentek. Az erre a célra lezárt utcán külön menetelő, 50 országból érkezett állami vezetők sajtószabadság melletti kiállását most nem tisztünk elemezni, a képsorok önmagukért beszéltek. A "Je suis Charlie" feliratot lobogtató francia illetőségű polgárok pedig egy olyan lapot ért támadás okán váltak átmenetileg Charlie-vá, amely lap az utóbbi években számtalan vallásgyalázó karikatúrát jelentetett meg. E karikatúrák nemcsak a mohamedán, hanem a keresztény vagy a zsidó vallásokat is sértő módon jelentek meg, bár kétségtelen, hogy a muszlim hit, illetve Mohamed próféta állt inkább a célkeresztben. Vallásos ember akkor most, hogy lett Charlie? Lehet-e egyáltalán Charlie? Persze az is lehet, hogy a tüntetők között nem volt vallását hittel megélő ember. Ma már ez is előfordulhat egy olyan végletekig szekularizált országban, mint Franciaország. A korábban 30 000 példányban megjelent vicclap a merénylet után 7 millió eladott számmal büszkélkedhetett, és persze híven önmagához, ismét vérig sértette a világ mohamedánjait, amint címlapján síró gyermekként ábrázolta a prófétát. Miért nem volt vajon senki ezután az utcán "Muszlim vagyok" táblával a nyakában? Vajon hová tűnt a híres tolerancia? Maradt viszont helyette megannyi kérdés és köztük a két legalapvetőbb: Hogyan lesz - immáron nem csak a vallásos, hanem általában - az ember Charlie? Lehet-e egyáltalán Charlie? Látja-e a fától az erdőt, vagy csak egy szempont van: érvényesüljön a mindenáron való vélemény-nyilvánítási (illetve sajtó)szabadság? "Fiat libertas, pereat mundus"? E kérdéseket persze csak az átlag értelmiségi létből fakadóan, szubjektíven tudnánk megválaszolni, ami nyilván szétfeszítené e tanulmány kereteit. De ettől a társadalmi kérdések még nem oldódnak meg, sötét árnyékként rávetülnek a kizárólag szakmai alapon választ adni kívánó hivatásrendekre - így a jogászságra is.
A jog lehetőségei végesek. Csepp a tengerben - mondhatnánk, de gondoljunk arra, hogy mégis csak cseppekből áll össze a nagy egész. Maradt a jogász szakmának is megválaszolni valója. Bőven. Az örök kérdés, mióta jog létezik: a jog, mint eszköz milyen szerepet játszik/játszhat a feszítő társadalmi problémák orvoslásában? Milyen válaszokat adhat az alkotmányjog, a büntetőjog vagy a polgári jog? Kicsit konkrétabban és szűkítve: a sajtószabadság vajon tényleg felülírja-e az emberi méltóságot vagy a vallásszabadságot[2]? Jelen írás elsősorban - az emberi méltóságot a fókuszba állítva - erre keresi a választ. Ha úgy tetszik: pillanatfelvétel, mely elsősorban Magyarországra összpontosít és a jog oldaláról közelítve mutatja meg, hol tartunk ma. Azt nem tudom, hogy az események utáni másfél év elegendő-e a zavartalan rálátáshoz. Bízom ugyanakkor abban, hogy legalább a változások iránya kirajzolódik.
Fontos rámutatni, hogy míg a kezdetekben vállvetve haladt előre a szólás- és sajtószabadság ügye, napjainkban ez már legfeljebb a filozófia szintjén jelenik meg feltétlen egységben, vagy - ami még rosszabb - a politikai pamfletek világának jellemzője. A kérdésnek, azaz a két tárgyi szabadság különválasztásának - különösen az angolszász világban - jelentős irodalma van. Az 1970-es években kibontakozó, máig tartó jogirodalmi tevékenység[3] mellett Európában e folyamat-
- 88/89 -
nak egyértelmű normatív bizonyítékai is vannak. Mint arra Koltay András kiváló tanulmányában rámutatott, a szólásszabadság és a sajtószabadság megkülönböztetése nem csak elvi kérdés, mivel eltérő joghoz eltérő részjogok és kötelezettségek tapadnak és akkor még nem említettük a média tartalmi szabályozásával kapcsolatos előírásokat[4].
Álláspontom szerint a másik identitászavar a vélemény-nyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság között feszül. Mainstream felfogás szerint - amelyet már egy korai határozatában a magyar Alkotmánybíróság is magáévá tett[5] - a véleménynyilvánítás szabadsága kiemelkedő helyet foglal el az alkotmányos alapjogok között. Forrásterülete az ún. "kommunikációs" alapjogoknak. Ily módon a vélemény-nyilvánítás szabadságából eredeztethető a szólásszabadság, a sajtószabadság (ami tovább bontva magában foglalja pl. az információszerzés szabadságát). Ezen túlmenően a vélemény-nyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a gyülekezési jog, illetve a lelkiismereti- és vallásszabadság. A vélemény-nyilvánítás szabadságának csápjai még tovább nyúlnak a művészi, irodalmi alkotás és terjesztésének szabadsága, illetve a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanítása szabadságának territóriuma irányába.
Úgy vélem, a forrásvidékként elfogadott vélemény-nyilvánítási szabadság és a sajtószabadság viszonylatában is nyilvánvalóan fontos az "eredet-megjelölés". Ez azonban nem változtat azon, hogy az érintett alapvető jogok szintjén a különválás már kétségkívül megtörtént - amint ez különböző alkotmányokban is megnyilvánul -, de ennek ellenére úgy tűnik, hogy helyenként e szoros összefüggés tana megmerevedett, a kapcsolat nem egyszer kifejezetten túlhangsúlyozott és sokan úgy tekintenek ezen alapvető jogokra, mint amelyek mindig "kéz a kézben" járnak[6]. Az Alkotmánybíróság pl. egy 1992-es határozatában[7] a sajtót a vélemény-nyilvánítás és véleményformálás eszközének nevezte, de ez - álláspontom szerint - nem cáfolja a különválás tényét. Inkább arról van szó, hogy "a sajtószabadság eszközjellege tehát az a meghatározó elem, differentia specifica, amely megkülönbözteti a véleménynyilvánítás szabadságától, illetőleg a szólásszabadságtól"[8]. Ez az állapot a többi - fent említett - szabadságjog vonatkozásában is fennáll, de talán eddig kevesebb figyelmet kapott. Tény: a nemzetközi egyezmények által is szabályozott vélemény-nyilvánítási szabadság talán az egyik legtöbb változáson keresztülment alapvető jog és meglehetősen nagy a szóródás a nemzeti jogrendszerek alkotmányos és törvényi megoldásait tekintve - beleéretve ebbe a felállított korlátok komolyságát, illetve a korlátozás hatékonyságát is. Ugyanakkor senki nem döbben meg azon, hogy az állam általában fenntartja magának a jogot, hogy társadalmi berendezkedése, alkotmányos alapjai, kül- és belbiztonsági célt szolgáló intézményei és információi, nemzeti (állami) szimbólumai védelmet kapjanak akár a vélemény-nyilvánítási szabadság korlátozása árán is. Előkelő helyet kap a közerkölcs és/vagy köznyugalom, illetve egyes társadalmi csoportok védelme, különös tekintettel a faji, etnikai, vallási és nemi diszkriminációt érintő cselekedetekre. Megemlíthető végül, de semmiképpen sem utolsósorban, az egyének vonatkozásában a becsület védelme is, bár ezzel kapcsolatban elég felemás szabályozásra és még felemásabb bírói gyakorlatra kell utalnunk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
