A 2006. évben megszületett immáron harmadik Gt.[1] talán legnagyobb újdonságának számított az, hogy a jogalkotó a befolyásszerzés szabályai mellett bevezette a magyar jogba az "elismert vállalatcsoport" és a "tényleges vállalatcsoport" jogintézményét, megteremtve ezzel a magyar konszernjog[2] társasági jogi alapjait.
A szabályozás struktúrájából és tartalmából egyértelműen látszik, hogy az "elismert vállalatcsoport" jogpolitikailag és a konkrét jogintézmények gazdasági-jogi funkcióit tekintve prioritást élvez a tényleges vállalatcsoporttal szemben. A vállalatcsoport szabályainak körében megjelenő ún. uralmi szerződés ezen "elismert vállalatcsoport" centrális jogi elemének tekintendő. Az uralmi szerződés teremti meg ugyanis a jogalapját az elismert vállalatcsoportként történő működésnek, ez fejezi ki a vállalatcsoportként való működés értelmét és célját, valamint ez szabályozza az elismert vállalatcsoportként történő működés valamennyi jogilag és gazdaságilag releváns aspektusát. Ugyanakkor az uralmi szerződés szabályai számos értelmezésre váró kérdést vetnek fel, mivel a magyar jogban egy eddig teljesen ismeretlen funkciójú jogintézményről van szó.
A fentiek alapján a jelen tanulmányban arra vállalkoztunk, hogy az elismert vállalatcsoport uralmi szerződésének leglényegesebb aspektusait, valamint az ezeken keresztül jelentkező problémákat és kérdéseket feltárjuk, illetve megválaszoljuk. Elsőként az új keletű vállalatcsoport jognak (a konszernjognak) a funkcióját és főbb alapösszefüggéseit mutatjuk be (II. pont), majd áttekintjük és értelmezzük a hatályos Gt. szabályozási struktúráját (III. pont). Ezt követően a dolgozat gerincét képező vizsgálódások körében az uralmi szerződés számos kiemelt aspektusát és kérdését elemezzük, amelynek során a vizsgált problémák megválaszolásán túl választ keresünk az uralmi szerződés mindeddig kétséges jogi jellegének a meghatározására is (IV. pont).
Mielőtt az elismert vállalatcsoport uralmi szerződésének tartalmi alapösszefüggéseit és jogi természetét megvizsgálnánk, szükségesnek tartjuk néhány általános kérdés tisztázását a vállalatcsoport joggal, illetve a konszernjoggal kapcsolatban. Ezt azért sem kerülhetjük el, mert a magyar jogirodalomból mindeddig hiányzik a konszern alapvető lényegének rögzítése, ami megnehezíti az egyes jogi normák céljának és szabályozási tartalmának pontos értelmezését is.
A vállalatcsoport (konszern) jogi szabályozásának indoka alapvetően egy speciális, a klasszikus társasági jog számára idegen társasági jogi konfliktusra, az ún. konszernkonfliktusra vezethető vissza.
- 117/118 -
A klasszikus társasági jog ugyanis abból a feltevésből indul ki, hogy a társaság és annak tagjai (részvényesei)[3] között nem lehetséges, és fogalmilag nincs is jogilag akceptálható üzleti érdekellentét. A tagok által alapított társaság ugyanis a tagok üzleti konszenzusát kell, hogy takarja, hiszen ellenkező esetben nem hozhattak volna létre jóhiszeműen és visszaélés nélkül közösen gazdasági társaságot. Ez a kérdés különösen élesen vethető fel akkor, amikor maga a tag is gazdasági társaság (vagy valamilyen vállalkozás), de a válasz ebben az esetben is a klasszikus társasági jog számára változatlanul az, hogy eltérő gazdasági üzleti érdekeit a vállalkozás tagja az általa tulajdonolt társaságban nem érvényesítheti. Ezt a hagyományos társasági jogi felfogást fedi le a német jogi terminológiából ismert ún. Treupflicht[4] jogintézménye. Eszerint a társaság tagjai a társasággal szemben, és a társaság a tagokkal szemben "bizalmi joggyakorlásra (Treu)" kötelezettek abban az értelemben, hogy egymással szemben gazdasági érdekeik nem lehetnek, a tagok a saját üzleti érdekeiket alárendelik (becsatornázzák) a társaságba, míg a társaság a saját üzleti tevékenységét a tagok jóléte (haszna) érdekében végzi.[5]
A fenti elv a klasszikus társasági jogi szabályozásban, így a magyar Gt.-ben is érvényesül. A hagyományos társasági jog a tag és a társaság közötti üzleti érdekellentéteket nem engedi meg, és amennyiben ilyen mégiscsak keletkezne, vagy felszínre jutna, azonnal szankcionálja az ismert társasági jogi eszköztárral. Ebből a hagyományos társasági jogi arzenálból csak utalunk a következőkre: Fő szabály szerint (Gt. 22. §) a vezető tisztségviselő a tagok (és a legfőbb szerv) által nem utasítható, a hatásköre fő szabály szerint nem vonható el, míg a vezető tisztségviselő a társaság maximális érdekében köteles tevékenykedni. A Gt. 20. § (7) bek. szerint a tagok korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a társasággal szemben azokért a károkért, amelyek a társaság jelentős üzleti érdekeit sértő határozatokkal összefüggésben keletkeznek. A Gt. 20. § (5) bek.-e korlátozza a tag szavazati jogát a tagot érintő kérdésekben (perindítás, szerződéskötés stb.), ahol is a tag fogalmilag érdekellentétben állna a társasággal, mivel a társasági jog nem engedi meg ezt az eltérő érdeket a társasággal szemben érvényesíteni. A tagok a társaság üzleti irataiba való betekintés során korlátozva vannak, és az iratbetekintéssel (informálódással) kapcsolatos tagi érdekeik gyakorlása során nem sérthetik a Gt. 27. §-a szerint a társaság méltányos üzleti érdekeit. Ugyancsak utalunk a hitelező- és kisebbségvédelmi szabályok itt fel nem sorolt számos jogintézményére, amelyek közvetlenül vagy közvetve a tagi és a társasági érdekek különválását kívánják megakadályozni, illetve szankcionálni.[6]
Kétségtelen és el nem hallgatható tény azonban a klasszikus társasági jogi felfogással szemben az, hogy a tagoknak, különösen a vállalkozás tagoknak a "Treupflicht" és a fenti szabályok ellenére is keletkezhetnek a társaságétól eltérő üzleti érdekeik, és ezeket különféle eszközökkel meg is próbálják érvényesíteni az általuk tulajdonolt társaságban. A fentiekben említett társasági jogi eszköztár nem nyújt teljes védelmet a kérdéses érdekkonfliktusokra, és be kell látni, hogy a tagi és a társasági érdekellentétek teljes kiküszöbölésére nincsen mód. Ebben a helyzetben a jogalkotó két koncepcionális megoldás közül választhat. Ragaszkodhat egyrészt a "Treupflicht" korlátlan érvényesítéséhez, és megpróbálhatja a valóságos gazdasági folyamatok és kapcsolatok figyelmen kívül hagyásával a tagi és társasági érdekellentéteket jogilag továbbra is tiltani, kialakítva ezzel egy olyan szabályozást, amely a gyakorlati folyamatokkal egyáltalán nincsen összhangban. Egy másik jogalkotói attitűd lehet azonban az, hogy a társasági jogi szabályozás kifejezetten elismeri a tagi-társasági érdekellentétek valódiságát, és megpróbálja ezeket megfelelő keretek között szabályozni. Ezt az utóbbi jogalkotói magatartást és hozzáállást valósítja meg az ún. konszernkonfliktus elismerése, és ezen keresztül a vállalatcsoport (konszern) jogi szabályozása.
A konszern jogi szabályozása tehát lényegében egy alapvető szakítást jelent a klasszikus társasági jog tagi és társasági érdekellentéteket tagadó és tiltó felfogásával[7] A konszernjoggal elismeri és megengedi a jogalkotó, hogy a konszernjog által szabályozott keretek között jogilag legitim érdekkonfliktus (az ún. konszernkonfliktus) álljon fenn a tag és a társaság között.[8] A konszern magának a legitim érdekkonfliktusnak a megtestesítője, azaz az ún. konszernkonfliktus nélkül nem beszélhetünk konszernről. Másképp megfogalmazva ez azt jelenti, hogy azokban az esetekben, amelyekben nem valósulnak meg a konszerntényállások (vagyis a magyar jogban nem elismert vagy tényleges vállalatcsoportról van szó), ott továbbra is a "Treupflicht" érvényesül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
