A kábítószer-fogyasztás rohamos terjedése miatt az utóbbi években hazánkban és külföldön egyaránt heves viták bontakoztak ki arról, hogy milyen irányt kell követni a kábítószerrel visszaéléssel szembeni hatékonyabb fellépés érdekében.1 A társadalmi és jogpolitikai álláspont csaknem egyöntetű a gyógyítás és a büntetőjogi szankciók együttes alkalmazásának szükségességében, ugyanakkor megállapítható, hogy - a drogkérdés jellegére figyelemmel - e két terület között éles határvonal nem vonható.3 Az Egységes Kábítószer Egyezmény rendelkezései4 külön kiemelik, hogy a szerződő feleknek módjukban áll a kábítószerrel visz-szaélő személyekkel szemben alkalmazott büntetőjogi jogkövetkezmények mellett, vagy azok helyett, a gyógyítás, vagy utógondozás felé teret nyitni.5 A Pszichotróp Egyezmény6 a fentieken túlmenően rendelkezik a drogbetegek kezelésének, felvilágosításának és társadalmi rehabilitációjának kötelezettségéről is. (Az e körben elfogadott szabályokat - csaknem azonos tartalommal - rögzíti az Egységes Kábítószer Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyve is.7)
Tanulmányunknak természetesen nem lehet célja a büntetőjogi normarendszerek értékelése, ahogy a kábítószer-fogyasztás büntetendőségének elvi megítélése sem. Az önkárosítás jogpolitikai és etikai-filozófiai problémái helyett inkább az elterelés hazai és német hatályos modelljét vizsgáljuk részletesen. A hazai és a német jog összehasonlításának lehetőségét a mindkét országban alkalmazott, úgynevezett "kompromisszumos, prohibicionista modell"8 teremti meg.
Büntetőtörvényünkben a következő Janus-arcúság figyelhető meg: a büntetőjog "ultima ratióként" alkalmazott megtorló jellege mellett - amely a tett és büntetés arányosságát tekinti meghatározó tényezőnek - a büntetőjog figyelme az elkövető felé fordul, és bizonyos esetekben gyógykezelését, rehabilitációját helyezi előtérbe. Esetünkben a jogkövetkezmény meghatározásának fő szempontja, hogy annak ne a megtorló, hanem a gyógyító jellege domináljon.
Helyesen ismerte fel a jogalkotó, hogy bizonyos cselekmények elkövetésekor fontosabb érdek fűződik a jogsértő helyzet orvoslásához, mint a bűnösség megállapítása mellett szankció alkalmazásához. A jogalkotás így megteremtette a büntetőeljárás "egyéb útra terelésének" lehetőségét, abban az esetben, ha az elkövető meghatározott, igazolt intézkedéseket tesz gyógyítása érdekében.
A medikalizáció intézménye 1993-ban került a Büntető Törvénykönyvbe. Ugyanakkor e szakaszt is érintette az 1998. évi átfogó reform. Az eredeti rendelkezés szerint nem volt büntethető az a fogyasztó, aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez vagy tart, illetve kábítószer fogyasztásával összefüggő - két évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő - bűncselekményt követett el, feltéve, hogy az elsőfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függőséget megelőző vagy gyógyító kezelésben részesült. A kezelés gyakorlati megvalósíthatóságát a büntetőeljárási törvény az eljárás felfüggesztésével biztosítja. Haladó szellemű kriminál-politikai cél vezérelte a jogalkotót, amikor ilyen megkülönböztetést tett a kábítószerfogyasztók mint áldozatok és a bűncselekmény vámszedői között. Az 1998-as módosítás leszűkítette az alkalmazhatóság körét a kábítószerfüggő személyekre.
A módosítás előtti és utáni elterelés között fő különbségek tehát a következőkben foglalhatók össze:
- Korábban csak az elkövetési magatartás határolta be az intézmény alkalmazhatóságát és az elkövetői kör nem, az 1998-as módosítást követően viszont csak a függő elkövetőkkel szemben vált alkalmazhatóvá az elterelés, a korábbinál szűkebb körben meghatározott elkövetési magatartásokkal kapcsolatban.
- Ezzel összefüggésben változott az igénybe vehető kezelés rendeltetése is. Korábban, mind a megelőzést, mind a gyógyítást szolgálhatta, a későbbi szabályozás szerint csak a kialakult függőség gyógyítására szorítkozhatott.
A Btk. 2003. évi módosítása jelentősen kibővítette a medikalizációban részesülők személyi körét, és az igénybe vehető egészségügyi szolgáltatások rendszerét is.
A normaszöveg (1) bekezdés b), c), d) pontját, valamint e) pontjának 2. alpontját, és a (2) bekezdést, 2004. december 13-án az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, és a tényállást megváltoztatta.
A kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekmények számának ugrásszerű emelkedése az 1980-as években a német jogalkotót a kábítószerfüggő bűnelkövetők reszocializációjának újragondolására késztette.9 Az 1982-es törvény a kábító hatású anyagokról (Betäubungsmittelgesetz, BtMG) megteremtette a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények külön büntetőjogát (Nebenstrafrecht, Betäubungsmittelstrafrecht).10 A BtMG azonban a német jogtörténetben immáron tekintélyes tradícióra tekinthet vissza, hiszen az első hasonló jellegű szabályozást, az ópiumtörvényt még a jelenlegi a német szövetségi parlament jogelődje, a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) kodifikálta 1929-ben.11 A BtMG átfogó szabályozásra törekszik, jogi tárgya a kábító hatású anyagok felhasználásnak legtágabb értelemben vett rendje. A büntetőjogi és szabálysértési szabályok mellett igazgatási karakterű előírásokat is tartalmaz, amelyeket a végrehajtást szolgáló rendelet (Betäubungsmittel-Verschreibungsordnung, BtMVV) részletez. A BtMG a büntetőjogi felelősség alapkérdéseire a büntetőkódex (StGB) Általános Részének szabályait rendeli alkalmazni, és sui generis tényállások formájában lényegében felölel minden kábító hatású anyaggal kapcsolatos visszaélést. A klasszikus, kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos deliktumok mellett megtaláljuk a kábító hatású anyagok előállításával, tárolásával, forgalmazásával kapcsolatos óvintézkedések megsértésének szankcióit is. Hasonlóan lényeges szerepet tölt be a gyógyszerekről szóló törvény (Arzneimittelgesetz, AMG) is, amely rendezi a pszichiátriai gyakorlatban használatos szerek rendelését is.
A német jogi szaknyelv következetesen a kábító hatású anyag (Betäubungsmittel) kifejezést használja a kábítószerekre (Rauschgift) is. Kábító hatású anyagnak minősül - és ennek megfelően a BtMG hatálya esik minden anyag, amelyet a törvény I-III. mellékletében a jogalkotó enumeratív módon felsorol. A pozitív listára történő felvétel konstitutív hatályú, ennek megfelelően, amíg egy bizonyos anyag nem került fel a listára, addig az azzal kapcsolatos cselekményekre nem alkalmazható a BtMG.
A jogbiztonságot szolgálja a szabályozás törvényi szintje: a listáról egy anyagot kizárólag a Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgerichtshof, BVerfG) jogosult absztrakt normakontroll keretében törölni.12
A kábító hatású anyagokon belül a kommentárok megkülönböztetik a drogok (Drogen) fogalmát, tehát azon szubsztanciákat, amelyek ténylegesen pszichoaktív hatással bírnak. Az úgynevezett hétköznapi drogok (alkohol, nikotin) nem tartoznak a BtMG hatálya alá, ahogy azok az anyagok sem, amelyek visszaélésszerű használata (benzin, szerves oldószerek) a kábító hatású anyagokhoz hasonló tüneteket okoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
