Röviden az előzményekről: Szerző édesapja jogász, édesanyja tanár, ő maga orvos, klinikus, egyetemi oktató. Több barátja jogász, akik szakterületeiket országosan elismerten művelik. Szerző jogászat iránti érdeklődése, illetve az, hogy szívesen oktat, valószínűleg nem genomikai, hanem szociális öröklődés eredménye. Jogász barátai, ha valamely egészségüggyel kapcsolatos eljárásban bíróként, x fél jogi képviselőjeként szerepeltek, és úgy érezték, a rendelkezésre álló adatok zavarosak, gyakran kikérték véleményét. Az általa nyújtott információk, amelyek hivatalos csatornákon át nem válhattak volna elérhetővé: (orvosok közötti presztizsharc, intézményen belüli szervezési, működési anomáliák, nem orvos egészségügyi dolgozók közrejátszása stb.), háttér információként módosíthatták az eset megítélését.
A jogász baráti kör egyik tagja a Miskolci Egyetem Jogi Karán oktatói tevékenységet vállalt, s felvetette, hogy szerző speciálkollégium keretei között az egészségügy és jog határterületein felmerülő kérdésekről az un. kötelezően választható speciál kollégiumok keretei között oktatói tevékenységet vállaljon. Szerző ezen 1984-1990 között tartott speciálkollégium tapasztalatairól kíván beszámolni. A speciálkollégium a nyolcadik szemeszterben heti 2 óra időtartamban volt meghirdetve. A jelentkező hallgatók létszáma 10 és 80 között váltakozott.
Feltételezhető volt, hogy az egészségügyben keletkező jogi problémák az ügyben érdekelt jogászok számára problémásabbak lehetnek, mint az egyéb polgári jogi esetek. Ezt visszaigazolja az a tény, hogy egyes ügyvédek spontán szakosodtak e területre. Ugyanakkor a bírói és ügyészi karban ilyen szakosodás nem érzékelhető. Szerző mindezeket figyelembe véve vállalkozott e témakör oktatására.
Az első néhány alkalommal az etika és a jog egészségügyben betöltött szabályozó szerepéről volt szó. Az etika az orvoslás történelme során annak fejlődését követve spontán alakult, a görögök összegezték, a hypokrateszi esküben. A törvényi szabályozás első ismert formája korábbi, Hamurabi nevéhez fűződik, s meghatározza például az orvos kártérítési kötelezettségeit is. Az orvoslás lehetőségei évezredeken keresztül alig változtak és a hypokrateszi etikai szabályozás ezzel szinkronban maradt. Az orvosi tevékenységeket a közép- és újkorban elsősorban a szokásjog határozta meg. Az attól való eltérés, ill. a laikus gyógyítás alkalmasint boszorkányságnak minősült, ami felett az egyház ítélkezett (kínvallatás, auto da fé). A renaissance-tól megindul és egyre gyorsul az orvostudomány fejlődése és a XIX. század közepétől olyan lehetőségeket teremt, amelyekre a korábbi alapelvek: "nil nocere", "salus aegroti suprema lex esto", csak mérlegelve alkalmazhatóak. Közben az egészségügy, a megelőző, gyógyító tevékenység is, a társadalom működésének önálló ágazatává vált. Ennek szintjeit (alapellátás, szakorvosi, kórházi, egyetemi, országos intézeti), a szakosodás mikéntjét, a kutatás, háttér iparágak (gyógyszer, műszer) működését, azok szabályozását áttekintettük. A meggyorsult fejlődés teremtette új lehetőségek etikai és törvényi szabályozása ezt a tempót nem tudta követni és minden új eredmény alkalmazását késéssel szabályozza. Az emberen történő kísérletek (gyógyszer kipróbálás, új műtéti eljárások kidolgozása) során bekövetkező anomáliák jelezték, hogy a gyakorlatban az etikai szabályozás elégtelen lehet és egzakt törvényi szabályozásra is szükség van. A diagnosztikus (invazív) és gyógyító eljárások (műtétek, gyógyszerek) mind kockázatosak. Kialakult a "calculated risk" fogalma, és mivel az egészségügy egyre drágább, mindenütt a világon még két további fogalommal kell számolni, amelyeknek meghatározó jelentősége is van: a "benefit/cost" és a "benefit/risk" aránnyal az emberen történő kísérletek (gyógyszer kipróbálás, új műtéti eljárások kidolgozása) során bekövetkező anomáliák jelezték, hogy a gyakorlatban az etikai szabályozás elégtelen lehet és egzakt törvényi szabályozásra is szükség van. A kutatás nemzetközivé válásával jogos volt az igény e törvények egységesítésére is, ami részben meg is történt. Az utóbbi egy-két évtizedben egyre súlyosabb állapotú betegeken, egyre súlyosabb, kockázatosabb beavatkozások is lehetségessé váltak és az ezekkel kapcsolatos döntést az orvos autark módon nem hozhatta meg. Egyes országokban az intézmény kompetens orvosai közösen, szavazással állapítják meg a teendőket. Végül is a kockázatok megismerése után a beteg döntése, hogy a kockázatokat vállalja-e. Ennek előfeltétele a beteg felvilágosítása, majd beleegyezése (informed patient consent). Erről intézkedik a Helsinkii Emberi Jogok Nyilatkozata, majd az Edinburghi Dekrétum. Hazánkban - bár ez törvényileg kötelező - még mindig gyakran elmarad, vagy formális. Ugyanakkor a betegek egy része a legjobb szándékkal megtörtént felvilágosítást sem érti meg. A tapasztalat az, hogy az "orvosperek" jelentős részének ez a háttere.
A megelőző orvostan - korábbi nevén közegészségtan - kizárólag törvényi, ill. rendeleti alapokon működik.
A gyógyító orvosok tevékenységével kapcsolatban általában kimondható, hogy ha az etikai szabályozás nem működik és az igazságszolgáltatásra hárul az ügy megítélése, akkor ott már eleve nagy a baj.
Az igazságszolgáltatás munkáját az egészségügyben keletkezett esetek kapcsán több tényező is nehezíti.
1. A tényállást illetően felperesnek van bizonyítási kötelezettsége, ugyanakkor a "bizonyítékok" alperes birtokában vannak (orvosi dokumentáció), amelyeket különböző ürügyekkel visszatarthat, megmásíthat amíg felperesnek kiadja azokat.
2. Előfordul, hogy adott esetről a magasan képzett szakértőknek eltérő véleménye van. Ezen segíthet az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) továbbiakban nem vitatható véleménye, ami még mindig nem zárja ki teljesen a téves és nem a legvalószínűbben helyes szakmai vélemény keletkezését.
3. A betegek esélyegyenlőségét és egységes ellátását a korszerű diagnosztikus és terápiás protokollok megléte biztosíthatná. Ezek még részben mindig hiányoznak, vagy vitathatók. A protokollok átlagos betegre vonatkoznak, ugyanakkor régi, valóságon alapuló orvosi mondás: "nincs két egyforma betegség és beteg." A rutin betegek ellátásában segít a protokoll, de az orvosnak észre kellene vennie, hogy ha másként kell eljárnia, de ennek okát dokumentálnia kell.
4. A bíró ezen ügyekben alperes tanúinak (vélelmezett tettesek), felperes(ek) meghallhatására és a szakértői véleményekre hagyatkozhat. Az ügyben nem érdekelt egészségügyi dolgozó szemtanúként általában nem nyilatkozik, kitérő válaszokat ad, féltve egzisztenciáját és joggal. Az ellenérdekű felek a tényektől elrugaszkodva, irreális információkat nyújthatnak. Az alperes orvos tanúi és a velük általában szolidáris, felkért szakértő annyit torzíthat a valóságon és annak interpretálásában, amennyit csak mer. Az összetartás klinikumonként, különösen a nagy műtétes szakmákban igen erős. Ezt korrigálhatja az ETT, amennyiben aktuálisan olyan a személyi összetétele. Még szerencse, hogy nem számolták fel, pedig többször volt már szó róla, tudni illik ilyen intézményt az EU tagállamokban nem ismernek. Ott a peres felek szakértői küzdenek meg egymással felkérőik igazáért a bíróság előtt, de véleményeikért felelnek, s ha nem működnek korrekten, nem lesznek klienseik, és szakértői jogosítványuk. Ugyanakkor felperes(ek) helyzetértékelése, elvárásai ill. igénye is lehet megalapozatlan.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
