A jogos védelem a büntető anyagi jog egyik legvitatottabb jogintézménye, mely mind a hatályos szabályozást (de lege lata) mind a polemizáló jogelméleti-tudományos megközelítést (de lege ferenda) tekintve a jog alakításának törekvéseit magába foglaló viták homlokterében áll. A széles körű érdeklődés a jogtudománytól a politikán és a morálfilozófián át a társadalom tudati reflexióit is tükröző közgondolkodásig terjed, s hazánkban különös aktualitással bír - a magyar jog történetének negyedik büntető anyagi kódexe - a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 2013. július 1-jén történő hatálybalépése okán, mely a jogos védelem terén is gyökeres változásokat hozott. A változás, a megújulás azonban mint dialektikus fogalom kizárólag a megelőző állapottal való összevetésben értelmezhető, feltárva egyben a novációnak az előzményekben lévő gyökereit, így a párhuzamokat vagy éppenséggel az ellentmondásokat. A tanulmány a hatályos Btk.-nak a jogos védelemre vonatkozó normáit veti össze a középkori joggyakorlat egyes szabályaival a magyar szokásjog - éppen félezer évvel ezelőtt keletkezett - első nagy kodifikációs kísérlete nyomán, annak egyes vonatkozó rendelkezései kommentálásának formájában.
Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae című XVI. századi szokásjogi joggyűjteménye második részének harmadik szerkezeti egységében szereplő 21-24. címe alapos részletességgel és szemléletes kazuisz-tikával mutatja be a jogos védelem intézményéhez kapcsolódó ítélkezési szokásokat.[1]
A jogtudós királyi ítélőmester a téma tárgyalását a jogos védelem legjellemzőbb alakzata - valószínűsíthetően már a középkori joggyakorlatban is leginkább előforduló válfaja - az emberöléssel végződő önvédelmi cselekmény ismertetésével kezdi: "tapasztaljuk pedig, hogy több gyilkosság a kellő megtorlás büntetése nélkül marad, mivel sokan azt hozzák fel a perben, hogy azokat önvédelmük közben követték el. "[2]
- 238/239 -
A jogszerűen elkövetett emberölés tényszerű bizonyítása már a szokásjogi alapú, rendi jogra épülő feudális magyar jogrendszerben is szigorú kritériumok közé volt szorítva. Ennek oka - akár csak manapság - a joggal való visszaélés (in fraudem legis) kiküszöbölése.
"Holott tudnunk kell, hogy ezt az állitást: mivel valaki a gyilkosságot önvédel-mezése közben követte el és vitte véghez, nem kell minden további nélkül elfogadnunk; hanem az illetőnek be kell bizonyítania, hogy őt valaki fegyveres kézzel ellenségesen támadta meg és ezáltal életveszélyben forgott."[3] E szakasz szófordulataiból arra is következtethetünk, hogy az ölési cselekményt tartalmazó bűnesetek jelentős részében az elkövető vélhetően önvédelmi cselekménynek kívánta beállítani előre kitervelten, megtorlásként, vagy más csalárd szándék által motivált cselekményét. Ezt elkerülendő alakította ki a bírói gyakorlat, hogy a jogos védelmi helyzet jogszerűségét annak kell bizonyítani, aki a védekező cselekményt megtette: a gyilkosságnak nevezett emberölés minden kétséget kizáróan jogellenes cselekmény, tehát exculpálnia kell magát az elkövető-védekezőnek a bűnös elkövetés alól, hiszen csak így lehet jogos - vagyis a jogellenes, a védekező életének kioltására irányuló cselekmény elhárításának, tehát a közérdek, az emberi élet védelmének célját szolgáló - tett a támadó személy életének kioltása.
"És innen van az, hogy valaki helyes és igazságos önvédelme közben ellenfelét, ki őt ellenség módjára kivont karddal megtámadta volt, megöli, az ilyen megölt és meggyilkolt embernek mind díja, mind véreomlása joggal elvész és azt soha senki vissza nem szerezheti."[4] A jogos védelem büntethetőséget kizáró okként fogalmazódik meg, mely in concreto azt jelenti, hogy a magát halálos kimenetű támadásból mentő személy nem lesz köteles vérdíjat fizetni, illetve mentesül a bosszú alól azáltal, hogy joga keletkezik a védekezésre, a megölt személy rokonait illető compensatio és talio jogának elvesztésével. Figyelemre méltó itt az arányossági maxima látens megfogalmazása. Emberöléssel akkor enged védekezni Werbőczy, ha a támadó kivont karddal ellenség módjára tör a védekezőre, tehát a jogellenes támadó cselekmény tárgyi oldali tényállási elemei egyértelműen valószínűsítik az emberi élet kioltására irányuló szándékot.
Ellenben "máskép áll a dolog a lelkiismeret törvényszéke előtt. Mert ha a megtámadott a megtámadó elől becsülettel és személyének megmentésével menekülhet, akkor kötelessége menekülni s a kisebb rosszat kikerülni, nehogy nagyobb következzék be."[5] Akár a jogos védelem és a végszükség elemei dogmatikai kon-taminálódásának is tűnhet a megtámadott támadás előli kitérési kötelezettségének megfogalmazása, melynek jelentősége rendkívüli, hiszen ettől függ a cselekmény eredménye, illetve hogy az bekövetkezhet-e a megtámadott jogszerű magatartása esetén. A magyar büntetőjog kodifikációját végigkísérte e probléma: köteles-e a megtámadott, s ha igen, mely esetekben kitérni a jogait sértő cselekmény elől? A
- 239/240 -
kérdést, noha a bírói gyakorlat következetes volt abban, hogy a megtámadott köteles kitérni többek között a felmenő, a testvér, a házastárs, valamint az élettárs támadása elől, feltéve, hogy a kitérés lehetséges és veszélymentes, csak a közelmúltban -2009 augusztusában - tisztázta a jogi norma szintjén a jogalkotó (2009. évi LXXX. tv.), amikor kimondta, hogy a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.[6] A jogos védelmi helyzetben elkövetett emberölés, mint a támadó megölésével történő védekezés a jogalkotó által szemléletesen kifejtett, Werbőczy korának szellemiségét idéző megfogalmazása szerint a "lelkiismeret törvényszéke" előtt csak akkor minősül jogszerűnek, ha azt másként, becsületes úton nem lehet elérni. Az öléssel végződő jogos (ön)védelem így csak ultima ratioként kerülhet alkalmazásra, és csakis akkor, ha nincs más mód a támadás elkerülésére, vagyis a védekező életét másképpen - a halálos eredmény elkerülése nélkül - nem tudja megmenteni. Rövid kitérő erejéig érdemes megjegyeznünk, hogy a keresztény szellemiségű értékrend jogot megtermékenyítő erkölcsisége, melynek szerves része a lelkiismeret, a becsület - s amiket könnyed eleganciával minősít ma a jogtudomány ún. metajurisztikus (jogon kívüli) elemeknek - nagyon is jogi minimum, mert abban a társadalomban, ahol a bizalom, a hit, a lelkiismeret, a becsület nem formáló tényezője a normák által szabályozott közösségi létezésnek, a jog sem fungálhat optimálisan. A lelkiismeret szó jogi relevanciája egyébként még a XIX. század végén is létező valóság volt jogszabályainkban, elsősorban azok nem vitatható szellemisége révén. Az ítélkező tevékenység függetlenségét kimondó, történeti alkotmányunk részét képező, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk is a bírói ítélkezés mércéjéül a törvényeknek és a szokásjognak való megfelelést tette, s ezen kívül előírta, hogy az ítészek csak feddhetetlen jelleműek lehetnek: függetlenségük alfája és ómegája, hogy csak a törvényeknek és lelkiismeretüknek vannak alárendelve.[7] Ma már elegendőek a törvények, a lelkiismeret fel sem vetődik...
"Akár öljön, akár sebesítsen tehát a megtámadó, de a megtámadott sem az egyiket, sem a másikat nem tartozik eltűrni és elszenvedni."[8] A megtámadott (védekező) nem köteles tűrni a jogellenes támadást, tehát jogszerű cselekvésre adódik lehetősége. A jogellenes támadás kivédésének jogosultságát, a Tripartitum mintegy - mai szóhasználattal élve - alapjoggá avatja, s jogszerűségének fundamentumaként erősíti meg a gaiusi szentenciát, miszerint adversus periculum naturalis ratio permittit se defendere.[9] A támadás által okozott sérelem eltűrésére senki sem kötelezhető, a legősibb - talán az emberiség által kialakított első jogi természetű - szabály alapján,
- 240/241 -
mely szerint vim vi repellere cuique licet.[10] E római jogi jogelv lényegének kifejeződése erősíti e tézist, mely szerint "a jogos védelem jogi konstrukciójának alapja az ősi vim vi repellere elvben keresendő."[11]
Ugyancsak a Tripartitumhoz vezethetőek vissza a jogos védelem további alapvető kritériumai: a) a védekező életét - javait - fenyegető jogellenes cselekménynek "intézettnek", ennek hiányában legalább "közvetlenül fenyegetőnek" kell lennie;
b) a jogos védelmi cselekmény és az elhárítására okot adó fenyegető cselekmény között nem telhet el jelentékenynek mondható - a védekező cselekmény megfontolására alkalmas - időköz: a védekezésnek azonnalinak kell lennie;
c) a védelmi cselekmény elkövetője általi provokáció - itt ugyan a kellő bizonyítottság objektív akadályaként - az elkövetőt mentő körülmény.[12]
A támadás létrejöttében döntő szerepet játszó, a védekező személy által tudatosan tanúsított közrehatást az állandósult bírói gyakorlat mind a mai napig releváns tényezőnek értékeli a jogos védelem korlátjának megállapítása terén. Ez fejezi ki a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa 4/2013. BJE jogegységi határozata (a továbbiakban: 4/2013. BJE), melynek értelmében a támadás kiprovokálása megfosztja a védekezőt az elhárítás jogszerűségétől. E rendkívül fontos tényállási momentum megvilágítása szempontjából fontosnak véljük a két említett - egymástól egy év híján félezer év időkülönbözettel megszületett - joganyag szövegének citálását, mely szemléletesen mutatja, hogy a kiprovokált és a kölcsönösen elfogadott kihíváson alapuló jogtalan cselekmények esetén a jogos védelem nyújtotta felmentés kérdésköre az ítélkezési gyakorlatban mindig is elevenen élt, s az elhatárolás kategorikussága is következetesen valósult meg a Tripartitumtól a jogállamiság koráig egyaránt:
1.kép
Tárgyalt intézményünk jogi értékelésének elevenjébe vág Werbőczy, amikor lejegyzi: "hogyha a dolgok és fekvőjószágok megtartása czéljából a védelem bárkit megillet: annak a test és személy megótalmazása végett (mikor veszedelemben forognak) sokkal inkább és nagyobb erővel szabad magát védelmeznie."[13] A jogos védelem egyik legfontosabb dogmatikai komponense az arányosság, melynek túllépése
- 241/242 -
nem megengedhető. Törvény által nem rögzített szabály, hogy a védekező cselekmény ne okozzon súlyosabb sérelmet, mint amit a jogellenes támadás okozna elhárításának hiánya esetén, tehát a jogos védelmi cselekmény csak a feltétlenül szükséges mértéket érheti el. A sürgető szükség és a jogilag védett tárgy érdekében a jogalkotó egyes, törvényben írott esetekben mégis - általában valamilyen közérdeket kifejező társadalmi ok miatt - megengedi az elhárító cselekmény nagyobb erejű kifejtését, melynek eklatáns példája a jelenleg hatályos büntetőkódex azon rendelkezése, mely e körben állít fel megdönthetetlen törvényes vélelmet (praesumptio iuris et de iure).[14]
A jogos védelmi cselekmény ultima ratio jellegét a vétlen önvédelem mérsékletének érzékletes megfogalmazásával ragadja meg Werbőczy az alábbi sorokban: "Mindazonáltal Isten és a lelkiismeret itélőszéke szerint minden védekezésnek a vétlen önvédelem mérsékletével kell történnie. Hogy pedig a védelem vétlenül történt, ezt akkor mondjuk, a mikor valaki magát vagyonának és személyének veszélyeztetése nélkül máskép meg nem védheti, hanemha azt, a ki őt megtámadja, vagy megöli vagy megsebesíti."[15] A vétlenség itt a bűnelkövetés bibliai minősítésének erkölcsi oldaláról értelmezhető. Ha csak egy mód van rá, ha bármilyen realizálható lehetőség adódik, akkor - már csak felebaráti szeretetből is - a védekező köteles önmérsékletet tanúsítva, a támadó életét, testi épségét megóvni azok lényeges tartalmának korlátozásától vagy megfosztásától. Utilitarista megközelítésből azt is mondhatjuk, hogy a védekező cselekménynek takarékosnak, célszerűnek és a feltétlenül szükséges erőkifejtést megvalósítónak kell lennie.
A jogos védelem egyik meghatározó attribútuma a jogellenes támadás intézettsé-ge vagy a közvetlen - az élet vagy a javak ellen irányuló, azok sérelme vagy megsemmisítése bekövetkeztének reális veszélyét kifejező - fenyegetés, melyek közül kiemelkedik az, amelyik az élet elvételével, halállal fenyeget. A halálos fenyegetés önmagában - ha és amennyiben nem társul az elhárító cselekmény nélkül minden bizonnyal halálos eredmény bekövetkeztével -, nem meríti ki a jogos védelemre való jogosultságot a megfenyegetett személy számára, vagyis az élet kioltására irányuló kvalifikált fenyegetés nem alapozza meg a megfenyegetett jogát az élet elvételével járó védekező cselekményre. A szabályozás célja a joggal való visszaélés elkerülése, melynek szükségességét a korabeli joggyakorlat alapozta meg. A Tripartitum a jogalkalmazás számára máig iránymutató módon szögezi le, hogy a verbális formában manifesztálódó halálos fenyegetés, amennyiben nem jár a támadás azonnali, előre láthatóan halálos eredménnyel való bekövetkezésével, nem keletkeztet jogot halálos eredményű védekező cselekmény megtámadott részéről történő foganatosítására.
"Vajjon segítségére lehet-e egyik ember a másiknak?"[16] E kérdéssel kezdődik a Tripartitum harmadik részének 24. titulusa. A jogos védelem s elsősorban annak jogszerű önvédelemben manifesztálódó alakzata, a védekező személy halálos eredményű önvédelmi cselekményét juttatja eszünkbe, melynek során a megtámadott a saját
- 242/243 -
élete ellen intézett súlyos jogsérelemmel járó vagy fenyegető támadás elleni jogszerű védekezésként a támadó életének elvételével járó cselekedetet fejt ki. Ahogyan az első jogi normaként értékelhető jogtörténeti források, úgy a ma embere számára is így van ez. S így volt a XVI. századi Magyarország páratlan tehetségű ítélőmesterének, a több évszázados szokásjogot kódexbe foglaló Werbőczy korában is, nem véletlenül foglalkozik a Tripartitum jogos védelemről szóló négy cikke közül három az önvédelemmel. Ha azonban a jogos védelem csak az önvédekezést foglalná magába, neve is a köznyelvben vulgarizálódott önvédelem lenne. De nem így van. A jogos védelem pontosan azért nem azonos az önvédelemmel, mert a jogszerűtlen támadás elhárítására az a személy is jogosult, aki más ember vagy emberek élete vagy javai ellen intézett vagy azokat közvetlenül jelentős sérelemmel vagy megsemmisítéssel fenyegető támadást kíván meghiúsítani, mintegy védelmére kelve embertársának, szolgálva ezzel a jogszerűség fenntartásához fűződő társadalmi érdeket. A segítségnyújtás egyben a keresztény embertől elvárható magatartás erkölcsi elvárhatósági kritériumaként is megjelenik a középkori világképben. Az ember életéhez, testi épségéhez és egészségéhez, továbbá a vagyoni javaihoz való jogának megvédése bárkit felhatalmazhat arra, hogy más embert védelmi cselekmény megtételére hívjon fel, segítséget kérhessen.
"Ezért akárki, még az idegen is, ha segítségül hivják, annak, a kit életveszélyben lát forogni, segítségére mehet."[17] A jogos védelmi helyzetben más személy élete vagy javai megmentése érdekében cselekvő személy kiléte - a védelemben részesített személyhez való viszonya - teljesen irreleváns, a segítségadásra joga illetve jogi lehetősége van. A segítségnyújtás kötelezettségét azonban a normaszöveg nem mondja ki, a cselekvési szabadságot a segítség kérésére adja meg a jogellenes támadás sértettjének, a segítő személynek pedig a védelmi cselekmény végrehajtására ad jogot. A támadásban veszélyeztetett személy segítségkérésének dogmatikai jelentősége abban van, hogy cselekedete jogszerűségének indokoltsága révén ne lehessen bűnrészesként felelősségre vonni. Amennyiben ugyanis a segítséget kérő személy védelmére kelt személy jogos védelem miatt nem büntethető, miután bűncselekmény nem valósul meg, úgy - elkövető hiányában - részesi (felbujtói) magatartás sem értékelhető azon személy terhére, aki a védelmet kérte. Az ellene intézett támadás illetve annak közvetlen fenyegetése miatt jogai védelmét kérő személy álláspontunk szerint még akkor sem felelhet felbujtásért, ha a védelmére kelt személy nem a jogos védelem jogilag szabályozott keretei között cselekedett, például a támadás visszaverésének feltétlenül szükséges mértékét nyilvánvaló vétkessége alapján lépte túl.
"Azonban haramiát és más nyilvános gonosztevőt, az ilyen gonosztevőnek segélykiáltására nem tartozik és nem köteles másnak kezéből kiszabadítani."[18] Mai szemléletünk szerint vizsgálva érdekes, már-már etikai alapú megközelítésbe helyezi Werbőczy a "haramia és más nyilvános gonosztevő" megmentésének kérdését, mely vonatkozásában a jogos védelmi helyzet fennállását a mérlegelés lehetőségének kizá-
- 243/244 -
rásával elutasítja, vagyis - némi anakronizmussal szólva - alapvető emberi jogaitól látja indokoltnak megfosztani azt, aki a társadalmi együttélés kikényszeríthető normarendszerével szembefordul, vagy azt súlyosan sérti.[19]
Ugyancsak kizárja a Tripartitum a jogos védelemre való jogosultságot azzal szemben, akit más személy jogszerűen tart fogva, gondoljunk itt az elfogott "gonosztevőre". Ennek nyomait mai büntetőeljárási jogunkban is felfedezhetjük. A büntetőeljárásról szóló törvény kimondja, hogy a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni; ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni.[20]
Jóllehet a Tripartitumban elemzett szakaszaiban keveredni látszanak a jogos védelem, a végszükség és a segítségnyújtási kötelezettség jogi terminusának egyes elmei, a keresztény ember- s világkép, valamint a mai jogállami felfogástól idegen, rendi és osztálykülönbségekre épülő jogrend alapvetően más paradigmába helyezi e jogtörténeti alkotást. Úgy vélem ennek ellenére megállapítható, hogy Werbőczy éppen félezer éve összeállított opusza a magyar büntetőjogi gondolkodás és a jogdogmatika számára a tárgyalt jogintézmény vonatkozásában igen értékes, részleteiben is kidolgozott matériát adott.■
JEGYZETEK
[1] Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae (Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve). Forrás: http://www.staff.u-szeged.hu/~capitul/analecta/trip_hung.htm (letöltve: 2013. augusztus 10.) A további hivatkozásokban: Tripartitum.
[2] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim preambuluma (pr.)
[3] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim 1. §.
[4] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim 3. §.
[5] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim 4. §.
[6] A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 29. § (3) bekezdése.
[7] "A biró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejü szokás szerint tartozik eljárni és ítélni [...] Birói hivatalt oly magyarországi honpolgár viselhet, a ki [...] feddhetlen jellemü"[/1869. évi IV. tc. 19. § és 6. § b]/.
[8] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim 2. §.
[9] "A józan ész megengedi, hogy veszély esetén megvédhessük magunkat." Idézi: Orosz P. Gábor: Jogos védelem és végszükség, mint a jogellenesség kizáró okai a római jogban és napjainkban. Jogelméleti Szemle 2003/2. http://jesz.ajk.elte.hU/orosz14.html#_ftn1 (letöltve: 2013. augusztus 10.)
[10] "[...] erőszakot erőszakkal visszaverni minden törvény és minden jog megengedi." Idézi: Dr. Ujvári Ákos: A jogos védelem megítélésének új irányai. Budapest, Ad Librum Kiadó, 2009. 12.
[11] Orosz P. i. m.
[12] Tripartitum. Harmadik rész 21. czim 5-7. §§.
[13] Tripartitum. Harmadik rész 22. czim 4. §.
[14] A megdönthetetlen törvényes vélelem szerinti, a szituációs elemek minősítő szerepű értékelésén alapuló jogos védelemről, mint e jogintézmény speciális alakzatáról a Btk. 22. § (2) bekezdése szól.
[15] Tripartitum. Harmadik rész 22. czim 5. §.
[16] Tripartitum. Harmadik rész 24. czim pr.
[17] Tripartitum. Harmadik rész 24. czim 2. §.
[18] Tripartitum. Harmadik rész 24. czim 3. §.
[19] A súlyos jogellenes cselekmény a társadalom rendje, s így voltaképpen maga a társadalom ellen intézett támadás, melyet már az antik jogok is szigorú szankcióval fenyegettek. Ennek jogfilozófiai fundamentuma az ubi sociatas, ibi ius (ahol a társadalom, ott a jog) cicerói szentenciája.
[20] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 127. § (3) bekezdése.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató (KGRE ÁJK)
Visszaugrás
