Az Európai Közösség jogának még mindig lényeges részét, mondhatjuk, hogy gazdasági jogának eredeti magvát alkotja az Európai Közösséget létrehozó Szerződésben (továbbiakban EK-Szerződés) a belső piac jogaként megnevezett négy gazdasági szabadság. Az áruk, személyek, szolgáltatások és tőke szabad áramlására vonatkozó rendelkezések tartalmának lényegével ma már a legtöbb jogász tisztában van, kevésbé ismerjük azonban azt a hivői jogértelmezést, amely a tilalmak címzettjeinek, alanyi körének meghatározása szempontjából fontos. Napjainkban már a joghallgatók számára is ismerősen cseng a dijon-i likőr vagy a német sörtisztasági törvény esete az Európai Közösség Bíróságának (továbbiakban: Bíróság) gyakorlatából, azonban tudjuk-e pontosan, hogy az áruk szabad áramlását biztosító mennyiségi korlátozásokat és azzal azonos hatású intézkedéseket megtiltó alapszerződési tilalomnak kik a címzettjei, kötelezettjei? A tanulmány célja, hogy a gazdasági szabadságokat (elsősorban az áruk és személyek szabad áramlására vonatkozó alapszerződési tilalmakat) ebből a szempontból vegye górcső alá.
Vizsgálatom kiindulópontja az volt, hogy a gazdasági szabadságok a tagállamok felé címzett tilalmak, míg az, antitröszt szabályok alanyai a vállalkozások, a piac szereplői.[2] Az EK-Szerződés gazdasági szabadságokra vonatkozó szövege azonban csak részben támasztja alá kiindulópontunk helyességét. Érdemes ezért a Szerződés szövegével jobban megismerkednünk.
Az áruk szabad áramlása maga is összetett szabálycsoport, amelybe beletartozik a tagállamok közötti vámok, vámmal azonos hatású díjak, mennyiségi korlátozások és azokkal azonos hatású intézkedések tilalma, valamint a diszkriminatív és protekcionista adók tilalma. Magától értetődik, hogy ilyen típusú intézkedések kibocsátására kizárólag az államnak van jogköre. A munkavállalás szabadsága, a vállalkozás joga, a szolgáltatásnyújtás szabadsága, valamint a tőke és fizetések szabad áramlása a Közösség, a belső piac alapjaihoz tartoznak.
A gazdasági szabadságokról rendelkező cikkek hatályos szövegéből nem tűnik ki, hogy azokat a tagállamok számára címezték volna, ám az eredeti, Amszterdami Szerződés előtti szövegverzió már erről árulkodik. Az EGK-Szerződés 12. cikke szerint a tagállamok tartózkodnak attól, hogy egymás között új behozatali vagy kiviteli vámot vagy azzal azonos hatású díjat vezessenek be, továbbá hogy az egymással folytatott kereskedelemben már alkalmazott ilyen terheket növeljék. A 13. cikk alapján pedig a tagállamok az átmeneti időszakban fokozatosan eltörlik a közöttük hatályban lévő behozatali vámokat. Az eredeti 31. cikk szerint a tagállamok tartózkodnak attól, hogy egymás között új mennyiségi korlátozást vagy azzal azonos hatású intézkedést vezessenek be, a régi számozású 32. cikk pedig a tagállamok felé ír elő standstill kötelezettséget.
A tagállamok nem vezetnek be új korlátozásokat (az 53. cikk alapján) más tagállamok állampolgárainak a területükön történő szabad letelepedésére, illetve a szolgáltatásnyújtására vonatkozóan (62. cikk). Az
- 28/29 -
EGK-Szerződés régi számozás szerinti 67. és 68. cikkei is egyértelművé tették, hogy a tőke és fizetések szabad áramlásának biztosítása a tagállamok feladata.
A munkavállalás szabadságáról szóló szerződési rendelkezés azonban nem határozta meg a címzettet, eredeti szövege is úgy szólt, hogy a Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad áramlását. Ez a megfogalmazás arra utal, hogy a tilalom kötelezettjeinek köre tágabb a többi szabadsághoz képest. A munkavállalók szabad áramlására vonatkozó szabályok kivételével bizonyítottnak tekinthetjük azt, hogy a szabadságok biztosítása a tagállamok kötelezettsége volt. Ezt a következtetést az EGK-Szerződés szövege alapján vontuk le és azt feltételeztük, hogy az Amszterdami Szerződéssel a jogalkotó a szövegen csak technikai változtatást hajtott végre, azaz az idejétmúlt rendelkezéseket törölte és nem változtatott a cikkek személyi és tárgyi hatályán. A Szerződés szövegéből levont következtetéseimet a Bíróság esetjoga alapján kell pontosítanom.
A közösségi jogban kialakult bírói értelmezés szerint[3] az állam részét képezi a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalmi ághoz tartozó összes személy és szervezet, beleértve a decentralizált szerveket is. Ezen megállapítás helyességét a későbbiekben jogeseteken keresztül is bemutatom.
A jogirodalomban Snell is kiemelte, hogy az állam koncepciójának a közösségi jogban nincs rögzült tartalma, azt mindig annak a rendelkezésnek a célja és kontextusa alapján kell értelmezni, amelyben ez a koncepció megjelenik. A 28. cikk vonatkozásában először is a rendelkezés nemcsak a végrehajtó hatalmi ág központi, regionális és helyi hatóságaira vonatkozik, hanem a törvényhozó és a bírói hatalmi ágra is. A korai Dassonville ítéletben szintén megjelent a Bíróság azon értelmezése, hogy a 28. cikk hatálya alá a tagállamok kereskedelemre vonatkozó szabályai tartoznak.[4] Másodszor a magánszervezetek bevonása nem teszi a 28. cikket alkalmazhatatlanná, ha az állam az intézkedés forrása. Ez a helyzet akkor, ha az állam az általa ellenőrzött magánszervezetet használja fel közvetítőként az intézkedés végrehajtására.[5] Oliver is foglalkozott azzal, hogy az állam médiumként használhat tisztázatlan jogi státuszú szervezeteket az állami politikájának végrehajtására.[6] Maduro főtanácsnok pedig egy tőkeáramlással kapcsolatos ügyben hívta fel arra a figyelmet, hogy a gazdasági szabadságok joga a tagállamokra attól függetlenül ró kötelezettségeket, hogy mint közhatóság vagy mint magánjogi szervezet járnak el. A tagállamok ugyanis a gazdasági szabadságok egyértelmű címzettjei, akiket a Szerződés szervezeti értelemben kötelez és nem úgy mint közhatósági funkcionális szerepkörben eljárókat. Abban a mértékben, amennyiben ezek a szabályok nem köteleznek magánszemélyeket, a tagállamok piaci szereplőként eljárva is alanyai lehetnek olyan kötelezettségeknek, amelyek más piaci szereplőkre nem vonatkoznak.[7]
A jogesetek sorában a leggyakrabban az merül fel, hogy az állam abból a célból próbálja meg intézkedéseinek állami, hivatalos jellegét elkendőzni, hogy a négy gazdasági szabadság rendelkezéseinek be nem tartásáért a felelősségét elhárítsa magáról. A Bíróság elemzésében azonban az a tény kap nagyobb szerepet, hogy az elvégzett feladat államilag (jogszabályokban vagy csak politikai deklarációk által) meghatározott-e, a végrehajtó szervezet tagjait az állam nevezi-e ki és csak kisebb jelentőség társul a végrehajtó szervezet névleges magánjogi státuszához. Ebben az esetkörben tehát arról van szó, hogy a magánszervezetek az állami politika végrehajtóiként működnek közre a gazdasági szabadságok megsértésében. Az esetjogban leginkább az áruk szabad áramlásának témakörében találunk olyan ügyeket, amelyekben az állam a gyártói, termelői vagy kereskedelmi szervezetek kezébe adja az áruk mozgására is kiható intézkedések meghozatalának jogkörét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
