Ez a cikk bizonyos értelemben a szerző egy előző tanulmányának folytatása, amely a Büntető törvénykönyv etikája címet viselte, és az "Etika" című szöveggyűjteményben jelent meg, (Rejtjel Kiadó, 2009, 198-207. o.). A folytatást jelzi, hogy ez a cikk is azzal a problémával kezdődik, amellyel elődjének is meg kellett birkóznia. Ez a kérdés az volt, hogy a Btk. első megközelítésben nem etika, hanem jogszabálygyűjtemény, ezért a szerző első kötelessége megmagyaráznia azt, hogy ha a Btk. nem etika, akkor milyen értelemben létjogosult mégis ezt a címet a tanulmánynak adni. A válasz akkor az volt, hogy noha a Btk. jogszabálygyűjtemény, zömmel olyan magatartásokat rendel büntetni, amelyek erkölcsi tartalmúak is, mint például az ölés, a rablás stb.. Ilyen értelemben analóg azzal a felfogással, amely a megszövegezett alkotmány mellett elismeri a láthatatlan alkotmány jelenlétét is.
Lényegében ugyanez állapítható meg a büntetőeljárási törvényről. Nevezetesen a büntetőeljárási törvény is jogszabálygyűjtemény és ilyen értelemben természetesen nem etika, de a Btk.-hoz hasonlóan a törvény számos előírásának erkölcsi tartalma van, amelyet érdemes szemügyre venni. Mi több a törvény egyes szabályainak továbbfejlesztésénél érdemes az itt jelenlévő etikai tartalmat is figyelembe venni.
Továbbá meggondolandó, hogy a jövőben fenntartandó-e az a "medias in res" állapot, amely a büntetőeljárási törvényt - számos módosítás ellenére - jelenleg jellemzi. (A törvény ugyanis így kezdődik: "A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül.") Másként kifejezve - nézetem szerint - a törvényből nagyon is hiányzik egy "preambulum", amely többek között azt tartalmazná, hogy melyek a büntetőeljárás céljai és fő feladata, de azt is, hogy milyen etikán alapulnak a törvény hatályban lévő rendelkezései. Ez a preambulum elsősorban azt állapítaná meg, hogy az adott törvény, egy demokratikus jogállam alapjában humanista szabálygyűjteménye, s mint ilyen gyökeresen különbözik mind az ókor, mind a középkor bűnözőket illető felfogásától, mind a jelenlegi diktatúrák büntetőeljárást illető koncepciójától. Elsősorban abban, hogy minek tartja a bűnelkövetőt. A korábbi felfogások, a bűnözőt a Gonosz megtestesítőjének tekintették, akivel szembeni bánásmód a "minél rosszabb, annál jobb" jegyében realizálódott, és ez kívánatossá tette a kínzást a gyakori, embertelen halálbüntetést. Megváltoztatva a megváltoztatandót számos vonatkozásban ez jellemezte és jellemzi a diktatúrák bűnözőkről alkotott képét.
Ezzel szemben ettől gyökeresen különbözik a demokratikus jogállam bűnelkövetőkről alkotott képe, amely szerint még a legaljasabb bűnöző is ember, akinek a bűnözés ellenére a büntetőeljárás során is megmaradnak egyes lényeges emberi jogai, és akinek a felelőssége számos esetben megoszlik a társadaloméval. Ugyancsak ennek a szellemiségnek jegyében alapelv, hogy egyetlen ártatlan se legyen vádlottja a büntetőeljárásnak, miként az is, hogy minden bűnelkövető - amennyiben nem állnak fenn büntethetőséget kizáró okok -, elnyerje méltó büntetését. Ugyancsak Beccaria óta axióma, hogy nem a büntetés nagysága az, ami visszatartja bűnözőket, hanem az, hogy minden bűn elnyerje a bűnnel arányos büntetést. És ez még akkor is alapelv, ha bizonyos okok miatt ez csak tendenciaszerűen érvényesülhet. Például azért, mert a bűncselekmények bizonyos hányada feltáratlan marad. Ugyancsak eltérés a már említett felfogásoktól, hogy a büntetőeljárás egyik fő elve, hogy alkalmazása során igazságos ítélet szülessék, amelynek egyik fő feltétele, hogy az igazság, ha nem is maradéktalanul, de minél teljesebben feltáruljon. (Sajnos sem az igazságosság, sem az igazság kifejezés nem fordul elő a törvényben, bár az utóbbira legalább történik utalás). Ugyancsak alapelvnek tekinthető, hogy alapérték az emberi szabadság, ezért a büntetőeljárásnak csak a legszükségesebb mértékben indokolt ezt a szabadságot korlátoznia. Sajnos azonban az a minimális mérték még azokban az országokban is, amelyekben eltörölték a halálbüntetést, továbbra is széles körű maradt. A most vázlatszerűen leírt követelmények etikai jellegűek is, még akkor is, ha vannak lényeges politikai és még inkább jogi sajátosságaik. Azt, hogy egy ilyen preambulumra szükség lenne, alátámasztja az a tény, hogy a büntetőeljárással foglalkozó legújabb tankönyvek anélkül, hogy a törvényt kritizálnák lényegében pótolni igyekszenek azt, ami a törvényből kimaradt. (Lásd Fenyvesi Cs., Herke Cs., Tremmel F.: Új magyar büntetőeljárás Dialóg 2008 című művét.) így például az utóbbi tankönyv a következőképpen határozza meg a hatályban lévő büntetőeljárás funkcióit. 1. Az anyagi jog érvényre juttatása. 2. Az eljárás törvényességének biztosítása. 3. Az igazság elérése, (i. m. 34. o.)
A továbbiakban a teljesség igénye nélkül vizsgáljuk meg, milyen etikai követelmények húzódnak meg az eljárási törvény egyes paragrafusai mögött. Kezdjük rögtön a legelsővel, amely szerint "a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül". A modem ember számára ez a követelmény magától értetődő axióma, amely arra épül, hogy az igazság akkor derül ki leginkább, ha a különböző jogi funkciókat kontradiktórius módon ellenérdekű felek képviselik, és a feltáruló bizonyítékok alapján egy elfogulatlan és pártatlan bíró ítélkezik. A büntetőeljárás története azonban arról tanúskodik, hogy ez korántsem volt mindig így: az inkvizíciós eljárásban egyetlen ember látta el mindhárom funkciót, lévén az a feltételezés uralkodott, hogy az illető mint az igazság birtokosa képes annak eldöntésére, hogy ki követte el a bűncselekményt, és milyen bünte-
- 479/480 -
tést érdemel az illető. A büntetőeljárás által megfogalmazott elvben egy humanista etika nyilvánul meg és - ha szabad ezt a kifejezési használni - egy humanizált ismeretelmélet. (Jelenkori ellenpélda diktatúrák politikai pereiben gyakran előfordul, hogy a védőügyvéd terheltebbnek állítja be a vádlottat, mint az ügyész, így mindketten a vádat képviselik. Ami mögött az az etikátlan elv húzódik meg, hogy a vádlottat nem valódi bűnössége, hanem politikai döntés alapján kell bűnösnek nyilvánítani.[1]
Látszólag csak jogi tartalma van a bevezető fejezet azon megállapításának, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön. (A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény. Árboc Kft. 2010 1. o.). Valójában ez a törvény a "habeas corpus" egyik megfogalmazása, amely tagadta azt, miszerint a hatalommal rendelkező főuraknak joguk lenne ahhoz, hogy fogva tartsanak embereket, anélkül, hogy azok bíróság előtt védekezhessenek a hamis vádak ellen. Ez egyike a legelső etikai tartalmú emberi jogoknak.
Ugyancsak etikai tartalmú a másik itt említett emberi jog: a fellebbezéshez való jog, még akkor is, ha az - más emberi jogokhoz hasonlóan - relatív, nem kivétel nélküli. Alapja az, hogy a bíróságok nem tévedhetetlenek, illetve az igazság teljes feltárásának különböző jellegű akadályai lehetnek, s ezen a fogyatékosságon az újbóli, magasabb szintű tárgyalás segíthet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
