Úgy egy évtizeddel ezelőtt még a standard politikatudományi munkák - politológiai elemzések legfeljebb mellékesen emlékeztek meg a jogállamiságról, mint a polgári demokrácia, illetve alkotmányosság elengedhetetlen tartalmi kellékéről. Napjainkra azonban mind a nemzetközi kapcsolatokban (mégpedig nemcsak az Európai Unióban, hanem például az Amerikai Egyesült Államokkal való viszonyban is) mind a magyar belpolitikában a jogállamiság kérdése a politikai küzdelmek középpontjába került. A médiában is indulatokkal terhes hangos kommunikáció tárgya lett a jogállamiság, helyesebben annak állapota egy adott államban, jelesül most nálunk Magyarországon (persze más volt szocialista országokban is - Lengyelország, Románia). A jogállamiság eszméje - sajnálatos módon - átpolitizálódott és vulgarizálódott, de ettől függetlenül a jogtudományokban is.
Lényegében két álláspont áll egymással szemben:
a) A 2011-es magyar Alaptörvény, tehát a magyar alkotmány szerint Magyarország demokratikus jogállam. Az Alaptörvény tiltja a hatalomkoncentrációt és rendelkezik az államhatalmi ágak elválasztásáról. Az Alaptörvény részletesen és kellő biztosítékokkal övezve tartalmazza az emberi alapjogokat, biztosítja a szabadságot. A magyar kormány mindig is deklarálta, hogy a jogállamiság híve, csak a joguralom neoliberális túlhajtásait utasítja el és a jogállamiságot a népszuverenitás (népfelség) elsődlegessége és a nemzeti történeti hagyományok alapján értelmezi és a magyar állami szuverenitás keretében valósítja meg;
b) Az Európai Parlament viszont 2013-ban a Tavares, majd 2018-ban a Sargentini jelentés elfogadásával arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jogállamiság helyzete Magyarországon nem felel meg az uniós alapszerződés 2. cikkében foglalt alapelveknek, sőt a jelentés szerint a magyarországi "tények és tendenciák rendszerszintű fenyegetést" jelentenek a jogállamiságra. A 2019. január végi uniós parlamenti határozat szerint a helyzet Magyarországon nem javult, sőt tovább romlik és egyre nagyobb aggodalomra ad okot. Az Európai Parlament a Sargentini jelentés kapcsán indítványozta, hogy az Európai Bizottság, illetve a Tanács folytassa le Magyarországgal (a magyar kormánnyal) szemben az alapszerződés 7. cikke szerinti eljárást, mely végeredményben Magyarország Európa Tanácsban való szavazati jogának elvonásához vezethet.
A következőkben arra tennék kísérletet, hogy e két álláspont közti szakadékot - nyilván kompromisszumok útján - áthidaljam. Mi magyarok mindig is a nyugati civilizáció hívei voltunk. Alapvető magyar érdek az Unióban való bennmaradás és ennek részelemeként az uniós anyagi támogatás felhasználása a magyar gazdaság erősítése érdekében. Másik oldalról az Uniónak is szüksége van Magyarországra, már csak a kívánatos balkáni bővítés megkönnyebbítése érdekében. Valamifajta "Hungszit" egyáltalán nem európai érdek. Ezért úgy gondolom, hogy szükséges és egyben lehetséges is megfelelő középutat találni az európai uniós többségi és a magyar kormányzati jogállamisági felfogás között, ha mindkét oldalról jóhiszemű együttműködésre törekvést vélelmezünk.
A jogállamiság immáron több mint két évszázada egyetemes emberi civilizációs érték, nem pedig valami öncélú jurisztokrácia, jogászi mánia. A polgári demokrácia nélkülözhetetlen központi eleme az alkotmányos jogállam és a polgári Magyarországnak is jogállamnak kell lennie. A jogállamiságot nem helyes leértékelni - Lánczi András álláspontjával szemben szerintem nem lehetséges alkotmányos állam jogállamiság nélkül[1]. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem által évente kiadott "Jó Állam Jelentés" 2017-es kötetében Cservák Csaba helyesen így ír: "... a demokrácia fogalma minden esetben magában hordozza a hatékony jogállam követelményeit, mert a jogállamiság a demokrácia egymástól elválaszthatatlan fogalmak, hiszen a demokratikus hatalomgyakorló saját magának állít korlátot a joghoz kötöttség, vagyis a jogállam fenntartásával"[2]. A politika immanens sajátosságai alapján érthető, hogy a közhatalmat gyakorló politikusok mozgásterük tágítására törekednek, de döntéshozataluknál - ha az állam nem totalitárius, nem diktatórikus jellegű - tudomásul kell vennünk, hogy a jog nemcsak a politikai akarat megvalósításának, a kormányzásnak eszköze, hanem egyben korlátja is. Ez a korlát azonban nem demokráciaellenes, hanem épphogy a demokrácia garanciája, az állampolgárok érdekeit szolgálja. A diktatórikus államokban is van törvényalkotás, a rendszerváltozás előtt nálunk is volt ún. szocialista törvényesség, de értékelvű jogállamiságról még nem beszélhettünk. Ahogy Hanák András szokott értekezni az És-ben: más a lex és más a ius, helyesebben szerintem a ius-nak a lex-re kell épülnie, de mindenképp több a puszta törvényességnél.
2. A jogállamisággal kapcsolatos politikai viták eredményeként alakult ki az a szerintem szintén helytelen álláspont, hogy a jogállamiság fogalma tisztázatlan[3]. Kétségtelen tény, hogy a jogállamisági eszme némileg
- 335/336 -
másként és más súlyponttal alakult ki az angol-amerikai, illetve a francia-német jogcsaládban, továbbá tartalmáról nyilván találhatók eltérő részértelmezések az irodalomban és a bírói gyakorlatban egyaránt, de a jogállamiság alaptartalma szerintem elvi szinten egyértelmű[4]. Alapelemei:
a) joguralom (rule of law) az állami közhatalom gyakorlása során, azaz a jogszabályok az állami szervekre is - amíg hatályban vannak, amíg nem módosítják - kötelezők. Ugyanakkor az állam képes legyen a jogrend megvalósítására, a hatékony jogvédelemre, a jogszabályok állampolgárokkal, illetve szervezeteikkel való betartatására is. Ahogy a költő írta ("szabadság szülj nekünk rendet"), az emberi szabadság és a társadalom rendje nem egymással ellentétes, hanem a jog útján összeegyeztetendő fogalmak;
b) a hatalomkoncentráció tilalma, a közhatalommal való visszaélés, az önkényesség tilalma, az államhatalmi ágak elkülönülése, a kormányzati, azaz a törvényhozó és a végrehajtó hatalommal szemben más hatalmi ágak kontroll-fék szerepének biztosítása (Rechtsstaatlichkeit);
c) az alapvető emberi-állampolgári jogok tiszteletben tartása, biztosítása és védelme;
d) jogbiztonság, amelynek alapeleme részben a minőségi-átlátható, demokratikus jogalkotás, amely érvényesíti a normavilágosságot, a visszaható hatály tilalmát, valamint elkerüli az emberi autonómiát korlátozó túlszabályozást (folyamatos dereguláció), részben pedig a független, pártatlan és tisztességesen eljáró bíráskodás, azaz szélesebb értelemben véve minőségi jogalkalmazás, jogmegvalósítás;
e) mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás törekedjen az igazságosság érvényre juttatására, támaszkodjon szilárd erkölcsi alapokra, legyen méltányos, tisztességes.
A probléma szerintem alapvetően nem a fenti alapelemekkel van, hanem azzal, hogy a klasszikus jogállami felfogás két évszázad előtti kialakulásához képest gyökeresen megváltoztak a világpolitikai, illetve világgazdasági körülmények és ezek kihatnak a jogállamiság gyakorlati érvényesülésére. Lenkovics Barna mutatott rá a magyar irodalomban arra, hogy amikor Montesquieu-nél kialakultak a jogállamisági alapelvek, 500 millió ember élt a földön, most 7,5 milliárd, mégpedig meglehetősen egyenlőtlen elosztásban (pl. csökkenő európai, rohamosan növekvő afrikai lakosság). Általános jelenséggé vált a társadalmak szétszakadása, a szegénység növekedése. Mindez kiegészülve a globalizációval és az információs, illetve negyedik ipari forradalommal vezetett arra a folyamatra, amelyet egyesek újkori népvándorlásnak neveznek[5]. Ezen folyamatokra tekintettel a jogállamiság klasszikus fogalmának gyakorlati megvalósítása az egyes államokban egyre több konkrét megoldatlan problémát vet fel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
